A világ, amiben szörnyetegek élnek

Eldöntöttem, hogy nem fogok foglalkozni a Conchita Wurst jelenséggel. Leginkább azért nem, mert boldogan lement az Eurovízió úgy, hogy nem is tudtam róla (az Eurovízióról sem, Conchitáról meg főleg nem – most, hogy már a munkahelyemen sem hallgatok rádiót, teljesen el vagyok vágva a napi bulvártól), és csak akkor találkoztam vele, amikor a férjem megdobott a következő mondattal: te, hallottad, hogy az a szakállas nő nyerte meg az Eurovíziót? Na most én úgy gondoltam, hogy attól, hogy egy fura fazon nyerte a versengést, nekem nem kötelességem utólag megnézni egy műsort, ami nem érdekelt, sem képbe helyezni magam és állást foglalni egy vitában, amit kirobbantott. Aztán minél inkább kikerülhetetlenné váltak a véresszájú Conchita-viták, minél többször úsztak be a látóterembe a közösségi oldalakon, akármilyen gyorsan próbáltam is átpörgetni fölöttük, annál makacsabban ragaszkodtam hozzá, hogy csukva tartom a számat és kimaradok ebből. (Na tippeljetek, mennyire sikerült…)

Ami mégis szóra bírt (bár nem Conchitával kapcsolatban, mert az Eurovízió témához továbbra sem szeretnék hozzászólni), azok a “hogyan nevelhetnék gyereket egy olyan világban, ahol ilyen szörnyetegeket engednek élni” típusú kommentek voltak, amik megbirizgáltak bennem két lezáratlan vitát, amikről egyébként is írni akartam már. Ami azt illeti, rossz vitázó vagyok, mert nagyon hamar személyessé teszek egy általános kérdést, nehezen engedem el az álláspontom, és különösen rosszul viselem, ha a helyzetemből adódóan nincs lehetőségem felszólalni a véleményem mellett. Nos, ilyen volt az alábbi két eset, amikor pedagógus hallgatóként nem volt kérdés, hogy csukva kell-e tartanom a számat…

Nem normális, ha…

Egy óvodalátogatás után, a gyakorlatvezető szájából hangzott el hatalmas negatív felhanggal az a mondat, ami azóta sem fordult meg bennem: “nem normális az, ha valakinek két anyukája van”. Természetesen nem maga a mondat, hanem a felhang az, ami évek óta kísért. Hiszen az óvodai nevelés, a toleranciárs nevelés alapelve az, hogy megmutassuk a legkisebbeknek, hogy félelem és gyűlölet nélkül is együtt lehet élni azzal, ami “nem normális”, nem megszokott, nem átlagos.

Hiszen nem normális, ha valaki Magyarországon muzulmán. Nem normális, ha valakinek vörös a haja. Nem normális, ha valaki nem lát, nem hall, nem tud beszélni vagy járni. Nem normális, ha valakinek nincs fedél a feje fölött és nem tud rendszeresen tisztálkodni, ahogy az sem, ha kaviárt vacsorázik. Nem normális, ha valaki már négyévesen profin zongorázik vagy több nyelven beszél.

És nem, tényleg nem normális, ha valakinek két anyukája van. Vagy két apukája. Vagy csak egy anyukája, apuka nélkül. Vagy csak egy apukája, anyuka nélkül. Vagy nincsenek szülei. Vagy egy anyukája és két apukája van (egy nevelő és egy hétvégi). Vagy egy apukája és két anyukája. Vagy…

A nevelőknek (szülőknek, pedagógusoknak) nagyon nehéz a dolga, és nagy a felelőssége, mert egyaránt felelnek a gyerekek személyes sorsáért és a gyermekek által épített jövőbeli társadalomért, a “tabula rasa”-ként születő gyerekekben elültetett előítéletek pedig egyaránt válhatnak védelmező pajzzsá, sanyargató bilinccsé és veszélyes fegyverré is. Ezért nagyon érdemes figyelni, hogy mit tanítunk aranyszabályként, és mit említünk meg (vagy tartunk meg magunknak) személyes véleményként.

Gyűlölöm, amikor…

Néhány évvel ezelőtt egy fenntertható fejlődés előadáson egy roppantul abszurd vita közepén találtam magam.

A prezentáció egy diája azokat a dolgokat sorolta fel, amik nem fenntarthatók (meg nem újuló energiaforrások felélése, a termőföldek és az élővilág kizsákmányolása, a fel nem dolgozható szemét hatalmas mennyiségének termelése, túlnépesedés, stb.), a tanárnő pedig azt kérte, beszélgessünk külön valamennyi pontról. A lista alján pedig ott állt ez a szó: gyűlölet. Amikor ideértünk, a harcos környezetvédő előadónkból kitört a következő vitaindító mondat: “gyűlölet, igen, beszéljünk a gyűlöletről – én például gyűlölöm, amikor…” – Egy perc múlva pedig ott találtam magam több tucatnyi reménybeli pedagógus között, akik egymást túllicitálva sorolták, miért gyűlölik az embereket. (Mert kipöccintik a cigarettacsikket az autó ablakán, mert műanyagot dobnak a papírgyűjtő konténerbe, stb.)

Nemcsak a feladat bődületes félreértelmezése zaklatott fel, hanem az is, milyen könnyű átragasztani a gyűlölködés hangulatát még a mosolygós családanyák és reményteljes fiatal nevelők csoportjára is.

Pedig a gyűlölet fenntarthatatlan. És ha már a környezetvédelemnél tartunk, minél kevesebb termőföld, ivóvíz és hely jut egy emberre, annál inkább fenntarthatatlan lesz. A gyűlölet az, ami az egyének szintjén embereket és családokat nyomorít meg, a társadalom szintjén pedig csoportokat vagy akár egész nemzeteket pusztít el.

Nincs olyan ok, amiért jogosnak (vagy célravezetőnek) látnám, hogy gyűlöletre neveljük egymást, és főleg a gyermekeinket. Óvatosságra, megelőzésre, megkülönbözésre, cselekvésre – igen. Gyűlöletre – nem, nem, nem. A gyűlölet végső soron soha nem vezet másra, mint hogy majd mi megmutatjuk, hogy tudunk olyan rosszak lenni, mint az ellenségeink, sőt sokkal rosszabbak is – és vajon hova vezet ez? Tényleg egy olyan világba, ahol nyugodtak lehetünk, mert a gyerekeinket nem veszik körbe “szörnyetegek”?

“Nem tudok még semmit a gyűlöletről, az intoleranciáról, a rasszizmusról, a szexizmusról, a bigottságról, a dogmákról, a homofóbiáról és az előítéletekről.

Még nem tanultam meg a szeretetet, az együttérzést, a tiszteletet, a toleranciát, az emberi méltóságot és az igazságosságot.

Életem legelső és legfontosabb éveiben mindent, amit tudok, TE TANÍTASZ NEKEM.

Válassz helyesen.”

Stephanie Nielson: 100%-os felelősségvállalás a boldogságért

Nemrég a 100%-os felelősségvállalásról is írtam, mint a siker egyik alapelvéről. Aztán azon kezdtem töprengeni, mikor a legnehezebb ez – mikor a legnagyobb kihívás, hogy elfogadjuk, az események tragikumától és volumenétől függetlenül mindig dönthetünk arról, hogyan reagálunk rájuk, így végső soron minden (pozitív vagy negatív) eredmény, amit elérünk, minden végpont, ahova kilyukadunk, a mi felelősségünk is. Ugyanabból a helyzetből, ugyanabból a kiinduló állapotból az egyik ember a döntései függvényében győztesen, a másik vesztesen kerül ki, így nem mismásolhatjuk el: rajtunk múlik a dolog.

Apró, elszigetelt, az életünknek csak egy kis részét érintő, nem túl súlyos helyzeteknél könnyebb felvállalni a felelősséget, és tenni, lépni, a megoldáson munkálkodni panaszkodás és ujjal mutogatás helyett. De minél hatalmasabb, minél átfogóbb és megrázóbb a tragédia, ami minket ér, annál nagyobb a kísértés, hogy elkezdjük áldozatnak tekinteni magunkat, azt mondva, nem én tehetek róla, hogy így alakult. Hiszen történt az a dolog, és mégis ki hibáztatna engem azért, hogy vesztesen kerülök ki ebből, mégis ki lenne képes győztesen kijönni egy ilyen helyzetből egyáltalán?

Az én életemben eddig a legsúlyosabb tragédia anyukám borzasztóan hirtelen, teljesen váratlan elvesztése volt. Tudom, hogy hálás lehetek – az is vagyok -, hogy ennyi a személyes tragédiáim sora. Mindig volt tető a fejem fölött, soha nem éheztem, nem erőszakoltak meg, nem csonkítottak meg, nem raboltak el és adtak el szexmunkásnak, nem születtem betegen vagy diagnosztizáltak gyógyíthatatlan kórral. De mit mondhatnék, személyes tragédiának megélni ezt is épp elég volt (meg aztán mint tudjuk, attól senki fájdalma nem lesz kisebb, hogy valaki másnak jobban fáj), és másfél év után is jóformán nap mint nap szembesülök olyan helyzetekkel emiatt, amikor döntenem kell, áldozatnak tekintem-e magam vagy sem.

Stephanie Nielsonról, aki egy repülőgépbaleset túlélője, már írtam korábban. Láttam vele egy hosszabb interjút is, aminek témája éppen ez volt: hogyan lesz az egyik ember egy szörnyű baleset örökös áldozata, és hogyan kovácsol előnyt, nyer hitet, talál diadalt egy ugyanolyan borzalmas tragédiában a másik.

Stephanie Nielson nagyjából egykorú volt velem, amikor a teste 85%-a megégett, miután a férje vezette repülőgép lezuhant és lángokba borult. Stephanie-nak, ennek a gyönyörű, energikus fiatal anyának szembe kellett néznie azzal, hogy a teste valószínűleg soha nem fog már tökéletesen működni, akár hosszú hónapokig még a gyermekeit sem ölelheti meg, nem veheti a karjába őket, ha sírnak, nemhogy együtt játsszanak vagy kirándulni menjen velük, állandó fájdalommal kell élnie, a tükörbe nézve pedig csinos arca helyett már mindig egy torz maszkot fog látni. Stephanie férjének, Christannek is roppant súlyos dolgokkal kellett megküzdenie. Saját felépülése mellett sok teher hárult rá a nála súlyosabban sérült Stephanie anyai és háziasszonyi feladataiból is. Ráadásul meg kellett küzdenie a bűntudattal, hogy a gépen, amin ő volt a pilóta, egy barátjuk meghalt, a gyönyörű, egészséges, erővel teli nő pedig, akit szeretett, bizonyos mértékig megsemmisült.

Senki nem hibáztatta volna őket, ha ez a két fiatal összeomlik, a családjuk pedig darabokra hullik, hiszen ki bírna el egy ilyen helyzetet? Ők azonban nem kételkedtek benne, hogy együtt, szerelemben és összetartásban fogják átvészelni mindazt, ami előttük áll. Azóta Stephanie könyvet írt Heaven is Here – A mennyország itt van címmel, férjével együtt Amerika-szerte inspiráló előadásokat tartanak, és blogján Stephanie folyamatosan hálát ad azért, hogy második esélyt kapott az életre, új megvilágításban láthatja, mi az, ami igazán fontos, és megoszthatja másokkal a történetét.

Stephanie Nielson igazán jó példája annak, hogy hogyan léphet túl az ember azokon az eseményeken, amik vele történtek, és vállalhat felelősséget a reakcióiért, amik még a legreménytelenebb, legtragikusabb helyzetből is képesek elvinni a boldogságig.

Glenn Beck műsorvezető az alábbi beszélgetésben a balesetről, és főleg az utána következő folyamatról faggatja Stephanie-t és férjét, amelynek eredményeképp az ő szavaival Stephanie és Christian nem áldozatai, még csak nem is egyszerű túlélői, hanem győztesei lettek az őket ért tragédiának.

Ne panaszkodj – vállalj felelősséget!

“A panaszkodás az, amikor mást hibáztatsz valamiért, amiért nem vagy hajlandó felelősséget vállalni.” (Szalay Ádám, Sikerkód tanfolyam)

A feladat a következő: idézzük fel, mire szoktunk panaszkodni, és eszméljünk rá, mely területeken nem vállalunk elég felelősséget az életünkért.

Például:
– Fáradtságra panaszkodom – több felelősséget kell vállalnom az egészségemért, helyesebben táplálkozni, többet mozogni, vitamint szedni.
– Panaszkodom, hogy nincsenek izgalmas programjaim (ráadásul ezt megspékelem a vőlegényem hibáztatásával) – több felelősséget kell vállalnom a szabadidőmért, az igényeimért és a kapcsolataimért, megtanulni kezdeményezni, leszokni a kifogásokról, kilépni a komfortzónából, stb.
– Panaszkodom, hogy nincs elegendő időm azokra a dolgokra, amiket szeretek – több felelősséget vállalni az időbeosztásomért, csökkenteni a holtidőket, tartani magam a napirendhez.

Neked miért kell több felelősséget vállalnod?