Így őrizd meg a hónap emlékeit

Közeledik a hónap vége, és már egy ideje szeretném megosztani veletek az alábbi tippeket az emlékek megőrzéséről – nem is jöhetne jobb alkalom. :)

Így őrizd meg a hónap emlékeit

Egy hónap egy mondatban

Dóri osztotta meg korábban Rona Keller fényképész ötletét, hogy az elmúlt hónapra visszatekintve egy mondatban, néhány jellemző szóban foglald össze az elmúlt időszakodat, akár egy jellemző képet is választhatsz hozzá a hónap során készültekből.

Ahogy Dórinál is felmerült a kommentek közt, lehetetlenül nehéznek tűnhet egy egész hónapot egy mondatba összesűríteni. De ahogy korábban már írtam róla, egy időszakra visszatekintve nemhogy az egyes emlékeket, de az egyes napokat is nagyon nehéz elcsípni.

Most talán úgy tűnhet, lehetetlen az elmúlt néhány hetet néhány szóba összesűríteni, de ha néhány hónappal, egy fél évvel, egy évvel visszanyúlunk az emlékezetünkbe, egy elmúlt szeptemberről, májusról vagy januárról jó, ha annyit fel tudunk idézni, hogy “stresszes volt”, vagy “milyen lelkesen készültem az esküvőre!”, vagy “akkoriban sokat találkoztam a barátaimmal”.

Ennél részletesebben ritkán tudunk leírni régebben elmúlt hónapokat, időszakokat. Nem lehetetlen tehát, hogy megtaláljuk a fókuszpontot az elmúlt hetekben. Talán segíthet a kérdés: mire fogok emlékezni ebből az időszakból egy év múlva?

A hónap emlékei

Aki mégis egy kicsivel többet szeretne, annak jó segítője lehet “a hónap emlékei” ötlet, amivel először Kara (Boho Berry) oldalán találkoztam.

Ezek az oldalak néhány kis rajzos emlékeztetőben, egy-egy mondatos feljegyzésekben őrzik meg a hónap emlékeit. Ezt az oldalt feltölthetjük folyamatosan, de a hónap végén visszatekintve is.

A hónap emlékei

De persze kombinálható is a két ötlet: én a bullet journalomban vezetem a hónap emlékeit, de biztosan maradni fog egy kis hely az oldal alján, ami pont alkalmas helyet ad egy egymondatos visszatekintésnek is.

Ti hogyan őrzitek meg a hónap emlékeit?

Reklámok

Dióhéjban #14


A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.


diohejban

Az első emlékem…

… az, hogy a nagypapámmal építőkockákból tornyot építünk. Ami egészen pontosan úgy nézett ki, hogy a nagypapám tornyot épített, én pedig ledöntöttem. 

Fogalmam sincs, miért, de valahogy biztos vagyok benne, hogy ez egy igazi emlék (nem olyasmi, amit elmeséltek és én elképzeltem, összeraktam a fényképek és más emlékek alapján), és abban is, hogy ez az első. 


Most ti jöttök! Nektek mi az első emléketek? (Ha nem tudjátok biztosan, akkor megoszthattok egy /vagy több :)/ korai emléket is.)

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc ínyencség – ahogy én készítem


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


  

Az eheti VKP témája a kedvenc ínyencségem, ahogy én készítem – ez a téma pedig első ránézésre nagy fejtörést okozott. Hogy miért? Köztudott, hogy nem vagyok nagy konyhatündér, így a kedvenc ínyencségeimet eleve elkészíteni sem tudom, vagy nem szeretek pepecselni vele. Ha mégis élvezem a sütés-főzést (nem tagadom le, szökőévente egyszer előfordul ilyesmi), akkor általában a végeredmény elfogyasztását nem élvezem annyira – egyáltalán nem lesz édesebb attól, hogy magam készítettem. Sőt, az igazi ínyencség magában foglalja azt a luxust is, hogy nem nekem kellett dolgoznom vele. 

Magyarán – ha a kedvenc ínyencségem, akkor nem én készítettem…
Sokat kerülgettem ezt a témát és már próbáltam öszvér megoldásokat keresni, amikor rájöttem, hogy azért van egy ínyencség, amit valóban ínyencségnek tartok, mégis magam készítem, méghozzá elég gyakran. Ez pedig… a kávé.

Ha választanom kellene, hogy teás vagy kávés vagyok inkább, egyértelműen a teára szavazok. Nyáron is szívesen kortyolgatom a gyümölcsteákat, hidegen vagy melegen egyaránt, egy kis citrommal, télen egy nagy bögre cukros-citromos forróság mindig megnyugtat és feltölt, ha pedig egy kis turbózásra van szükségem, fáradtság ellen vagy éjszakázáshoz, akkor is a fekete teához nyúlok, nem a koffeinhez. (Egyszer egy egyetemi beadandó leadási határideje előtti estén végső kétségbeesésemben édesanyám méregerős fekete kávéjához nyúltam – ami valóban ébren tartott egész éjjel, de olyan szívdobogást okozott, hogy egyszerűen nem tudtam a feladatra koncentrálni…)

Azért a kávéval is megvan a magunk közös története. Gyerekkoromban a nagyszüleimmel éltünk, és a nagypapám minden reggelt egy nagy bögre sziruposan édes tejeskávéval indított, amiben a reggeli zsömléjét aprította. Amikor egészen kicsi voltam, épp csak egy nyalásnyit, egy kiskanálnyit lophattam reggelente a papám bögréjéből. Amikor nagyobbacska lettem, a nagymamám egy kupicás pohárba nekem is készített egy kortyni kávét, majd a pohárka egyre jobban nőtt, míg kamaszkoromra már engem is várt minden reggel egy pohár tejeskávé, amit iskolába indulás előtt a nagypapám társaságában kortyoltam el. 

Aztán a nagypapám meghalt, nálam enyhe szívritmuszavart diagnosztizáltak, és a nagymamám úgy döntött, hogy leszoktat engem a kávéról. (Mókásan mindig úgy emlegettem ezt, mint a nagymamám rajtam végzett emberkísérletét, aminek során először rászoktatott, majd türelmesen leszoktatott a kávéról.) Ami azt illeti, a nagypapámmal eltöltött reggeli kávéidő hiányzott (ahogy a nagypapám és később a nagymamám is), de maga a kávé nem igazán. 

A kávéval akkor vettem fel ismét a kapcsolatot, amikor a férjem (aki akkor még csak a kedvesem volt, aki nem hivatalosan ugyan, de gyakorlatilag már velem élt) elhatározta, hogy neki szüksége van egy saját kávéfőzőre, mert hiányolja a szülei krémes kávéját, a kotyogós kávé neki túl erős, túl keserű. Hát beruháztunk egy Senseo párnás kávéfőzőre, ami azóta is nagyon jó szolgálatot teljesít. Habos, krémes, lágy és enyhe kávét készít, minimális koffein tartalommal, amit inkább édességként, nem pedig sekrentőként fogyasztunk. A mutatós “csíkos kávékat” (tej, kávé, hab esztétikus egysége) akár egy cukrászdában is elénk tehetnék 300-400 forintért, de mi a Lidl-ben a saját márkás, 20 db-os kávépárna csomagot 500 forint körüli áron vásároljuk. 

  
A kávé így ismét finomságként, a kávézás élményként tért vissza az életembe, csak most már a férjemmel osztozom rajta. Ebéd után, fáradt estéken, lusta reggeleken. “Kérsz egy finom kávét, kiscicám?” – ez az egyik leggyengédebb mondat, ami elhangzik az otthonunkban. És ez az a finomság, amit én is szívesen készítek – sok tejjel, barna cukorral és sok szeretettel. 

A többiek ínyencségeiről itt olvashattok:

Mostanság #5 – Mr. Spock, kutyák és gombolyagok a Mennyben

Mostanság nem igazán írtam Mostanság rovatot, de a napokban elkapott egy hullám, ami talán megérdemli a helyet itt.

A héten elhunyt Leonard Nimoy, az eredeti Star Trek sorozat Mr. Spockja, akibe kamaszként szerelmes voltam. A sorozatot kiskamasz koromban mutatta meg nekem anyukám – aki kamaszként szintén szerelmes volt a híres vulkániba. Furcsa dolog ez, nem igaz?

Tudjátok, nem igazán hiszek a Mennyországban. De néha azért elképzelem a szeretteimet, mintha még léteznének valahol, és néha a Mennyországot is elképzelem úgy, mint egy mókás helyet, ahová a kutyák, macskák és tengerimalacok is eljutnak, és ahová az elvesztett léggömbök is kerülnek. És most arra gondolok, milyen izgalmas hely lehet a Mennyország, ahol anyukám végre találkozhat Spockkal.

“Az élet olyan, mint egy kert. Láthatunk tökéletes pillanatokat, de nem őrizhetjük meg őket örökre, csak az emlékezetünkben.” – Leonard Nimoy
“Hosszú és eredményes életet!” – Mr. Spock (vulkáni üdvözlet)

Nemrég elhatároztam magam, hogy végre felhasználjam az anyukámtól örökölt fonalakat, amiket évek óta csak tologatok, mert nem éreztem úgy, hogy megtaláltam volna a helyüket, hogy úgy fel tudtam volna használni őket, hogy ne fájjon utánuk a szívem, ne érezzem őket elpazaroltnak. Most végre elkezdtem belőlük egy takarók horgolni, ami a képességeimet sem haladja meg, és az eredmény is olyasmi lesz, ami nem szórja szét ezeket a gombolyagokba foglalt emlékeket, és amit még nagyon sokáig nem kell kiadnom a kezemből, hanem még sokáig a közelemben lehet. (Akit esetleg érdekel, itt találjátok a mintát, ami alapján készítem.)

Tegnap pedig egy tömött busz utazóközönsége előtt pityeregtem, mert előbb anyukám jutott eszembe, aztán miután felbarangoltam Twitterre, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, megtaláltam ezt a gyerekszáj történetet arról, miért élnek a kutyák olyan rövid ideig (azért, mert míg az embereknek meg kell tanulniuk boldogan élni, jónak lenni és tiszta szívvel szeretni, addig a kutyák már így születnek és így élnek egész életükben, ezért van szükségük kevesebb időre itt a Földön), nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. – De nem is akartam.

Végül pedig az jutott eszembe, mennyi gúnyolódásnak és bántásnak voltam kitéve gyerekként és kamaszként az iskolában, mert olyan könnyen elsírtam magam nyilvánosan. És a helyzet az, hogy most, felnőttként, már büszke vagyok arra, hogy sírni tudok mások előtt.

Születésnapi #selfie

“A selfie fantasztikus lehetőség arra, hogy megszokd a saját arcképedet, és úgy mutasd meg magad — elsősorban saját magadnak –, ahogy valójában kinézel. […] Csillagpor & genetikai lottó, ükpapák és nagymamák tökéletes egyvelege. Nézd csak meg jól, mert nem lesz többet még egy pontosan ilyen tükörképe senkinek. Nem telik el idő, és elkezded megszeretni a látványt…” (Farkas Lívia, Urban:Eve)

Via “készíts önarcképet!” kihívása óta egyszerűen nem tudok leállni a selfie-kel, nagyon rákaptam, hogy megörökítsem és megmutassam: ilyen vagyok most.

És mivel ma van a születésnapom (woo-hoo!), ez kimondottan ráirányította a figyelmemet, milyen jó lesz majd egyszer, hogy most megörökítettem ezt az arcot.

Úgyhogy ennek örömére kaptok egy nagy adag selfie-t tőlem – ilyen voltam 28 évesen. :)

20140531-085219-31939734.jpg

(A képek forrása az instagramomon: @timi_kincsesfuzet)

Egyébként elnézést, tudom, hogy kicsit leült most a blog, talán szellemileg is elért a tavaszi fáradtság… Igyekszem újra lendületbe jönni, addig is pötyögtetek ezt-azt, néhány életképet és gondolatot a személyes blogomon. Jó olvasgatást, és selfie-re, blogra fel – örökítsétek meg a jelent az utókornak!