Miért ne a kutya legyen a falkavezér?

Nemrég belefutottunk a férjemmel egy borzalmas “szórakoztató” műsorba a tévében, ahol “rosszcsont” kutyákat mutattak be, akik “mókás” (és kevésbé mókás) galibákat okoztak a házban és a családban. Egyáltalán nem volt vicces, hanem inkább szomorú és bosszantó látni, hogyan sodorják ezek az állatok magukat és családjukat is hol kisebb, hol nagyobb veszélyekbe azért, mert senki nem tesz ellene semmit, sőt, néha még bátorítják is őket, hiszen ez a viselkedés “annyira cuki”.

Azon a ponton kértem, hogy kapcsoljon el, amikor egy gazdi a felvételre kész videokamera előtt a WC csészéhez hívta a kutyáját, heves mutogatással oda irányította a figyelmét, éles, izgatott felhívásokkal teljesen felcsigázta (nézd! nézd-nézd-nézd! mi van ott, na mi az?! mit látsz?! nézd-nézd-nézd!), majd amikor a feszültség a tetőfokára hágott, megnyomta az öblítő gombot. A kutya persze hevesen belevetette magát az öblítővízbe és kapkodta-nyelte a WC-ben kavargó vizet, a gazdája pedig a következő jelenetben már arra panaszkodott, mennyire kezelhetetlen probléma a kutya WC-fixációja.

Bár itt elkapcsoltunk, de túl nem léptünk a dolgon, és még egy jó darabig beszélgettünk róla. Peti a beszélgetésünk során gunyorosan (mondván, hogy az ilyen gazdák megérdemlik a sorsukat) feltett egy kérdést: ha néhány ember ennyire alkalmatlan a falkavezérségre, miért ne hagyhatnánk néhány kutyának, hogy falkavezér legyen? Úgy érzem, ez egy olyan kérdés, amit érdemes itt is megválaszolnom.

Már sokat írtam a falkaszellemű nevelésről, de kezdetnek most is leszögezném: a falka nem demokrácia. Konfliktusok és megmérettetések során a legrátermettebb az élre kerül, ezután pedig a többiek elfogadják a rátermettségét: nem kérdőjelezik meg a döntéseit, hanem egyszerűen követik.

Miért nem engedhetjük tehát, hogy a kutya legyen a falkavezér a családban?

Két egyszerű okból:

  1. A legtöbb kutya nem szeretne falkavezér lenni. Ha mégis ő tűnik a legkevésbé alkalmatlannak, jobb híján magára vállalja a szabályalkotás feladatait (mi mást tehetne, ha senkihez nem fordulhat, amikor döntést kell hoznia?), de kívánjuk-e a kutyánknak, hogy olyan legyen, mint az az alkalmatlan vezető, akit az állandó őrlődés miatt negyvenévesen elvisz a szívroham?
  2. A legtöbb ember nem szeretne falkatag lenni. Legalábbis biztosan nem egy kutyafalkában. Gondoljunk csak bele: ha elfogadjuk, hogy a kutyánk a falkavezér, azzal elfogadjuk a döntéseit is. Ha ő úgy dönt, hogy oda lehet piszkítani abba a sarokba, akkor oda lehet piszkítani abba a sarokba. Ha úgy dönt, hogy azt a cipőt szét lehet rágni, akkor azt a cipőt szét lehet rágni. Ha szerinte a területe túllóg a lakásunk vagy a kertünk határain, biztosítjuk neki az utat – ha visszajön, visszajön, ha nem, nem. Ha szerinte azt a kisállatot (mókust, macskát, a szomszéd ölebét) le lehet vadászni, megteheti. (Ami azt illeti, falkatagként illene segítenünk is neki, nem csak nézni és helyeselni.) – Ha elfogadjuk a falkavezért, elfogadjuk a szabályait is.

Ha nem határozunk úgy, hogy falkavezérek leszünk, megszabjuk a szabályokat és elvárjuk azok betartását, ugyanakkor a kutyánk szabályai sem tetszenek, akkor a falkánk egy bizonytalan anarchiába süllyed, ahol senki sem tudja, mi a teendő, senki sem ismeri a szabályokat és azt sem tudja, ki hozza őket. Ez a mindennapos bizonytalanság pedig felőrli a mi lelkünket, a kutya lelkét, és szétzilálja a falkát, amit mi családnak és otthonnak hívunk.

Ha olyan falkában – családban – akarunk élni, ahol mindenki biztonságban van (testileg-lelkileg egyaránt), egyszerűen nem tehetünk mást, mint hogy magunkra vállaljuk a falkavezér szerepét, aki felelősen és odafigyelve gondoskodik mindenki szükségleteiről. És, ami azt illeti, a jó falkavezér nem él vissza a hatalmával: elválasztja a szigort az agressziótól, az elvárást a hatalmaskodástól, és nem vezeti rossz irányba a falkáját – nem sodorja veszélybe a falka tagjait csak azért, mert az “annyira mókás”.

Szerintetek milyen a jó falkavezér?

Reklámok