{Vigyázz! Kész! Posztolj} – Az én házam, az én harcom – Így készül az álomotthon

Elmondhatom magamról, hogy azon szerencsések közé tartozom, akik az eheti VKP témát, ami az álomotthonról szól, már az álomotthonukból írják.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Ha elmesélem, hogy egy újépítésű családi házban élek, gyakori reakció az, hogy “uhh, hát én bizony bele nem vágnék egy építkezésbe!”, amire a (valamelyest hatásvadász) válaszom az szokott lenni, hogy “azért azt a három hónapot, amíg felépült a ház, ki lehetett bírni”. (Ilyenkor szoktunk átmenni ötöslottó reklámba – “mennyi?!”.)

De nézzük is, mennyi is az annyi – mennyi időbe telt, hogy megszerezhessük az álomotthonunkat?

  • A kivitelezés az első kapavágástól a kulcsrakész otthonig és a beköltözésig – három hónap.
  • A ház tervezőjével és a kivitelezővel való tárgyalások kezdetétől az átadásig – egy év.
  • A hiteligénylés kezdetétől az engedélyeken és a papírmunkán át az utolsó adminisztratív és anyagi dolgok rendezéséig – másfél év.
  • Az álomotthonunk ötletének körvonalazásától kezdve a megvalósulásig – nagyjából öt év.
  • Az első itt töltött éjszakától addig, amíg az otthonunk ténylegesen a mi otthonunk lesz és már nem a bankszféránál lakunk albérletben – harminc év.

Természetesen az igazán égető az az időszak, amikor az ember már “fél lábon áll”, amikor már kész a vízió, de még késik vagy döcög a megvalósítás. Ez az időszak tud nagyon hosszúra nyúlni egy évekig tartó építkezés alatt, és ez az, ami akkora stresszt jelenthet, ami miatt sokan azt mondják, hogy inkább nem vágnának bele egy építkezésbe.

Amikor azon töprengtem, miről kellene írnom ebben a cikkben, megkérdeztem a férjemtől, hogy mit mondana annak, aki az álomotthonát szeretné megszerezni, a válasza ez volt: “generálkivitelező és egy jó műszaki ellenőr, ennyi az egész”.

Én viszont azt mondanám – bár ez a kettő, a jó tervezővel együtt valóban kulcstényezők voltak az ép eszünk megőrzésében –, hogy a legfontosabb, amivel tisztában kell lenni, amikor az ember álombéli álomotthonból valós otthont varázsol, hogy a realizálás folyamata nem más, mint egy hosszas, sokszereplős alkudozás folyamata.

Emlékszem az első találkozónkra a tervezőnkkel, aki elé letettük egy százhúsz négyzetméteres ház alaprajzát és azt mondtuk: ezt szeretnénk, hetven négyzetméteren, mert annyira lesz pénzünk. Megnézte a tervet, felvonta a szemöldökét, végigmért minket, megnézte ismét a tervet, és azt mondta: cipőkanállal, talán.

Az önrész előteremtése, a bankhitel, a tervezés, a kivitelezés mind-mind egy hosszú alkudozási folyamat volt, tele harcokkal és kompromisszumokkal. Lényegében minden tervünkre (legyen az anyagi vagy operatív), ilyesmi volt az első válasz: cipőkanállal, talán.

De a legfontosabb: hogyan nem öltük meg egymást és hogyan alkudtuk ki egyik kompromisszumot a másik után úgy, hogy az álomotthonunk még mindig az álomotthonunk maradt a végén?

Az én házam

Ismeritek ezt a viccet?
A kisfiú sírva megy haza az óvodából: – Anyu, a többiek Rambónak csúfolnak!
Az anyukája így vigasztalja: – Ó, kicsim! Holnap bemegyek és megbeszélem ezt az óvónénivel.
Mire a kisfiú büszkén felszegi a fejét: – Nem, anyu. Ez az én harcom.

Nos, az álomotthon megteremtése is ilyen: nemcsak egy olyan harc, amit magunknak kell megharcolnunk – de a magunk módján is.

Így építkeztünk mi:

  • Tudtuk, kik vagyunk és kik nem vagyunk. – Akár a ház elrendezéséről, felszereltségéről, akár az építkezés folyamatáról volt szó, szem előtt tartottuk, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk, és milyenek nem vagyunk. Például hiába van olyan, aki szívesen épít vagy újít fel egy házat a saját kezével és látja lustaságnak a kivitelezés teljes kiszervezését, mi tudtuk, hogy nemcsak hogy sok kedvünk, időnk vagy lehetőségünk nincs az építkezésben való részvételre, de nem is volna benne sok köszönet. Sem olcsó, sem könnyű nem volt minden esetben szem előtt tartani azt, hogy pusztán azért, mert “mióta világ a világ, így építenek házat az emberek”, ne ártsuk magunkat olyasmibe, ami nem a mi terepünk.
  • Tudtuk, mit akarunk. – Méghozzá elsősorban élményeket akartunk. Nem szobaszámokban, négyzetméterekben vagy falszínekben gondolkodtunk. Persze adott volt egy anyagi keret, de ha egy igen vagy nem, ez vagy az típusú döntést kellett meghoznunk, mindig igyekeztünk feltenni magunknak a kérdést, hogy mi az, mit át szeretnénk élni most, mi az, amit át szeretnénk élni a következő tíz, húsz, harminc évben? Sokmindenből kellett engednünk vagy faragnunk, de még egy egész helyiség elvesztése sem fájt igazán, ha tudtuk, hogy a módosított terv továbbra is megfelel annak, amire vágyunk, az elképzelt jövőnk továbbra is bele fog férni a keretbe – ha cipőkanállal is.
  • Felosztottuk a feladatokat. – Amit tudtunk, persze kiszerveztünk, a megmaradt feladatokat pedig, amiket semmiképp sem tudtunk volna kidelegálni senkire, egymás közt osztottuk föl. Például a férjem volt a felelős a stratégiai és a műszaki kérdésekért, én a külcsínért és a belbecsért, de a költözés megszervezéséért is.
  • Odafigyeltünk egymás igényeire. – Természetesen az, hogy külön-külön területekért feleltünk, nem azt jelentette, hogy nem beszélgettünk folyamatosan az igényeinkről, elképzeléseinkről, vágyainkról, és nem figyeltünk oda egymásra. Így fordulhatott elő az, hogy a villanykapcsolóink morbidul alacsonyan vannak, mert Peti nyomatékosan megkérte a villanyszerelőt, hogy figyeljen oda az “icike-picike felesége” igényeire, a falakat pedig Peti kedvenc színére festtettem.
  • Ez egy hosszú történet. – Ami azt illeti, az álomotthonunk még most, csaknem egy évvel a beköltözés után is helyenként nagyon üres, helyenként pedig olyan, mint egy bolhapiac, hiszen hiába a csilli-villi új ház, még mindig leginkább kopott, öregecske, örökölt holmikkal van berendezve (már ahol be van rendezve). De fontos szempont volt számunkra az, hogy a véges anyagi forrásainkat úgy osszuk be, hogy először azok a dolgok legyenek meg, amiket nehéz “apránként eggyel jobbra cserélni” az évek során – például a szigetelés vagy a fűtésrendszer. Minden másra, a berendezésre, a dekorációra, a csip-csup holmikra, de még a konyha felszerelésére is (még mindig nincs tűzhelyem) úgy gondoltunk, mint az elkövetkező hosszú-hosszú évek projektjére.
  • Nem tart örökké. – Sok stresszel, sok aggodalommal, sok morcogással, és nem hazudok, sok sírással is járt az az időszak, de mindig igyekeztünk szem előtt tartani, hogy egy átmeneti időszakot élünk meg, ami egy cél felé halad.
  • Ez a kettőnk ügye. – Ahogy az életünk többi dolgával kapcsolatban, az építkezés alatt is azon voltunk, hogy szem előtt tartsuk: ez a kettőnk ügye – nem másé, de nem is egyikünké vagy másikunké. Ez azt is jelenti, hogy csapatként igyekeztünk szembenézni az anyagi, gyakorlati és lelki nehézségekkel: nem egymással marakodva, hanem egymással összezárva és összetartva.

Így épült fel tehát a mi álomotthonunk.

A többiek írásait itt olvashatjátok:

Hogyan segít dönteni a Pinterest?

Már több cikket is hoztam nektek, ami a Pinteresthez kapcsolódott – már tudjátok, hogyan gyűjtöm a lakberendezés vagy a határidőnapló inspirációimat, az eBay kívánságlistámat, az inspiráló idézeteket, az esküvős ötleteket és még nagyon sok mindent a virtuális kitűzős tábláimon. 

Egy átfogó Pinterest gyorstalpalóval sem vesződnék, mivel Viánál már úgyis olvashattok egy ilyet, ajánlottam is korábban. Viszont még régebben a Twitter kapcsán szóba került itt a blogon, hogy mennyire nehéz (volt olyan kedves kis olvasóm, aki szerint egyenesen lehetetlen) hasznosan élni az olyan internetes gyűjtőhelyek, mint a Facebook, Twitter, Tumblr, Pinterest és társaik adta lehetőségekkel. Nos, való igaz, hogy az esetek többségében ezek az oldalak időnyelő feketelyukak – vagy legalábbis annak tűnnek. És valahogy mégsem.

A Tumblr oldalamnak például nagy hasznát veszem a bloghoz – bár az időm nagy részét akkor töltöm Tumblr-en, amikor egyszerűen csak bambulni szeretnék, görgetni és kattogtatni a képek között, minden különösebb cél vagy odafigyelés nélkül. Azonban ez a haszontalanság vissza is fizeti magát, amikor illusztrációt kell keresnem a cikkeimhez, és már nem kell bebarangolnom az egész internetet és a Google-lel izzadnom, keresőkifejezéseken agyalnom és turkálnom a tonnányi kép között, amik egy kicsit sem tetszenek vagy passzolnak a cikkemhez, hanem egy olyan gyűjteményből választhatok, sokszor pillanatok alatt, amik már egyszer átmentek azon a szűrőn, hogy érdekesnek és kellemesnek találtam őket – már csak témában kell passzolniuk. (Ehhez a bejegyzéshez kevesebb, mint öt másodperc alatt választottam ki az illusztrációt, mivel a felhasznált kép a hatodik legfrissebb volt a Tumblr oldalamon.)

A Pinteresten való böngészés is hasonlóan hasznos és haszontalan egyszerre – bár amikor haszontalan, akkor sem feltétlen az. Mire is gondolok? Elmondom, hogyan volt a hasznomra a Pinterest, amikor építkeztünk. 

Amikor semmi nem történik

Miután eldőlt, hogy építkezni fogunk, az időnk nagy része várakozással telt. Várakozás a családom döntéseire. Várakozás, hogy lebonyolódjon a régi ház adásvétele. Várakozás a hitel engedélyezésére. A kirúgásom után várakozás, hogy leteljen a próbaidőm az új helyen. Várakozás a kivitelező válaszára. Várakozás, hogy megkezdődjenek a munkálatok. Várakozás az ügyvédre, a bankra, a közjegyzőre. Várakozás, várakozás, várakozás. – A várakozás pedig persze rengeteg feszültséggel járt, a tehetetlenség érzésével. 

A Pinterest ebben az időszakban egy jó kis rágógumi, egy remek figyelemelterelő volt. Lehet, hogy még fogalmunk sem volt, hogyan fogjuk tudni finanszírozni, de azon már gondolkozhattam, milyen színű falak tetszenek, milyen csempe, milyen konyhabútor. Ettől egy kicsit valóságosabbnak, hihetőbbnek tűnt a dolog – de legalább nyafogás és szomorkodás helyett elfoglaltam magam addig is, amíg semerre nem haladtunk… vagy nem olyan gyorsan, mint szerettük volna.

Amikor minden egyszerre történik

Amikor aztán beindultak a folyamatok, minden valahogy egyszerre történt. Ha utánagondolunk, jó három hónap alatt a semmiből kulcsrakészre épült a házunk. Ezalatt rengeteg hirtelen döntést kellett hozni, és míg a stratégiai, pénzügyi és a műszaki kérdéseket mind a férjem vállalta, cserébe a legtöbb operatív és lakberendezési kérdés rám maradt. És ott már nem volt sok lehetőség a töprengésre, hiszen mindenki feszített munkarenddel dolgozott. 

Azt, hogy milyen színűek legyenek a falak az egész házban, egy este alatt kellett eldöntenünk – egyik este hazaérve a munkából színkártyák vártak minket, és másnapra választ kellett adni a festőnek. Az ajtók színét még ennél is gyorsabban kellett eldönteni: egy délelőtt kaptam egy e-mailt a munkahelyi címemre a férjemtől, hogy postafordultával válasszak az alábbi listából, mert egy órán belül meg kell rendelni az ajtókat, hogy ne legyen csúszás emiatt. 

A hirtelen döntési helyzeteket különösen rosszul viselem, így ez az időszak megint csak rengeteg stresszt rejtett volna a számomra – ha korábban nem töltöttem volna hosszú hónapokat azzal, hogy könnyes tehetetlenségemben a Pinterestbe temetkeztem, így mire ezek a döntések elérkeztek, már pontos képem volt arról, hogy mit szeretnék. Így hiába kellett váratlan kérdésekben pillanatok alatt döntést hoznom, egyik sem ért váratlanul és nem voltak megalapozatlanok a választásaim.

A nagy kép összeáll

Legyen szó építkezésről, lakberendezésről, esküvőről, családi ünnepről, mindig megkönnyíti a döntést, ha már jó előre tudjuk, mit akarunk. Kompromisszumot kötni, adott lehetőségekből válogatni is sokkal könnyebb, ha lebeg egy nagy kép a szemünk előtt. 

Persze sem az építkezés, sem az esküvő esetén nem a Pinterest volt az egyetlen forrásom, hiszen mindenhol nyitott szemmel jártam és csipegettem fel az ötleteket (az akarom és a nem-nem-soha ötleteket egyaránt), de jól jött egy vizuális gyűjtőhely, ahol rögzíthettem, megőrizhettem, kibonthattam, továbbgondolhattam az ötleteimet. Hiszen sokszor megesett az is, hogy valami első pillantásra tetszett, de ahogy elmerültem a kapcsolódó képekben, a sokadik kitűzött képnél már kirajzolódott egy tendencia, hogy mi az, amiről csak azt hiszem, hogy tetszik – és mi az, ami sokadszorra, újra és újra is megfog. Mi az, amit tényleg szeretnék reprodukálni, és mi az, amit csak érdekesnek tartok – egyszer, valaki másnál, de nem nálam. 

Hát, valahogy így segítette elő nálam a döntéseket az építkezés során a Pinterest, így szolgálta a “céltalan kattogtatás”, az ábrándozás a döntések meghozatalát. 

Ti milyen projektekhez használtátok vagy tudnátok jól használni a Pinterest táblákat?