Mi a baj a mai világgal – szerintem

Az alábbi képet a férjem mutatta meg nekem, azzal a kommentárral, hogy “amikor megláttam, rögtön rád gondoltam és arra, hogy ezen tutira fel fogod húzni magad”. Először így is történt, de aztán rájöttem, hogy valami nagyon érdekes dolgot látok a képen.

  
Nem tudom, mi volt az alkotó szándéka, de én úgy látom, hogy amit ábrázolt, az nem más, mint egyszerűen a változás folyamata. Nem fűzött hozzá pozitív vagy negatív kommentárt, nincs minőségi különbség a két kép között (egyik sem sarkított módon boldog, míg a másik boldogtalan, egyik sem sarkított módon helyénvaló, míg a másik botrányos, stb.). Amit látunk, az egy egyszerű változás – se nem romlás, se nem javulás. Hogy ezek után minek értelmezzük, az már egyéni nézőpont kérdése. 

Én egyértelműen pozitívnak látom a második képet (is), sőt, ha üzenetet akarok keresni mögé, határozottan javulást látok. De biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik számára ez egy “mi a baj a mai világgal” típusú kép – ezért szeretném (csak erre a képre korlátozódva) felvázolni, hogy mi a baj a mai világgal szerintem

  • Ha botrányos az, hogy lassan már mindenkinek egyformán joga van ahhoz, hogy szeretve legyen.
  • Ha egészségtelen az, hogy az állatokra érző lényként tekintünk, és egy kutya is lehet már családtag, nem csupán riasztóberendezés és patkánycsapda.
  • Ha aggasztó, hogy egy olyan bolygón, ami szép ütemben tart a termőföldjei és ivóvízkészletei pótolhatatlan feléléséhez és mindenhez, amivel ez jár, egyre többen nem munkálkodnak azon, hogy a bolygó hétmilliárdos lakosságát megkétszerezzék vagy háromszorozzák pár emberöltőn belül. 
  • Ha nem normális, hogy már a nőknek is van joguk ahhoz, amihez korábban csak a férfiaknak volt (választáshoz, kezdeményezéshez, önállósághoz).

Az első képen én egy boldog párt látok, egy szép családot, és egy élettel teli fiatal generációt. A második képen pedig egy boldog párt látok, egy szép családot, és egy élettel teli fiatal generációt. Ennyi az egész.

Ti mit láttok ezen a két képen?

Reklámok

Mormon péntek – Testgyakorlás és lelki gyakorlat Stephanie Nielsonnal


A Mormon péntek rovatot eredetileg azért indítottam, hogy a mormon misszionáriusok által szervezett (Sopronban csütörtökönként tartott) ingyenes angolóráinak lelki üzeneteit megoszthassam az olvasóimmal. Bár az angolórákat már nem látogatom, ezek a lelki üzenetek nagy hatással voltak rám, ezért a mormon egyház híreit továbbra is követem az interneten, és ha találok egy értékes lelki üzenetet, azt továbbra is megosztom. A rovat cikkeit a mormon péntek címke alatt olvashatjátok.


Stephanie Nielson a Mormon Channel oldalán osztotta meg személyes módszerét a szentírások tanulmányozásához.

Bár az ehavi boldogságtervem témája részben éppen az, hogyan függetleníthetem a hitet a vallástól, mégis most érkezett meg az ihlet, hogy megosszam veletek ezt a cikket, amit már egy jó ideje kerülgetek. 

Talán azért, mert bár Stephanie számára mormonként nagyon is egyértelmű, mit takarnak a tanulmányozásra váró szentírások – a Bibliát és a Mormon Könyvét –, azonban a módszere jó tippeket adhat bárkinek, aki ihletet, inspirációt, sugallatokat keres. Ráadásul nem ragad meg egy könyv lapjai mellett, hanem a kutatása helyszínét kihelyezi a természetbe, hiszen Isten – az ihlet, a sugallatok, az ötletek forrása – ott van mindenütt. A könyvek önmagukban csak éppolyan kapaszkodót, eszközt jelentenek a kapcsolatteremtéshez, mint az ima vagy a környező világ tanulmányozása.

Stephanie tehát így tanulmányozza a szentírásokat:

  • Minden nap, miután elvitte az iskolába a négy nagyobbik gyermekét, nekiindul egy kis túrának az otthonához közeli hegyi ösvényen. 
  • Amíg kapaszkodik felfelé az ösvényen, a telefonján meghallgat egyet a legutóbbi vagy valamelyik korábbi Általanos Konferencia beszédei közül.
  • Amikor a beszéd véget ér, megáll imádkozni, hogy a hallottak a hasznára legyenek, hogy inspirációt és személyes üzenetet találjon bennük, és hálát ad a beszéd szavaiért és mindenkiért, aki dolgozott azért, hogy azok eljussanak hozzá.
  • A túráról hazaérkezve kikeresi és feljegyzi azokat a szentírás hivatkozásokat, amik a meghallgatott beszéd lábjegyzetében szerepelnek.
  • Amikor nap közben a legkisebb gyermeke, aki még otthon van vele, pihen, Stephanie fellapozza a kijegyzetelt hivatkozásokat, és tanulmányozza őket.
  • A szentírás tanulmányozásra szánt idő – a mindennapos edzés során kihasznált időn túl – néha egészen rövid, néha jobban el tud merülni a feladatban, de valamennyi időt minden nap rászán, kivétel nélkül.

Stephanie módszere persze több ponton is sajátos és talán nem száz százalékosan adaptálható bárki számára, hiszen megkönnyíti a dolgát, hogy a szentírás hivatkozásokkal gazdagon ellátott, mindig elérhető konferenciai beszédek kézenfekvő és könnyen felgöngyölíthető utat adnak a tanulmányozásra, és persze nem mindenkinek fér bele ugyanez a metódus a mindennapos rutinjába. 

Azonban egy kis odafigyeléssel mindenki meg tudja találni a napjában azokat a potenciális időszakokat (az ingázás, a napi edzés, a napi házimunka idejét, a lámpaoltás ideje előtti perceket, stb.), amiket feltölthet a lelki inspirációval – ahogy Marla Cilley, a FlyLady is tanácsolta, érdemes a lélek táplálására olyan rutinszerű időszakot találni a napban, amikor a test “robotpilóta módban” teszi a dolgát –, és egy kis előkészülettel gyűjthet olyan hanganyagokat és olvasmányokat, amik alkalmasak ezeknek az időszakoknak a kitöltésére.

Összefoglalva így teheted mindennapos rutinná a lelki gyakorlatokat:

  • Keress egy olyan rutint, amit minden nap automatikusan végzel, és kevés szellemi energiabefektetést, kevés koncentrációt, elmélkedést igényel.
  • Gyűjts olyan anyagokat – videókat, hanganyagokat, vagy olvasmányokat, ha az összeegyeztethető a választott rutinoddal –, amikben el szeretnél merülni. 
  • Imádkozz, azaz bizakodón, azzal a szándékkal és hittel fogj neki a kutatásnak, hogy találni is fogsz valami olyasmit, ami személyesen neked szól, neked hasznos.
  • Kösd össze a fizikai rutint és a lelki élményt, és kitartóan ismételd ezt a riutálét minden nap.

Blogger házi – így változott meg az életem, mióta blogot írok

Hogyan változott meg az életed, mióta blogot írsz? – Ezt a kérdést megint csak Suz’n tette fel a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közösségében a Facebookon, és amikor elkezdtem gondolkodni a válaszon, hamar rájöttem, hogy ez talán az egyik legbonyolultabb kérdés, amivel mostanság szembesülnöm kellett.

A Kincsesfüzet története ugyanis egyben a gyászmunkám története is.

Rengeteg szál vezetett el odáig, hogy elkezdtem blogolni itt, a Kincsesfüzeten, és nem kevés jelentősége volt benne annak, hogy az írás már gyerekkorom óta az álmom, vágyam, szenvedélyem, ahogy annak sem, amint már írtam, hogy Szalay Ádám Sikerkód tanfolyama erőteljesen irányba állított és segített visszanyerni a hitemet, hogy lehetek sikeres íróként is. Ezek talán sokkal egyértelműbb, egzaktabb előzményei, okai voltak annak, hogy megszületett a blogom, mint azok az élmények és felismerések, amik a gyászomból születtek. (Vagy csak azokkal nehezebb szembenézni, ezért nem kerültek még fel eddig arra a hivatalos listára, ami a blogom megszületését indukálta.)

Akárhogy is, a Kincsesfüzet alig több mint fél évvel édesanyám halála után született meg, és a bloggerként eltöltött időszakomat, a bloggerként megélt változásokat lehetetlen nem úgy vizsgálni, mint a gyászidőszakomban történt változásokat.

Mi motivált a gyászban arra, hogy blogolni kezdjek?

  • Édesanyám is mindig író akart lenni, de nyugdíjas korára tartogatta ezt az álmát – csakhogy a nyugdíjas évei sosem jöttek el. Ez ráébresztett, hogy nem halogathatom az álmaimat, hanem bele kell vágnom, ott, ahol vagyok, úgy, ahogy épp tudok.
  • Rádöbbentem, mennyire az ő árnyékában éltem mindig, és szembesültem vele, hogy ki kell lépnem ebből az árnyékból. El kell hinnem azt, hogy bár nagyszerű asszony volt, de egyszerűen máshogy volt nagyszerű, mint én. Nem mérhetem minden eredményemet, minden célomat, álmomat és tehetségemet hozzá, és nem hihetem azt, hogy ha neki nem sikerült, akkor nekem sem fog, hiszen ő olyan nagyszerű volt.
  • Megtapasztaltam, hogy ha nem is mindig, minden percben és minden helyzetben, de nagyon sokszor lehetőségem van dönteni arról, hogy boldognak akarom-e érezni magam, hogy az örömöt, a hálát, a reménykedést választom-e az elkeseredéssel szemben – és elköteleztem magam, hogy amikor csak tudom, az előbbieket választom.

Blogolás

Miben változtam az elmúlt években?

  • Megtaláltam a saját utamat az írásban, és elkezdtem dolgozni azért az álomért, amit régóta csak tologattam és halogattam.
  • Íróként (bloggerként) kezdtem gondolni magamra, és egyre bátrabban prezentálom magam így, az interneten és személyesen egyaránt.
  • Sokkal tudatosabban foglalkoztam önmagam fejlesztésével.
  • Rengeteget tanultam és tapasztaltam a háláról.
  • Összeszedettebb lettem, és a dolgaim sokkal inkább egy irányba mutatnak: több helyen vagyok jelen az interneten és több mindennel foglalkozok, de van egy vezérfonal, amihez mindent igazítok.
  • Ugyanakkor bátrabban vagyok szétszórt, bátrabban kapok bele dolgokba, megengedőbb vagyok magammal szemben, ha a szeszélyeimről van szó, mert tudom, hogy abból is profitálni fogok, ami csak két hétig érdekel.
  • Éberebb lettem a személyes történeteimre, arra, hogy milyen fontos, hogy meg tudjuk fogalmazni a saját megpróbáltatásaink tanulságát.
  • Megváltozott a viszonyom a boldogsággal is. Már tudom, hogy a boldogság nem valami véletlen dolog, ebből következően pedig nem kell bocsánatkérően rejtegetnem, hanem tudom, hogy munka és odafigyelés eredménye, amit jogom és kötelességem is olyan teljesen megélni, ahogy csak tudom.
  • Megváltozott a viszonyom a kudarcaimmal és a nehéz időszakaimmal is. Elnézőbb és türelmesebb vagyok magammal szemben, lejjebb adtam a maximalizmusomból, már tudom, hogy egy kudarctól nem ér véget a világ, a nehézségek pedig más perspektívába kerültek.

A FlyLady azt mondja: cssst!

Marla Cilley, az eredeti FlyLady Sink Reflections c. könyvét olvasom most újra, de már az első olvasásnál is elérkezett egy heuréka pillanatom, amikor eldöntöttem, hogy meg fogom osztani a felfedezésemet veletek. Egy ponton a könyvben ugyanis felfigyeltem arra, hogy miközben Marla sorait olvasom, Cesar Millan hangját hallom a fejemben, ahogy határozottan és ellentmondást nem tűrően azt mondja: cssst!

Cssst! Elég a nyafogásból!

Hogy mikor volt ez? A FlyLady a könyvében egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy “hogyan vehetném rá a családomat, hogy többet segítsenek a házimunkában”, a könyörtelen válasz pedig ez: sehogy. Bevallom (bár nekem nincsenek ilyen problémáim – az ég áldja érte a férjemet /és az anyósomat/!) kicsit meghökkentő volt ezt olvasni azok után, hogy a könyv megelőző fejezeteiben, amikor annak lélektani gyökereit, gyerekkori traumáit és felnőttkori hatásait taglalta, hogy hogyan és miért nem tudja sok ember kézben tartani a háztartását, amikor másoknak ez annyira egyszerűen megy, Marla stílusa annyira pihe-puha, támogató, megnyugtató és erőt adó volt, mint a legszeretőbb ölelés.

Amikor azonban elérkeztünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mennyire igazságtalan és nehéz az, hogy rendben kell tartanom a háztartást, miközben bezzeg a férjem…, bezzeg a gyerekeim…, akkor Marlából mintha kitört volna az őrmester (vagy, mint később rájöttem: Cesar Millan), és ellentmondást nem tűrően, keményen elkezdte szajkózni: nem érdekel. Nem érdekel a nyafogásod. Nem érdekel, mivel magyarázod, nem érdekel, ha duzzogsz, nem érdekel, ha vannak érveid és azokat el akarod mondani. Nem hallgatom meg. Hagyd abba a nyafogást és állj neki takarítani. Igen, akkor is, ha eközben bezzeg a férjed és bezzeg a gyerekeid. Nem érdekel. Ne méricskélj. Ne nyafogj. Csak tedd meg, amit meg kell tenni. (Én pedig eközben egyre hangosabban hallottam a fejemben Cesar Millan hangját: cssssst!)

Persze nem a FlyLady szeretete és támogatása fogyott el a könyv közepére. Hanem, ahogy Marla írta, túl kell tennünk magunkat azon a hozzáálláson, hogy méricskéljük, mennyit tettünk bele a közös projektbe mi és mennyit a körülöttünk élők, mert ezzel egyrészt pocsékoljuk az energiáinkat, másrészt pedig visszafogjuk magunkat. Pedig, ahogy írja, egy házasságban a fair-share nem arról szól, hogy mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem arról, hogy mindenki beleteszi a maga 100%-át, a lehető legjobbat, legtöbbet adva abból, amire képes. Ha tehát arra törekszünk, hogy semmiképp se adjunk magunkból 50%-nál többet, miközben kritikus szemmel méregetjük, vajon a másik fél hozzájárulása eléri-e az 50%-ot, akkor alaposan félreértelmeztük a feladatot és nem is várhatjuk el, hogy a másik felünk helyesen értelmezze. Ehelyett el kell kezdenünk beletenni a magunk 100%-át, nyafogás, duzzogás és méricskélés nélkül, jó példát állítva. És csak amikor ennek a hozzáállásnak a konzekvens alkalmazása megmutatkozik az életünkben, akkor van jogunk elkezdeni kérni és nagyobb részvételre bíztatni a hozzánk tartozókat (ha egyáltalán szükség van rá és nem csatlakoznak be maguktól).

De hogy hogyan jön ide Cesar Millan?

Ahogy Marla ellenkezést nem tűrő, mindenféle lázadozást azonnal letörő szavait olvastam, Cesar Millan jelent meg a lelki szemeim előtt. Ahogy a belső szörnyetegünk tiltakozik azellen, hogy dudorászva, boldog és könnyű szívvel takarítsunk és mosogassunk, miközben a férjünk már megint a kanapén henyélve nézi a meccset, a FlyLady pedig ránk mordul, hogy “cssst, nem érdekel, engedd el és tedd a dolgod”, ugyanúgy viszonyul Cesar Millan is a kutyákhoz, ha azok helytelenül viselkednek. Számára a szeretet, a kutyánk lénye iránt táplált gyengéd érzelmek és a helytelen viselkedéssel szembeni maximális intolerancia nem ellentétes fogalmak – sőt.

Ha egy kutya helytelenül viselkedik, az egyetlen elfogadható, azonnali reakció rá (nem az agresszió!) a kizökkentés. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, egyben azt is mondjuk: elég, nem érdekel! Nem érdekel, hogy azt hiszed, az a kutya furcsán nézett rád. Nem érdekel, ha szerinted a postásnak semmi joga belenyúlni a postaládába. Nem érdekel, ha szerinted a gyerekeknek nem szabadna zörgő műanyag motorokkal közlekedni a kerítésed előtt. Nem érdekel, hogy felbosszantottad magad. Nem érdekel, ha meg akarod kóstolni, át akarod ugrani, ki akarod kaparni, meg akarod ugatni vagy szét akarod tépni. Cssst. Nem. Nem érdekel. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, akkor nem kérjük ki a véleményét, nem hallgatjuk meg az érveit, nem keressük a motívumait, nem simogatjuk meg a buksiját és nem öleljük magunkhoz. Csak elvárjuk, hogy visszatérjen a helyes viselkedéshez, a helyes lelkiállpothoz. Marla Cilley szavaival élve: hagyd abba a nyafogást és tedd meg, amit meg kell tenni!

És a csodálatos az egészben, hogy még különösebb jutalmazásra sincs szükség, hiszen mindkét esetben önmagában foglalja a jutalmát az, ha felhagyunk a nyafogással és a helyes dolgokra összpontosítunk.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2015/01/img_0828.jpg

Csak magaddal foglalkozz, ne mással!

“Senki mást nem tudsz megváltoztatni, csakis önmagadat” – mondja a FlyLady. Akárhányszor és akármilyen formában teszik fel neki a kérdés, hogy “hogyan változtathatnám meg a férjem hozzáállását a házimunkához”, a válasz egyszerű és mindig ugyanaz: sehogy. Megváltoztathatod a saját hozzáállásodat és remélheted, hogy az önmagában foglalt jutalom mellett bónuszként sikerül másokat is megfertőznöd a jó példával, de nem foglalkozhatsz azzal, hogy vajon hogyan tudnád szánt szándékkal megváltoztatni, manipulálni, befolyásolni a szeretteidet.

Ahogy Marla Cilley könyörtelenül következetes sorait olvastam arról, hogy hagyj fel a méricskéléssel, hagyj fel mások bírálatával és fordítsd a figyelmedet saját magad felé, mert az a te ügyed, hogy te mit teszel és nem más, szintén Cesar Millan képe jelent meg előttem.

Amikor Cesar a problémás kutyák gazdáinak oktatja a helyes sétatechnikát, gyakran találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a kutyák figyelmét elvonják a más pórázok végén vagy a kerítések mögött csaholó, őrjöngő, támadó kutyák, és az agresszív érzelmek rájuk is átragadnak. Cesar hozzáállása ehhez egyszerű: nem a te falkád – nem a te dolgod. Arra bíztatja a póráz másik végén álló gazdákat, hogy úgy tekintsenek a kerítés vagy az utca túloldalán lázongó kutyákra, mintha ott sem lennének, és határozottan zökkentsék ki kutyáikat is az átvett haragos lelkiállapotból, egészen addig, míg már a megfelelő helyre figyelnek és a megfelelő helyről veszik át az érzelmeket: a nyugodt gazdájuktól.

Más szóval: nem tudod megváltoztatni azt, aki a kerítés vagy az utca másik oldalán őrjöng. Nem tudod rávenni, hogy máshogy viselkedjen, de ez nem is a te dolgod. A te dolgod az, hogy helyesen viselkedj, hozd a legjobb formád, hiszen neked is így a legjobb, és ne bosszankodj más helytelen viselkedése miatt, ne kövess mást, ne versengj mással a rosszaságban – ne akarj megváltoztatni mást, csak önmagadat.

Légy a saját falkavezéred!

Többször írtam már, hogy mennyi mindent tanulhat az ember Cesar Millan módszereiből, nemcsak akkor, ha kutyája van, de akkor is, ha egy emberfalkát kell összetartania, és akkor is, ha önmagával szeretne jobban tisztába kerülni. Az, hogy megtaláltam ezt a szórakoztató analógiát Marla Cilley (a FlyLady) és Cesar Millan módszerei között, ismét egy ékes példája volt ennek a számomra.

Ahogy a férjem szokta mondani (és ami egyébként Cesar Millan egyik mottója is, mint azt nemrégiben megtudtam az instagram fiókjából): az élet egyszerű, ha nem bonyolítjuk túl magunknak. Cesar Millan kutyapszichológiai sorozatának (amelynek mottója, hogy segítsen a kutyáknak és tanítsa az embereket) egyik legmeghatóbb visszatérő momentuma az, amikor az emberek hirtelen rádöbbennek, milyen hamar megoldódik a kutyáik legtöbb problémája, ha a gazdáik felhagynak azzal, hogy túlbonyolítsák az életüket (hogy következetlen, elletmondó utasításokat adjanak nekik, hogy ne szabjanak nekik korlátokat és szabályokat, stb.). Ha a kutyák megkapják az olyan egyszerű, hétköznapi ajándékokat, mint azt, hogy mindig tudják, mit kell tenniük, vagy hogy mindig van valaki, aki kizökkenti őket a helytelen lelkiállapotból, a gondjaik szertefoszlanak, és ezek a csodálatos kis (és nagy) állatok eltelnek szeretettel, nyugalommal, békével.

Erre emlékeztettek Marla Cilley sorai, amik azt sugallták nekem, mennyire bölcs dolog lenne, ha felvállalnánk azt a felelősséget, hogy a saját fakavezéreinkké váljunk. Ha megtanulnánk kizökkenteni magunkat az olyan helytelen lelkiállapotokból, mint a nyafogás, a duzzogás, az agresszió, a harag, és a helyes dolgokra irányítanánk a figyelmünket: a feladatainkra, a céljainkra, az előttünk lévő apró, mindennapos örömökre, és megtalálnánk az ebben rejlő békét.

Boldogságterv #11 – Célszalag és ami azután következik

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Ebben a hónapban a boldogságterv programom és cikkeim keretében azzal foglalkozom, hogy a NaNoWriMo, az egy hónapos (regény)írói kihívás hogyan tesz boldogabbá, mit tanít nekem a boldogságról.

Izzadtság nélkül a célszalagnál

“Jó reggelt, november 30-a! Ma egy komoly dolognak kell a végére érnem!”ebben a hangulatban dobott ki ma az ágy.

Nos, ahhoz már elég régen vagyok NaNoWriMo induló, hogy biztosan elmondhassam: minden év más. Idén mintha a hónap elejére zsúfolódott volna minden nagyobb hangulatingadozás, a november második felén pedig teljes lelki nyugalommal lavíroztam át magam. Igen, félredobtam egy tervet, igen, csaltam, igen, egy rakás értékelhetetlen irományt is produkáltam ezalatt az egy hónap alatt (egek, már most is meglepődök, mik szaladtak ki néha az ujjaim alól, amikor végignézem a nanós dokumentumomat, pedig még nem is hónapok vagy évek, hanem csak hetek, napok távlatából látom!), de végső soron véghez vittem egy küldetést, teljesítettem egy kihívást, az eddigi legnagyobb lelki nyugalommal, amikor az eddigiekhez képest talán a legkevésbé volt alkalmas rá az idő.

Ha az emlékeim nem csalnak, tavaly írta az egyik régi motoros résztvevő a buzdító levelében, hogy ennyi év részvétel után már nem kételkedik abban, hogy végig tudja vinni a kihívást. Én is most érkeztem el ebbe a lelki állapotba, ami fantasztikus élmény: szembesülni azzal, hogy valami, ami néhány éve még annyira lehetetlennek, annyira őrült és hatalmas feladatnak tűnt, ma már kétségeket sem ébreszt bennem azzal szemben, hogy vajon képes vagyok-e megtenni. Ez pedig nem más, mint a fejlődés élménye – és mivel azt biztosan állíthatom (csak egy futó pillantást vetve a kéziratnak csúfolt ömlesztvényre), hogy nem az írói képességeim fejlődtek ezalatt az idő alatt…

Kétségek nélkül nekivágtam egy kihívásnak, ami elől évekkel ezelőtt még megfutamodtam volna. Le mertem lépni az előre lefektetett ösvényről, pedig évekkel ezelőtt még a legfontosabb, leggörcsösebb elhatározásom az lett volna, hogy teljesítsem az eredeti tervet. Mertem olyat alkotni, ami rossz (sőt, egek, helyenként bődületesen szörnyű!), pedig évekkel ezelőtt azt akartam volna, hogy minden szót, amit leírok, tökéletesen helyénvalónak érezzek, bármibe kerül is ez. Mindez valóban a fejlődés élményével tölt el, és valóban büszkévé tesz.

IMG_0767.JPG

Nagyon érdekes volt ismét szembesülni azzal is, hogy valahányszor egy kis eltévelyedés vagy csüggedés után visszahelyezem a fókuszt a blogra, az szinte azonnal meghálálja magát. Néha egészen misztikusnak tűnnek azok az utak, ahogy a jutalom érkezik, de annyiszor történt már meg ez, hogy már nem tudom véletlennek nevezni. Nemcsak a kedves kommentekről vagy a hirtelen, látszólag ok nélkül meglóduló statisztikáról van szó, hanem arról is, hogy ilyenkor mintegy váratlanul rám találnak lehetőségek, megnyílnak új utak a blog előtt.

Tudjátok azt is, hogy mennyire szeretem a statisztikákat, a NaNoWriMo honlapja pedig részletes és látványos statisztikákkal lát el. Tegnap este vetettem egy pillantást a szószámot jelző oszlopgrafikonra, ami fölött napról napra ott húzódik az elvárt szószám egyenes vonala is, annak a mindennapi 1667 szónak a vonala, ami a kihívás egyenletes ütemben való teljesítéséhez szükséges. Ekkor pedig rácsodálkoztam valami egészen furcsára: a november során alig néhány olyan nap volt, amikor az elért szószámomat jelző oszlopok az elvárt szószámot jelző vonal fölé értek volna. A statisztikám elég gyalázatosan fest: mindvégig alulteljesítettem ebben a hónapban. A bennem szunnyadó maximalista egészen csalódottnak érzi magát emiatt és nem is érti igazán, hogyan lehet így megnyerni egy versenyt?… Pedig, mint látszik, meg lehet. Ez egy nagyon fontos tanulsága ennek az időszaknak: ismét itt van előttem egy példa arra, hogy egyáltalán nem kell belepusztulni vagy erőn felül teljesíteni ahhoz, hogy kiérdemeljük és elérjük a sikert. Ami pedig megint csak azt jelzi, hogy fejlődnöm kellett valamiben, az az, hogy mindvégig így éreztem, nemcsak utólag csodálkoztam rá erre, de út közben sem kételkedtem benne, hogy célba fogok érni és megérdemelten fogom átvenni a jutalmamat.

Hogyan tovább?

A november egy eszement kaland az elmének, az alkotómunka, az intenzív fókusz időszaka, amikor az írás mellett minden feladat egy kicsit elhomályosul és a fókuszon kívül csúszik. A december a NaNoWriMo indulók számára ezért nemcsak az Advent, az ünnepre készülődés időszaka, de a regenerálódásé és a visszarázódásé is.

Ez, valamint az, hogy a november során mintegy feltűnésmentesen beköltöztünk az olyan régóta vágyott otthonunkba (igen, egy kicsit hihetetlen, hogy ez is ebben a novemberben történt), arra indított, hogy a decemberem témája az otthonteremtés legyen, fókuszban a rutinokkal és az itthoni teendőkkel, de biztosan sok egyéb gondolat is felmerül majd, hiszen annyi de annyi vetülete van annak, ahogy egy otthon boldogabbá tudja tenni az embert!

Tehát erre tovább – a decemberem témája: otthon, édes otthon!