Boldogságterv #2 – Meglátni és megosztani

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A havi témám a blogon és a blogon kívül az, hogy hogyan teszi az embert boldoggá az, hogy nyomot hagyhat maga után.

Megosztom, tehát vagyok

Azon gondolkodtam, hogy árnyoldalak ide vagy oda, azért hatalmas áldás az, hogy az internet korában élünk. Amikor gyerek voltam, bár rengeteg tudáshoz hozzáfértünk azzal, hogy beszélgethettünk a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, és mindig fellapozhattuk a lexikonokat, amik a szüleim polcán sorakoztak, mégis, az internet adta lehetőségek összehasonlíthatatlan módon nyitották meg a világot.

Én már középiskolás voltam, amikor a házunkba bekötötték az internetet (igen, ifjú olvasóim, bármilyen nehezen elképzelhető is, én már tényleg elmúltam tizenhat, mire az első 16+-os olvasmányokkal találkoztam az interneten :D), és emlékszem, mekkora szenzáció volt általános iskolás koromban, amikor az egyik osztálytársam összeállított egy olyan előadást, amilyet egyikünk sem tudott volna – hiszen nekik volt otthon számítógépük és internetük! (Egyedül nekik az osztályban.) Furcsa erre visszagondolni, hiszen az azóta eltelt évek alatt annyira a részünkké vált az, hogy minden csak egy kattintásnyira van.

Minden esetre író, alkotó, megosztani vágyó emberként egészen új távlatokat nyitott számomra ez a tér, ráadásul introvertált személyiségként, aki nehezen bújik ki a csigaházából és nehezen boldogul a “három dimenziós” kapcsolatokkal, pajzsként és páncélként is szolgál, ami erőt és bátorságot ad, végső soron pedig olyan teljesítményekre ad lehetőséget, amikre soha nem lettem volna képes.

A férjem szeret azon élcelődni, hogy lassan én is olyan hipsterré válok, aki két kézzel szórja a selfie-ket és minden reggeli zsömléjét megosztja az interneten. De a helyzet szerintem az, hogy lehet vitatkozni azon, hogy a valóságtól való elszakadást jelenti-e az, hogy ugyanazt az apró élményt az utcabeli kölykökkel osztjuk-e meg (akikkel muszáj barátkoznunk, legyenek akármilyenek és sodorjanak akármibe, hiszen ők az utcabeli kölykök, nincs választásunk) vagy idegenekkel a világhálón, akkor is ugyanúgy rácsodálkozunk egy napkeltére vagy arra, ahogy egy kölyökmacska játszik egy gombolyaggal, és (ahogy nemrég a Molyon sikerült belekeverednem egy vitába) arról, hogy tiszteletlen-e a könyvekkel szemben az, aki e-könyveket olvas, azért az olvasás élménye csak ugyanúgy ablakokat nyit a lelkünkben.

Azért tartom fontosnak, hogy foglalkozzunk ezzel a gondolattal, mert ez levehet egy halom bűntudatot a vállunkról, hiszen nem vagyunk rosszabbak, ostobábbak, érzéketlenebbek, értéktelenebbek, még csak nem is vagyunk annyira különbözőek – egyszerűen csak mások a körülményeink, mások az eszközeink, de attól még ugyanazok a hajtóerők dolgoznak bennünk, ugyanúgy arra vágyunk, hogy meglássuk és megosszuk az apró és nagy dolgokat, és ezt is tesszük minden nap. Igen, apró különbség, hogy ezt kamerás telefonnal és 3G-s mobilnettel a kezünkben tesszük – de ez valóban csak apró különbség.

(Nagyon szeretem az alábbi képet, mert megmutatja azt, amit sokan szeretnek letagadni: hogy az ember az emberi természet mennyire nem változik a korszakokkal és körülményekkel, és mennyire nem függ a technikától.)

[“Same as it ever was” – “Minden olyan, mint régen.”]

Az én utam

Azt figyeltem meg magamon, hogy a gondolataimat, az élményeimet, de még a terveimet is egyfajta belső narratívával dolgozom fel, mintha magamban-magamnak állandóan mesélném a saját történetemet.

Stephen King írta, hogy azért nem hisz különösebben a cselekményekben, hiszen az életünk is jobbára cselekmény nélkül folyik – nincs előre koreografált rendje, ritmusa, iránya. Persze ezt ki-ki vétózhatja hite szerint, ami viszont biztos, hogy sem olvasóként, sem az életünk szereplőiként nem kedveljük az ilyesmit, hanem épp az ellenkezőjét szeretjük érezni: azt, hogy a dolgok okkal, és főleg céllal történnek tartanak valahová. A mesemondók is így szövik a történeteiket, és végül még Stephen King is kerekít cselekményt, nem is akármilyen cselekményt a könyveinek.

Az jutott eszembe, hogy mennyit segíthet nekünk az, ha történetként gondolunk az életünkre, az életünk egyes epizódjaira. Ha elmondjuk őket, választanunk kell nekik egy kezdőpontot, egy záró akkordot, és a kettő közé húznunk kell egy ívet, ki kell emelnünk azt, ami lényeges, és el kell engednünk azt, ami mellékes, sőt végül még tanulságot is levonhatunk belőle.

Ha elmondjuk a történetünket, az azt jelenti, hogy van történetünk – nemcsak lézengünk, de tartunk valahová. Ha megtanulunk nyomot hagyni magunk után, az nemcsak másoknak lesz hasznos vagy érdekes, de lesz egy ösvény, amire vissza tudunk tekinteni.

Minden egy irányba mutat

Bár egy kicsit hálátlan voltam a bloggal kapcsolatban a legutóbbi blogszülinapon (egyébként hamarosan eljön egy másik évforduló is a blog életében, hiszen nemrég kaptam meg a fizetési értesítőt arról, hogy lejárt a kincsesfuzet.hu domain két éves előfizetése :)), ugyanakkor nemrég felfedeztem, hogy a Kincsesfüzet mennyire stabilan bevette magát a tudatomba. Rájöttem, hogy amikor a filofaxom jegyzetlapjaira felfirkantom a cikkötleteimet, gyakran forog az a fejemben, hogy “ha leírhatom a blogomra, miért írjam máshová?”.

Fent írtam az internet vívmányairól, és attól tartok, hogy ennyi szociális média színtér mellett (Instagram, Tumblr, Pinterest, Moly, hogy a Facebookot meg se említsem) egyszerűen lehetetlen mindent egy helyen megőrizni, ugyanakkor jó érzés tudni, hogy van egy vezérfonal a fejemben, ami valahogyan egy irányba rendezi a gondolataimat.

Mondjuk el a történeteket!

Meg akartam nézni Stephanie Nielson beszédét a 2014-es RootsTech családtörténeti konferenciáról, de egy váratlan ajándékot is kaptam mellé, méghozzá az eddig számomra ismeretlen Todd Hansen előadását, ami Stephanie előadásával összevonva egy videóban szerepelt, és szintén nagyon megérintett.

Mindannyiunk története értékes

Todd Hansen Story Trek című műsorának jelmondata ez: mindenkinek van története – és mindannyiunk története értékes. Todd a stábjával együtt véletlenszerűen kiválasztott, hétköznapi emberek házába kopog be és arra kéri őket: meséljék el a történetüket. A legtöbben azt felelik: de hát nekem nem igazán van olyan történetem, amit érdemes lenne elmondani. Azonban mindenkiről, aki végül hajlandó beengedni őt az otthonába és elbeszélgetni vele, kiderül, hogy igenis van történte, és a története igenis érdekes és értékes. Ezt az is bizonyítja, hogy Todd nem válogat a történetek között, nem keresi meg a “legjobb sztorikat” – minden történet, amit megosztanak vele, bekerül a műsorába.

Todd az előadásában arra kér mindenkit: segítsük őt a munkájában. Ha megtehetné, bekopogna minden házba és minden egyes embertől kérne néhány órát, hogy elbeszélgethessen velük és bebizonyíthassa, hogy minden ember egyformán értékes, hogy mindenki tud olyat mondani, ami érdekes és értékes, hasznos, megindító, szórakoztató vagy felemelő mások számára. De sajnos Todd élete is véges és az ő napja is csak huszonnégy órából áll. Ezért azt kéri, higyjük el magunkról, hogy mindannyian értékesek vagyunk, mindannyiunknak vannak olyan történetei, amiket el lehet és el is kell mondani. Arra kér minket, hogy váljunk a saját riportereinkké, tegyük fel magunknak azokat a kérdéseket, amiket egy riporter is feltenne (mit, mikor, hol, kivel és miért – de ezek közül is elsősorban azt, hogy miért), és kezdjük el megörökíteni a saját történetünket és azokét, akiket ismerünk.

Mindannyian túléltünk valamit

Stephanie Nielson, akiről nem egyszer írtam már én is itt a blogon, szintén megosztotta saját történetét a hallgatósággal – hogy milyen volt túlélni, hogy milyen volt megélni a legmélyebb mélységeket (például azt, hogy milyen érzés volt neki, aki korábban anya volt, síró gyerekeket ringatott és pelenkákat cserélt, kiszolgáltatottnak lenni, akit mások emelnek fel, ha sír, és mások cserélik az ő pelenkáját), milyen volt visszatérni, milyen volt az összetört testének megküzdeni az olyan hétköznapi kihívásokkal, mint a cipzárok és az uzsonnásdobozok, milyen volt az összetört lelkének megküzdeni azzal, hogy a gyerekei nem akarnak ránézni és kitartóan azt kérdezgetik, mikor fog visszaváltozni azzá az anyukává, aki azelőtt volt. És milyen volt újra blogolni – azzal a tudattal, hogy a blogja már nemcsak a családnak és néhány kósza érdeklődőnek szól, hanem a története hatalmasra duzzadt, és ezrek, tízezrek figyelik és támogatják.

Saját története mellett viszont azt üzente mindenkinek, hogy mások történetei soha ne tartsanak vissza minket attól, hogy elmondjuk a sajátunkat. Szerinte mindannyian valaminek a túlélői vagyunk, még akkor is, ha nem tűnünk annak. Ő nem mondott példát erre, de én hadd tegyem meg. Aki például úgy érzi, hogy az, hogy csúfolták az iskolában, egyáltalán nem nagy dolog, hiszen annyi emberrel megtörtént (velem is), annak jusson eszébe, hogy van, aki öngyilkosságot kísérel meg vagy egyszerűen csak (“csak”) egy életre szóló lelki sérüléseket szenved el emiatt – hát akkor nem olyasmi ez, aminek a túlélői valóban igazi túlélők, akiknek a történetét érdemes meghallgatni és megosztani?

(El kell mondjam egyébként, hogy órákig zokogtam amiatt, amit ez a két előadás elindított bennem – például amiatt, mert azon gondolkodtam, miért nem vagyok még kész rá, hogy én megosszam ezeket a történeteket a saját életemből. Talán azért, mert még nem zártam le őket – igen, lassan betöltöm a harmincat, és még nem zártam le a gyerekkorom történeteit. Önző okokból bízom benne, hogy egyszer majd kész leszek rá, és már el tudom mondani a tanulságokat, amiket most még nem ismerek egészen.)

Ti gondoskodtok róla, hogy a történeteteket fennmaradjon?

Mormon péntek – Írj naplót! 2. rész

Ahogy ígértem, további ötletekkel szeretnék szolgálni a naplóíráshoz. Ezúttal az About.com egyik cikkét hívtam segítségül.

Tippek a sikeres naplóíráshoz

  1. Légy következetes! A naplóírást könnyebben a szokásoddá teheted, ha kijelölsz egy állandó időpontot a naplód frissítésére. Ez lehet minden este lefekvés előtt, minden reggel reggeli előtt, minden nap ebéd közben, és így tovább. Ha nincs időd a napi frissítésre, heti időpontot is kijelölhetsz. Ha például a vasárnap egyébként is az elmélyülés időszaka a számodra, vezetheted a naplódat vasárnaponként, visszagondolva a hét történéseire.
  2. Légy átfogó! Naplózz mindent! Az Ensing magazin egy cikke szerint “a naplód amellett, hogy gondolataid és érzéseid gyűjteménye, életed eseményeinek feljegyzése is. A jövőbeli értelmezhetőség kedvéért úgy vezesd a naplód, hogy teljes információkat tartalmazzon a nevekről (vezeték- és keresztnév) és helyekről (ország, város, egyéb információk a tájékozódáshoz). Ne feltételezd, hogy azok az emberek és helyek, amik számodra ismerősek, a jövőbeli olvasóid számára is azonnal felismerhetőek lesznek egy becenévből vagy egy utalásból. Először nehézkesnek tűnhet rögzíteni ezeket a részleteket, de a jövőbeli olvasóid hálásak lesznek ezért az erőfeszítésért.” (Ensing, 2004 szeptember, 72. o)
  3. Légy változatos! Érzésekről, gondolatokról, tapasztalatokról és eseményekről is egyaránt írj.
  4. Légy szervezett! Ha egyszerre többféle naplót is vezetsz, pédául írsz személyes naplót, inspirációs naplót, fejlődési naplót, babanaplót, és emellett megőrzöd a leveleket, naptárakat és az írásaidat is, elengedhetetlen, hogy szervezett maradj!
    • Tarts mindent egy helyen!
    • Készíts katalógust a feljegyzéseidhez!
    • Jegyezd fel az egyes naplók adatait (kezdete, vége, leírása)!
    • Tárold a naplóidat egy közös dobozban, mappában vagy más rendszerezőben!
    • Rendezd időrendbe a naplóidat, és az elején helyezd el a katalógust!
  5. Tedd fel magadnak a kérdést:
    • Mire szeretnél emlékezni magadról?
    • Milyen áldások értek az életben?
    • Mit szeretnél elmondani a gyermekeidnek, az unokáidnak magadról?
  6. Használj előre gyártott oldalakat! Az eredeti cikk is ad tippeket (ezek persze angol források), de én Via nyomtatható extráit tudnám javasolni, aki rengeteg előre gyártott, nyomtatható oldalt tervezett egy személyre szabott inspirációs napló összeállításához.
  7. Ne add fel! Nem számít, hogy milyen régen írtál utoljára naplót, a lényeg, hogy vedd elő a naplód, vagy kezdj egyet (akár egy kallódó régi füzetbe vagy egy Word dokumentumba), és írj bele valamit ma!

(Forrás: Keeping a Journal – Tips For Success)

Mormon péntek – Írj naplót! 1. rész

Nagy hatást tett rám az, amit a naplóírás fontosságáról olvastam egy mormon kiadványban. (Az Utolsó Napok Szentjeinek Asszonya – Kézikönyv nőknek – A rész, B rész – egyébként leginkább egy retro háziasszonyok könyvére emlékeztet, de vannak benne hasznos gondolatok, mint például ez is.)

A mormonok szerint azért fontos naplót vezetnünk, mert ahogy a Biblia is egy család történetéből, szent emberek feljegyzéseiből és leveleiből áll, ugyanígy a mi személyes feljegyzéseink, gondolataink, családunk és életünk története is hasznos forrás lehet az utódaink számára, akik tanulhatnak, gazdagodhatnak, inspirálódhatnak belőlük, ha ezzel a szándékkal írjuk őket.

Elgondolkodtam, mennyire örülnék annak, ha az anyukám, a nagymamáim vagy a dédmamáim vezettek volna ilyen személyes feljegyzéseket – különösen hogy már egyikük sincs itt, hogy beszélhessek velük, és tudom azt is, hogy amíg még itt voltak, hogy meséljenek, sosem az érdekelt jobban, hogy mit tanácsolnak ötven, hetven vagy nyolcvan éves bölcsességükkel, hanem hogy amikor fiatalok voltak, tizen- vagy huszonévesek, akkor hogyan élték meg a dolgokat.

Azon már sajnos nem lehet segíteni, hogy ők nem hagytak rám ilyen feljegyzéseket, de ha bennetek is megpendített olyan romantikus érzéseket ez a gondolat, mint bennem, akkor jusson eszetekbe, jusson eszünkbe, hogy még nem késő, hogy a mi gyermekeink, unokáink, dédunokáink forgathassanak ilyen naplókat.

Ötletek a kézikönyvből, hogy mit írhatunk egy ilyen személyes feljegyzésbe, ami az utódaink családi “Bibliájának” része lehet, amit inspirációért, útmutatásért, válaszokért forgathatnak majd:

    1. Célok, remények és törekvések
    2. Munkahelyi élmények
    3. Problémák, és hogyan oldódtak meg
    4. Örömteli és szomorú percek családtagokkal
    5. Kapcsolatunk másokkal
    6. Legmélyebb gondolataink
    7. Események, melyek erősítették hitünket
    8. Jelentős családi események
    9. Megbirkózás csapásokkal
    10. Különleges új tudás
    11. Bizonyság
    12. Tanácsok utódainknak, akik majd olvassák írásunkat

(Forrás: Az Utolsó Napok Szentjeinek Asszonya, B rész, 19. lecke – Családunk története és élettörténetünk)

Jövő héten még több naplóírós ötlettel jövök.