Boldogságterv #22 – Békák és selfie-k


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


A megfigyelés befolyásolja a rendszer működését

A márciusi boldogságtervem a rendszer megfigyeléséről szól: arról, hogy pusztán azzal, hogy odafigyelünk, hogy szemmel tartjuk magunkat, hogyan juthatunk előbbre. De vajon hogyan is működik ez? Miért változik meg a rendszer működése a rendszer puszta megfigyelésétől?

A héten írtam a Duolingo alkalmazással kapcsolatos tapasztalataimról, hogy hogyan visz előbbre a nyelvtanulásban az, hogy napról napra szemmel tarthatom az előrehaladásomat, múlt héten pedig arról írtam, hogy támogatja az írói munkásságomat, a háztartásomat és a kapcsolatomat magammal az, hogy megfigyelem és regisztrálom a teljesítményemet. Van még egy terület, ahol nemrég bevezettem a megfigyelés szokását, ez pedig a folyadékfogyasztásom. 

Azzal tisztában voltam, hogy keveset iszom, bár azzal nem, hogy mennyire. Ez a probléma nem újkeletű, a családom már régóta azzal viccelődik, hogy annyit iszom, hogy békák nőnek a hasamban – csak ezek sivatagi békák… Pedig tudom, hogy a folyadékfogyasztás jó a tesnek és a testen belül az agynak, tehát a szellemi teljesítőképességnek is. Ami, valljuk be, elengedhetetlen eszköze valakinek, aki napi három óra utazás és kilenc óra munka után este ér haza azzal a vággyal, hogy az írói karrierjét építse. 

Ezért letöltöttem a telefonomra egy folyadékbevitelt figyelő alkalmazást is (ami akár óránként csipogni is hajlandó, hogy ne felejtsek el inni, és naponta plecsniket osztogatni is, hogy jutalmazza, ha teljesítem a napi kvótát – bár én egyelőre megmaradtam az alapbeállításoknál, amik pusztán megfigyelnek és regisztrálnak). Ezzel nemcsak pontosabb képet kaptam arról, hogy mennyire elégtelenül hidratálom a szervezetemet, de rájöttem arra is, hogy soha nem fogok egészen pontos képet kapni a helyzetről, amíg szándékosan megfigyelem a rendszert. 

Ugyanis azzal, hogy minden reggel elindítom az alkalmazást és regisztrálom az éjszaka elkortyolt folyadékot, és azzal, hogy nap közben folyamatosan az eszemben van, hogy ha kiürítek egy poharat, azt feljegyezzem az alkalmazásban, eleve többet gondolok az ivásra, és többet is iszom. Valamennyivel legalábbis biztosan. 

Az ördög a részletekben rejlik

A megfigyelés nemcsak a nagy képet javíthatja (aktívabb nyelvtanulás, több takarítás, nagyobb folyadékbevitel), de a részleteket is felértékelheti. A figyelemmel a részletek formát kapnak, az alkotóelemek kiugranak a nagy képből. 

Vagy egy egész évet átívelő megfigyelési projektem is idén, méghozzá az Instagramon megosztott, selfie-spammelő Page x of 365 (nem volna kötelező selfie-kkel megosztanom de valahogy így alakult), ahol az év napjaira mint egy könyv lapjaira referálok. Az év első napjaiban még készségesen elfogadtam, hogy még alig jutottunk túl a címoldalakon, nem gond az, ha nem sok tartalom van bennük, csak újévi lötyögés. De mi a helyzet most, amikor már a 80. oldal környékén járunk? 

Két kezem ügyében lévő könyv 80. oldalát lapoztam fel, hogy szemléltessem a dolgot. 

Gretchen Rubin 337-ből a 80. oldalon már túl van a Boldogságterv koncepciójának a bemutatásán, fogadalmakat tett, összegyűjtötte a felnőtté válásának tapasztalatait, alaposan körbejárta az energia és a rend kérdését, elmélkedett a házasságról, a szerelemről és az egyéni felelősségről a család boldogságában, és a 80. oldalon épp azt mutatja be, hogy ez a felelősség néha milyen nehézségekkel és áldozatokkal jár. Farkas Lívia 300-ból a 80. oldalon már túljutott az egyéni motívumok elemi szintű feltérképezésén és arról is elmélkedett, miért maradnak meg az emberek a “pocsolyáikban”, kényelmesen kényelmetlen élethelyzeteikben ahelyett, hogy továbblépnének. Ezzel tízlépéses programjának első két lépésén túl is jutott, és már a harmadikban jár, ahol a nagy kifogáslista összegyűjtésén dolgozik. 

Ha így nézek az évemre, az elgondolkodtat nemcsak azon, hogyan töltöttem fel eddig a lapjaimat, vajon tartalmasan alakul-e a könyvem, de arra is ráirányítja a figyelmemet, hogy az egyes napok önmagukban is fontosak. Nemcsak egy nagy folyam kivehetetlen elemei, de önálló lapok, amiket egyesével is meg kell tölteni tartalommal, értékkel. Lesznek olyanok, amiken elgondolkodtató elméletek szerepelnek, olyanok is, amik gyakorlati dolgokkal, hétköznapi praktikumokkal lesznek tele, és olyanok, amiken könnyfakasztó személyes sztorik vannak, de ha túl sok érdektelen, üres, tartalmatlan, dinamika nélküli oldal következik egymás után, akkor letenném a könyvet – ha könyv volna. Csakhogy ez nem egy könyv, hanem az életem, amit lapról lapra írok, és egy kis odafigyelés, egy kis időnkénti rácsodálkozás segít, hogy jobban jelen legyek benne, egészében és részleteiben egyaránt odafigyeljek rá. 

Reklámok

Ennél zöldebb online könyvklub indul Viánál

Korábban ajánlottam már nektek Farkas Lívia, az Urban:Eve bloggerének önsegítő könyvét (azon roppantul kevés könyvek egyike, amiket újonnan megvásároltam), ami az Ennél zöldebb nem lesz! címet viseli, most pedig ehhez kapcsolódóan hozok egy remek lehetőséget – nemcsak azoknak, akik már olvasták a könyvet, hanem azoknak is, akik nem, de érdeklődnek iránta.

Amikor Via blogján megláttam, hogy Ennél zöldebb könyvklubot indít, egy picit elkámpicsorodtam, hogy “már megint Budapest” – de nem! Via ugyanis online könyvklubot indít, ahol a blogján megjelenő bejegyzés sorozatban végigkíséri majd a könyv fejezeteit, amikről aztán szabadon lehet társalogni a hozzászólások között. Hogy még interaktívabb legyen a klub, nemcsak a bejegyzések kommentjei között lehet majd kérdezni, értekezni, hanem az olvasók előre küldhetnek kérdéseket a témákkal kapcsolatban.

A könyvklub sorozat bevezetőjét itt olvashatjátok, a bejegyzésben található űrlap segítségével pedig – a könyv ismerete nélkül is – kérdezhettek Viától.

Könyvklubra fel! Én benne vagyok! – És ti? 🙂

2015/01/img_0851.png

Legyen szép és vállalható! – Népirtás a könyvespolcomon

Amikor néhány hónapja kötelességszerűen megkezdtem az idei tavaszi nagytakarítást (még mindig tart egyébként, a tavaszi fáradtsággal együtt…) és elkezdtem méregetni a könyvespolcaimat is, a férjem hozott egy szabályt: a leendő otthonunkban csak olyan könyvek lehetnek, amik jól mutatnak a polcon és a tartalmuk vállalható. Ez első hallásra nagyon szigorúnak tűnt, de ahogy elkezdtem kritikusan szemlélni a könyvespolcaim tartalmát, be kellett ismernem, hogy nemcsak olyan darabokkal van tele, amiket gyerekkorom óta nem fogtam kézbe, de olyan is akad bőven, amit még gyerekkoromban sem…

Először még így is nagyon-nagyon nehezen fogtam neki a selejtezésnek, de minden egyes darabbal, amitől megváltam, könnyebb lett. A gyerekkori könyveim egy része csak a padlásra költözött dobozokban, egy része pedig a családban keresett új gazdát. Az ifjúságom és felnőttkorom könyveinek egy részén túladtam Molyon és Rukkolán, de a nagyobbik részük a könyvtárba vándorolt.

Ahogy hónapról hónapra egyre jobban belemelegedtem ebbe a küldetésbe, két dologra derült fény:

  1. Valóban nagyon jó érzés lesz ránézni egy olyan könyvespolcra, ahol ízléses, jó állapotú könyvek sorakoznak, amik engem tükröznek, és amik mindegyike érdemes rá, hogy újraolvassam vagy jó érzéssel kölcsönadjam valakinek.
  2. Nem sok ilyen könyvem van…

Bár Peti először nem értette, miért akarom újra feltölteni a könyvespolcokat, amiket végre valahára, annyi (fizikai és lelki) fáradsággal szellősebbé tettem. De a helyzet az, hogy mindig dugig tömött könyvespolcok között éltem, és digitális világ ide vagy oda, mégsem tudom elképzelni, hogy csak néhány könyv lézengjen körülöttem. Ezért elhatároztam, hogy apránként, ahogy a pénztárcám engedi, elkezdem gyűjtögetni azokat a könyveket, amik megfelelnek az ultimátumnak: tartalmilag és esztétikailag is vállalhatóak.

A történetnek ezen a pontján eljutottam oda, hogy majdnem annyira kényelmetlen megosztanom veletek a gondolataimat, mint amikor azon töprengtem, vajon elkezdhetek-e melegjogi cikkeket írni a blogra… Ugyanis itt a következő coming out: szökőévente fizetek könyvért. Kölcsönkérek, könyvtárból kölcsönzök, letöltök – de nem vásárolok könyvet. Sajnálom, de egyszerűen nem tudok kiadni többezer forintot valamiért, amit vagy szeretni fogok, vagy nem. (Legutóbb “látatlanban” akkor vásároltam könyvet, amikor megjelent Farkas Lívia Ennél zöldebbje, akit már csak a személye miatt is támogatni akartam a jogdíjjal, de nem tudnám megmondani, mikor volt az ezt megelőző legutóbbi ilyen eset…)

A pénztárcám persze sem tömöttebb, sem könnyebben nyitható nem lett Peti aranyszabályától, így a könyvvásárlási szándékaim sem segítenek sokat a jogdíjból élőkön (tényleg, őszintén sajnálom…), ugyanis rögtön elhatároztam, hogy a használt könyvek piacán fogok keresgélni. A Rukkolával sajnos rossz tapasztalataim voltak (tudom, hogy sokaknak bejön, ezért nem is akarom elvenni senki kedvét, egyszerűen nem találtunk egymásra mi ketten, a Rukkola meg én, és az is igaz, hogy nem voltam valami kitartó), viszont a Molyos eladó könyvek között már több olyanra is akadtam, amik elfogadható áron, valóban megkímélt (értsd: tökéletes) állapotban kerültek hozzám, úgyhogy én maradok ennél. (Egyébként még egy érv, amivel mentegetem a jogdíjkerülő magatartásomat: szinte valamennyi újonnan vásárolt könyvemről elmondhatom, hogy soha nem kerültek volna hozzám, ha ilyen vagy olyan úton nem olvastam volna őket korábban, még mielőtt pénzt adtam volna ki értük – így viszont, hogy már nem zsákbamacskát vásárolok, könnyebben rászánom a pénzt, még ha csak egy használt példányra is.)

Egy kis ízelítőül csináltam egy kis válogatást a Molyon a (régi és új) kedvenc szerzeményeimből, amik kiállják a “szépség és vállalhatóság” próbáját:

20140629-124456-45896787.jpg

Ti hogyan döntitek el, mi kapjon helyet a könyvespolcotokon?