Mostanság #5 – Mr. Spock, kutyák és gombolyagok a Mennyben

Mostanság nem igazán írtam Mostanság rovatot, de a napokban elkapott egy hullám, ami talán megérdemli a helyet itt.

A héten elhunyt Leonard Nimoy, az eredeti Star Trek sorozat Mr. Spockja, akibe kamaszként szerelmes voltam. A sorozatot kiskamasz koromban mutatta meg nekem anyukám – aki kamaszként szintén szerelmes volt a híres vulkániba. Furcsa dolog ez, nem igaz?

Tudjátok, nem igazán hiszek a Mennyországban. De néha azért elképzelem a szeretteimet, mintha még léteznének valahol, és néha a Mennyországot is elképzelem úgy, mint egy mókás helyet, ahová a kutyák, macskák és tengerimalacok is eljutnak, és ahová az elvesztett léggömbök is kerülnek. És most arra gondolok, milyen izgalmas hely lehet a Mennyország, ahol anyukám végre találkozhat Spockkal.

“Az élet olyan, mint egy kert. Láthatunk tökéletes pillanatokat, de nem őrizhetjük meg őket örökre, csak az emlékezetünkben.” – Leonard Nimoy
“Hosszú és eredményes életet!” – Mr. Spock (vulkáni üdvözlet)

Nemrég elhatároztam magam, hogy végre felhasználjam az anyukámtól örökölt fonalakat, amiket évek óta csak tologatok, mert nem éreztem úgy, hogy megtaláltam volna a helyüket, hogy úgy fel tudtam volna használni őket, hogy ne fájjon utánuk a szívem, ne érezzem őket elpazaroltnak. Most végre elkezdtem belőlük egy takarók horgolni, ami a képességeimet sem haladja meg, és az eredmény is olyasmi lesz, ami nem szórja szét ezeket a gombolyagokba foglalt emlékeket, és amit még nagyon sokáig nem kell kiadnom a kezemből, hanem még sokáig a közelemben lehet. (Akit esetleg érdekel, itt találjátok a mintát, ami alapján készítem.)

Tegnap pedig egy tömött busz utazóközönsége előtt pityeregtem, mert előbb anyukám jutott eszembe, aztán miután felbarangoltam Twitterre, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, megtaláltam ezt a gyerekszáj történetet arról, miért élnek a kutyák olyan rövid ideig (azért, mert míg az embereknek meg kell tanulniuk boldogan élni, jónak lenni és tiszta szívvel szeretni, addig a kutyák már így születnek és így élnek egész életükben, ezért van szükségük kevesebb időre itt a Földön), nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. – De nem is akartam.

Végül pedig az jutott eszembe, mennyi gúnyolódásnak és bántásnak voltam kitéve gyerekként és kamaszként az iskolában, mert olyan könnyen elsírtam magam nyilvánosan. És a helyzet az, hogy most, felnőttként, már büszke vagyok arra, hogy sírni tudok mások előtt.

Reklámok

Aranyköpések – Egészen a Mennyországig

A barátnőm lánybúcsújáról egy héliumos lufival jöttem haza, ami napokig ott lebegett a szobánk ajtaja előtt a fogashoz rögzítve. Peti egyik reggel megállt előtte, nézte egy darabig, majd játszott kisfiúsan bánatos hangon közölte:
– Nekem is volt egyszer egy héliumos lufim, ami elszökött a kezemből.
Elnevettem magam és belementem a játékba, magamhoz öleltem és megsimogattam a haját.
– Szaladtunk utána, de persze nem értük el – folytatta. Ahogy az arcát a vállam hajlatába temette, ölelt és hagyta, hogy öleljem, éreztem, hogy egyszerre mulat a helyzeten, ahogy vigasztalósat játszunk, de közben egy kicsit valóban elszomorodik az emléktől. – De nem pukkant ki, amíg láttuk. Úgyhogy felszállhatott egészen… a Mennyországig – mondta halkan.

Ez az emlék és ahogy megosztotta velem, egyszerre nevettetett meg és érintett meg mélyen. Úgy gondolom, nagyon fontos, és főleg egy férfitől látni nagyon különleges is, hogy felnőttként is így át tudjuk magunkat adni a gyerekkori emlékeinknek és ki tudjuk fejezni az érzelmeinket. A gyermeki elme világa egy olyan csodavilág, ahova érdemes felnőttként is elbarangolni vagy meghívni az életünkbe. Nem gyengébb, de erősebb és gazdagabb emberek leszünk ettől, miközben magunk, a szeretteink, a barátaink és a gyermekeink számára olyan világot teremtünk, ahol a Mennyországban a nagymamák mellett boldog cicák napoznak a Jóisten kertjében és boldog kutyák kergetik az égbe szökött héliumos lufikat. Úgy gondolom, csodás ember az, aki akár csak egy percre is ilyen világot tud teremteni azzal, hogy lefesti a szavaival és megtölti az érzéseivel.

Címkézd fel az érzelmeidet!

“Ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja.”

Még gyerekkoromban olvastam ezt a könyvcímet (Moretti Magdolna és Németh Attila lélektani-irodalmi szöveggyűjteményének címét) egy keresztrejtvény megfejtéseként, és a gondolat mélyen megragadt bennem. És azonnal felelevenedett, amikor Gretchen Rubin cikkét olvastam: “Szeretnél egy egyszerű módszert önmagad lecsillapítására? – Írd le az érzelmeidet egy-két szóval.

Gretchen Rubin könyvében, a Boldogságtervben is találkoztam már ehhez hasonló gondolattal, bár ott a másokkal szembeni feszültségoldásként alkalmazta, “ismerd el mások érzéseit” mottóval.

Tehát akár mást, akár saját magadat próbálod lecsillapítani, próbálkozhatsz ezzel a módszerrel: írd le az érzést egy-két velős szóban, “mondd ki a rettenetet”.

  • Kimerült vagyok.
  • Félek.
  • Aggódom.
  • Bosszús vagyok.
  • Látom, hogy fáradt vagy.
  • Tudom, hogy megijedtél.
  • Értem, hogy dühös vagy.

Az érzelmek elismerése és felcímkézése már önmagában is oldja a feszültséget azzal, hogy nem egy névtelen, alaktalan, ismeretlen dologgal kell harcolnunk, megadja az első lépés sikerélményét, és utat nyit a megoldási eszközök felé.

Te milyen módszert alkalmazol, hogy tisztába kerülj az érzelmeiddel?