Így blogolok én – 3. rész – Ezt használom a blogoláshoz

Az Így blogolok én cikksorozatomban már írtam arról, hogy milyen eszközöket és módszereket használok a blogoláshoz, de azóta eltelt egy kis idő, talán változott is néhány dolog, ezért amikor a Magyar Bloggerek és Blogkedvelők Közösségének adminisztrátora, Suz’n a blogger házifeladatok keretében feltette a kérdést, hogy mit használunk a blogoláshoz, arra gondoltam, újra áttekintem, bővítem, rendszerezem a listát.

A blogoláshoz használt eszközeim:

  • iPad – Döntő többségében táblagépről blogolok, hiszen általában otthon írok (és olvasok, böngészek), esténként és hétvégenként, és ez a legkényelmesebb eszköz, amim van, és szinte mindent elérek róla, amit laptopról vagy asztali számítógépről is.
  • iPhone – Amikor nincs nálam az iPadem vagy nem tudom kényelmesen előkapni, például buszon vagy buszmegállóban, akkor a telefon a legnagyobb segítségem, ha le akarok jegyezni egy ötletet, rápillanatani a statisztikáimra vagy válaszolni a kommentekre.
  • MacBook – Ahhoz a néhány dologhoz, amit az iPad nem tud (például a Facebook nem engedi a dokumentumait szerkeszteni mobil böngészőből), a férjem MacBookját szoktam elragadni. (Igen, egy mozgó Apple Store vagyunk.)
  • Határidőnapló – A gyűrűs kalendáriumomnak is van blogos részlege, bár az ide feljegyzett ötleteket minél hamarabb igyekszem gépre vinni, nehogy elkallódjanak, a határidőnapló heti tervezőjében pedig jelölöm a fontosabb dátumokat, mint például a blogszülinap vagy a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} dátumok.
  • Fülhallgató – Az évek során, amikor nagyon szűk élettéren osztoztunk a férjemmel, meg kellett tanulnom úgy is elvonulni, privát teret és privát időt teremteni, hogy ez nem járt fizikai távolsággal. A fülhallgató és a zene ennek nélkülözhetetlen kelléke lett, és bár ma már bőven van olyan ajtónk, amit magunkra zárhatunk az otthonunkban, de közösségi tereken, nyilvános helyeken, tömegközlekedésen még mindif nagyon hasznos eszköz, és valójában már helytől függetlenül is a kreatív folyamatom részévé vált, hogy így határolom le magam a külvilágtól.

A blogoláshoz közvetlenül használt alkalmazásaim:

  • WordPress – A WordPress mobil alkalmazást tudom használni telefonról és táblagépről is, és szinte teljesértékűen tudom vele kezelni a blogot.
  • Notes – Az iOS beépített jegyzettömb alkalmazása egy egyszerű kis holmi, ami ömlesztve, időrendben tartalmazza a jegyzeteket, szinkronizálva a különböző eszközök (iPhone, iPad) között. Rendszerezésre nem alkalmas, de ha gyorsan fel szeretnék jegyezni egy ötletet vagy vázlatot, a Notes legkézenfekvőbb megoldás.
  • Pages – A cikkek vázlatait és a hozzájuk kapcsolódó jegyzeteket szövegszerkesztőben gyűjtöm és rendszerezem addig, amíg nem válnak véglegessé és publikálhatóvá (vagy beütemezhetővé) a blogon.
  • NumbersDóri blogtervező táblázatát már ajánlottam korábban, ennek egy változatát használom azóta én is az ötleteim feljegyzésére, időbeli ütemezésére, és annak követésére, a cikkeim milyen állapotban vannak épp (ötlet, vázlat, beütemezett vagy közzétett bejegyzés).
  • Spotify – Ha már a fülhallgatót feljegyeztem a blogolás nélkülözhetetlen kellékeként, akkor hozzáteszem a Spotify zenetárat is, aminek segítségével a kedvenc zenéimet gyűjtöm és hallgatom írás közben (is).

A blogoláshoz használt egyéb alkalmazásaim:

  • Tumblr – A Tumblr nemcsak egy időnyelő feketelyuk a számomra, bár nem tagadom, hogy ha szeretnék csak céltalanul bambulni egy kicsit, általában a Tumblr-re navigálok. Cserébe viszont a Kincsesfüzet tumblr oldala egy olyan képgyűjteményt ad, ami tükrözi az ízlésemet, és ahol egy kis görgetés mindig találok egy jó illusztrációt a cikkeimhez. A bejegyzések illusztrálását nagyon fontosnak tartom, viszont mielőtt még kialakítottam magamnak ezt a mindig kéznél lévő illusztrációtárat, nagyon sok időt pocsékoltam el arra, hogy a Google-ben, gyötrelmesen kiizzadt keresőkifejezések mentén próbáltam találni egy úgy-ahogy odaillő képet a cikkeimhez.
  • Twitter – A Twitter oldalamat két célra is használom: hogy automatikusan megosszam a cikkeimet, és hogy inspiráció és források után böngésszek. A Twitter használatom még nem túl profi, de remélem, hogy a jövőben tudom majd fejleszteni magam ezen a téren is, és az olvasáson valamint a passzív megosztáson túl építő, aktív tweeteket is tudok majd megosztani.
  • Facebook – A Kincsesfüzet Facebook oldalán szintén automatikusan megjelennek a blog friss bejegyzései, ezen kívül bár a Facebook nem a legotthonosabb közegem, igyekszem jelen lenni olyan csoportokban, amik kapcsolódnak a blogoláshoz.
  • Instagram – Az Instagram fiókom egy meglehetősen személyes felület, mégis a blogom szerves részének tekintem, mivel nemcsak az állandó internetes jelenlétem elsődleges színtere, de ez a felület segít leginkább, hogy megtartsam azt a pozitív szemléletet, azt a hálás és derűs fókuszt, amit a küldetésemnek tekintek itt a blogon és “odakint” az életemben is.

Ti hogyan blogoltok?

Ápold a kapcsolatokat! – A májusi boldogságtervem tapasztalatai #2

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Májusi témám a kapcsolataim ápolása.

Közös élmények

Tegnap részt vettem életem első lánybúcsúján. Gondolom, mint minden hasonló esemény, ez is a top secret kategóriába tartozik, így az este későbbi részeire boruljon csak jótékony homály, de talán megoszthatom az este első mozzanatát, amikor egy beszélgetőkörben a menyasszony összes jelen lévő barátnője – akik gyakran nem ismerték egymást, hiszen a menyasszony más-más baráti társaságaiból kerültek ki – elmondott egy személyes emléket a menyasszonyról, aki egy hasonló személyes emlékkel válaszolt a barátnőről. Ez elgondolkodtatott arról, milyen különleges dolog is olyan emberek között lenni, akikkel közös élményeken osztozunk – különleges, de nem könnyű, a hozzám hasonló szobanövény jelleműeknek legalábbis biztosan nem. A menyasszonyunk azonban egy igazi közösségteremtő, élménykerítő központi személyiség, aki köré mindig nyüzsgő társaság gyűlik. Igazi áldás ez a hozzám hasonlóak számára, hogy vannak ilyen közösségi embereink, “élmény-idegenvezetőink”, akikbe fogódzkodhatunk, hiszen ők megteremtik számunkra azt a közeget, amibe nekünk néha még becsöppenni is nehéz, nem hogy magunknak létrehozni. Jó, ha felismerjük az ilyen kincseket az életünkben, és legalább néhanapján hagyjuk nekik, hogy előcsaljanak minket a barlangunkból!

Isten áldja a Facebookot!

Ha okosan használjuk őket, a közösségi oldalak nagy segítségünkre lehetnek abban, hogy összetartsunk vagy összehozzunk egy csapatot – hogy mást ne mondjak, a tegnapi lánybúcsúnk is a Facebookon szerveződött -, hogy az érdeklődési körünknek megfelelő társakra találjunk, de abban is, hogy előbányásszuk a barátaink és rokonaink elfelejtett születésnapjainak dátumát. Az időnyelő tevékenységek helyett használjuk jóra ezeket az eszközöket!

Az élmény négy fázisa

A héten olvastam Gretchen Rubin cikkét arról, hogyan határozza meg az élményszerzés négy fázisát, ezek pedig a következők:

  • Felkészülés – A körülmények megteremtése mellett lelki felkészülést is jelent a közelgő eseményre. Beszélni kell róla, a mindennapok köztudatában tartani, hogy mindenki érezze a levegőben a közeledtét.
  • Átélés – Teljesen átadni magunkat a pillanatnak, anélkül, hogy az eszünk másfele járna, hogy közben mással is foglalkoznánk, hogy csak fél szívvel lennénk ott.
  • Megosztás – Az élmény közössé tétele azáltal, hogy megosztjuk másokkal, bevonunk másokat is az átélésébe.
  • Visszatekintés – Az élmény feldolgozása, továbbélése azáltal, hogy megemlékezünk róla, felemlegetjük, e-mailt írunk vagy fotót küldünk róla, stb.

Felszólalás a rosszindulatú Facebook megosztások ellen

20130421-064337.jpg

“Azt mondani, hogy valaki nem lehet szomorú, mert valaki más még szomorúbb nála, olyan, mint azt mondani, hogy valaki nem lehet boldog, mert valaki más még boldogabb nála.”

Nem szoktam a haragomat, a bosszúságomat vagy a felháborodásomat megosztani itt, most mégis kikívánkozik belőlem.

Facebookon – amellett, hogy rengeteg kedves, őszinte, megérintő dolgot látok – időről időre találkozom olyan megosztásokkal, amik úgy akarnak rávenni az örömre, hogy előbb felróják, hogy azt valami másra pazaroltam, vagy úgy akarnak részvétet ébreszteni, hogy előbb bűntudatot keltenek, hogy valami más érintett meg. Biztosan ti is láttatok már olyan jellegű megosztásokat, hogy “úgysem lájkolod ezt a kisbabát, mert téged csak a macskák érdekelnek”, vagy “bezzeg az afrikai éhező úgysem érdekel téged, csak a csöves az utcasarkon”, vagy épp fordítva, “fogadjunk, hogy egy néger kiskölyök jobban izgat, mint hogy a szomszédodban valaki nélkülözik”. A múlt hétfőn történt bostoni merénylet kapcsán láttam egy kifejezetten undorító megosztást, ami egy egyébként valóban megérintő háborús képhez csatolt olyan jellegű szöveget, hogy “Bostonban meghal három amerikai, úgyhogy ezzel már nem is törődünk, igaz?”. Ennyi erővel igazán leírhatták volna azt is, hogy “a bostoni kissrác legalább kapott rendes reggelit nyolc éven át, szóval igazán egy szava sem lehet, hogy felrobbantották, sem neki, sem a családjának”.

Nem tudom, az emberek miért érzik úgy, hogy az öröm, a szeretet, a részvét vagy a törődés olyanok, mint a megtakarított pénz vagy a kenyér az asztalon, hogy jól meg kell gondolni, hogyan osztjuk el, mert ha valakinek odaadtuk, másnak már nem jut belőle. De aki így gondolja, nem tudom, átélte-e már az igazi örömöt, ami csak sokszorozódik, ha megosztjuk mással, és nem jut kevesebb a mosolyunkból a szeretteinknek, ha előtte már nevettünk egy aranyos cicás képen, vagy a részvétet, ami nem kopik el, ha ugyanúgy adunk belőle a háború áldozatainak, mint a síró kisgyereknek, aki elesett a rollerjével és lehorzsolta a térdét.

És higgyétek el, amikor azt mondom, hogy a mély fájdalom és a szomorúság sem múlik el attól, ha tudjuk, hogy valakinek jobban fáj. Miután végignéztem az édesanyám halálát, szemernyit sem könnyített volna a lelkemen vagy segített volna feldolgozni a történteket az, ha valaki az orrom alá dörgöli, hogy mások ötévesen egy háborús zónában élik meg ugyanezt, ahogy én sem segítenék senkin, aki elveszíti az idős édesanyját, azzal, hogy gúnyosan azt mondom neki: nagy cucc, én harminc évvel fiatalabb voltam, mint te, amikor ezt átéltem, különben is, az én anyukám még élhetett volna, a tiéd meg már úgyis öreg volt, úgyhogy nekem aztán ne mondd, hogy fáj, mert nem hiszem el.

Nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy hagyjunk fel a “bezzegeléssel”. Ne akarjuk elvenni, megtiporni, lekicsinyleni, kigúnyolni bárki szeretetét, örömét, részvétét, bánatát, fájdalmát. Nem számít, hogy az az öröm egy meghajtogatott papírvirágnak vagy egy világrengető találmánynak szól – osztozzunk benne. Nem számít, hogy a bánat egy törött játéknak vagy egy elvesztett családtagnak szól – ismerjük el és próbáljunk könnyíteni rajta. Nem számít, hogy a részvét egy elveszett holminak vagy egy porig égett városnak szól – igyekezzünk csatlakozni és segíteni lehetőségeink szerint.

Mert, lássuk be, mindannyiunknak vannak örömei, sikerei, szomorúságai, fájdalmai, veszteségei, gondjai, és mindig, mindig van valaki, akinek a boldogsága vagy a tragédiája nagyobb, mint a miénk – mégis, mi sem szeretnénk, ha megaláznának és a szőnyeg alá söpörnének azzal, hogy “azt hiszed, ez is valami, amikor más eközben…?”.

Számítunk. Mindannyian. A legkisebbtől a legnagyobbig, a legszomorúbbtól a legboldogabbig. Bánjunk is így egymással.