Mormon péntek – hogyan kel át a csirke az úton?

Jack Canfield: A siker alapelvei című könyvében láttam egy nagyon mókás illusztrációt, ami egy széles utat ábrázolt, az úttest egyik oldalán tanácstalan, tanakodó csirkékkel – az úttest másik oldalán pedig egy épülettel, amin ez a felirat áll: Az úton átkelést oktató intézet. Micsoda mókás szituáció, nem igaz? Hogyan tanulhatnának meg átkelni a csirkék az úton, ha ahhoz, hogy az úton átkelést oktató tanárokhoz eljussanak, előbb át kell kelni az úton?

De hogy jön ez ide egyáltalán, amikor ez a mormon péntek rovat?

Ma egy nagyon szórakoztató, és tipikusnak semmiképp sem nevezhető mormon lányt szeretnék nektek bemutatni: Al Foxot (aki valójában már se nem lány, se nem Al Fox, hanem Al Carraway, mióta idén nyáron, szinte velem egyidőben férjhez ment).

20131212-200659.jpg

Al saját elmondása szerint nem úgy vált vallásossá, mint a legtöbb ember: hogy hitben nőtt fel, vagy pedig egy csapás hatására, kétségbeesetten fordult Istenhez. Ő boldog volt, elégedett magával és az életével, amikor megismerkedett két mormon misszionárius fiúval, akikkel először azért kezdett beszélgetni, mert jóképűek voltak és elég jófejek ahhoz, hogy meghívják egy steak ebédre (pedig kifejezetten ezzel szerette volna lerázni őket – hiszen mégis ki fizetne egy steak ebédet egy ismeretlen, vadóc, nyakig tetovált New York-i lánynak, csak azért, hogy Istenről beszélgessen vele?), később pedig, bár nagyon szívesen töltötte velük az idejét, mindent megtett azért, hogy bármiről beszélgethessen velük, csak a hitről nem. Amikor először hallotta a Joseph Smith sztorit, ez volt az első gondolata: teljességgel kizárt, hogy ez tényleg megtörtént.

Hogyan tért meg mégis Al?

A misszionárusai valahogy rávették, hogy imádkozni kezdjen. Kezdetben nem állt ez másból, mint hogy a misszionáriusok mondták az imát, ő pedig utánuk ismételte, hiszen sohasem imádkozott, azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, de később is butaságnak tartotta, hiszen olyan volt, mintha csak magában beszélne. Egyszer csak azonban elmondása szerint rádöbbent, hogy nem magában beszél – hogy a dolgokat, amiket az imáiban kér, valakitől megkapja. Hát valahogy így kezdődött Al Fox, a tetovált mormon kapcsolata Istennel.

(Forrás: The Amazing Al Fox, Al Fox on finding faith)

“A hit nem a dolgok tökéletes ismerete; tehát ha hitetek van, akkor olyan dolgokat reméltek, melyek nem láthatók, de igazak.” (Alma 32:21)

Azon gondolkodtam, mennyi mindennel vagyunk így: tökéletes ismeretet követelünk, látni akarjuk nemcsak a végeredményt, de az oda vezető utat is teljes hosszában, különben nem is vagyunk hajlandóak nekivágni, nem merünk elindulni, nem merünk bízni abban, hogy a dolgok majd kialakulnak. Pedig lehet, hogy az úton átkelést oktató intézet ott van az út túloldalán, és csak valahogy, akármilyen botladozva is, de meg kell tennünk az első lépéseinket abba az irányba, különben soha nem érünk oda.

“De íme, ha felébrednétek és felserkentenétek a képességeiteket, olyannyira, hogy kísérletet tennétek a szavaimmal, és egy cseppnyi hitet gyakorolnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy mindaddig dolgozzon bennetek, míg oly módon nem hisztek, hogy helyet tudtok adni szavaim egy részének.” (Alma 32:27)

A fenti idézet, ami a hit elsajátítását szorgalmazza, is csak ennyit kér: tégy egy próbát. Al Fox sem vállalkozott többre, mint hogy két jóképű fiú és egy steak ebéd kedvéért tett egy próbát.

Vajon neked van olyan célod, olyan vágyad, ami érdekében megéri tenni egy próbát? Mi lenne az az első tökéletlen, tapogatózó lépés, amit próbaképp meg tudnál tenni abba az irányba?