A FlyLady azt mondja: cssst!

Marla Cilley, az eredeti FlyLady Sink Reflections c. könyvét olvasom most újra, de már az első olvasásnál is elérkezett egy heuréka pillanatom, amikor eldöntöttem, hogy meg fogom osztani a felfedezésemet veletek. Egy ponton a könyvben ugyanis felfigyeltem arra, hogy miközben Marla sorait olvasom, Cesar Millan hangját hallom a fejemben, ahogy határozottan és ellentmondást nem tűrően azt mondja: cssst!

Cssst! Elég a nyafogásból!

Hogy mikor volt ez? A FlyLady a könyvében egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy “hogyan vehetném rá a családomat, hogy többet segítsenek a házimunkában”, a könyörtelen válasz pedig ez: sehogy. Bevallom (bár nekem nincsenek ilyen problémáim – az ég áldja érte a férjemet /és az anyósomat/!) kicsit meghökkentő volt ezt olvasni azok után, hogy a könyv megelőző fejezeteiben, amikor annak lélektani gyökereit, gyerekkori traumáit és felnőttkori hatásait taglalta, hogy hogyan és miért nem tudja sok ember kézben tartani a háztartását, amikor másoknak ez annyira egyszerűen megy, Marla stílusa annyira pihe-puha, támogató, megnyugtató és erőt adó volt, mint a legszeretőbb ölelés.

Amikor azonban elérkeztünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mennyire igazságtalan és nehéz az, hogy rendben kell tartanom a háztartást, miközben bezzeg a férjem…, bezzeg a gyerekeim…, akkor Marlából mintha kitört volna az őrmester (vagy, mint később rájöttem: Cesar Millan), és ellentmondást nem tűrően, keményen elkezdte szajkózni: nem érdekel. Nem érdekel a nyafogásod. Nem érdekel, mivel magyarázod, nem érdekel, ha duzzogsz, nem érdekel, ha vannak érveid és azokat el akarod mondani. Nem hallgatom meg. Hagyd abba a nyafogást és állj neki takarítani. Igen, akkor is, ha eközben bezzeg a férjed és bezzeg a gyerekeid. Nem érdekel. Ne méricskélj. Ne nyafogj. Csak tedd meg, amit meg kell tenni. (Én pedig eközben egyre hangosabban hallottam a fejemben Cesar Millan hangját: cssssst!)

Persze nem a FlyLady szeretete és támogatása fogyott el a könyv közepére. Hanem, ahogy Marla írta, túl kell tennünk magunkat azon a hozzáálláson, hogy méricskéljük, mennyit tettünk bele a közös projektbe mi és mennyit a körülöttünk élők, mert ezzel egyrészt pocsékoljuk az energiáinkat, másrészt pedig visszafogjuk magunkat. Pedig, ahogy írja, egy házasságban a fair-share nem arról szól, hogy mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem arról, hogy mindenki beleteszi a maga 100%-át, a lehető legjobbat, legtöbbet adva abból, amire képes. Ha tehát arra törekszünk, hogy semmiképp se adjunk magunkból 50%-nál többet, miközben kritikus szemmel méregetjük, vajon a másik fél hozzájárulása eléri-e az 50%-ot, akkor alaposan félreértelmeztük a feladatot és nem is várhatjuk el, hogy a másik felünk helyesen értelmezze. Ehelyett el kell kezdenünk beletenni a magunk 100%-át, nyafogás, duzzogás és méricskélés nélkül, jó példát állítva. És csak amikor ennek a hozzáállásnak a konzekvens alkalmazása megmutatkozik az életünkben, akkor van jogunk elkezdeni kérni és nagyobb részvételre bíztatni a hozzánk tartozókat (ha egyáltalán szükség van rá és nem csatlakoznak be maguktól).

De hogy hogyan jön ide Cesar Millan?

Ahogy Marla ellenkezést nem tűrő, mindenféle lázadozást azonnal letörő szavait olvastam, Cesar Millan jelent meg a lelki szemeim előtt. Ahogy a belső szörnyetegünk tiltakozik azellen, hogy dudorászva, boldog és könnyű szívvel takarítsunk és mosogassunk, miközben a férjünk már megint a kanapén henyélve nézi a meccset, a FlyLady pedig ránk mordul, hogy “cssst, nem érdekel, engedd el és tedd a dolgod”, ugyanúgy viszonyul Cesar Millan is a kutyákhoz, ha azok helytelenül viselkednek. Számára a szeretet, a kutyánk lénye iránt táplált gyengéd érzelmek és a helytelen viselkedéssel szembeni maximális intolerancia nem ellentétes fogalmak – sőt.

Ha egy kutya helytelenül viselkedik, az egyetlen elfogadható, azonnali reakció rá (nem az agresszió!) a kizökkentés. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, egyben azt is mondjuk: elég, nem érdekel! Nem érdekel, hogy azt hiszed, az a kutya furcsán nézett rád. Nem érdekel, ha szerinted a postásnak semmi joga belenyúlni a postaládába. Nem érdekel, ha szerinted a gyerekeknek nem szabadna zörgő műanyag motorokkal közlekedni a kerítésed előtt. Nem érdekel, hogy felbosszantottad magad. Nem érdekel, ha meg akarod kóstolni, át akarod ugrani, ki akarod kaparni, meg akarod ugatni vagy szét akarod tépni. Cssst. Nem. Nem érdekel. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, akkor nem kérjük ki a véleményét, nem hallgatjuk meg az érveit, nem keressük a motívumait, nem simogatjuk meg a buksiját és nem öleljük magunkhoz. Csak elvárjuk, hogy visszatérjen a helyes viselkedéshez, a helyes lelkiállpothoz. Marla Cilley szavaival élve: hagyd abba a nyafogást és tedd meg, amit meg kell tenni!

És a csodálatos az egészben, hogy még különösebb jutalmazásra sincs szükség, hiszen mindkét esetben önmagában foglalja a jutalmát az, ha felhagyunk a nyafogással és a helyes dolgokra összpontosítunk.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2015/01/img_0828.jpg

Csak magaddal foglalkozz, ne mással!

“Senki mást nem tudsz megváltoztatni, csakis önmagadat” – mondja a FlyLady. Akárhányszor és akármilyen formában teszik fel neki a kérdés, hogy “hogyan változtathatnám meg a férjem hozzáállását a házimunkához”, a válasz egyszerű és mindig ugyanaz: sehogy. Megváltoztathatod a saját hozzáállásodat és remélheted, hogy az önmagában foglalt jutalom mellett bónuszként sikerül másokat is megfertőznöd a jó példával, de nem foglalkozhatsz azzal, hogy vajon hogyan tudnád szánt szándékkal megváltoztatni, manipulálni, befolyásolni a szeretteidet.

Ahogy Marla Cilley könyörtelenül következetes sorait olvastam arról, hogy hagyj fel a méricskéléssel, hagyj fel mások bírálatával és fordítsd a figyelmedet saját magad felé, mert az a te ügyed, hogy te mit teszel és nem más, szintén Cesar Millan képe jelent meg előttem.

Amikor Cesar a problémás kutyák gazdáinak oktatja a helyes sétatechnikát, gyakran találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a kutyák figyelmét elvonják a más pórázok végén vagy a kerítések mögött csaholó, őrjöngő, támadó kutyák, és az agresszív érzelmek rájuk is átragadnak. Cesar hozzáállása ehhez egyszerű: nem a te falkád – nem a te dolgod. Arra bíztatja a póráz másik végén álló gazdákat, hogy úgy tekintsenek a kerítés vagy az utca túloldalán lázongó kutyákra, mintha ott sem lennének, és határozottan zökkentsék ki kutyáikat is az átvett haragos lelkiállapotból, egészen addig, míg már a megfelelő helyre figyelnek és a megfelelő helyről veszik át az érzelmeket: a nyugodt gazdájuktól.

Más szóval: nem tudod megváltoztatni azt, aki a kerítés vagy az utca másik oldalán őrjöng. Nem tudod rávenni, hogy máshogy viselkedjen, de ez nem is a te dolgod. A te dolgod az, hogy helyesen viselkedj, hozd a legjobb formád, hiszen neked is így a legjobb, és ne bosszankodj más helytelen viselkedése miatt, ne kövess mást, ne versengj mással a rosszaságban – ne akarj megváltoztatni mást, csak önmagadat.

Légy a saját falkavezéred!

Többször írtam már, hogy mennyi mindent tanulhat az ember Cesar Millan módszereiből, nemcsak akkor, ha kutyája van, de akkor is, ha egy emberfalkát kell összetartania, és akkor is, ha önmagával szeretne jobban tisztába kerülni. Az, hogy megtaláltam ezt a szórakoztató analógiát Marla Cilley (a FlyLady) és Cesar Millan módszerei között, ismét egy ékes példája volt ennek a számomra.

Ahogy a férjem szokta mondani (és ami egyébként Cesar Millan egyik mottója is, mint azt nemrégiben megtudtam az instagram fiókjából): az élet egyszerű, ha nem bonyolítjuk túl magunknak. Cesar Millan kutyapszichológiai sorozatának (amelynek mottója, hogy segítsen a kutyáknak és tanítsa az embereket) egyik legmeghatóbb visszatérő momentuma az, amikor az emberek hirtelen rádöbbennek, milyen hamar megoldódik a kutyáik legtöbb problémája, ha a gazdáik felhagynak azzal, hogy túlbonyolítsák az életüket (hogy következetlen, elletmondó utasításokat adjanak nekik, hogy ne szabjanak nekik korlátokat és szabályokat, stb.). Ha a kutyák megkapják az olyan egyszerű, hétköznapi ajándékokat, mint azt, hogy mindig tudják, mit kell tenniük, vagy hogy mindig van valaki, aki kizökkenti őket a helytelen lelkiállapotból, a gondjaik szertefoszlanak, és ezek a csodálatos kis (és nagy) állatok eltelnek szeretettel, nyugalommal, békével.

Erre emlékeztettek Marla Cilley sorai, amik azt sugallták nekem, mennyire bölcs dolog lenne, ha felvállalnánk azt a felelősséget, hogy a saját fakavezéreinkké váljunk. Ha megtanulnánk kizökkenteni magunkat az olyan helytelen lelkiállapotokból, mint a nyafogás, a duzzogás, az agresszió, a harag, és a helyes dolgokra irányítanánk a figyelmünket: a feladatainkra, a céljainkra, az előttünk lévő apró, mindennapos örömökre, és megtalálnánk az ebben rejlő békét.

Reklámok

Miért ne a kutya legyen a falkavezér?

Nemrég belefutottunk a férjemmel egy borzalmas “szórakoztató” műsorba a tévében, ahol “rosszcsont” kutyákat mutattak be, akik “mókás” (és kevésbé mókás) galibákat okoztak a házban és a családban. Egyáltalán nem volt vicces, hanem inkább szomorú és bosszantó látni, hogyan sodorják ezek az állatok magukat és családjukat is hol kisebb, hol nagyobb veszélyekbe azért, mert senki nem tesz ellene semmit, sőt, néha még bátorítják is őket, hiszen ez a viselkedés “annyira cuki”.

Azon a ponton kértem, hogy kapcsoljon el, amikor egy gazdi a felvételre kész videokamera előtt a WC csészéhez hívta a kutyáját, heves mutogatással oda irányította a figyelmét, éles, izgatott felhívásokkal teljesen felcsigázta (nézd! nézd-nézd-nézd! mi van ott, na mi az?! mit látsz?! nézd-nézd-nézd!), majd amikor a feszültség a tetőfokára hágott, megnyomta az öblítő gombot. A kutya persze hevesen belevetette magát az öblítővízbe és kapkodta-nyelte a WC-ben kavargó vizet, a gazdája pedig a következő jelenetben már arra panaszkodott, mennyire kezelhetetlen probléma a kutya WC-fixációja.

Bár itt elkapcsoltunk, de túl nem léptünk a dolgon, és még egy jó darabig beszélgettünk róla. Peti a beszélgetésünk során gunyorosan (mondván, hogy az ilyen gazdák megérdemlik a sorsukat) feltett egy kérdést: ha néhány ember ennyire alkalmatlan a falkavezérségre, miért ne hagyhatnánk néhány kutyának, hogy falkavezér legyen? Úgy érzem, ez egy olyan kérdés, amit érdemes itt is megválaszolnom.

Már sokat írtam a falkaszellemű nevelésről, de kezdetnek most is leszögezném: a falka nem demokrácia. Konfliktusok és megmérettetések során a legrátermettebb az élre kerül, ezután pedig a többiek elfogadják a rátermettségét: nem kérdőjelezik meg a döntéseit, hanem egyszerűen követik.

Miért nem engedhetjük tehát, hogy a kutya legyen a falkavezér a családban?

Két egyszerű okból:

  1. A legtöbb kutya nem szeretne falkavezér lenni. Ha mégis ő tűnik a legkevésbé alkalmatlannak, jobb híján magára vállalja a szabályalkotás feladatait (mi mást tehetne, ha senkihez nem fordulhat, amikor döntést kell hoznia?), de kívánjuk-e a kutyánknak, hogy olyan legyen, mint az az alkalmatlan vezető, akit az állandó őrlődés miatt negyvenévesen elvisz a szívroham?
  2. A legtöbb ember nem szeretne falkatag lenni. Legalábbis biztosan nem egy kutyafalkában. Gondoljunk csak bele: ha elfogadjuk, hogy a kutyánk a falkavezér, azzal elfogadjuk a döntéseit is. Ha ő úgy dönt, hogy oda lehet piszkítani abba a sarokba, akkor oda lehet piszkítani abba a sarokba. Ha úgy dönt, hogy azt a cipőt szét lehet rágni, akkor azt a cipőt szét lehet rágni. Ha szerinte a területe túllóg a lakásunk vagy a kertünk határain, biztosítjuk neki az utat – ha visszajön, visszajön, ha nem, nem. Ha szerinte azt a kisállatot (mókust, macskát, a szomszéd ölebét) le lehet vadászni, megteheti. (Ami azt illeti, falkatagként illene segítenünk is neki, nem csak nézni és helyeselni.) – Ha elfogadjuk a falkavezért, elfogadjuk a szabályait is.

Ha nem határozunk úgy, hogy falkavezérek leszünk, megszabjuk a szabályokat és elvárjuk azok betartását, ugyanakkor a kutyánk szabályai sem tetszenek, akkor a falkánk egy bizonytalan anarchiába süllyed, ahol senki sem tudja, mi a teendő, senki sem ismeri a szabályokat és azt sem tudja, ki hozza őket. Ez a mindennapos bizonytalanság pedig felőrli a mi lelkünket, a kutya lelkét, és szétzilálja a falkát, amit mi családnak és otthonnak hívunk.

Ha olyan falkában – családban – akarunk élni, ahol mindenki biztonságban van (testileg-lelkileg egyaránt), egyszerűen nem tehetünk mást, mint hogy magunkra vállaljuk a falkavezér szerepét, aki felelősen és odafigyelve gondoskodik mindenki szükségleteiről. És, ami azt illeti, a jó falkavezér nem él vissza a hatalmával: elválasztja a szigort az agressziótól, az elvárást a hatalmaskodástól, és nem vezeti rossz irányba a falkáját – nem sodorja veszélybe a falka tagjait csak azért, mert az “annyira mókás”.

Szerintetek milyen a jó falkavezér?

Sétálj, mint egy falkavezér! – 2. rész

A kutyasétáltatásról szóló cikkemet konkrét tippekkel folytatom, hogy segítsek elsajátítani a Cesar Millan-féle, falka-szellemű kutyasétáltatás technikáját…

20140719-184236-67356761.jpg

(… és te is lencsevégre kapott hírességnek érezhesd magad a kutyáddal az oldaladon – a fenti lesifotón Olivia Wilde, kedvesével az oldalán és babapocakjával maga előtt sétáltatja a kutyáját. :))

Tippek a kutyasétáltatáshoz:

  • Először magaddal tisztázd, hogy te vagy a falkavezér! Az, hogy merre mentek, mikor álltok meg, mikor indultok tovább, mit vizsgáltok meg és mit nem, kivel barátkoztok és ki mellett sétáltok el érdektelenül, nem demokrácia kérdése, hanem te döntöd el. Ne csak tudd, de érezd is át, hogy te vagy a falkavezér! Ha te nem érzed, a kutyád sem fogja érezni.
  • Jutalmazd meg a helyes viselkedést! (És csak azt.) Te határozod meg a séta ütemtervét. A kutyának nem kell minden percben szorosan melletted lennie (ez nyilvánvaló, ha a séta célja a szükségletek elvégzése is, de akkor is igaz, ha a séta célja csak a közös barangolás megélése), de ne a kutya döntse el, hogy mikor van a fegyelem és mikor a felfedezés ideje. Ha ügyesen, fegyelmezetten sétált, azt jutalmazd hosszú pórázzal (vagy szabadon engedéssel, ha alkalmas rá a terep és eléggé megbízol benne), a szaglászás és egyéb szabadidős tevékenységek engedélyezésével (khm, zacskó!). De ekkor se feledkezz el róla, hogy te vagy a főnök: ha úgy döntesz, itt az ideje tovább indulni, ahhoz nem kell kikérned a kutyád véleményét és megszerezni az egyetértését – csak jelezd, hogy indulás, és indulj.
  • Járj elöl! Egy fegyelmezetlen kutyát terepen rászoktatni a követésre nem lehetetlen, de nem egyszerű. Ezért nem árt gyakorolni, ahol csak lehet: kutyaiskolában, kutyafuttatóban, gyakorlóterepen (kertben, erdőben, stb.), otthon. Mi már bébi korától fogva minden egyes küszöbnél betartatjuk a szabályt: a falkavezér megy elöl. Ajtóknál (és ha időben elcsípjük a helytelen viselkedést, terepen is) jó módszer, ha a testeddel blokkolsz és belépsz a kutya útjába, mielőtt megelőzhetne. Ha séta közben eléd vág, és nem elég egy egyszerű, gyors figyelmeztetéssel (egy csettintéssel, mordulással vagy a póráz megrántásával) emlékeztetni a hibára, akkor irányt is változtathatsz, hogy ismét te kerülj a kutya elé.
  • Használd helyesen a pórázt és a nyakörvet! A póráz fő funkciója, hogy kommunikációs csatorna legyen a kutya és a gazdája között. A műanyag, csévés fogantyú és a zsinóros póráz nem közvetíti jól az üzeneteket, különösen, ha arra használod, hogy több méterre elengedd magadtól a kutyát. Használj hagyományos pórázt, minél rövidebbre fogva. A nyakörved tartsd minél magasabban a kutya nyakán, ne hagyd lecsúszni az izmos vállra, szügyre, mert így a kutya sokkal érzékenyebb a jelzésekre, nem kell erőszakosnak lenned, hanem elég finom jeleket adnod, hogy megértse, ha akarsz tőle valamit. Te se szorítsd görcsösen, mert azzal csak idegességet ragasztasz át a kutyára. A pórázt akkor használod helyesen, ha akár két laza ujjal is meg tudod tartani, akárcsak egy finom porcelán csésze fülét. Az ujjaid, a kezed, a csuklód, a karod, a vállad, és az egész tested, az, ahogy a pórázt tartod és a sétát vezeted, mind azt kell hogy mutassa és éreztesse: mindketten tudjuk, hogy én vagyok a főnök, és nem kell megküzdenem vagy megbirkóznom minden percben azért, hogy ezt tisztázzuk.
  • Ne veszekedj, csak korrigálj! Ne menj bele kötélhúzásba, se győzködésbe, rimánkodásba, birkózásba. Használhatod a pórázt, a hangodat, a lábadat, nagyobb kutyáknál, akiket hajlongás nélkül elérsz, a kezed érintését is, hogy jelzéseket adj, de azok legyenek gyorsak és határozottak: egy rántás, egy csettintés, egy dobbantás, egy bökés. Nem kell fájdalmasnak lennie, főleg nem haraggal telinek vagy hatalmaskodónak: ez semmivel sem több vagy rosszabb annál, mint mikor megbököd a sétapartnered könyökét, ha nem veszi észre a hátulról közeledő biciklist, vagy rászólsz, hogy “hé, erre!”, ha a rossz sarkon akar befordulni. Ez nem fizikai kontroll (nem az erőfölényről és a másik lebirkózásáról szól), hanem egy elmétől elméig terjedő, gyors, határozott, informatív üzenet – ezért nincs semmi köze az erőviszonyokhoz, és ezért lehet egy nagytestű, csupa izom kutyának is jó vezetője egy madárcsontú tízéves, miközben nap mint nap látom, ahogy felnőtt, erős férfiak nem birkóznak meg a feladattal, hogy egy pillekönnyű, tenyérnyi szőrmókot elrángassanak egy tűzcsap mellől.

Ha aggódsz, hogy a falka-szellemű nevelés és a falka-szellemű séta mennyire felel meg a kutyád igényeinek (hogy nem érzi-e elnyomottnak vagy túlfegyelmezettnek magát), emlékeztesd magad arra, hogy a legtöbb kutya (vagy farkas, vagy bármilyen falkában élő állat) még a természetben sem születik falkavezérnek. A többségük meg sem küzd az elsőségért, de még aki harcba is száll a vezető pozícióért, az is minden gond, aggály és hosszútávú lelki sérülés nélkül elfogadja, ha nem ő nyeri el a vezető helyet, és azután készséggel követi a falkavezérét. A falkákban a falka minden tagja teljes és boldog életet él, az is, aki nem vezet. Ezért nem kell aggódnod, ha elvitatod a kutyádtól a falkaelsőséget – sőt, sokkal valószínűbb, hogy ha nem vállalod magadra, akkor egy követőnek született kutyára pakolod rá a vezetés terhét, és állandó aggodalomra, feszültségre és idegeskedésre kárhoztatod. De mint mondtam, még a talpraesettebb, vezető szellemű kutyák is minden lelki sérülés nélkül elfogadják, ha a falkában akad valaki, aki náluk még alkalmasabb a vezetésre – és legyünk őszinték, egy világban, ahol te ismered a piros lámpa jelentését, te tudod, hol árulnak kutyatápot, és te tudod, melyik madzag alkalmas játékra és melyikben folyik áram, mindenképpen te vagy az alkalmasabb a vezetésre. Nemcsak jogod, de kötelességed is magadra vállalni ezt, hogy a kutyád – fizkailag és lelkileg is – biztonságban legyen, és boldog életet éljen.

Cesar Millan javaslatai szerint a séta nemcsak egy egészségügyi szükséglet, de egy remek alkalom is arra, hogy a falkán belüli pozíciókat kialakítsuk, megszilárdítsuk és folyamatosan fenntartsuk. Úgyhogy elő a pórázzal, irány a kert, a kutyafuttató vagy az erdő, és falka-létre fel!

Sétálj, mint egy falkavezér! – 1. rész

Mióta korábbi időpontban és kihaltabb útvonalon járok dolgozni, nagyon sok kutyasétáltatóval találkozom reggelente, akiket, bevallom, nagyon kritikus szemmel figyelek. Természetesen én sem vagyok bűn nélkül való, és nem a kutyasétáltatás technikájával a véremben születtem (kár, pedig vannak ilyen ösztönös tehetségek), de borzasztó sokat tanultam Cesar Millantől, és természetesen Dióval a kutyaovit sem hagytuk ki. És bár Dió sem bűn nélkül való (csak látnátok, hogy viselkedik fésüléskor vagy nyíráskor!…), de a megfelelő sétatechnikát, úgy érzem, büszkeségre okot adó módon elsajátítottuk.

Az alábbi képet a férjem lőtte rólunk egy közös kis családi barangolás alatt, és nemcsak azért szeretem, mert úgy festek rajta, mint egy éppen lencsevégre kapott híresség (sajnálom, de tényleg – a Just Jared-en volna a helyünk), hanem mert remek példát mutatunk a helyes sétatechnikára is. Ezért arra gondoltam, írok egy keveset a sétáról.

20140719-181342-65622525.jpg

Cesar Millan: A csodálatos kutyadoki című könyvében az alábbi elgondolkodtató megfigyelést teszi a kutyasétáltatásról:

“Mit gondolsz, melyek a legboldogabb és érzelmileg legstabilabb kutyák Amerikában? Ez az én megfigyelésem, és talán nehéz elhinned, de szerintem gyakran a hajléktalanokkal élő kutyáknak van a legkielégítőbb, legkiegyensúlyozottabb élete. (…)

Sok, tőlem segítséget kérő embernek vannak problémái a kutyasétáltatással. (…) De nézz csak meg egy hajléktalannal sétáló kutyát! Forgalmas utcákon gyalogolnak, elhaladnak macskák, járókelők, kismotorok, pórázon csaholó ölebek mellett, és a kutya csak halad előre. Ugyanígy zajlik ez a természetben is. Egy kutya- vagy farkasfalka sosem tudna együtt maradni, ha egyesek állandóan elfutkosnának, mert elvonnák a figyelmüket a békák vagy a pillangók. A hajléktalan pedig ugyanúgy viselkedik, mint egy falkavezér, ha a kutya figyelme elkalandozik: elég egy pillantás vagy egy rámordulás ahhoz, hogy emlékeztesse a szabályokra, és a kutya máris halad tovább a kijelölt úton. A nap végén, lefekvés előtt étellel és szeretettel jutalmazza kutyáját.

Egy hajléktalan és a kutyája a legősibb ember-kutya kapcsolatokhoz hasonló egyszerű, elemi létben osztozik.”

Cesar Millan azt hangsúlyozza, hogy akárcsak egy gyerek, egy kutya sem akkor boldog, ha ő a főnök és mindent szabad neki, hanem ha van valaki, aki megfelelő irányítást és biztonságot nyújtó szabályokat ad neki. Sok kutyasétáltatón látom, ahogy ballag a kutyája után és hagyja, hogy az állat vezesse, irányítsa, szabjon ritmust a sétájuknak, és minden sarkon vitatkozniuk kell, hogy merre induljanak tovább.

Cesar Millan vallja, hogy akárcsak az egész kutya-gazda kapcsolat, ugyanúgy a kutyasétáltatás sem a fizikai, hanem a mentális viszonyokról szól. Más szóval: ha minden sarkon és minden izgalmas bokornál kötélhúzást kell tartani a póráz két végén, akkor változtatni kell – attól függetlenül, ki szokta nyerni a kötélhúzást.

Amit a fenti képen megfigyelhettek:

  • A tartásom és a járásom magabiztos. Nem igazodok a kutyához, nem nézek rá kérdőn, hogy vajon velem tart-e – én az útra figyelek, előre, abban a biztos tudatban, hogy a kutya követni fog. Egyébként a kutyával az oldalamon magabiztosabb vagyok – azért, mert tudom, hogy szüksége van rá, hogy annak mutassam magam, és ettől valóban nagyobbnak, erősebbnek, fontosabbnak érzem magam.
  • A kutya tartása is hasonló. Nem nézelődik jobbra-balra, nem a földet kutatja, nem a fák lombjait, nem a kerítések tövét és nem a lámpaoszlopokat, hanem ugyanúgy a feladatra (a sétára) koncentrál, mint én.
  • Én megyek elöl. Bár csak egy kiskutya lépéssel, de a kutya mögöttem jár, így nem okoz neki gondot, hogy figyeljen rám és igazodjon hozzám.
  • A póráz teljesen laza. A kutya nyakörvén is csak fityeg, és az én kezemben is épp csak lazán lóg az ujjaim között. A póráz egy köldökzsinór kettőnk közt, amivel finoman érezhetjük a másik jelenlétét (erre sokkal jobb egyébként a hagyományos póráz, mint a csévés-fogantyús fajta), de nem arra szolgál, hogy civakodjunk és kötélhúzást tartsunk vele: a kutyát nem a póráz – nem a fizikai kapcsolat –, hanem a köztünk lévő mentális kapcsolat tartja mellettem.
  • A kutya boldog. A dominanciára épülő, falkaszellemű nevelést gyakran bélyegzik durvának és elnyomónak. Ezért tartom fontosnak kiemelni, hogy a képen látható kutya nem egy durván elnyomott állat. Attól, hogy nem ő a domináns kis fickó a csapatban, még ugyanúgy tud emelt fővel, vigyorral az arcán, magabiztos léptekkel és boldog farokcsóválással sétálni.

A cikk folytatásában konkrét kutyasétáltatási tippeket is hozok!