Így őrizd meg a hónap emlékeit

Közeledik a hónap vége, és már egy ideje szeretném megosztani veletek az alábbi tippeket az emlékek megőrzéséről – nem is jöhetne jobb alkalom. :)

Így őrizd meg a hónap emlékeit

Egy hónap egy mondatban

Dóri osztotta meg korábban Rona Keller fényképész ötletét, hogy az elmúlt hónapra visszatekintve egy mondatban, néhány jellemző szóban foglald össze az elmúlt időszakodat, akár egy jellemző képet is választhatsz hozzá a hónap során készültekből.

Ahogy Dórinál is felmerült a kommentek közt, lehetetlenül nehéznek tűnhet egy egész hónapot egy mondatba összesűríteni. De ahogy korábban már írtam róla, egy időszakra visszatekintve nemhogy az egyes emlékeket, de az egyes napokat is nagyon nehéz elcsípni.

Most talán úgy tűnhet, lehetetlen az elmúlt néhány hetet néhány szóba összesűríteni, de ha néhány hónappal, egy fél évvel, egy évvel visszanyúlunk az emlékezetünkbe, egy elmúlt szeptemberről, májusról vagy januárról jó, ha annyit fel tudunk idézni, hogy “stresszes volt”, vagy “milyen lelkesen készültem az esküvőre!”, vagy “akkoriban sokat találkoztam a barátaimmal”.

Ennél részletesebben ritkán tudunk leírni régebben elmúlt hónapokat, időszakokat. Nem lehetetlen tehát, hogy megtaláljuk a fókuszpontot az elmúlt hetekben. Talán segíthet a kérdés: mire fogok emlékezni ebből az időszakból egy év múlva?

A hónap emlékei

Aki mégis egy kicsivel többet szeretne, annak jó segítője lehet “a hónap emlékei” ötlet, amivel először Kara (Boho Berry) oldalán találkoztam.

Ezek az oldalak néhány kis rajzos emlékeztetőben, egy-egy mondatos feljegyzésekben őrzik meg a hónap emlékeit. Ezt az oldalt feltölthetjük folyamatosan, de a hónap végén visszatekintve is.

A hónap emlékei

De persze kombinálható is a két ötlet: én a bullet journalomban vezetem a hónap emlékeit, de biztosan maradni fog egy kis hely az oldal alján, ami pont alkalmas helyet ad egy egymondatos visszatekintésnek is.

Ti hogyan őrzitek meg a hónap emlékeit?

Boldogságterv #28 – Mennyi? Harminc!


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Mindenek előtt egy kis személyes széljegyzettel kezdeném: ramatyul vagyok… Hogy allergia vagy megfázás kapott-e el, azt nem igazán sikerült megtudnom, de az biztos, hogy az éjszakáimat elég kevés alvással töltöm, cserébe viszont a hétvégére, és különösen mára megint teljesen használhatatlanná amortizáltam magam. 

A boldogságterv cikket viszont nem akartam kihagyni ezen a hétvégén is, azt viszont nem tudom ígérni, hogy hosszú és tartalmas lesz. Nézzétek el ezúttal!

Mennyi? Harminc!

És még egy személyes széljegyzet: ebben a hónapban leszek harminc éves. Nem várok nagy felhajtást ettől az eseménytől, semmilyen szempontból: sem tűzijátékra, sem tragikus “három iksz” krízisre nem számítok. Valamilyen szinten azért mégiscsak elgondolkodtatott ez a kerek fordulópont. 

Amikor azon gondolkodtam, mi legyen az ehavi boldogságtervem témája, rögtön éreztem, hogy ezzel szeretnék kezdeni valamit. Az ajándékom saját magamnak az volt erre a szülinapra (azért a múltidő, mert jó előre megkaptam magamtól :)), hogy beszereztem egy albumot, amibe a harmincadik születésnapom környékét dokumentálom. (Bár az album méretét egy kicsit eltúloztam, előfordulhat, hogy a harmincadiktól a harmincegyedikig is kitart. :)) Bár az nem tartott volna vissza, hogy a “hagyj nyomot!” már volt téma nemrég, mégsem akartam csak eköré szervezni a hónapot. 

Az idő múlásáról általában is filozofálgattam, arról, hogy míg sokan visszasírják a tizennyolc-húszéves korukat, én annyira örülök, hogy már harminc vagyok (majdnem, úgy értem :)), mert ahogy telik az idő és élem az éveket, egyre jobb viszonyban vagyok magammal, jobban megtalálom a helyem a bőrömben és az életemben egyaránt. De ezt is elvetettem önálló témaként.

Így hosszas osztás-szorzás után a témám egyszerűen ennyi: Mennyi? Harminc! – Legyetek üdvözölve a születésnapi fiesztámban! :)

(Most pedig kiosztok magamnak egy virtuális vállveregetést, hogy kisajtoltam magamból ezt a bejegyzést, aztán megyek vissza a barlangomba – ha el szeretnétek képzelni, nagyjából így vagyok most.) 

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Az első…


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Vigyázz! Kész! Posztolj!

Az első…

… szó, amit kimondtam…

… nem tudom, hogy mi volt. A húgom első szavai anekdotává váltak a családban (ezek a “nem” és az “edüdül”, azaz “egyedül” voltak, és sokáig csak ezeket használta, miközben jött-ment és mindent elintézett magának – ez sokat elmond róla, milyen makacs és karakán kiskölyök volt), de én az elmondások alapján nagyon hamar megtanultam összefüggően beszélni, és a fenekemen ülve elcsacsogni a családomnak, mit szeretnék (ez meg rólam mond el nagyon sokat :)). 


… plüss állatom…

… egy mackó volt, amit az első karácsonyomra kaptam a nagyszüleimtől. Nagyobb volt nálam!

… szerelmem…

… apukám egyik szobafestő tanonca volt. Ő tizenhat éves volt – én kettő. Azt mondják, olyan ábrándosan bámultam őt a járókából, mint még senkit azelőtt. 

… csók…

… mókás volt. Tizenhat voltam.

… legjobb barát/barátnő…

… Viki és Norbi voltak az óvodában. Hárman voltunk egy csapat. A történelmi hűség kedvéért: Norbi volt a második szerelmem, és rá már emlékszem is. 

… házikedvenc…

… és bébiőr Dolly volt, az óriás snauzer. Sajnos nem volt hosszú élete, így rá csak a családi sztorikból és a fényképalbumokból emlékszem. Ha a keresztpapámtól faluról évente kölcsönkapott húsvéti nyulakat nem számítjuk, akkor az első házikedvencem, akire emlékszem is, Cili volt, a legendás vadászmacska.

… macskajaj…

… az egyetemen ért. A selmeci hagyományoknak és a mézes pálinkának köszönhetem.

… munka…

… telefonkönyv hordás volt diákmunkában. Nem valami szép emlék. Úgyhogy szeretem inkább az első keresetemet emlegetni, amit novellaírással szereztem.

… koncert…

… amin csápoltam, a Karthago együttes koncertje volt, és meglepő módon huszonéves koromig váratott magára ez az élmény. A komolyzenei koncerteket nem számoltam ide, azokból hallgattam és adtam is jópárat az énekkarral, mivel zenetagozatos általános iskolába jártam, de ebben a műfajban nincs igazi “első” élményem, emlékem.

… sminktermék…

… amit kaptam, egy lányka sminkkészlet volt, amit óvodás korunkban vett nekünk anya egyetemi barátnője, Zita. Anya nem volt nagy rajongója az ajándéknak és a sminkelésnek általában, de mi a húgommal jó kis vállalhatatlan primadonna arcokat festettünk egymásnak.

Ha a többi VKP résztvevő elsőire is kíváncsiak vagytok, kattintsatok ide: 

 

Boldogságterv #3 – Eldobni vagy megőrizni?

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A havi témám a blogon és a blogon kívül az, hogy hogyan teszi az embert boldoggá az, hogy nyomot hagyhat maga után.

Ahogy tegnap már írtam, ebben a hónapban nem sikerült annyit foglalkoznom a boldogságtervvel (sem), mint szerettem volna, mivel nagy hallgatástól övezve, de nyakig elmerülve, épp költözésben voltunk.

Ez az időszak viszont egyben lehetőséget adott rá, hogy elmélkedjek a hátrahagyott nyomokról nemcsak eszmei formájukban, hanem a fizikaiakban is, hiszen mindenünket, amink volt, az utolsó zokniig és papírfecniig át kellett fésülnöm, és a pakolást komoly lomtalanítással is kötöttem össze.

Eldobni vagy megőrizni?

Rengeteg papírkát, feljegyzést, firkát, lim-lomot, kacatot, filléres holmit dobtam ki, amiket korábban félretettem, mert úgy gondoltam, hogy olyan érzelmi szálak kötnek hozzájuk, akkora jelentőségük van, hogy nem tudok megválni tőlük. Ugyanakkor, sokat meg is őriztem továbbra is. Arra jutottam, hogy egyes tárgyak érzelmi lenyomatai elkopnak, másoké viszont nem, ezért ha nem is hatékony, de talán nem is mindig érdemes azonnal megválni attól, aminek nem vesszük hasznát. Néha el kell engedni ezeket a holmikat, különösen azokat, amikhez negatív élmények emléke tapad, de nem kell azonnal – a mindennapos vagy időszakos lomtalanítás folyamatosan segíthet fájdalommentesen megválni attól, aminek már “lejárt az érzelmi szavatossága”.

Írd át a történelmet!

Amikor a kezembe kerültek azok az elutasító levelek, amiket a kiadóktól kaptam, amikor a tizenhat évesen írt regényem kéziratát elküldtem nekik, felemás érzések támadtak bennem: egyszerre tört rám az évtizedes keserűség, de egyben a hála is, hogy az az esetlen első munka ezeknek az elutasító leveleknek hála soha nem került nyilvánosságra. Velük együtt viszont előkerült néhány méltató levél is, egy-kettő szintén kiadóktól, de volt köztük olyan is, amit anyukám munkatársai írtak, akik elolvasták a kéziratomat.

Ekkor rájöttem, hogy azzal, hogy megválogatjuk az emlékeinket, egyben döntést hozunk arról is, mit tekintünk a történetünk részének: mitől válunk meg és mit őrzünk meg. Ez nemcsak fizikai döntés (kidobni vagy archiválni), de lelki is – mit engedünk el és mit nem. Ezzel nemcsak arról döntünk, hogy milyen nyomot hagyunk magunk után, hanem arról is, hogy minek engedjük meg, hogy nyomot hagyjon bennünk.

Én például az enyészetnek adtam a rideg hangvételű elutasító leveleket, de megtartottam azokat, amik néhány bíztató sor kíséretében bocsátottak el, és azokat a munkahelyi post-it cetlikre írt néhány soros feljegyzéseket is, amikben anyukám kollégái írtak a tehetségemről.

Nos, a szeptemberi boldogságtervemből sajnos ennyi építő gondolatra futotta, remélem, azért hasznosnak találtátok!

Születésnapi #selfie

“A selfie fantasztikus lehetőség arra, hogy megszokd a saját arcképedet, és úgy mutasd meg magad — elsősorban saját magadnak –, ahogy valójában kinézel. […] Csillagpor & genetikai lottó, ükpapák és nagymamák tökéletes egyvelege. Nézd csak meg jól, mert nem lesz többet még egy pontosan ilyen tükörképe senkinek. Nem telik el idő, és elkezded megszeretni a látványt…” (Farkas Lívia, Urban:Eve)

Via “készíts önarcképet!” kihívása óta egyszerűen nem tudok leállni a selfie-kel, nagyon rákaptam, hogy megörökítsem és megmutassam: ilyen vagyok most.

És mivel ma van a születésnapom (woo-hoo!), ez kimondottan ráirányította a figyelmemet, milyen jó lesz majd egyszer, hogy most megörökítettem ezt az arcot.

Úgyhogy ennek örömére kaptok egy nagy adag selfie-t tőlem – ilyen voltam 28 évesen. :)

20140531-085219-31939734.jpg

(A képek forrása az instagramomon: @timi_kincsesfuzet)

Egyébként elnézést, tudom, hogy kicsit leült most a blog, talán szellemileg is elért a tavaszi fáradtság… Igyekszem újra lendületbe jönni, addig is pötyögtetek ezt-azt, néhány életképet és gondolatot a személyes blogomon. Jó olvasgatást, és selfie-re, blogra fel – örökítsétek meg a jelent az utókornak!

Számon tartanak

Az elmúlt hetekben két alkalommal is szembesültem vele, hogy személy szerint engem, mint Nagy Timit számon tartanak olyan helyen, ahol nem számítottam rá.

Az első alkalom az volt, amikor telefonon felhívtam a mormon misszináriusokat, hogy érdeklődjek náluk, és miután bemutatkoztam, rövid beszélgetés után a fiú elismételte a nevemet: Nagy Timi, ugye? Te már beszéltél korábban az elderekkel. – Nos, úgy tűnik, a több mint fél évvel ezelőtti, néhány alkalmas elbeszélgetés után “bekerültem a nyilvántartásba”, mint Nagy Timi, az érdeklődő, és a nevemet akkor is jegyzik, ha azok, akikkel akkor beszélgettem, már régen továbbálltak vagy hazaköltöztek.

A másik alkalom az volt, amikor meg kellett jelennem a takarékszövetkezetben, ahol volt egy régi, felszámolásra váró bankszámlám, amire csak gyűlt és gyűlt a számlavezetési díj tartozása, mert elmulasztottam megszüntetni a számlát. Szégyenletesen régen húztam már ezt az ügyet. Amikor bementem a pici ügyféltérbe, köszöntem az ügyintézőnek és annyit mondtam, hogy szeretnék rendezni egy bankszámla tartozást, a hölgy szigorúan összevont szemöldökkel rám nézett, és csak annyit mondott: Nagy Tímea, tudjuk. Próbáltam elviccelni a dolgot és kínos, erőltetett mosollyal rákérdeztem, körözési listán van-e már az arcképem, amire a hölgy ugyanolyan szigorúan csak annyit válaszolt: közel vagyunk hozzá. Hát, nem volt lélekemelő élmény, ahogy a tartozást kifizetni sem – megszüntetni a számlát annál inkább az volt.

Ez a két eset elgondolkodtatott, és remélem, hogy titeket is elgondolkodtat: vajon hol tartanak nyilván minket úgy, hogy nem is tudunk róla? És vajon hogyan őrzik az emlékünket – jó szívvel, vagy már körözési listán vagyunk és darts táblát csináltak az arcképünkből? Mit tehetünk azért, hogy ha nem is szándékosan “jegyezzük be magunkat a nyilvántartásba”, akkor is jó emlékek maradjanak meg rólunk?