“A ‘boldogan éltek, míg meg nem haltak’ nem tündérmese. Hanem döntés.” (Fawn Weaver, Happy Wives Club)

Tegnapelőtt volt egy hónapja a házasságkötésünknek, és bár ez hihetetlenül kevés időnek tűnik, hozzátenném, hogy ma van nyolc és fél éve annak, hogy az egyetemről a buszmegálló felé tartva Petivel végre kiböktük, hogy ezentúl többek szeretnénk lenni egymásnak, mint évfolyamtársak, akik megosztják a jegyzeteiket egymással. Ha valami, hát a mi kapcsolatunk egy igazi tündérmese, különösen úgy, ahogy én mesélem – hogy egy februári napon egy új fiú érkezett az évfolyamunkra, akit leültettek mellém és megkértek, hogy gondoskodjak róla, én pedig ezt teszem azóta is szüntelenül. Jó csapat vagyunk, egymáshoz illő borzalmas humorral, összepasszoló rigolyákkal, egymáséit jól kiegészítő erősségekkel és gyengeségekkel, félelmetesen nyílt kommunikációval és zárt frontvonallal, aminek köszönhetően szinte lehetetlen éket verni közénk.

Taza bemutatkozásában olvastam, akit az inspiráló családi képeiért követek, a következő mondatot: szerencsés vagyok, mert hozzámentem a legjobb barátomhoz. Nagyon szép gondolatnak tartottam, bár néha kicsit furcsálltam is azt, ahogy körberajongja a férjét. De mióta összeházasodtunk, engem is elragadott ez a fantasztikus érzés, az újra fellobbant szerelem, az izgatott, meghatott ragaszkodás Petihez, az őszinte csodálat és mély bizalom iránta. És rájöttem, hogy én is szerencsés vagyok, hiszen én is hozzámentem a legjobb barátomhoz – akivel bármiről beszélhetek, akivel mindent megoszthatok, aki előtt nem kell, hogy titkom legyen, akiben minden kérdésben megbízom.

Amint mondtam, a történetünk egy tündérmese, különösen, ahogy én mesélem. De ez a tündérmese nem csak úgy megtörtént velünk. Nagyon sok döntés hozadéka, és ezeket a döntéseket ma is, azóta is folyamatosan meghozzuk, minden nap, már nyolc és fél éve.

♥ ♥ ♥

Te milyen döntéseket hozol azért, hogy egy tündérmesében élhess?