Merre mutat az iránytűm? | The compass of my curiosity

Sokat gondolkodtam azon, vajon mi vezetett ahhoz, hogy egyre ötlettelenebbé váltam a bloggal kapcsolatban, és bár ez persze egy nagyobb és összetettebb tendencia része volt az életemben (leginkább: tünet), az egyik ok az lehetett, hogy a kíváncsiság helyett elkezdtem válaszokat követelni.

Mire gondolok?

Elizabeth Gilbert ezt írja a kíváncsiságról a Big Magic c. könyvében:

“A szenvedély néha riasztóan távolinak tűnhet – messzi lángtorony, amely csupán a zsenik és a kiválasztott kevesek számára hozzáférhető. A kíváncsiság ennél szelídebb, barátságosabb, demokratikusabb entitás. A tétje mindig sokkal alacsonyabb, mint a szenvedélyé. (…)
A kíváncsiság valójában csupán egyetlen egyszerű kérdést tesz fel neked. Van bármi, ami érdekel?
Bármi?
Egy hangyányit is?
Függetlenül attól, hogy mennyire hétköznapi vagy apró dolog?
A válasznak nem kell lángra lobbantania az életedet, nem kell arra ösztökélnie, hogy felmondj a munkahelyeden, áttérj egy másik hitre vagy világgá menj, csak meg kell ragadnia a figyelmedet egy pillanatra. Ha ilyenkor meg tudsz állni egy pillanatra és be tudsz azonosítani valami aprócska kis érdeklődést valami iránt, akkor a kíváncsiság még arra kér, hogy fordítsd el a fejed egy centivel, és vizsgáld meg azt a dolgot kicsit közelebbről.
Tedd meg.
Ez egy jel. Lehet, hogy nem tűnik semmi különösnek, de egy jel. Kövesd ezt a jelet. Bízz benne. Fedezd fel, hová vezet a kíváncsiságod. (…)”

3A333CE7-E3EF-4331-87F0-0F55884E814E

Sokáig azt hittem, hogy a kíváncsiságom cserbenhagyott, hogy kiégtem, hogy a belső iránytűm bemondta az unalmast.

A héten azonban volt egy érdekes beszélgetésem a döntésekkel kapcsolatban, azzal kapcsolatban, hogy a döntés mindig magában foglalja azt a (nem mindig könnyű és nem mindig evidens) feladatot is, hogy el kell engednünk azokat a lehetőségeket, amiket nem választunk. Ez talán könnyebb, ha nem a kíváncsiságunk, hanem a szenvedélyünk hajt, és azt hiszem, nehezebb, ha a kíváncsiságunkat próbáljuk követni.

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, bár nem voltam egészen tudatában, de egyfajta érdeklődési naplóként vezettem. Ha támadt egy ötletem, ha valamit izgalmasnak találtam, ha valami épp csak frissen felkeltette az érdeklődésemet, már billentyűzetet is ragadtam. (Van is néhány bejegyzés a blogon, amit visszaolvasva már olyan kínos nevetgélés fog el, mint amikor eszembe jut az a dal, amit tízévesen a saját csodálatosságomról írtam, és minden rokonomnak elénekeltem, akit csak el tudtam csípni. A “Timcsike-csike-csike barna lány” traktussal kezdődött, és csak homályos emlékeim vannak róla, hogy hogyan folytatódott. ‘:D)

Lényeg a lényeg, valamikor aztán elkezdtem magamévá tenni azt a gondolatot, hogy egy jó blogger arról ír, ami már kikristályosodott benne, amit tud, amiben biztos. És… emlékeztek még a kéthetes szabályra? A férjem szokott viccelődni vele, hogy inkább fel sem izgatja magát semmi miatt, ami még nem tart legalább két hete, mert ennyi idő alatt szoktak megszállni és elhagyni a mágikus nagy felfedezések.

Az utóbbi időben nagyon sok blogbejegyzés nem született meg azért, mert arra gondoltam: “Biztos vagyok ebben? Honnan tudom, hogy ez igaz? Itt lesz még két hét múlva? Nem változik meg a véleményem ezzel kapcsolatban idővel?” – Ezek nem haszontalan kérdések, bennem viszont gátakká nőttek. Megvontam magamtól, hogy arra használjam a blogot, hogy megosszam a friss felfedezéseimet, a friss ötleteimet, a friss gondolataimat – és ezzel magamtól is megvontam azt, hogy felszabadultan átéljem azt a talán kicsit bolondos életérzést, amit a férjem “kéthetes szabály”-nak nevez. “Emlékszel, amikor két hétig ékszerkészítő voltál?”, “Emlékszel, amikor két hétig gyertyaöntő voltál?”, “Emlékszel, amikor két hétig buddhista voltál?” – Ami azt illeti, emlékszem, és igazán hiányzik.

Most, hogy elkezdtem megengedni magamnak, hogy újra a kíváncsiságomra figyeljek, rájöttem, hogy a kíváncsiságom nem ment sehová. Csak, mint egy bizonytalan iránytű, ide-oda mozog, több dolgot is megcéloz egyszerre, engem pedig megbénít a gondolat: de vajon melyik az igazi? Melyikkel kell foglalkoznom? Melyik bizonyul igaznak? – Ahogy mondtam, válaszokat kezdtem követelni. Válaszok híján pedig képtelen voltam elengedni azokat a lehetőségeket, amiket nem választok, ha a bizonytalan iránytűm alapján bökök egy irányt. Mindent akartam egyszerre.

Frusztrált a gondolat: mi lesz, ha ez sem lesz más, mint egy újabb kéthetes bohóság? Most, ebben a pillanatban is frusztrál a gondolat: mi lesz, ha két hét múlva rájövök, hogy a kéthetes bolondságok mégis csak zsákutcát jelentenek az életemben? Szabad erről írnom egyáltalán?

És én most úgy döntök: szabad. 🙂

ENGLISH VERSION

Lately I’m thinking a lot about how the blog went in the wrong direction (I mean… being basically dead), partly because it was a part of larger tendencies in my life, and solving the blog is part of solving my bigger issues.

I realized how I stopped trusting my curiosity and started to demanding answers.

I read a very inspiring thought about curiosity vs. passion in Elizabeth Gilbert’s book Big Magic. She says, passion is sometimes a drive given for the lucky ones only, but while not every one of us can find passion in every day, or month, or year in our lives, we always can find ourselves being curious, and by following those teeny-tiny inners signs of “hm, this sounds intersting”, we can always move forward.

 

16AC1C98-35E3-4C06-B88C-406F24934A09

For years, my blog was the home of my curiosity. I shared fresh discoveries, fresh ideas, fresh thoughts that just pop out of my mind. They sometimes turned proven untrue, or I changed position about them.

Somewhere along the way, the thought that me as a blogger should share only something that I am perfectly sure about – the thought that I want answers, I won’t blindly trust my curiosity anymore – started to build walls in me.

Many-many blog post ideas died because of questions like “where is the proof that this is true, that I won’t change my mind about this over time?”. And not only on my blog: I started to demand truths and answers in my life too, and refuse to follow my curiosity if I have no proof of the everlasting rightness of the outcome.

I recently had an interesting conversation about decisions: how the ability to let go the unchosen paths is an necessary part of making decisions. And trusting my curiosity is a painfully perfect example. Because, when you have found your passion, when you have a passion project, when you have purpose in your life, letting go the things that don’t support your purpose, might be easier. But with curiosity? There is nothing you can justify your decision with, especially if you have more things you are curious of, and you can fumble with only one at a time.

In retrospective, I was pretty good in following my curiosity back then. My husband called this “the two weeks rule”. Essentially: he won’t even bother with anything not lasting at least since two weeks in my life, because this is the time how freshly found ideas came and went in my life. He used to jokingly ask, “remember when you very a jeweler for two weeks?”, “remember when you were a candle maker for two weeks?”, “remember when you were buddhist for two weeks?”.

The thing is, I do. I remember, and I miss those times. Also, I miss the times when I wasn’t so mesmerized by the need of sharing finished and boxed truths but sharing my new discoveries, stuff I just found and briefly lit my everydays.

I feel this struggle in this exact moment. I feel the doubt if I can share my freshly awakened love for the good old “two weeks rule”, this sudden turn of my curiosity.

And I decided I just have to allow it myself. And I just did so. 🙂

 

 

Reklámok

Braindump – Borítsd ki a szemetet!

[SCROLL DOWN FOR ENGLISH VERSION]

🇭🇺 Van, hogy egyszerre érzed üresnek és túl telinek a fejed – éreztetek már így? Elég általános állapot nálam mostanában.

Elizabeth Gilbert: Big Magic c. könyvében (amiről nem, nem feledkeztem el, tudom, hogy tartozom egy ajánlóval) több történetet is megoszt azzal kapcsolatban, hogy ha megrekedünk, csak annyi a dolgunk, hogy nyitvahagyjuk az ajtót a múzsának – ne várjuk, hogy kopogtasson, inkább dolgozzunk tovább szorgalmasan, ihletetten vagy sem.

Olyan ez, mint kinyitni a csapokat egy csőtörés után. Először nem jön belőlük semmi, majd köpködve és akadozva megered egy kis koszos, büdös, zavaros víz, majd ha elég sokáig várunk, kifolyik a csövön valami olyasmi is, ami már hasonlít ivóvízre.

Akár írásról, akár csak az ép eszemről, az érzéseimről, a gondolataimról van szó, nekem szinte mindig segít (nem mindig tesz nagy csodát, de legalább egy kicsit mindig segít), ha “kinyitom a csapokat” és engedem, hogy kifolyjon rajta, ami akad, legyen az szutykos, zavaros csatornalötty vagy tiszta víz.

Braindump – Az agyad szemétdombja

A bullet journalosok körében találkoztam a “braindump” fogalmával, ami egyébként vicces módon nem is “bullet”-es, listás fogalom – a “dump” szemétlerakót jelent, és a braindump egyszerűen annyit tesz, hogy fogj egy papírt és egy tollat, és önts ki az agyadból minden szemetet.

Batch-completing some #PlanWithMeChallenge prompts: writing, my daily ritual, appreciation. 🇬🇧 One year ago, freshly fired, stunned, in hunt for a part-time administration job, in fear of my upcoming final exam in college, fighting with doubt and depressing feelings, I dreamed about this exact life I'm having right now. Guess who doesn't appreciate this enough? 👉😂👈 Last night I made a braindump, trying to think with the mind of my one-year-ago self, just see things with a fresh eye instead of complaining, and sketch an "ideal day" schedule, at least for a start. 🇭🇺 Egy éve ilyenkor, friss munkanélküliként, letörten, egy részmunkaidős adminisztrátori munka után kutatva, stresszben a közelgő államvizsgától, pontosan olyan életről álmodoztam, mint amiben ma élek. Na és ki az, aki nem értékeli mindezt eléggé? 👉😂👈 Úgyhogy tegnap este kiöntöttem a fejemben kavargó gondolatokat a naplóm lapjaira, megpróbáltam friss szemmel, egészen pontosan az egy évvel ezelőtti Timi szemeivel nézni a dolgokat, és nyűglődés helyett felskiccelni egy "ideális napot", amihez végre-végre-végre tényleg minden adott.

A post shared by Timi (@timi_kincsesfuzet) on

Ez persze működhet lista formában is, de nekem jobban megy, ha folyékonyan, mondatokban, mondattöredékekben, szót szó után dobálva, mindenféle rendszer nélkül csak hagyom, hogy kifolyjon minden, bármi, ami épp a fejemben van – néha egyébként nem is tudok róla, mi az, amíg ki nem nyitom a csapokat. Néha csak azt érzem, hogy feszít, zubog, és nagyon gyorsan meg kell nyitnom egy szelepet. (Ahogy a férjem szokta mondani: “engedd ki, mielőtt beléd büdösödik”.)

Morning pages – A reggeli szellőztetés

Julia Cameron: A művész útja c. könyvében osztja meg a reggeli jegyzetelés módszerét. A reggeli oldalaknak tulajdonképpen két fontos szabálya van: 1 – reggeli, és 2 – oldalak. Azaz mindenképpen azt javasolja, hogy napindítóként és valódi papírra jegyzetelve végezzük ezt a gyakorlatot. Ezen kívül nem sok szabály van – javaslata szerint minden napot 3 oldalnyi “braindump” papírra vetésével indítsunk – nem kell, hogy ez művészi, emelkedett, bármilyen üzenetet hordozó gondolatok legyenek. Bármit, ami helyet foglal az elmédben, vess papírra – javasolja.

Hogy mi közük az olyan mondatoknak, mint az “ideje lecserélni az ágyneműt” vagy hogy “vissza kell hívnom a húgomat a találkozó kapcsán”? Ahogy David Allen is felhívja rá a figyelmet az Intézz el mindent c. könyvében: nem tudsz magasabb szinten funkcionálni addig, amíg az életed alsó szintjén káosz van és hasraesel mindenféle befejezetlen dologban és piszlicsáré aggodalomban, amit szanaszét hagytál.

A reggeli jegyzetelés tehát erre ad egy konkrét módszert: minden reggel szellőztesd ki a fejed – vess papírra nem több és nem kevesebb mint három oldalnyi gondolatot abból, ami a fejedben zötyög.

Mindennapos írás

Korábban már írtam itt a blogon arról, hogy miért érte meg számomra meghonosítani a mindennapos írás rutinját: mert megtanultam, hogy a rutin és a kreativitás, a móka, az ihlet egyáltalán nem egymásnak ellentmondó fogalmak. Igen, az ihlet néha magától is kopogtat – ez olyan, mint amikor a rosszul elzárt csapból váratlanul kicseppen egy tiszta, tökéletes vízcsepp –, de legtöbbször ki kell nyitni a csapot és türelmesen folyatni a zavaros, büdös löttyöt, mielőtt elkezd tisztulni a kép.

Ezt a rutint persze sem kialakítani, sem fenntartani nem könnyű, és be kell vallanom, én nem vagyok egy Elizabeth Gilbert, aki, ahogy a Big Magicben írja, a házassági esküjét is hamarabb szegte meg, mint azt a fogadalmat, hogy minden nap legalább fél órát írással tölt, bármi történik. Számomra most már évek óta a NaNoWriMo, a novemberi regényíró kihívás az, ami mindig képes visszaadni a napi írós rutinomat. (Idén nem akartam, hogy novemberig kelljen váratnom a múzsát, úgyhogy beneveztem az áprilisi Camp NaNoWriMo évközi kihívásba is – talán már rájöttetek, hogy ennek köszönhető ennek a cikknek a megszületése is. :))

Novemberben megosztottam egy kis “bakiparádét” is, ami tökéletesen tökéletlen bizonyíték arra, hogy ez sem más, mint egy “braindump”, az agyam szemétdombja egy dokumentumban, amiben néha megcsillan egy-egy apró érték. Ezt a sok szemetet persze két okból is megéri papírra/dokumentumba dobálni: nemcsak amiatt a néhány csillogó kis üveggolyó miatt, amik mégis előkerülnek valahogy a szemét közül, hanem mert egyszerűen jólesik, hogy ennyivel is tisztább a fejem.

Elhajított papírrepülők

Ahogy írtam, ebben a hónapban beneveztem a Camp NaNoWriMóra is, ami a novemberi regényíró kihívás évközi, (még) kevésbé szigorú kistestvére: míg novemberben a cél 50000 szónyi regény kézirat összeállítása, a tavaszi és a nyári táborok alatt mind a szószám célt, mind a projekt jellegét magunknak határozzuk meg. (Persze novemberben sem zárnak ki senkit ezért a versenyből – én szinte minden évben “rebel”-ként, lázadóként indulok.) Emellett adtam egy próbát a reggeli oldalaknak is (amiben szintén csalok, mert az évek megtanítottak, hogy nincs az a reggeli rutin a fogmosáson kívül, amit képes lennék meggyökeresíteni… – így én inkább az esti oldalakkal próbálkozom), de mivel épp igyekszem felépülni egy több hónapos “egyszerre üres és túlfeszített” válságból, azon kaptam magam, hogy féltékenyen nézegetem az esti braindumpjaimat: nem igazságtalanság ezt a sok szót a Camp NaNo projektemtől elvenni?! Hiszen olyan lassan gyűlnek a(z egyébként zömében szemétre való) szavak abban a dokumentumban!

Aztán eszembe jutott ez a történet, amit Elizabeth Gilbert a Big Magicben oszt meg:

“Tom Waits vegül ráérzett arra, hogyan kezelje a kreativitását dráma és szorongás nélkül. Állítása szerint ennek a könnyedségnek a nagy része abból fakad, hogy látja a gyerekeit felnőni, és rácsodálkozott arra, hogy az ő kreatív önkifejezésük nem ismeri a korlátokat. Szembetűnő volt számára, hogy a gyerekei felhatalmazást éreztek arra, hogy szüntelenül dalokat fabrikáljanak. Amint végeztek velük, félrehajították őket, „mint az apró origamifigurákat vagy papírrepülőket”. Aztán máris a következő dalt énekelték, ami valami égi csatornán át érkezett. Láthatólag sosem aggódtak amiatt, hogy az ötletek áradata egyszer csak elapad. (…) Ahogy Waits figyelte, milyen játszi könnyedséggel alkotnak a gyermekei, váratlanul meglepő felismerést tett: az egész valójában nem is olyan nagy kunszt.”

Őszintén megmondom, még mindig egyszerre kínos és mókás figyelni magamat, ahogy próbálom meggyőzni magamat, mint egy rossz kutyát, hogy engedd el, engedd el, engedd már el azt az átkozott papírrepülőt. (Mintha minimum egy űrsikló tervrajzáról beszélnénk – pedig garantálhatom, hogy egy óvodás maszatos papírrepülőjében több érték van, mint a reggeli oldalaimban és a Camp doksimban együttvéve. :D)

Minden alkalommal, amikor hagyom, hogy a mindennapos írás, a mindennapos braindump rutinja (nevezzük akárhogy és kapjon akárhol helyet a napi rutinunkban) kikopjon az életemből, olyan érzés visszahozni, ahogy egy elgémberedett végtagot próbál újra működésre bírni az ember kínzó tűszúrásoktól kísérve.

De megéri, nemcsak azért, mert jó érzés befejezni egy cikket és feltölteni a blogra, hanem mert egyszerűen jobban, könnyebbnek érzem minden alkalommal, amikor kiszellőztetem egy kicsit a fejem, amikor kiszórom a szemetet a fejemből, amikor kinyitom a csapokat. Ezért szerettem volna veletek megosztani ezt a három “braindump” technikát.

Ti alkalmazzátok a “braindump” technikáját a mindennapjaitokban?

[ENGLISH VERSION]

🇬🇧 Do you know the feeling when your head is empty and painfully full at the same time? I felt this a lot lately, and this paralyzing feeling is the dying place of creativity – which is a dying place of many good stuff in life.

Time after time there is an article here on the blog around this topic, what is a good sigh of that I have to talk to myself about this topic over and over again. 😀 This is one of those times again.

I read the Big Magic book by Elizabeth Gilbert last year, in that she talked a lot about how you cannot just sit and wait for inspiration to come and knock on your door. You have to leave the door open: you have to work, you have to keep going, you have to keep producing shit, and then you have the chance to surprisingly produce something not-so-shitty on some point.

This reminds me of the times when the water company turnes off water because of maintence, and after that, you have to open the faucet and just wait. First nothing, then the faucet starts to split awful, stinking, muddy water, and then, slowly, it becomes clean.

Time after time I have to force myself to open the faucet again.

Braindump

I met the word “braindump” for first in the bullet journal community. It’s funny, because it isn’t, at least not necessary a “bullet” method – it doesn’t requires to make a list. The point of braindumping is to unload the garbage from your head on a dump page of your journal. It is garbage, it doesn’t have to look pretty or organized – just empty your head.

Batch-completing some #PlanWithMeChallenge prompts: writing, my daily ritual, appreciation. 🇬🇧 One year ago, freshly fired, stunned, in hunt for a part-time administration job, in fear of my upcoming final exam in college, fighting with doubt and depressing feelings, I dreamed about this exact life I'm having right now. Guess who doesn't appreciate this enough? 👉😂👈 Last night I made a braindump, trying to think with the mind of my one-year-ago self, just see things with a fresh eye instead of complaining, and sketch an "ideal day" schedule, at least for a start. 🇭🇺 Egy éve ilyenkor, friss munkanélküliként, letörten, egy részmunkaidős adminisztrátori munka után kutatva, stresszben a közelgő államvizsgától, pontosan olyan életről álmodoztam, mint amiben ma élek. Na és ki az, aki nem értékeli mindezt eléggé? 👉😂👈 Úgyhogy tegnap este kiöntöttem a fejemben kavargó gondolatokat a naplóm lapjaira, megpróbáltam friss szemmel, egészen pontosan az egy évvel ezelőtti Timi szemeivel nézni a dolgokat, és nyűglődés helyett felskiccelni egy "ideális napot", amihez végre-végre-végre tényleg minden adott.

A post shared by Timi (@timi_kincsesfuzet) on

You can, however, do it in a list format, but for me it’s easier to do in a fluent way, without organizing it into a list. I write sentences, fragments, words, whatever. Just keep the flow rushing out of the pipe. (The fun thing is, often I don’t know what’s in my head, I just feel it’s buzzing and I have to open the faucet, before, as my husband puts it, it turns vapid inside me.)

Morning pages

In her book The Artist’s Way, Julia Cameron suggests a bit (but really just a little bit) more specific braindump exercise. As she puts it, the two important elements of the morning pages exercise is that it happens in the morning an on pages (on paper) with a longhand writing. She suggests to start every day with writing 3 pages of fluent braindump. No matter the topic or the style – if what comes in your mind is that you have to change the bed sheets and call your sister today, write about that. She says the same as David Allen in his book Getting Things Done: you have to clear your head on the ground level first, to create space for the more creative thoughts.

I have to admit, I started this exercise as evening pages instead of morning pages, because during the years I learned that brushing my teeth is the only one morning routine I am able to do every single day, any other expansion died out of my morning routine, sooner or later… However, the important lesson from Julia Cameron is to empty your head regularly, do a braindump every day (every morning), “before it turns vapid inside you”.

Everyday writing

My favorite way of the regular braindumps is what I simply call everyday writing. For me, the National Novel Writing Month (NaNoWriMo) challenge was the one that taught me to sit down and write for at least 25 minutes a day, no matter if I have nothing to say, no matter if I just produce shit. (And the most important, I learned that it neither kills the magic, nor the fun, when I make the process of seeking inspiration a routine.)

However, I’m not Elizabeth Gilbert, who confessed in Big Magic that unlike her wedding vow, she never broke her vow to write at least 30 minutes every day, no matter what. I break this routine over and over again (and then I have to talk to myself about it over and over again), and it can be hard and painful to force myself back to the routine. The yearly challenge in November always helps, but this time I didn’t want to wait until next November, so this month I jumped in the midyear challenge of Camp NaNoWriMo. (As you can see, it helps. :))

What I do during these monthly writing challenges is basically this: I open an empty document on my iPad, and I start a braindump. I write every day, I write nonsense bullshit, I whine, I complain, I talk to myself, no matter what, I just keep the wordcount going. Most of the time it’s just garbage – sometimes I find something not-so-shitty in it.

But just like with any braindump, the best part surprisingly isn’t to find those little gems. It’s great, of course, but the best is that, whatever, I feel better, lighter every time when I just open the faucet, when I unload the garbage, when I empty my head. It helps me keep going, it helps me shake off the numbness.

No matter the format or where it gets place in your daily routine, it can feel so good to do regular braindumps.

Do you use any braindump technique?

Soha többet írói válság!

Írni kell-e minden nap? Írni kell-e akkor is, ha nincs ihlet, ha tudom, hogy csak a (virtuális) papírkosárnak termelek? Írni kell-e akkor is, ha nincs mondandóm, vagy olyankor a legjobb befogni a csipogóm és majd akkor kinyitni újra, ha valami értékessel is tudom gazdagítani a világot?

Nemrég kaptam egy kommentet az egyik kedves olvasómtól Stephen King: Az írásról c. könyvéhez írt cikkemre, amiben azt írta: “Szerintem nem kell megszabni az időt, hogy mikor írj és mennyit. Egyszerűen, ha rád tör az ihlet, akkor írd le.”

Ez eszembe juttatta, mennyire másként álltam hozzá korábban az íráshoz, amikor még úgy gondoltam, csak értékes, ihletett munkát szabad papírra (képernyőre) vetni. Nem szerettem javítani, az írásaimat olyannak tartottam meg, ahogy először kiszaladtak az ujjaim közül, és nem is álltam neki írni addig, amíg össze nem állt a fejemben a cikk vagy a történet. Mindig elsőre tökéletest és csak tökéletest akartam alkotni.

Olvastam persze mindenfelől azokat a tanácsokat, hogy csak írni kell, mindegy, mit és milyen minőségben, és azt is, hogy ha valaki komolyan akarja venni magát íróként, akkor az írásra is úgy kell tekinteni, mint a munkájára. Elvégre a munkahelyünkre sem csak akkor megyünk be, ha ihletett hangulatban vagyunk, hanem felkelünk minden reggel és munkába állunk, és csak néhanapján, nagyon indokolt esetben maradunk távol – nem végzünk persze egyforma minőségű munkát minden nap, de eszünkben sem jutna csak azért távol maradni, mert tudjuk, hogy ma nem leszünk csúcsformában.

Ennek ellenére nagyon sokáig nem tudtam rávenni magam erre a munkamorálra. Évről évre aztán egyre jobban megpuhított a NaNoWriMo kihívás, ahol nincs helye minőségi aggályoknak, finomkodásnak és merengésnek egy-egy jelző felett – ott írni kell, őrült tempóban és minden nap, ha sikeresen akarjuk zárni a hónapot.

A legutóbbi NaNoWriMo alatt a Boldogságterv rovatomban végigkövethettétek az elmélkedésemet arról, hogyan dobtam be végleg a gyeplőt és adtam meg magam egy maximálisan csaló és kaotikus írói stílusnak, azaz hogy minden beleszámít a szószámba, mindegy, csak legyen meg a napi 1667 szó. Ez az élmény pedig csodákat tett a munkamorálommal, és egy (számomra) teljesen új munkamódszer kialakításához vezetett.

Napi 15 perc írás – minden nap!

A NaNoWriMo word war-jai, szóháborúi (amikor a vállalkozó szelleműek chaten vagy élőben kitűznek egy meghatározott időkeretet – általában 5-10-15 percet –, és rajtjelre, stopperrel írni kezdenek, őrült módjára, egymással versengve a minél nagyobb szószámért) ihlették az egyik újévi Don’t Break the Chain fogadalmamat, ami szerint minden nap 15 percet írok.

Ezalatt valójában 15 perc összefüggő, jól kihasznált időt értek, hiszen gyakran pötyögök valamit a buszmegállóban toporogva vagy a buszon zötyögve, de még ha ezekből a töredékidőkből össze is jönne a 15 perc, nem tudom be annak, csak ha egy rendes billentyűzet mellett, koncentrált figyelemmel, egy huzamban 15 percet az írással tudok tölteni.

A kihívásom január 1-jétől él, azóta figyelem és jegyzem minden nap a napi 15 perc írásidő letöltését, de valójában már november eleje óta tartom ezt a rutint.

Havi dokumentum – mindent bele!

A NaNoWriMo során az össz- és a napi szószám alakulását egy grafikonon követhetjük, amiből nemcsak az látszik, hogy hány szónál áll az adott pillanatban a kézirat, de azt is, hogy milyen ütemben jutottunk el odáig, mit jelent ez a havi célkitűzéshez képest és mi szükséges a hónap sikeres zárásához. Naponta látni azt, hogy a teljesítményünket jelző oszlop a célkitűzést jelző vonal alatt vagy fölött áll – nagyon motiváló tud lenni.

Novemberben vérbeli csaló módjára mindent bemásoltam a nanós dokumentumba, hogy gyarapítsam a szószámot (Kincsesfüzet cikkeket és jegyzeteket, személyes naplót, e-maileket, kommenteket – nagyjából mindent, aminek a bemásolása kevesebb energiát vett igénybe, mint az írása… tehát hozzávetőlegesen a tweeteken és az egysoros leveleken kívül mindent), emellett pedig ha semmi ötletem nem volt, zagyva belső monológok és eszmefuttatások leírásával töltöttem ki a helyet.

Ez adta az ihletet ahhoz, hogy ezt követően minden hónapban létrehozzak egy összefogó dokumentumot, amibe mindent írok vagy bemásolok, amit írtam, és a dokumentum végén egy táblázatban és grafikonon kövessem a szószámom napi alakulását. (A célkitűzésem a nanós napi átlag 1667 szó helyett 1000 szó.)

Csalásnak tűnhet, hogy mindent ideszámolok (bár semmi nem csalás, ha én hozom a szabályokat), de az igazság az, hogy meglepően gyakran kerekednek cikkötletek tartalmasabb e-mailekből, kommentekből, vagy az olyan belső monológokból, amik úgy kezdődnek, hogy “na jó, a helyzet az, hogy semmi kedvem írni, de arról volt szó, hogy napi 15 perc, szóval jobb híján beszéljünk arról, hogy…”. Sőt így, hogy 15 percet és napi átlag 1000 szót ki kell töltenem, gyakran olyan ötletek kifejtésére, továbbgondolására is ráveszem magam, amiket egyébként hagynék elszaladni.

A napi 15 perc írásra nem mindig könnyű rávenni magam – különösen akkor, ha semmi ihletem, kedvem, este van, fáradt vagyok, nyűgös vagy beteg –, ugyanakkor napi 15 perc írás igazán olyasmi, ami csak nagyon extrém körülmények közt nem férne bele ténylegesen a napomba, így annyira elbliccelni sem egyszerű, ha egyszer már elkötelezte magát az ember. 15 perc hamar elszalad, ugyanakkor néha döbbenetesen hatékony tud lenni. Ráadásul gyakran az is előfordul, hogy bár nyűglődve, kelletlenül, fáradtan, fejfájósan álltam neki, teljesen feltöltődve hagyom abba (vagy épp fokytatom még egy kicsit), amikor lejár a 15 perc.

Soha többet írói válság!

Amiért igazán szeretem ezt az új munkamódszert, az nemcsak az, hogy minden nap sikerélményt biztosít, mert ha mást nem is tettem le az asztalra, legalább növeltem egy kicsit az oszlopok nagyságát a napi szószám diagramon, de az is, hogy nem kell többet aggódnom az írói görcs, az alkotói válság miatt.

Ahogy egyik TED beszédében Elizabeth Gilbert elmésen megjegyezte, nem szokott előfordulni az, hogy egy mérnök, egy titkárnő, egy háziasszony vagy egy rakodómunkás hirtelen képtelenné válik elvégezni a munkáját, mert elhagyta a múzsája. Ezeket a munkákat nem kötjük ihlethez, hanem egyszerűen elfogadjuk, hogy el kell végezni, és elvégezzük őket. Nem mindig tökéletes minőségben vagy égő lelkesedéssel, de elvégezzük.

Ha az írói munkára is hasonlóan tekintünk, az egészen új dimenziókat nyit meg előttünk. Számomra már nincs többé írói válság, mióta az írásra is úgy tekintek, mint bármelyik munkára: a munkaidőm napi 15 perc (legalább), és ezt el kell végezni, nincs mese. Ráadásul mint kiderült, ahogy a mondás szerint evés közben jön meg az étvágy, úgy gyakran az ihlet is írás közben érkezik. Napi legalább 15 perc írás és napi átlag 1000 szó önmagában nem mindig termel értéket, néha viszont olyan ötletek születnek meg így, amik egészen biztosan nem pattantak volna ki a fejemből, ha néha nem kezdek véletlenszerű gondolatokat egymásra hányni, csak hogy gyarapítsam a szószámot és kitöltsem az időt. Így attól sem kell tartani, hogy ez a “napi robot” a kreativitás gyilkosa lenne – sőt.

Úgyhogy én – most már saját tapasztalatból is – arra bíztatok mindenkit, aki írással foglalkozik vagy szeretne foglalkozni, hogy építse be a napi rutinjába az írást. Minden nap 15 perc ideális a számomra, de mindenki maga ismeri a beosztását, az enyém nem szentírás, legfeljebb kiindulási alap. De mindenképp érdemes kipróbálni, hiszen olyan ez, mint minden rutin, legyen az takarítással, testmozgással vagy bármilyen területtel kapcsolatos: kiépíteni nem mindig könnyű, de ha kitartasz, meg fogsz lepődni, milyen könnyen belefér a napirendbe, és elkezdheted élvezni az áldásos hatásait.

Összefoglalva

Összefoglalva így fest az új munkamódszerem:

  • 15 perc összefüggő időt töltök minden nap írással.
  • Minden irományomat (cikk, vázlat, e-mail, hozzászólás, feljegyzés, történet, ötlet, napló, belső monológ) közös dokumentumban gyűjtöm.
  • Nyilvántartom a naponta produkált szószámot.
  • Napi átlag 1000 szó a célkitűzésem, havonta nullázom a statisztikát.
  • Nem szabok minőségi vagy tartalmi keretet, mert a legvacakabb belső monológokból vagy a leghétköznapibb e-mailekből is születhetnek értékes ötletek.
  • Nem csalok az idővel, csak akkor tudom be teljesítettnek a napi penzumot, ha 15 percet egyhuzamban, elmerülten foglalkozni tudtam az írással.
  • Nem hagyok ki egy napot sem.

Nektek van bevált írói munkamódszeretek?

Boldogságterv #10 – Egy sör mindig belefér!

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Ebben a hónapban a boldogságterv programom és cikkeim keretében azzal foglalkozom, hogy a NaNoWriMo, az egy hónapos (regény)írói kihívás hogyan tesz boldogabbá, mit tanít nekem a boldogságról.

Csak tedd a dolgod, ennyi az egész!

Még a NaNoWriMo előtt megosztottam veletek Elizabeth Gilbert beszédét a kreativitásról és annak forrásáról, de most ismét vissza szeretnék térni ehhez a beszédhez, mert volt benne még valami (amellett, hogy mennyit könnyíthet az életünkön nekünk, mint alkotóknak az a gondolat, hogy sem a sikereink, sem a kudarcaink nem száz százalékosan tőlünk erednek), amit aktuálisnak és fontosnak tartok megosztani így, NaNoWriMo idején. Liz Gilbert rávilágít arra, hogy csak az írókkal és más művészekkel kapcsolatban merül fel, hogy alkotói válságba kerülnének: senki nem kérdezi meg egy mérnöktől, egy könyvelőtől, egy mesterembertől vagy egy gyártósori munkástól, hogy be tud-e menni ma a munkahelyére vagy dolgozói válságba került? Elfogadjuk, ha valakinek problémája van a főnökével, a munkatársaival vagy akár a munkája természetével, de az alkotókon kívül senkiről nem tudjuk elképzelni, hogy egy munkát, amit szeret, amihez a hivatástudat és a szakma szeretete fűzi, egyszer csak egy nap képtelen lenne elvégezni, mert rájön a görcs.

Ezért Liz Gilbert azt javasolja, hogy írókként, alkotókként is próbáljuk meg elengedni azt a maximalizmust, arra a (felsőbb hatalomnak is tulajdonítható) ihletre, géniuszra való törekvést, ami egy egyszeri ajándék lehet, de egyáltalán nem biztos, hogy sokszor sőt minden alkalommal meg fog jelenni a munkánkban. Liz Gilbert igazán tudja, milyen az, amikor valakit megérint ez a fajta siker (hiszen az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című alkotása a saját elvárásait is messze meghaladva, önmagát is meglepve lett világszenzáció), és az előadásában arról is beszél, milyen érzés szembesülni valakinek azzal, hogy tegnap még egy ihletett művész volt, akinek a munkáját ünnepelték, ma pedig csak egy egyszerű munkás, akinek elvégzendő feladatai vannak, amik talán soha nem lesznek megint sikeresek, és talán az egész életét úgy kell leélnie és végigdolgoznia a választott hivatásában, hogy nem tudja ismét megcsillogtatni azt a géniuszt, ami egyszer megadatott neki.

Ezért Liz azt javasolja: csak dolgozz. Végezd el a munka rád eső részét, tekints úgy az írói (művészi) hivatásra, mint bármelyik másik szakmára. Mintha mérnök, vagy könyvelő, vagy gyári munkás lennél, csak ülj le minden nap az asztalodhoz, és végezd el a munkád, akkor is, ha ezzel nem teszel semmi világrengetőt.

És tulajdonképpen erről szól a NaNoWriMo is.

IMG_0741.JPG

Múlt héten a csalásról írtam, ami tulajdonképpen nem létezik ebben a versenyben, hiszen semmi másról nem szól, mint a szószám gyarapításáról. Ha úgy vesszük, az egyetlen célja az, hogy az írót leültesse az íróasztala mellé és rávegye, hogy dolgozzon, kitartóan, minden nap, a tökéletesség, a világsiker, az ihletett géniusz illúziója nélkül, csak végezze el a munkáját és tapasztalja meg az ebben rejlő jutalmat.

A NaNoWriMo, ha ilyen szemmel nézzük, azt a tévhitet hivatott eloszlatni, hogy egy író csak akkor érezheti sikeresnek magát, ha valami korszakalkotót, valami rendhagyót hozott létre. Ezzel szemben a NaNoWriMo plecsnit, a nyerteseknek kijáró címet és vállveregetést ad minden írónak, aki egy hónapon keresztül ráveszi magát arra, hogy egyszerűen csak elvégezze a munkáját: minden nap leírja a napi adagját, hozzátegyen átlagosan 1667 szót a szószámhoz, és ennyi az egész, ennyi az elvárás, semmi több.

Annyira kevésnek, szinte csalásnak tűnik, ha arra gondolok, hogy milyen értéktelen szutyokkal töltöm fel rosszabb napokon ezt a szószámot, de amint az eszembe ötlenek Liz Gilbert szavai arról, hogy mekkora kihívás egy írónak (vagy bármely művésznek) az, hogy egyszerűen csak írjon, írjon, írjon, hogy merjen értéktelen szutykokkal is foglalkozni, hiszen ez a munkája, akkor rájövök, hogy mennyire nehéz kihívás is ez és mennyivel több mindenre tanít annál, mint hogy mindig belefér az ember napjába még 1667 szó.

Az életben nincsenek szabályok

A férjemmel, Petivel is beszélgettünk egyik nap arról, hogy hogyan éltem meg azt, hogy látszólag csalással viszem végig az idei NaNoWriMót, de végül elengedtem az ezzel kapcsolatos aggodalmaimat, hiszen valójában nincsenek szabályok ebben a versenyben, így bármilyen szabály, amihez mégis ragaszkodunk, csak egy önkényes szabályalkotás önmagunktól, önmagunk számára.

– Jól teszed, szívem – mondta a férjem. – Ha belegondolsz, az életben sincsenek szabályok.

Ami persze egy borzasztó nagy általánosítás, egy bődületes túlzás, amire zsigerből rávágjuk: már hogyne lennének szabályok! De ahogy elgondolkodtam Petinek, a házi gurumnak a szavain, rájöttem, hogy igaza van, hiszen az életünk tele van olyan önkényes szabályokkal, amiket mi magunk hozunk önmagunk korlátozására: amiket semmilyen világi, vallási, jogi vagy erkölcsi kódex szerint sem lenne kötelességünk betartani, és mi mégis elvárásként támasztjuk magunkkal szemben.

Ahogy a NaNoWriMo esetében, úgy az életben is jó lenne, ha megtanulnék, megtanulnánk különbséget tenni aközött, hogy mik a valódi szabályok (amikből kevesebb van, mint hinnénk), és mik azok, amikkel csak önmagunkat korlátozzuk vagy terheljük. Pedig ebben a versenyben is csak egy célkitűzés van: itt és most legalább egy kicsit túltenni önmagunkon.

Egy sör mindig belefér!

Biztosan sokan ismeritek azt az anekdotát, amiben egy professzor egy ibrikkel, kövekkel és homokkal szemlélteti a diákjainak, hogy ha nem megfelelően priorizálják a dolgaikat, hamar feltöltik az idejüket a kevésbé fontos dolgok, kiszorítva a fontos dolgokat (azaz ha a homokot töltik először az üvegbe, nem jut hely a köveknek), míg ha megfelelően helyezik el az életükben a dolgokat, előbb a legfontosabb elemeket (a köveket) és később a kevésbé fontosakat, akkor ugyanúgy, ahogy a homok kitölti a kövek közti réseket, úgy az életükben is marad hely a fontos és kevésbé fontos dolgoknak egyaránt, az életük pedig így válik teljessé. Miután végez a demonstrációval, az egyik diákja felemeli a kezét és megkérdezi a professzort, hogy most, hogy az élet fontos és kevésbé fontos dolgait jelképező kövek és homok helyet kapott benne, valóban tele van az üveg? A professzor azt feleli: igen, most már valóban tele van. Erre a diák egy üveg sörrel a pulpitushoz sétál, felpattintja és az ibrikbe önti a tartalmát, a folyadék pedig kitölti a homokszemek között szinte láthatatlan űrt. – Látja, professzor úr – mondja a diák –, bármennyire is azt hinnénk, hogy az életünk teljes, egy sör azért mindig belefér.

Na, erre az anekdotára gondolok én, amikor azt mondom, hogy napi 1667 szó azért mindig belefér.

Ahogy a NaNoWriMóról szóló cikksorozatomban is írtam, a kihívás előtti egyik “házi feladat” az, hogy az ember megtalálja azokat a lehetséges réseket az időbeosztásában, azokat a potenciális lefaragható tevékenységeket, amikkel elég idő szabadítható fel egy hónap erejéig ahhoz, hogy valóban beleférjen az a napi 1667 szó. Nos, én az idén semmi ilyesmivel nem foglalkoztam. Nem kerestem lyukakat vagy felesleges tevéknységemet az időbeosztásomban, hiszen lényegében véve nem is volt időbeosztásom: azt leszámítva, hogy napi 8-9 órát munkával és 3 órát utazással töltök, annyira változékony most körülöttem minden, hogy nincsenek fix rutinjaim, megszokott tevékenységeim, amiket át tudtam volna fésülni és rájuk mutatni azzal, hogy na, téged hanyagolni foglak egy hónapig. Idén egyszerűen fejest ugrottam a kalandba, lesz ami lesz alapon.

Az első hétvégén rengeteget nyüzsögtem a chaten és a fórumon, és nagyon jól is éreztem magam, de aztán azon vettem észre magam, hogy azóta szinte be sem léptem egyik helyre sem. Először elszomorodtam, hogy a NaNoWriMónak ezt a jellegzetes erejét, a közösség támogatását, a nagy össznépi banzáj hangulatát nem használom ki, de aztán rájöttem: idén talán ez volt az én lefaragható tevékenységem, aminek a helyére elfért az a napi 1667 szó, ahova befért a mindennapi írás robotja.

Úgy tűnik, ha valaminek helyet szeretnénk szorítani, annak helyet fogunk – még ha akaratlanul is tesszük, és felfedezzük neki a helyet az éltünkben akkor is, ha látszólag nincs ott már semmi tér. Mert, bizony, egy sör azért mindig belefér!

Mormon péntek és Elizabeth Gilbert: Múzsák, imák, istenek

Már nagyon régóta meg szeretném osztani veletek Elizabeth Gilbert TED beszédét a kreativitás forrásáról, és ahogy a mormon egyház legutóbbi konferenciájának beszédeit böngésztem, Neill F. Marriott beszédét olvasva végre megkaptam hozzá az ihletet.

Marriott tanácsos a beszédében megosztotta egy személyes élményét arról, hogyan fordult tanácsért Istenhez, hogyan ment el imádkozni Isten házába, a templomba, ami arra szolgál, hogy teret adjon Istennek a világban, és ekkor rájött, hogy ha félreteszi egy kicsit a saját egóját és önmagára (nemcsak a testére, de a lelkére, szellemére) is úgy kezd tekinteni, mint Isten templomára, akkor rajta keresztül megnyilvánulhat a világban Isten fénye – valami, ami hatalmasabb nála, de mégis megjelenhet benne, a szavaiban, a tetteiben, a munkájában.

Ekkor döbbentem rá, hogy pontosan ez volt az az üzenet, ami miatt meg akartam osztani veletek Liz Gilbert beszédét, aminek egyébként most, hogy közeleg a november és vele együtt a NaNoWriMo, az egy hónapos regényírás ideje, ismét kiemelt aktualitása lehet.

Elizabeth Gilbert, az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című könyv írója arra keresi a választ beszédében, hogy miért roppan össze annyi alkotó elme a kreatív munka terhe alatt, és hogyan lehetne ez másképp. Beszédében rávilágít arra, hogy csak az utóbbi néhányszáz év nyugati kultúrája tulajdonítja a kreatív alkotást teljes egészében az embernek, az egyénnek. Korábban, illetve a világ más tájain hisznek, hittek benne, hogy az ihlet valahonnan máshonnan ered, démonoktól, múzsáktól, a szellemvilágból, Istentől vagy az istenektől: abban, hogy az egyénnek is bele kell tennie a maga fáradságát, munkáját, igyekezetét, hitét, de ugyanúgy meg kell hozzá nyilvánulnia annak a másik, nem emberi forrásnak is. Ezáltal a siker sem egészen az egyéné, de a kudarc sem az, és ez lehet az a védőháló, ami épen tart egy kreatív elmét az alkotás folyamatában.

Ti hogyan hívnátok meg a múzsákat az életetekbe?

Aranyköpések – Dönts és állj ki mellette!

Viánál olvastam egy jó cikket az elfogadásról. Ebben Via leírja, hogy az elfogadás nem más, mint reálisan beismerni a jelenlegi helyzetünket, és elengedni az olyan hasztalan kérdéseket, mint “mi lett volna, ha…”, “bárcsak inkább…”, “nem kellett volna…”, “miért nem lehetett…”, stb.

Azt hiszem, Elizabeth Gilbert egyik könyvében olvastam, hogy az életünket mennyire nehezíti az, hogy az életünk meg nem valósult párhuzamos dimenziói, amiket az egyes döntéseinkkel kizártunk, a “mi lett volna, ha…”, “mi van, ha akkor másképp döntök…” típusú fantomok folyamatosan ott vannak körülöttünk, együttélünk velük – mert nem tudjuk elengedni őket.

Az esküvőszervezés során sok olyan kérdés volt, amikben döntenem kellett, és aztán elengedni azt a lehetőséget, amiről lemondtam – ami nem volt könnyű, mert folyamatosan ott mozgott bennem a kérdés: “nem lett volna jobb mégis…?”.

Peti egy ilyen alkalommal határozottan hozzám fordult, és azt mondta:

“Dönts valahogy és állj ki mellette – és akkor én is kiállok melletted!”

Nem könnyű kérés, kertelés nélküli és szigorú. De ha átgondolom azt, amit az elengedésről olvastam, megértem: a magunk el nem engedett fantomdimenzióit, “mi lett volna, ha…” forgatókönyveit sem könnyű cipelnünk, másokét pedig végképp nem jó magunkra venni.

Még nagyon sokat kell gyakorolnom az elengedést, de talán segít ez a gondolat, hogy nem valós lehetőségekbe, hanem fantomokba kapaszkodom, és azokat próbálom továbbhárítani, átterhelni másra, ahelyett, hogy valódi élményeket és lehetőségeket osztanék meg.

Ti hogyan gyakoroljátok az elengedést?

Elizabeth Gilbert: Hűség

Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvében az írónő leírja annak az évnek a történetét, amikor nekivág a világnak, hogy megtalálja önmagát és Isten – útja végén pedig rátalál a szerelem is. A könyv utolsó lapjain Liz és Felipe elhatározzák, hogy megpróbálnak együtt nekivágni további életüknek.

Az írónő Hűség c. könyvének első lapjain megtudhatjuk az örömhírt, hogy ez sikerült is nekik. Az elvált Liz és a nála idősebb, szintén elvált Felipe boldogan élnek fogadalmuk szerint, hogy soha nem hagyják el egymást és soha-soha-soha nem fognak összeházasodni. Azonban úgy tűnik, meg kell szegniük ígéretüket, amikor a férfit váratlanul kitoloncolják az országból, és csak akkor térhet vissza, ha házasságot kötnek.

A bevándorlási procedúra hónapjait hontalan világjárással töltik, és ezalatt a házasság intézménye által egyszer már mélységesen meggyötört írónő szinte mániákus alapossággal kutatja a házasság témakörét, korokon, országokon, kultúrákon, elméleteken, saját élete és családja történetein át, hogy minden szempontból biztos lehessen benne, ezúttal nem hoz elhamarkodott, elhibázott döntést. Ennek a hatalmas kutatómunkának, elmélkedésnek és önvizsgálatnak a humorral és anekdotákkal átszőtt, izgalmas és elgondolkodtató eredménye a Hűség.

A könyv segítségével nemcsak abba pillanthatunk bele, milyen volt a házasság megítélése vagy a nők helyzete a különböző korokban, hogy milyen érdekes házassági rituálék léteznek ma is világszerte, vagy hogy milyen okokra vezethető vissza a megcsalás, de még olyan témákba is belekóstolhatunk, mint hogy miért tesz jót a házasság intézményének az azonos neműek házassága, hogyan pótolja a laoszi bankrendszert a nászajándék, vagy hogy hány százalékos a válások aránya a sirályok között. Az írónő kendőzetlen őszinteséggel veszi nagyító alá érzéseit a leendő és az elmúlt házassága kapcsán, de a szülei és nagyszülei házasságát ugyanolyan állhatatosan kutatja, és megmosolyogtató vagy épp szívet szorongató képekben tárja fel előttünk.

Bámulatosan átfogó, sokszínű és olvasmányos könyv a házasságról, amit mindenki figyelmébe jó szívvel ajánlok.

Miért félünk a hittől?

A héten kihagytam a mormon pénteket, pedig a héten is voltak értékes beszélgetéseink.

Arról már írtam, épp a mormon péntek rovat keretében, hogy miért hiszünk. Most arról szeretnék kicsit elmélkedni, miért félünk a hittől.

Hogy miért van például az, hogy a nagynéném, aki nemrég veszítette el az édesanyját – a nagymamámat -, azt mondja nekem: “bárcsak én is igazán el tudnám hinni azt, amit a kisunokáimnak mondok, hogy a dédi ott van Istennel a Mennyben”, ugyanakkor amint megtudja, hogy mormon fiúkkal cimborálok, felkiált: “de nehogy hagyd, hogy megtérítsenek!”. Hogy van az, hogy még az is, aki úgy vágyik a hitre, amint látja, hogy más kapcsolatba kerül vele, rögvest félteni, óvni kezdené, úgy rántaná vissza, mint a szakadék széléről az ugrani készülőt? Hát még az, akiben nem él ez a vágy, csak a józan kétkedés.

Egyik beszélgetésünk során a héten az egyik újdonsült mormon barátom elmésen azt mondta a hitről: bár a hit nyelvtanilag főnév, valójában azonban ige, hiszen nemcsak azt foglalja magában, hogy gondolunk valamit, hanem azt is, hogy aszerint cselekszünk. Valahol itt gyökerezhet többek közt a hittel, és különösképpen az újdonsült hittel kapcsolatban a félelem: hiszen ha elkezdünk hinni valamiben, amiben azelőtt nem hittünk, elkezdünk olyasmiket is tenni, amiket ezelőtt nem tettünk.

A másik fenntartás egy hitközösséghez való csatlakozással kapcsolatban az lehet, hogy a vallás mindig egy “komplett csomag”, hitelvek, szabályok, jutalmak és juttatások összessége. Egyháza válogatja, de szinte mindig van valamiféle, ilyen vagy olyan elvárás, valami, amit oda kell adnunk magunkból azért cserébe, amit kapunk (akárcsak az élet bármely területén, legyen az a család, a barátság, a munkahely, az iskola, az állam, a lakóhelyünk, vagy a pékség, ahol vásárolunk). Azért cserébe, amit kapunk – választ, bizonyosságot, támogatást, segítséget, közösséget, stb. – nyilvánvalóan adnunk kell valamit – az időnket, a pénzünket, a támogatásunkat, a segítségünket, a társaságunkat, az elveink és szokásaink egy részét.

Alapvetően nincs ezzel semmi gond. A pénzünket oda kell adnunk azért is, ha tanulni akarunk vagy ha kenyeret szeretnénk kapni a péknél. Az időnket, az erőnket, gyakran a pénzünket is fel kell ajánlanunk egy családban vagy egy barátságban. Az elveink és szokásaink egy részét le kell tennünk a küszöbön, ha boldogulni szeretnénk a munkahelyünkön. (Akik igazán ismernek, tudják például, hogy milyen csomagokat hagyok az elveimből az intézmény küszöbénél, amikor belépek egy óvodába vagy a főiskolára, ahol pedagógusnak tanulok, és teszem ezt különösebb lelki gyötrődés nélkül, hiszen tudom, hogy egy személyiség sokkal komplexebb, mint hogy egészében illeszthető legyen egy-egy szerepbe, amiben egyébként jól érzi magát, ha hajlandó bizonyos kompromisszumokra. De még olyannal sem találkoztam – csak hogy kevésbé patetikusan fogalmazzak – aki azt mondta, hogy inkább kilép a munkahelyéről, de nem hajlandó letenni a cigarettát a kapuban.)

A kérdés az, hogy egy ilyen alku mennyire fair.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban az egyik tanárom így óvott minket: vigyázzatok azzal, ha valaki látja, hogy szomorúak vagytok, odamegy hozzátok az utcán és azt mondja, ő megoldást kínál a szomorúságotok ellen, mert ezek az emberek ki akarnak használni titeket. Jól tette, hogy minket, gyermekeket ilyen kategorikusan óvott az utcai térítőktől. Felnőttként persze már megvan a rálátásunk, hogy belássuk: vannak, akik jóindulatúan fordulnak hozzánk, amikor elesettek vagyunk, és vannak, akik ki akarják használni a kiszolgáltatott helyzetünket. Megvan a mérlegelési lehetőségünk, jogunk, és saját jól felfogott érdekünkben kötelességünk is, hogy belássuk: ez egy alku, és el kell döntenünk, ahogy tesszük azt nap mint nap az élet számos területén, hogy ez az alku mennyire fair.

Elizabeth Gilbert írja a Hűség c. könyvében, amit épp olvasok, hogy felvilágosult felnőtt emberként, ha a hitünkről van szó, igenis megengedhetjük magunknak, hogy válogatósak legyünk. Hogy egy afféle spirituális és értelmiségi svédasztalon feltálaljuk magunk elé a legkülönbözőbb vallási és világnézeti elveket, és kedvünkre válogassuk össze a saját menünket. Ha úgy tetszik, elköteleződhetünk egy kiválasztott fogás mellett – vannak előnyei és hátrányai is ennek -, vagy a világ keleti sarkától a nyugati csücskéig, a legföldhözragadtabb ponttól a legtisztább szférákig felcsipegessük azt, ami a leginkább tetszik – ugyanúgy ennek a lelki ínyenckedésnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai.

Én úgy gondolom, nagyon fontos, hogy az ember, még ha épp elesett, szomorú, tanácstalan, elveszett is, ne csak sodródjon, de tisztában legyen vele, vagy legalább igyekezzen tisztába kerülni vele, hogy mit akar, mire van szüksége, ahogy azzal is, mit nem akar, mire nincs szüksége. Így sokkal kisebb az esélye, hogy egy tisztességtelen alkuba csábítják bele.

Hiszen azok, akik utánunk akarnak nyúlni és visszarántani a szakadék széléről, valójában nem attól féltenek minket, hogy választ kapunk egy kérdésre, amire ők ugyanúgy keresik a választ, vagy boldogabbak leszünk, hiszen valószínűleg arra a nagy féltés és aggodalom, hogy ők is csak boldogabbnak szeretnének látni. Attól tartanak, hogy egy jó reklámkampánnyal vagy egy kedvező kezdőrészlettel belerántanak minket egy üzletbe, aminek a végén rádöbbenünk: ez nem volt fair.

Ti mit gondoltok erről?

Elizabeth Gilbert – Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek

Gyors egymásutánban elolvastam Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvét és megnéztem a belőle készült filmet.

A könyv az írónő memoárja, aki egy gyötrelmes válás és az azt követő viharos szerelem után ott találja magát lesújtva a felismeréstől, hogy kamaszkora óta mindig egy férfihoz kötötte az életét, hozzájuk igazodott, sőt hozzájuk hasonult, és soha nem volt önmaga kedvéért önmaga. Ezért egy éves világkörüli útra indul, hogy három különböző helyszínen – Itália patinás városában a kulináris élvezetekbe merülve, Indiában egy guru asramjában meditálva, végül pedig Indonézia paradicsomi harmóniájába kóstolva – keresse önmagát és Istent. Utazása végén aztán a szerelem is rátalál.

A könyv az írónőt is meglepve világsikerre tett szert. Későbbi könyve, a Hűség bevezetőjében írja, hogy soha nem tartotta magát olyan csajosan könnyed stílusú írónak, amilyennek az Ízek, imák, szerelmek sikere után titulálták – csupán érezte, hogy élményeit ki kell írnia magából, remélve, hogy elnézik neki ezt a kitérőt. Nos, akár akarta, akár nem, Elizabeth Gilbert könyve valóban szórakoztató, olvasmányos, “csajos” írás lett, ami ugyanakkor spirituális mélységekbe és magasságokba is vezet, nyíltan és részletesen írja le az elveszett és megtört nő önazonosság-keresését és Isten felé vezető útját, egészen a megvilágosodásig.

A könyvből készült film egész becsületesen hű marad a könyvhöz, ugyanakkor ez már valóban egy könnyed, szórakoztató, csajos mozi. Hiányzik belőle a könyv spirituális mélysége, értékeltem viszont benne az egységes, magával ragadó stílusát, amit a könyvben helyenként kicsit döcögősnek éreztem.

Összességében mindkettőt jó szívvel ajánlom.

Ragyogj! – Az áprilisi boldogságtervem tapasztalatai #2

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Áprilisi fogadalmam a lelki feltöltődés, a mosoly, a belső ragyogásom visszaszerzése. Ebben a projektben nagyon kegyes hozzám az időjárás, ami – esőkkel és felhős estékkel tarkítva – csak úgy szórja a tavaszi napsütést.

Balinéz meditáció

Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvében (amiről most már tényleg hamarosan lesz összefoglaló a blogon) olvasható egy nagyon egyszerű(nek tűnő), szimpatikus kis meditációs módszer: ülj és mosolyogj.

“Feladja az első balinéz meditációs leckét. Elmondja, hogy sokféle út vezet Istenhez, de ezek többsége túlságosan komplikált a nyugati ember számára, így egy egyszerű meditációs gyakorlatot fog megtanítani nekem. Ami, alapjában véve, ennyi: ülj csendesen, és mosolyogj. Óriási! Ketutnak tanítás közben is fülig ér a szája. „Ülj és mosolyogj.” Hát ez csúcs.
– […] Ha meditálni akar, csak mosolyogni kell. Mosolyogjon az arcával, az elméjével, és a jó energia eljön magához, és elmossa a piszkos energiát. Még a májában is mosolyogjon. […] Ne siessen, és ne erőltesse. Túl komoly és megbetegszik. Meghívhatja a jó energiát a mosolyával.”

Rendben, be kell vallanom, hogy én egy “elfoglalt nyugati ember” vagyok, így a balinéz meditációt inkább “zuhanyozz és mosolyogj” formában próbáltam ki.

Könnyűnek tűnik? Nem az. Hogy az ember agya ne kezdjen kattogni, ne kezdjen zsörtölődni, problémákon rágódni. Nem is olyan könnyű, de én úgy érzem, érdemes gyakorolni. Úgyhogy jó szívvel ajánlom, nem kell hozzá guru segítsége vagy lelki vezető, aki elmondja a pontos instrukciókat. Aki úgy érzi, hogy nincs ideje az “ülj és mosolyogj” meditációra, hozzám hasonlóan próbálja ki a “zuhanyozz és mosolyogj” vagy a “mosogass és mosolyogj” meditációt.

Imádkozz érte

Nekem nincs kéznél az életemben egy fogatlan balinéz füvesember, akit kérdezhetek Isten természetéről, vannak viszont mormon misszionárius barátaim, így a héten velük ültem össze és kérdeztem meg őket arról, hogyan tudom letenni a hétköznapi bosszúságaimat.

A témában írtam már a Cesar Millan nyomán alkotott házikedvenc-teóriámról és az Elizabeth Gilbert-féle duzzogó gyerek elméletről, amik úgyszint arról szólnak: hogyan lehet lecsendesíteni a morcos kis gondolatokat, amik megzavarják a lelki békét.

A mormon fiúk a következőt tanácsolták: imádkozz azért, aki a bosszúságodat okozza. Ez nem oldja meg a problémákat, de segít alternatívát adni az elmének, ami már önmagára káros módon nem tud elszakadni a bosszúságoktól, csak rágja-rágja-rágja őket. (Ismertem egyszer egy boxer kutyát, aki a sündisznókhoz viszonyult ekkora önpusztító megszállottsággal, mint ahogy az emberi elme hajlamos a sértettségén rágódni. Ha sünt látott, a szájába kapta, és tépte-tépte-tépte. Nem számított, mekkora fájdalmat vagy milyen sérüléseket okozott magának, nem engedte el. Ne legyünk ilyenek – nem a problémák letagadása és szőnyeg alá söprése az, ha letesszük a sünt, mielőtt még véresre szaggatja a pofánkat.)

Elizabeth Gilbert könyvében találtam ezt a párbeszédet az önmarcangolásra hajlamos Liz és a szókimondó Richard között a szakításról, ami más szavakkal, de ugyanezt javasolja (sőt még kutyás hasonlat is van benne, hogy megerősítsen):

“– Mi húzott fel ennyire? – kérdi az elnyújtott hanghordozásával, szokás szerint egy fogpiszkálóval a szájában.
– Ne is kérdezd – felelem, de aztán kibukik belőlem minden, egészen addig a pontig, hogy: – És az a legszörnyűbb, hogy állandóan Daviden pörgök! Azt hittem, rég lezártam magamban ezt az ügyet, erre tessék, megint itt van!
[…]
– Az a probléma, hogy nem bírod elfogadni, ennek a kapcsolatnak rövid lejáratú volt a szavatossága. Mint egy kóbor kutya a szeméttelepen, csak nyalod az üres konzervdobozt, hátha van még benne egy kis maradék. De ha nem vigyázol, hát beleszorul a nózid, és egész életedben szenvedni fogsz miatta. Hagyd a francba.
– De szeretem.
– Hát szeresd.
– De hiányzik.
– Hát hadd hiányozzon. Valahányszor eszedbe jut, küldj felé némi szeretetet és fényt, aztán ejtsd a témát. “

A jókívánságokkal teli ima vagy a szeretet olyan, mint amikor nemcsak hogy letesszük a sünt vagy kihúzzuk az orrunkat a konzervdobozból (hogy aztán ott álljunk fixáltan felette, bármelyik pillanatban készen arra, hogy újrakezdjük), hanem megyünk és keresünk helyette egy labdát vagy egy botot.

Úgyszint nem könnyű, akárcsak a balinéz meditáció derűs “ülj és mosolyogj” módszere. De ezt is megéri gyakorolni.