Elizabeth Gilbert: Hűség

Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvében az írónő leírja annak az évnek a történetét, amikor nekivág a világnak, hogy megtalálja önmagát és Isten – útja végén pedig rátalál a szerelem is. A könyv utolsó lapjain Liz és Felipe elhatározzák, hogy megpróbálnak együtt nekivágni további életüknek.

Az írónő Hűség c. könyvének első lapjain megtudhatjuk az örömhírt, hogy ez sikerült is nekik. Az elvált Liz és a nála idősebb, szintén elvált Felipe boldogan élnek fogadalmuk szerint, hogy soha nem hagyják el egymást és soha-soha-soha nem fognak összeházasodni. Azonban úgy tűnik, meg kell szegniük ígéretüket, amikor a férfit váratlanul kitoloncolják az országból, és csak akkor térhet vissza, ha házasságot kötnek.

A bevándorlási procedúra hónapjait hontalan világjárással töltik, és ezalatt a házasság intézménye által egyszer már mélységesen meggyötört írónő szinte mániákus alapossággal kutatja a házasság témakörét, korokon, országokon, kultúrákon, elméleteken, saját élete és családja történetein át, hogy minden szempontból biztos lehessen benne, ezúttal nem hoz elhamarkodott, elhibázott döntést. Ennek a hatalmas kutatómunkának, elmélkedésnek és önvizsgálatnak a humorral és anekdotákkal átszőtt, izgalmas és elgondolkodtató eredménye a Hűség.

A könyv segítségével nemcsak abba pillanthatunk bele, milyen volt a házasság megítélése vagy a nők helyzete a különböző korokban, hogy milyen érdekes házassági rituálék léteznek ma is világszerte, vagy hogy milyen okokra vezethető vissza a megcsalás, de még olyan témákba is belekóstolhatunk, mint hogy miért tesz jót a házasság intézményének az azonos neműek házassága, hogyan pótolja a laoszi bankrendszert a nászajándék, vagy hogy hány százalékos a válások aránya a sirályok között. Az írónő kendőzetlen őszinteséggel veszi nagyító alá érzéseit a leendő és az elmúlt házassága kapcsán, de a szülei és nagyszülei házasságát ugyanolyan állhatatosan kutatja, és megmosolyogtató vagy épp szívet szorongató képekben tárja fel előttünk.

Bámulatosan átfogó, sokszínű és olvasmányos könyv a házasságról, amit mindenki figyelmébe jó szívvel ajánlok.

Miért félünk a hittől?

A héten kihagytam a mormon pénteket, pedig a héten is voltak értékes beszélgetéseink.

Arról már írtam, épp a mormon péntek rovat keretében, hogy miért hiszünk. Most arról szeretnék kicsit elmélkedni, miért félünk a hittől.

Hogy miért van például az, hogy a nagynéném, aki nemrég veszítette el az édesanyját – a nagymamámat -, azt mondja nekem: “bárcsak én is igazán el tudnám hinni azt, amit a kisunokáimnak mondok, hogy a dédi ott van Istennel a Mennyben”, ugyanakkor amint megtudja, hogy mormon fiúkkal cimborálok, felkiált: “de nehogy hagyd, hogy megtérítsenek!”. Hogy van az, hogy még az is, aki úgy vágyik a hitre, amint látja, hogy más kapcsolatba kerül vele, rögvest félteni, óvni kezdené, úgy rántaná vissza, mint a szakadék széléről az ugrani készülőt? Hát még az, akiben nem él ez a vágy, csak a józan kétkedés.

Egyik beszélgetésünk során a héten az egyik újdonsült mormon barátom elmésen azt mondta a hitről: bár a hit nyelvtanilag főnév, valójában azonban ige, hiszen nemcsak azt foglalja magában, hogy gondolunk valamit, hanem azt is, hogy aszerint cselekszünk. Valahol itt gyökerezhet többek közt a hittel, és különösképpen az újdonsült hittel kapcsolatban a félelem: hiszen ha elkezdünk hinni valamiben, amiben azelőtt nem hittünk, elkezdünk olyasmiket is tenni, amiket ezelőtt nem tettünk.

A másik fenntartás egy hitközösséghez való csatlakozással kapcsolatban az lehet, hogy a vallás mindig egy “komplett csomag”, hitelvek, szabályok, jutalmak és juttatások összessége. Egyháza válogatja, de szinte mindig van valamiféle, ilyen vagy olyan elvárás, valami, amit oda kell adnunk magunkból azért cserébe, amit kapunk (akárcsak az élet bármely területén, legyen az a család, a barátság, a munkahely, az iskola, az állam, a lakóhelyünk, vagy a pékség, ahol vásárolunk). Azért cserébe, amit kapunk – választ, bizonyosságot, támogatást, segítséget, közösséget, stb. – nyilvánvalóan adnunk kell valamit – az időnket, a pénzünket, a támogatásunkat, a segítségünket, a társaságunkat, az elveink és szokásaink egy részét.

Alapvetően nincs ezzel semmi gond. A pénzünket oda kell adnunk azért is, ha tanulni akarunk vagy ha kenyeret szeretnénk kapni a péknél. Az időnket, az erőnket, gyakran a pénzünket is fel kell ajánlanunk egy családban vagy egy barátságban. Az elveink és szokásaink egy részét le kell tennünk a küszöbön, ha boldogulni szeretnénk a munkahelyünkön. (Akik igazán ismernek, tudják például, hogy milyen csomagokat hagyok az elveimből az intézmény küszöbénél, amikor belépek egy óvodába vagy a főiskolára, ahol pedagógusnak tanulok, és teszem ezt különösebb lelki gyötrődés nélkül, hiszen tudom, hogy egy személyiség sokkal komplexebb, mint hogy egészében illeszthető legyen egy-egy szerepbe, amiben egyébként jól érzi magát, ha hajlandó bizonyos kompromisszumokra. De még olyannal sem találkoztam – csak hogy kevésbé patetikusan fogalmazzak – aki azt mondta, hogy inkább kilép a munkahelyéről, de nem hajlandó letenni a cigarettát a kapuban.)

A kérdés az, hogy egy ilyen alku mennyire fair.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban az egyik tanárom így óvott minket: vigyázzatok azzal, ha valaki látja, hogy szomorúak vagytok, odamegy hozzátok az utcán és azt mondja, ő megoldást kínál a szomorúságotok ellen, mert ezek az emberek ki akarnak használni titeket. Jól tette, hogy minket, gyermekeket ilyen kategorikusan óvott az utcai térítőktől. Felnőttként persze már megvan a rálátásunk, hogy belássuk: vannak, akik jóindulatúan fordulnak hozzánk, amikor elesettek vagyunk, és vannak, akik ki akarják használni a kiszolgáltatott helyzetünket. Megvan a mérlegelési lehetőségünk, jogunk, és saját jól felfogott érdekünkben kötelességünk is, hogy belássuk: ez egy alku, és el kell döntenünk, ahogy tesszük azt nap mint nap az élet számos területén, hogy ez az alku mennyire fair.

Elizabeth Gilbert írja a Hűség c. könyvében, amit épp olvasok, hogy felvilágosult felnőtt emberként, ha a hitünkről van szó, igenis megengedhetjük magunknak, hogy válogatósak legyünk. Hogy egy afféle spirituális és értelmiségi svédasztalon feltálaljuk magunk elé a legkülönbözőbb vallási és világnézeti elveket, és kedvünkre válogassuk össze a saját menünket. Ha úgy tetszik, elköteleződhetünk egy kiválasztott fogás mellett – vannak előnyei és hátrányai is ennek -, vagy a világ keleti sarkától a nyugati csücskéig, a legföldhözragadtabb ponttól a legtisztább szférákig felcsipegessük azt, ami a leginkább tetszik – ugyanúgy ennek a lelki ínyenckedésnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai.

Én úgy gondolom, nagyon fontos, hogy az ember, még ha épp elesett, szomorú, tanácstalan, elveszett is, ne csak sodródjon, de tisztában legyen vele, vagy legalább igyekezzen tisztába kerülni vele, hogy mit akar, mire van szüksége, ahogy azzal is, mit nem akar, mire nincs szüksége. Így sokkal kisebb az esélye, hogy egy tisztességtelen alkuba csábítják bele.

Hiszen azok, akik utánunk akarnak nyúlni és visszarántani a szakadék széléről, valójában nem attól féltenek minket, hogy választ kapunk egy kérdésre, amire ők ugyanúgy keresik a választ, vagy boldogabbak leszünk, hiszen valószínűleg arra a nagy féltés és aggodalom, hogy ők is csak boldogabbnak szeretnének látni. Attól tartanak, hogy egy jó reklámkampánnyal vagy egy kedvező kezdőrészlettel belerántanak minket egy üzletbe, aminek a végén rádöbbenünk: ez nem volt fair.

Ti mit gondoltok erről?

Elizabeth Gilbert – Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek

Gyors egymásutánban elolvastam Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvét és megnéztem a belőle készült filmet.

A könyv az írónő memoárja, aki egy gyötrelmes válás és az azt követő viharos szerelem után ott találja magát lesújtva a felismeréstől, hogy kamaszkora óta mindig egy férfihoz kötötte az életét, hozzájuk igazodott, sőt hozzájuk hasonult, és soha nem volt önmaga kedvéért önmaga. Ezért egy éves világkörüli útra indul, hogy három különböző helyszínen – Itália patinás városában a kulináris élvezetekbe merülve, Indiában egy guru asramjában meditálva, végül pedig Indonézia paradicsomi harmóniájába kóstolva – keresse önmagát és Istent. Utazása végén aztán a szerelem is rátalál.

A könyv az írónőt is meglepve világsikerre tett szert. Későbbi könyve, a Hűség bevezetőjében írja, hogy soha nem tartotta magát olyan csajosan könnyed stílusú írónak, amilyennek az Ízek, imák, szerelmek sikere után titulálták – csupán érezte, hogy élményeit ki kell írnia magából, remélve, hogy elnézik neki ezt a kitérőt. Nos, akár akarta, akár nem, Elizabeth Gilbert könyve valóban szórakoztató, olvasmányos, “csajos” írás lett, ami ugyanakkor spirituális mélységekbe és magasságokba is vezet, nyíltan és részletesen írja le az elveszett és megtört nő önazonosság-keresését és Isten felé vezető útját, egészen a megvilágosodásig.

A könyvből készült film egész becsületesen hű marad a könyvhöz, ugyanakkor ez már valóban egy könnyed, szórakoztató, csajos mozi. Hiányzik belőle a könyv spirituális mélysége, értékeltem viszont benne az egységes, magával ragadó stílusát, amit a könyvben helyenként kicsit döcögősnek éreztem.

Összességében mindkettőt jó szívvel ajánlom.

Ragyogj! – Az áprilisi boldogságtervem tapasztalatai #2

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Áprilisi fogadalmam a lelki feltöltődés, a mosoly, a belső ragyogásom visszaszerzése. Ebben a projektben nagyon kegyes hozzám az időjárás, ami – esőkkel és felhős estékkel tarkítva – csak úgy szórja a tavaszi napsütést.

Balinéz meditáció

Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvében (amiről most már tényleg hamarosan lesz összefoglaló a blogon) olvasható egy nagyon egyszerű(nek tűnő), szimpatikus kis meditációs módszer: ülj és mosolyogj.

“Feladja az első balinéz meditációs leckét. Elmondja, hogy sokféle út vezet Istenhez, de ezek többsége túlságosan komplikált a nyugati ember számára, így egy egyszerű meditációs gyakorlatot fog megtanítani nekem. Ami, alapjában véve, ennyi: ülj csendesen, és mosolyogj. Óriási! Ketutnak tanítás közben is fülig ér a szája. „Ülj és mosolyogj.” Hát ez csúcs.
– […] Ha meditálni akar, csak mosolyogni kell. Mosolyogjon az arcával, az elméjével, és a jó energia eljön magához, és elmossa a piszkos energiát. Még a májában is mosolyogjon. […] Ne siessen, és ne erőltesse. Túl komoly és megbetegszik. Meghívhatja a jó energiát a mosolyával.”

Rendben, be kell vallanom, hogy én egy “elfoglalt nyugati ember” vagyok, így a balinéz meditációt inkább “zuhanyozz és mosolyogj” formában próbáltam ki.

Könnyűnek tűnik? Nem az. Hogy az ember agya ne kezdjen kattogni, ne kezdjen zsörtölődni, problémákon rágódni. Nem is olyan könnyű, de én úgy érzem, érdemes gyakorolni. Úgyhogy jó szívvel ajánlom, nem kell hozzá guru segítsége vagy lelki vezető, aki elmondja a pontos instrukciókat. Aki úgy érzi, hogy nincs ideje az “ülj és mosolyogj” meditációra, hozzám hasonlóan próbálja ki a “zuhanyozz és mosolyogj” vagy a “mosogass és mosolyogj” meditációt.

Imádkozz érte

Nekem nincs kéznél az életemben egy fogatlan balinéz füvesember, akit kérdezhetek Isten természetéről, vannak viszont mormon misszionárius barátaim, így a héten velük ültem össze és kérdeztem meg őket arról, hogyan tudom letenni a hétköznapi bosszúságaimat.

A témában írtam már a Cesar Millan nyomán alkotott házikedvenc-teóriámról és az Elizabeth Gilbert-féle duzzogó gyerek elméletről, amik úgyszint arról szólnak: hogyan lehet lecsendesíteni a morcos kis gondolatokat, amik megzavarják a lelki békét.

A mormon fiúk a következőt tanácsolták: imádkozz azért, aki a bosszúságodat okozza. Ez nem oldja meg a problémákat, de segít alternatívát adni az elmének, ami már önmagára káros módon nem tud elszakadni a bosszúságoktól, csak rágja-rágja-rágja őket. (Ismertem egyszer egy boxer kutyát, aki a sündisznókhoz viszonyult ekkora önpusztító megszállottsággal, mint ahogy az emberi elme hajlamos a sértettségén rágódni. Ha sünt látott, a szájába kapta, és tépte-tépte-tépte. Nem számított, mekkora fájdalmat vagy milyen sérüléseket okozott magának, nem engedte el. Ne legyünk ilyenek – nem a problémák letagadása és szőnyeg alá söprése az, ha letesszük a sünt, mielőtt még véresre szaggatja a pofánkat.)

Elizabeth Gilbert könyvében találtam ezt a párbeszédet az önmarcangolásra hajlamos Liz és a szókimondó Richard között a szakításról, ami más szavakkal, de ugyanezt javasolja (sőt még kutyás hasonlat is van benne, hogy megerősítsen):

“– Mi húzott fel ennyire? – kérdi az elnyújtott hanghordozásával, szokás szerint egy fogpiszkálóval a szájában.
– Ne is kérdezd – felelem, de aztán kibukik belőlem minden, egészen addig a pontig, hogy: – És az a legszörnyűbb, hogy állandóan Daviden pörgök! Azt hittem, rég lezártam magamban ezt az ügyet, erre tessék, megint itt van!
[…]
– Az a probléma, hogy nem bírod elfogadni, ennek a kapcsolatnak rövid lejáratú volt a szavatossága. Mint egy kóbor kutya a szeméttelepen, csak nyalod az üres konzervdobozt, hátha van még benne egy kis maradék. De ha nem vigyázol, hát beleszorul a nózid, és egész életedben szenvedni fogsz miatta. Hagyd a francba.
– De szeretem.
– Hát szeresd.
– De hiányzik.
– Hát hadd hiányozzon. Valahányszor eszedbe jut, küldj felé némi szeretetet és fényt, aztán ejtsd a témát. “

A jókívánságokkal teli ima vagy a szeretet olyan, mint amikor nemcsak hogy letesszük a sünt vagy kihúzzuk az orrunkat a konzervdobozból (hogy aztán ott álljunk fixáltan felette, bármelyik pillanatban készen arra, hogy újrakezdjük), hanem megyünk és keresünk helyette egy labdát vagy egy botot.

Úgyszint nem könnyű, akárcsak a balinéz meditáció derűs “ülj és mosolyogj” módszere. De ezt is megéri gyakorolni.

A smink, ami megmutatja az önbecsülésem

A havi fogadalmaim között szerepel a rendszeres smink, és Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvében találtam egy ide illő kis részletet, ami rámutat, miért is kapott helyet ez a boldogságtervemben:

“Arménia meglehetősen fényűző életet él. Valaha az ENSZ Menekültügyi Bizottságának dolgozott. A nyolcvanas években El Salvadorba és Nicaraguába szólt a megbízatása, ahol közvetítő félként igyekezett meggyőzni a dzsungelben harcoló csapatokat a béketárgyalások fontosságáról. Minden báját és humorát bevetette, hogy jobb belátásra bírja a tábornokokat és a lázadókat. […]
– Arménia, […] mit jelent brazil nőnek lenni? […]
– Nos, én mindig megpróbálok csinosan, nőiesen kinézni, még a háborús zónákban vagy a közép-amerikai menekülttáborokban is. Még a legsúlyosabb tragédiák sem jogosítják fel az embert arra, hogy azzal tetézze mások nyomorúságát, hogy ő maga szörnyen néz ki. Ez az én filozófiám. Ezért festem ki magam, és ezért hordok ékszert még az őserdőben is – semmi extravagáns […]. Épp csak annyi, amennyi azt mutatja, hogy még nem vesztettem el az önbecsülésem.”

Kérj és megadatik – Az imáról

Emlékszem, nem sokkal az agykontroll tanfolyamom után beszélgettem egy nagyon kedves munkatársammal a tanfolyamon tanultakról, és meséltem neki a kívánságok erejéről. Ő hívő keresztény, így mondta, hogy ő inkább Istenhez szokott imádkozni. Hosszas beszélgetésünk végén arra jutottunk, hogy ha kihagyjuk a vallásvitát a dologból, és nem kezdünk el marakodni, hogy ki milyen, egyik oldalról sem igazán bizonyított vagy cáfolt elméletekkel (a vonzás törvénye, a gondolatok teremtő ereje, Isten kegyelme, stb.) próbálja kitölteni a hézagokat és megfejteni a dolog pontos működési hátterét, a dolog attól még ugyanaz: kérj és megadatik, egészen pontosan kérj, és hidd is el, hogy a kérésed célba ért és választ fogsz kapni rá, és akkor megadatik. (Olvastam egyszer egy gúnyos véleményt arról, hogy baromság ez az egész, este lefekvés előtt kértem, hogy mire felkelek, a tárcám legyen tele tízezresekkel, és nem lett. – Tedd a szíved a kezedre, barátom, tényleg hittél benne, hogy így lesz? Ugye, hogy nem.)

A vallásos munkatársam akkoriban leginkább azért imádkozott, hogy a közelgő átszervezések után is legyen munkája. Nagyon hosszan beszélgettünk a kérésről és az imáról, a hitről, hogy a kéréseink meghallgattatnak, és elmondta, hogy ő hisz benne, hogy Isten meghallgatja az imáit, én pedig azt, hogy ha hittel kért, akkor szerintem teljesen mindegy, kihez címezte vagy hogy én személy szerint hiszek-e abban, akinek címezte, szerintem is teljesülni fog a kérése. Egy órán belül megcsörrent a telefonja és felajánlottak neki egy állást egy másik osztályon.

Mostanában eléggé leszoktam a meditálásról, így a kérésekkel is hadilábon állok, mert meditáció közben szoktam megfogalmazni azokat. Egy hívő barátom tanácsát kértem, majd kibújt belőlem a kisördög és rögtön le is csaptam a hitvita lehetőségére, hogy a válaszában rejlő segítség helyett azon rágódjak, hol támadható az álláspontja.

Ha őszinte akarok lenni, az imádsággal azért is állok hadilábon (ahogy a vallással általában), mert bár vallásos oktatást kaptam, de vallásos nevelést nem, és így soha nem volt részem semmilyen vallásos élményben. Az ima számomra sosem volt más, mint egy reggel, este és étkezés előtt kötelezően elmormolt versike, nem pedig Istennel való kommunikáció, aminek a vallásos ismerőseim szerint állítólag lennie kell.

Mivel a meditációból is kikoptam mostanság, ezért arra gondoltam, csak úgy mókából feladom a hitvitámat, és teszek egy próbát az imádsággal, nem úgy, ahogy ismerem, hanem ahogy a hívő barátaim elbeszélései utalnak rá, és ahogy már nem is áll olyan távol attól a kívánság-gyakorlattól, amiben én is hinni tudok.

Mivel tudom, hogy mormon barátaim kifejezetten baráti kapcsolatot ápolnak Istennel, kíváncsiságból rákerestem az interneten, mi náluk az ima fogalma, milyen az ima formája.

Hogyan imádkozzunk a mormonok szerint:

  1. Szólítsuk meg Istent!
  2. Mondjunk köszönetet azért, amit eddig kaptunk!
  3. Mondjuk el a kérésünket, vagy kérdésünket, amivel hozzá fordulunk!
  4. Zárjuk az imát Jézus Krisztus nevében, és az “ámen” (“úgy legyen”) kifejezéssel, amely kifejezi, hogy valóban egyetértünk az ima tartalmával, komolyan gondoljuk azt.

Nem feltétlen akarja mindenki Istenhez címezni a kéréseit, kérdéseit, de úgy gondolom, a fenti forma bárkinek hasznos mankó lehet. Az ima ilyen formában valóban egy praktikus, személyes monológ: szólítsuk meg azt, akihez vagy amihez szavainkat címezzük és akitől vagy amitől válaszokat vagy segítséget várunk (legyen az a Jóisten, az Univerzum, az égi szellemek, őseink lelke, belső istenségünk, a tudatalattink, stb.), adjunk hálát (ami pozitív gondolatokat ébreszt és erős alapot ad szavainknak), fogalmazzuk meg, mit várunk, mint akarunk, és zárjuk gondolatainkat azzal a hittel, hogy szavaink célba értek és a hatásuk nem marad el.

Ami pedig a választ illeti… Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek c. könyve szerint, amit nemrég olvastam, az ima és a meditáció közötti alapvető különbség, hogy az imában megkérdezzük Istent, a meditációban pedig meghallgatjuk a válaszát. Kérésünkre, kérdésünkre a válasz érkezhet eseményként, lehetőségként, vagy ötletként, sugallatként, ami elcsendesedés közben, vagy teljesen váratlan időpontban (például mosogatás vagy kertészkedés közben) ér minket.

Te milyen formában fogalmazod meg kéréseid a felsőbb erő vagy erők felé?

Menjetek játszani szépen, anya Istennel beszélget

Legutóbb írtam a házikedvenc-teóriámról, avagy a saját farkát kergető belső ösztönlényem megszelídítéséről, kizökkentéséről a negatív állapotból Cesar Millan módszerének analógiájával. Még a cikk felkerülése előtt írtam erről a barátaimnak, akiket eléggé megosztott az ötlet, sokak aggodalmukat fejezték ki, hogy dominálni, elnyomni akarom tudatalattimat, ezáltal saját magamat, a valódi önmagamat.

Én úgy gondolom, fontos a tudat és a tudatalatti, az ego és az ösztönlény, ha úgy tetszik, az ész és a szív elhatárolása. Olyanok, mint a jobb és a bal agyfélteke, vagy a kéz és a láb – vannak feladatok, amikre az egyik alkalmasabb a másiknál és fordítva. Attól tartok, nem olyan kultúrában nőttünk fel, ahol kifejezetten megtanultuk volna akár elhatárolni a kettőt, nemhogy egyformán megbecsülni, és a megfelelő helyzetekben előtérbe helyezni azt, amelyikre épp nagyobb szükségünk van. Erre egy játékos ötlet volt a házikedvenc-teóriám, amelyben egy kézzel fogható, otthonos hasonlottal határoltam el a őket egymástól.

Most épp Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvét olvasom, amiben találtam egy hasonló mókás analógiát, ez pedig épp a másik irányú elhatárolást céloz, a zavargó gondolatok és az egó elcsendesítését.

“Az egód küzd az életéért, az elméddel szórakozik, igyekszik a tekintélyét fitogtatni, és egy kis kalickában akar tartani, benn a sarokban, távol a világtól. Rá se hederíts.
– De hogyan tudja az ember figyelmen kívül hagyni?
– Próbáltál már valaha elvenni játékot kisgyerektől? Nincsenek elragadtatva, ugyebár? Elkezdenek rugdosni meg visítozni. Úgy a legkönnyebb elvenni a játékot tőlük, ha az ember ad nekik valami mást, amivel játszhatnak. El kell terelni a figyelmüket.
[…]
A meditációs barlangban […] ma reggel egy új megközelítést alkalmazok. […]
Gondolatok jönnek-mennek, de nem sok figyelmet fordítok rájuk, csak annyit mondok nekik szinte anyai gyengédséggel: – Ó, ti kis huncutok… titeket jól ismerlek már… na menjetek játszani szépen… anya Istennel beszélget.”

Ti hogyan képzelitek el a tudatotokat és a tudatalattitokat?