Dióhéjban #9


A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.


diohejban

Úgy tartja a mondás, hogy olyan idős vagy, amilyennek érzed magad. Ugyanúgy, ahogy a saját szemünkben tűnhet matuzsálemnek egy húszéves (hát persze, ha mi még csak tizenévesek vagyunk!) vagy tacskónak egy ötvenéves (nyolcvan év távlatából? hát mi másnak tűnne!), magunkat is érezhetjük ősöregnek, bármilyen fiatalok is vagyunk, ha rácsodálkozunk, hogy milyen fiatalok is hozzánk képest azok a bizonyos mai fiatalok. (Hallottam már tizenéveseket is egy nyugdíjas nosztalgikus szólamait meghazudtoló módon azt sóhajtani, hogy ezek a mai fiatalok, bezzeg amikor én voltam gyerek!) 


Mikor érzed magad igazán öregnek?

Én akkor, amikor rádöbbenek, hogy a cégnél a kis könyvelőinknek (nem gyerekek, hanem felnőtt ifjak, képesített könyvelők!) fogalmuk sincs, miről beszélek, amikor kultikus reklámokból idézek szállóigéket…

Reklámok

Boldogságterv #29 – Amit a korral tanulunk, és az élet Dióhéjban


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az élet előre tart

Nemrég egy beszélgetés során sikerült felszakítani egy régi sebet: annak az emlékét, hogy amikor a testében zajló változásokkal ismerkedő, félszeg és érzékeny kamasz voltam, milyen hatással volt rám az, hogy anyukám ellenezte a lábborotválást, mert egy nőnek nem szabadna ennyire az áldozatául esnie a társadalom elvárasainak – egy nő bizony akkor is nő, ha szőrös lábra húzza fel a szoknyát. Ami bizony egy nagyon fontos üzenet – de amikor áldozattá válásra egyébként is hajlamos kamaszként borotválatlan lábbal jelentem meg az éles nyelvű kortársaim közt, az a legkevésbé sem a pozitív testképemet erősítette, sőt… Jó másfél évtized eltelt már azóta (ha nem több), de még mindig nem tudok fájdalom nélkül visszagondolni ezekre az élményekre. Szilvinél a Pillecukor blogon ismét szembejött velem ez a téma – mi a jobb, kilógni a sorból vagy beállni a sorba –, és úgy döntöttem, jól van, beszéljünk erről. 

Mennyire fogadjuk el önmagunkat, a saját másságainkkal vagy éppen egyformaságainkkal együtt, hogy mennyire vagyunk hajlandóak kilógni a sorból vagy épp felvállalni azt, hogy bizony, mi a sorban szeretünk baktatni – ezek bizony a boldogság keresésének nagyon fontos kérdései, így abszolút van helyük a boldogságtervemben. Azon kívül a hónapom témája a kerek születésnapom, és úgy általában a múló idővel kapcsolatos tapasztalatok, és azt hiszem, ez nagyon szorosan kapcsolódik ide is.

Nemrég volt szerencsém összefutni TED-en Isabel Allende: How to live passionately – No matter your age c. előadásával, ami roppant szórakoztató volt, és valóban inspirálónak tartom minden életkorban – de azért nem hiszem, hogy az élet iránti önfeledt szenvedély ne lenne életkor, vagy legalábbis élettapasztalat kérdése. 

Emlékszem, ahogy egyszer egy idősebb munkatársammal arról beszélgettünk, mennyi kalandja volt az életében “annakidején”, és én magam is megosztottam, hogy “annakidején” (tizen-huszonéves koromban) mennyi kalandom volt – például mielőtt Petivel megismerkedtünk volna, sokat utaztam az eszperantistákkal, középiskolás koromban egy önkéntes ifjúsági csoport tagja voltam és rengeteg mókánk volt, az egyetemen pedig az intézmény diákhagyományainak őrzésébe is aktívan bekapcsolódtam. Mióta Petivel vagyok, sokkal kevésbé keresem a közösségi eseményeket. Amikor erről beszéltem, a munkatársam felsóhajtott, és azt mondta: milyen szomorú, ahogy ezt mondod! Hogy látszik, hogy már neked is elmúlt a fiatalságod – pedig még milyen fiatal vagy! – De én azt feleltem, hogy én egy percig sem bánom, mert az én életem nem egy lefelé tartó ív – épp ellenkezőleg. 

Még ma sem szívesen gondolok vissza a kamasz és kiskamasz éveimre, mert nagyon sok bántás és fájdalom ért. Hálával csodálkozom viszont rá arra, hogy az éveim azóta milyen szép ívet mutat. Az évek és az élettapasztalatok számomra valóban leginkább jót hoztak, ami önmagam ismeretét, elfogadását és szeretetét jelenti. Viszont ez még mindig egy olyan út, amiből nagyon sok előttem áll: húsz-harminc évre még mindenképp szükségem lesz a bőrömben, mire teljesen le tudom vetkőzni a másságom megmutatásának, önmagam felvállalásának félelmeit – ha egyáltalán eljutok valaha is egy olyan pontra, amikor őszintén, nyíltan, különösebb hadakozás, magyarázkodás vagy kétely nélkül vállalok fel mindent, ami én vagyok (legyen az stílus, megjelenés, ízlés, érdeklődés, vélemény, stb.). 

Biztos, hogy van olyan, akinek ez a folyamat könnyebb vagy épp nehezebb, gyorsabb vagy épp még lassabb. De mindenképp úgy gondolom, hogy az évekhez és az élettapasztalatokhoz kötődik. Lehet, hogy valaki – jelleméből és körülményeiből adódóan – már tizenhat évesen eljut oda, ahova más csak negyven vagy ötven évesen. Ettől nem lesz az egyik vagy a másik gyengébb vagy értéktelenebb. (Nem gyengébb az, aki hosszabb idő alatt teszi meg ugyanazt az utat, és nem lebecsülendők az élettapasztalatai annak sem, aki látszólag könnyebben tett meg egy adott utat.) 

Az, hogy egyre szenvedélyesebben, egyre felszabadultabban, őszintébben, bátrabban élhessük az életünket, talán egy egész életre szóló út. De ahelyett, hogy ezen bánkódnánk, legyünk hálásak érte. Én legalábbis azon vagyok. Amíg érzem, hogy még mennyi munka, mennyi leteendő teher, mennyi tanulni való áll előttem, addig egészen biztos lehetek benne, hogy az életem nem lefelé fog tartani, hanem felfelé, az egyre jobb felé. 


Egymondatos napló

Már nagyon régóta kerülgetem egy új rovat ötletét itt a Kincsesfüzeten, párszor már meg is pedzegettem, de még nem jutottam el odáig, hogy valóban útnak is indítsam. Pedig már Szilvitől engedélyt is kértem a koppintáshoz, akinek a Napzárta rovata indította el bennem ezt az igényt, hogy ne csak a nagy témákkal, de a hétköznapi apróságokkal is foglalkozzak, hiszen nála is olyan inspiráló volt minden este egy aprócska kérdéssel feleleveníteni a nap vagy az életünk egy apró részletét, amit ha összegyűjtve elteszünk magunknak, páratlan emlékei lehetnek a mindennapjainknak.

Gretchen Rubin Boldogságterve, amit épp újraolvasok, szintén emlékeztetett erre az ötletre, amikor ezt a részt olvastam benne:

“Elhatároztam, hogy egymondatos naplót fogok vezetni. Tudtam, hogy képtelen lennék minden reggel negyvenöt percen keresztül romantikus prózát írni egy csodaszép jegyzetfüzetbe (és olyan rondán írok, hogy ha mégis megtenném, akkor sem tudnám elolvasni), de talán megoldhatnám, hogy esténként bepötyögjek egy-két mondatot a számítógépembe.”

A végső elhatározást pedig a születésnapi emlékalbumom hozta meg, amit elkezdtem ugyan vezetni és az első oldalakat lelkesen tele is cetliztem, matricáztam és dekoráltam, de hamar eljutottam a tanácstalanságnak egy pontjára, amikor épp nem volt ötletem, milyen izgalmas scrapbook témával tölthetnék meg egy egész oldalt. Akkor elkezdtem feltúrni az internetet naplóötletekért, és amikor millió és egy apró promptot, fickanyi témafelvetést találtam, rájöttem, hogy pontosan ez kell a tervezett új rovatomnak. Apró, hétköznapi kérdések azokra az estékre, amikor épp nem volt más, amiről aznap beszélhettünk volna. 

Fogadjátok hát szeretettel az új rovatot a blogon.

diohejban



A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.