Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A havi témám a blogon és a blogon kívül az, hogy hogyan teszi az embert boldoggá az, hogy nyomot hagyhat maga után.

Ahogy tegnap már írtam, ebben a hónapban nem sikerült annyit foglalkoznom a boldogságtervvel (sem), mint szerettem volna, mivel nagy hallgatástól övezve, de nyakig elmerülve, épp költözésben voltunk.

Ez az időszak viszont egyben lehetőséget adott rá, hogy elmélkedjek a hátrahagyott nyomokról nemcsak eszmei formájukban, hanem a fizikaiakban is, hiszen mindenünket, amink volt, az utolsó zokniig és papírfecniig át kellett fésülnöm, és a pakolást komoly lomtalanítással is kötöttem össze.

Eldobni vagy megőrizni?

Rengeteg papírkát, feljegyzést, firkát, lim-lomot, kacatot, filléres holmit dobtam ki, amiket korábban félretettem, mert úgy gondoltam, hogy olyan érzelmi szálak kötnek hozzájuk, akkora jelentőségük van, hogy nem tudok megválni tőlük. Ugyanakkor, sokat meg is őriztem továbbra is. Arra jutottam, hogy egyes tárgyak érzelmi lenyomatai elkopnak, másoké viszont nem, ezért ha nem is hatékony, de talán nem is mindig érdemes azonnal megválni attól, aminek nem vesszük hasznát. Néha el kell engedni ezeket a holmikat, különösen azokat, amikhez negatív élmények emléke tapad, de nem kell azonnal – a mindennapos vagy időszakos lomtalanítás folyamatosan segíthet fájdalommentesen megválni attól, aminek már “lejárt az érzelmi szavatossága”.

Írd át a történelmet!

Amikor a kezembe kerültek azok az elutasító levelek, amiket a kiadóktól kaptam, amikor a tizenhat évesen írt regényem kéziratát elküldtem nekik, felemás érzések támadtak bennem: egyszerre tört rám az évtizedes keserűség, de egyben a hála is, hogy az az esetlen első munka ezeknek az elutasító leveleknek hála soha nem került nyilvánosságra. Velük együtt viszont előkerült néhány méltató levél is, egy-kettő szintén kiadóktól, de volt köztük olyan is, amit anyukám munkatársai írtak, akik elolvasták a kéziratomat.

Ekkor rájöttem, hogy azzal, hogy megválogatjuk az emlékeinket, egyben döntést hozunk arról is, mit tekintünk a történetünk részének: mitől válunk meg és mit őrzünk meg. Ez nemcsak fizikai döntés (kidobni vagy archiválni), de lelki is – mit engedünk el és mit nem. Ezzel nemcsak arról döntünk, hogy milyen nyomot hagyunk magunk után, hanem arról is, hogy minek engedjük meg, hogy nyomot hagyjon bennünk.

Én például az enyészetnek adtam a rideg hangvételű elutasító leveleket, de megtartottam azokat, amik néhány bíztató sor kíséretében bocsátottak el, és azokat a munkahelyi post-it cetlikre írt néhány soros feljegyzéseket is, amikben anyukám kollégái írtak a tehetségemről.

Nos, a szeptemberi boldogságtervemből sajnos ennyi építő gondolatra futotta, remélem, azért hasznosnak találtátok!