Boldogságterv #2 – Meglátni és megosztani

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A havi témám a blogon és a blogon kívül az, hogy hogyan teszi az embert boldoggá az, hogy nyomot hagyhat maga után.

Megosztom, tehát vagyok

Azon gondolkodtam, hogy árnyoldalak ide vagy oda, azért hatalmas áldás az, hogy az internet korában élünk. Amikor gyerek voltam, bár rengeteg tudáshoz hozzáfértünk azzal, hogy beszélgethettünk a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, és mindig fellapozhattuk a lexikonokat, amik a szüleim polcán sorakoztak, mégis, az internet adta lehetőségek összehasonlíthatatlan módon nyitották meg a világot.

Én már középiskolás voltam, amikor a házunkba bekötötték az internetet (igen, ifjú olvasóim, bármilyen nehezen elképzelhető is, én már tényleg elmúltam tizenhat, mire az első 16+-os olvasmányokkal találkoztam az interneten :D), és emlékszem, mekkora szenzáció volt általános iskolás koromban, amikor az egyik osztálytársam összeállított egy olyan előadást, amilyet egyikünk sem tudott volna – hiszen nekik volt otthon számítógépük és internetük! (Egyedül nekik az osztályban.) Furcsa erre visszagondolni, hiszen az azóta eltelt évek alatt annyira a részünkké vált az, hogy minden csak egy kattintásnyira van.

Minden esetre író, alkotó, megosztani vágyó emberként egészen új távlatokat nyitott számomra ez a tér, ráadásul introvertált személyiségként, aki nehezen bújik ki a csigaházából és nehezen boldogul a “három dimenziós” kapcsolatokkal, pajzsként és páncélként is szolgál, ami erőt és bátorságot ad, végső soron pedig olyan teljesítményekre ad lehetőséget, amikre soha nem lettem volna képes.

A férjem szeret azon élcelődni, hogy lassan én is olyan hipsterré válok, aki két kézzel szórja a selfie-ket és minden reggeli zsömléjét megosztja az interneten. De a helyzet szerintem az, hogy lehet vitatkozni azon, hogy a valóságtól való elszakadást jelenti-e az, hogy ugyanazt az apró élményt az utcabeli kölykökkel osztjuk-e meg (akikkel muszáj barátkoznunk, legyenek akármilyenek és sodorjanak akármibe, hiszen ők az utcabeli kölykök, nincs választásunk) vagy idegenekkel a világhálón, akkor is ugyanúgy rácsodálkozunk egy napkeltére vagy arra, ahogy egy kölyökmacska játszik egy gombolyaggal, és (ahogy nemrég a Molyon sikerült belekeverednem egy vitába) arról, hogy tiszteletlen-e a könyvekkel szemben az, aki e-könyveket olvas, azért az olvasás élménye csak ugyanúgy ablakokat nyit a lelkünkben.

Azért tartom fontosnak, hogy foglalkozzunk ezzel a gondolattal, mert ez levehet egy halom bűntudatot a vállunkról, hiszen nem vagyunk rosszabbak, ostobábbak, érzéketlenebbek, értéktelenebbek, még csak nem is vagyunk annyira különbözőek – egyszerűen csak mások a körülményeink, mások az eszközeink, de attól még ugyanazok a hajtóerők dolgoznak bennünk, ugyanúgy arra vágyunk, hogy meglássuk és megosszuk az apró és nagy dolgokat, és ezt is tesszük minden nap. Igen, apró különbség, hogy ezt kamerás telefonnal és 3G-s mobilnettel a kezünkben tesszük – de ez valóban csak apró különbség.

(Nagyon szeretem az alábbi képet, mert megmutatja azt, amit sokan szeretnek letagadni: hogy az ember az emberi természet mennyire nem változik a korszakokkal és körülményekkel, és mennyire nem függ a technikától.)

[“Same as it ever was” – “Minden olyan, mint régen.”]

Az én utam

Azt figyeltem meg magamon, hogy a gondolataimat, az élményeimet, de még a terveimet is egyfajta belső narratívával dolgozom fel, mintha magamban-magamnak állandóan mesélném a saját történetemet.

Stephen King írta, hogy azért nem hisz különösebben a cselekményekben, hiszen az életünk is jobbára cselekmény nélkül folyik – nincs előre koreografált rendje, ritmusa, iránya. Persze ezt ki-ki vétózhatja hite szerint, ami viszont biztos, hogy sem olvasóként, sem az életünk szereplőiként nem kedveljük az ilyesmit, hanem épp az ellenkezőjét szeretjük érezni: azt, hogy a dolgok okkal, és főleg céllal történnek tartanak valahová. A mesemondók is így szövik a történeteiket, és végül még Stephen King is kerekít cselekményt, nem is akármilyen cselekményt a könyveinek.

Az jutott eszembe, hogy mennyit segíthet nekünk az, ha történetként gondolunk az életünkre, az életünk egyes epizódjaira. Ha elmondjuk őket, választanunk kell nekik egy kezdőpontot, egy záró akkordot, és a kettő közé húznunk kell egy ívet, ki kell emelnünk azt, ami lényeges, és el kell engednünk azt, ami mellékes, sőt végül még tanulságot is levonhatunk belőle.

Ha elmondjuk a történetünket, az azt jelenti, hogy van történetünk – nemcsak lézengünk, de tartunk valahová. Ha megtanulunk nyomot hagyni magunk után, az nemcsak másoknak lesz hasznos vagy érdekes, de lesz egy ösvény, amire vissza tudunk tekinteni.

Minden egy irányba mutat

Bár egy kicsit hálátlan voltam a bloggal kapcsolatban a legutóbbi blogszülinapon (egyébként hamarosan eljön egy másik évforduló is a blog életében, hiszen nemrég kaptam meg a fizetési értesítőt arról, hogy lejárt a kincsesfuzet.hu domain két éves előfizetése :)), ugyanakkor nemrég felfedeztem, hogy a Kincsesfüzet mennyire stabilan bevette magát a tudatomba. Rájöttem, hogy amikor a filofaxom jegyzetlapjaira felfirkantom a cikkötleteimet, gyakran forog az a fejemben, hogy “ha leírhatom a blogomra, miért írjam máshová?”.

Fent írtam az internet vívmányairól, és attól tartok, hogy ennyi szociális média színtér mellett (Instagram, Tumblr, Pinterest, Moly, hogy a Facebookot meg se említsem) egyszerűen lehetetlen mindent egy helyen megőrizni, ugyanakkor jó érzés tudni, hogy van egy vezérfonal a fejemben, ami valahogyan egy irányba rendezi a gondolataimat.

Ha az életünk egy füzet volna, avagy elmélkedés az élet hosszáról

Nemrég egy furcsa, filozofikus hangulat kapott el, és gondolkodni kezdtem az élet hosszán.

A Sikerkód tanfolyamon kérte Ádám, hogy képzeljük el, hogy a falon lógó havi naptárt gondolatban lekicsinyítjük, amíg már nemcsak egy hónap fér el egy lapon, hanem több hónap, egy egész év, több év, egy évtized, egészen addig, míg már az egész életünk naptárja elfér egy lapon, és vessünk egy pillantást a hétköznapi aggodalmainkra ebből a perspektívából.

Én egy négyzetrácsos füzetként próbáltam elképzelni az életet, amiben minden négyzet egy napot jelent. Ezeket a négyzeteket aztán kedvünkre besatírozhatjuk, mondjuk zöldre, ha jó napunk volt, pirosra, ha rossz.

Mondhatnánk, hogy ez badarság, hogyan lehetne belepaszírozni egy napot, minden pillanatával, élményével és gondolatával egyetlen apró négyzetbe a négyzetrácson? De az igazság az, hogy még évtizedek vagy évek távlata sem kell hozzá: elég, ha hetek telnek el, és már a napokra sem emlékszünk egyesével, csak arra, hogy nagyrészt jó, vagy nagyrészt rossz időszak áll-e mögöttünk.

Mit is jelentene tehát, ha az életünk egy négyzetrácsos füzet volna?

Egy négyzetrácsos oldalon nagyjából 2500 négyzet van (igen, kiszámoltam), ami azt jelenti, hogy egy oldal úgy hét évnek felel meg. Hét évnek! Hát nem hátborzongató, hogy ahogy állítólag a testünk és a szellemünk is hétévente újul meg, ugyanúgy az életünk spirálfüzetében is hétévente kell lapozni?

Ha egy oldalon hét év fér meg, az azt jelenti, hogy egy átlagos élet tíz-tizenegynéhány lapot foglal el. Nem is olyan rossz, meg kell hogy mondjam, nem is olyan lehangoló, mint hittem, hogy az lesz, amikor nekifogtam a számolásnak. Tíz oldalon már elfér egy szívhez szóló, kerek történet. Az első lapra persze nem mi írunk, nem magunknak satírozzuk a mezőket vidám zöldre vagy haragos pirosra, de még így is marad vagy tíz lapunk, ami fölött mi rendelkezünk.

Egy nap, egy négyzet. Végtelen sok pillanat, rengeteg perc és jópár óra van mindegyikben, amikor eldönthetjük, hogy milyen színű legyen az a nap, de szerintem ezekből a legfontosabb az a legutolsó, amikor visszatekintve elhatározzuk, hogy hálával vagy bosszúsággal gondolunk-e vissza a napra. Azt hiszem, végső soron ekkor színezzük ki a négyzetet.

Itt hoznám fel ismét Dieter F. Uchtdorf elnök gondolatait a hálás hozzáállásról: arról, hogy jobban tennénk, ha hálát adnánk az esőért addig is, amíg meg nem látjuk a szivárványt. Mert lehet, hogy egy tucatnyi esős négyzetre jut csak egy szivárványos (ez rendben is van, ez így természetes), de hogy visszatekintve borúsnak vagy derűsnek fogjuk látni azt az időszakot, attól függ, hogy örültünk-e a napjainknak akkor is, amikor több eső volt bennük, mint szivárvány.

Mormon péntek – Mit várnak el tőlünk?

Csaknem egy évvel azután, hogy egy decemberi napon, karácsony előtt, amikor a fiúk karácsonyi papírba csomagolva ajándékozták az érdeklődőknek a Mormon könyvét, megjelentem angol órán és elhoztam azt a piros-zöld-arany papírba csomagolt könyvet, amit nem nagyon forgattam azóta sem, múlt héten elmentem egy mormon istentiszteletre.

Nagyon sok érdekes beszédet hallottam és beszélgetésbe csöppentem bele, de amit meg szeretnék osztani veletek, az a következő részlet (igyekszem felidézni, amennyire tudom, és sajnálom, hogy nem emlékszem az úriember nevére, aki a beszédet mondta).

“Azt mondjuk, várjuk Jézus visszatértét, de vajon valóban fel vagyunk készülve rá? Mit tennénk, ha most betoppanna ide? És vajon mit várna ő, mit tegyünk? – Én úgy gondolom, nem azt várná, hogy essünk térdre, sírjunk és könyörögjünk, hanem azt, hogy öleljük meg őt, mint egy rég nem látott barátot, és beszélgessünk el vele azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak minket, amik fontosak a számunkra. Addig pedig megtehetjük ezt azokkal, akik mellettünk ülnek – megölelhetjük őket és elbeszélgethetünk velük azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak minket.”

Azt hiszem, a rengeteg dolog – trend, minta, dogma – között, ami körbevesz minket, nagyon nehéz eldönteni: vajon mit várnak el tőlünk?

Nagyon kevés tanításra emlékszem gyerekkorom miséiből, de arra igen, amikor az egyik szent beszéd alkalmával az atya ezt mondta:

“Egy fiatal lánynak semmi más kötelessége nincs Istennel szemben, mint hogy sétáljon az utcán és mosolyogjon az emberekre.”

Őszintén szólva, nagyon irigylem azokat az embereket, akik ki tudnak állni és bizonyosságot tenni arról, hogy hisznek valamiben, tudnak valamit, megtapasztaltak valamit, ami működik az életükben. De ha valamiről, hát erről én is bizonyságot tudok tenni, amiben hiszek: hogy az a célunk az életünkkel, hogy azt boldogan éljük, vidáman, a magunk és mások örömére, hogy ne szomorkodjunk és ne aggódjunk túl sokat. Ez olyasmi, amit tudok, de sokszor nagy erőfeszítésembe kerül gyakorolni – ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem hiszek benne teljes szívemből.


[Légy jó magadhoz!]

Ti mit gondoltok, mi a dolgunk?

A Holstee-kiáltvány

A Holstee-manifesztum fiatal és lelkes tervezők kis csapatának életigenlő, inspiráló kiáltványa a világhoz, amit saját cégük megalapításakor vetettek papírra, és azóta is járja a világot. Engedjétek meg, hogy megosszam veletek.

20131024-195746.jpg

Ez a te életed. Azt tedd, amit szeretsz, és tedd gyakran. Ha valami nem tetszik, változtass rajta. Ha nem szereted a munkád, hagyd ott. Ha nincs elég időd, hagyd abba a tévézést. Ha szeretetre vágysz, hagyj fel a keresésével – rád fog találni, amint olyan dolgokat teszel, amiket szeretsz. Ne rágódj sokat, az élet egyszerű. Minden érzés csodálatos. Ha eszel, élvezz ki minden falatot. Tárd ki az elméd, a karod és a szíved az új dolgoknak és az új embereknek – a különbségeink kötnek össze minket. Az első embertől, akit meglátsz, kérdezd meg, mi a szenvedélye, és oszd meg vele az álmod. Utazz gyakran – ha eltévedsz, az segít eltalálni önmagadhoz. Vannak egyszeri lehetőségek – ragadd meg őket. Az élet az emberekről szól, akikkel találkozol, és a dolgokról, amiket együtt hoztatok létre, úgyhogy menj és alkoss valamit. Az élet rövid. Kövesd az álmaid és oszd meg a szenvedélyed.

Bővebben: Holstee.com

Egy játék, ami meghosszabbítja az életedet

Tartozom egy vallomással. Egy gamerhez mentem feleségül, aki napi-heti szinten több olyan emberrel tartja a kapcsolatot, akit az online szerepjátékok világában ismert meg és soha nem találkozott vele élőben, mint olyannal, akivel személyesen kötött ismeretséget – de még a gyerekkora óta legjobb barátjának is gyakrabban látja az avatarját, mint az arcát. Nem mintha nem találta volna meg bennem a hozzá illő társat. Hogy mást ne mondjak, a lánybúcsúmra több olyan lányt hívtam meg, akiket az internetről ismerek, mint akit személyesen ismertem meg (viccesen úgy szoktam kategorizálni őket, hogy vannak a három dimenziós barátaim, és vannak azok, akiket egy százszor száz pixeles profilképként ismerek), és nem is egy olyan volt köztük, akivel az volt a második személyes találkozásom, habár évek óta ismerem őket.

Amikor Jane McGonigal játékfejlesztő beszédében kijelentette, hogy ez nem gond, rögtön tudtam, hogy meg fogom kedvelni – de végül az alábbi TED beszéde sokkal többet adott nekem, mint vártam. Amikor elérzékenyülve felálltam a képernyő mellől a beszéd meghallgatása után, az első dolgom volt, hogy lábujjhegyre állva nyújtózzak egyet, beleborzoljak a mókás pofijú kiskutyám bundájába, megöleljem a férjemet, majd leüljek mellé és összeszedve a lényeget elmondjam neki a beszédnek és ennek a bejegyzésnek a vázlatát. Hogy mi késztetett minderre és hogyan hosszabbította ez meg az életemet, azt mindjárt elmondom.

Jane McGonigal, játékfejlesztő és a videojátékok nagy rajongója egy másik arcát mutatta meg, amikor elmondta, hogy betegsége során hogyan nézett szembe az öngyilkosság gondolatával, és hogyan segített neki a túlélésben egy általa kitalált egyszerű játék, amit “Super Better”-nek, “Sokkal Jobban”-nak nevezett el.

A játék szabályai a következők voltak:

  • Találj ki magadnak egy titkos identitást – légy te a szuperhős, aki a főgonosszal (a téged gyötrő betegséggel) és csatlósaival (a tünetekkel) küzd.
  • Keress szövetségeseket – találj néhány embert magad körül, akiket beavathatsz abba a titkos harcba, amit vívsz, és kérd a segítségüket. Neked is sokkal könnyebb segítséget kérni és nekik is könnyebb segítséget nyújtani úgy, ha játszani hívod őket, és nem azt mondod: segítened kell, hogy legyőzzem a betegséget.
  • Keresd meg a rosszfiúkat – járj utána a betegséged tüneteinek, azonosítsd őket és a szövetségeseid segítségével találd meg a módját, hogyan veheted el az erejüket.
  • Gyűjts és aktiválj power-upokat – gyűjtsd össze azokat a dolgokat, amiket a legrosszabb napokon is meg tudsz tenni azért, hogy jobban érezd magad fizikailag vagy lelkileg, és ha fogytán az életerőd, dobd be őket, hogy megmenekülj a szorult helyzetekből.

Miután Jane megosztotta a blogján és terjedni kezdett az interneten, úgy tűnt, más súlyos, gyógyíthatatlan vagy akár halálos beteg embereknek is segített a túlélésben. Jane ezután kutatni kezdte azt, hogyan viszonyul egymáshoz az élet, a halál és a játék – hogyan tehetik jobbá a játékok az életünket, és távolibbá a halálunkat.

Hospice dolgozók gyűjtései szerint az öt leggyakoribb dolog, amit a halálos ágyukon megbánnak az emberek, a következők:

  • Túl keményen dolgoztak
  • Nem tartották a kapcsolatot a barátaikkal
  • Nem engedték meg maguknak, hogy boldogok legyenek
  • Nem volt elég bátorságuk kifejezni a valódi énjüket
  • Nem maradtak hűek az álmaikhoz, hanem helyette másoknak akartak megfelelni

Ezek mind olyan dolgok, amiken segítenek a játékok – még az online játékok és a videojátékok is. Hiszen ha játszunk, kikapcsolódunk. Játszhatunk a barátainkkal – legyenek azok “három dimenziós” vagy internetes barátok -, a családtagjainkkal, és idegenekkel is, akik később a barátainkká válhatnak. Ha játszunk, jól érezzük magunkat. Ha játszunk, különösen ha online játszunk, ahol nem leszünk egy pillanat alatt a félszeg megjelenésünk vagy nem túl impresszív külsőnk miatt az előítéletek áldozatai, könnyebben ki tudjuk mutatni, mi rejlik bennünk. Ha játszunk, könnyebben alakítunk ki és tartunk meg magunkban olyan képességeket (például kreativitást, logikát, kezdeményező készséget, kommunikációt, együttműködést, küldetéstudatot), amik segíthetnek céljaink elérésében.

De ami ennél is érdekesebb az élet, a halál és a játék kapcsolatában, hogy azok, akik szembenéztek a halállal és diadalmaskodtak fölötte, az alábbi pozitív változásokról számoltak be, amiket a poszttraumatikus növekedés jelenségének is neveznek:

  • Megváltoztak a prioritásaik
  • Már nem félnek azt csinálni, ami boldoggá teszi őket
  • Közelebb kerültek a családjukhoz és a barátaikhoz
  • Jobban megismerték önmagukat
  • Jobban tudnak az álmaikra és a céljaikra fókuszálni

Ezek a dolgok pontosan az ellentettjei azoknak, amiket a halálos ágyukon megbánnak az emberek – és a jó hír, hogy nemcsak a halállal való szembenézés útján lehet elérni őket.

Hogy a mindennapjainkban is könnyedén játszhassuk azt a játékot, ami meghosszabbítja és tartalmasabbá teszi az életünket, Jane összefoglalta azokat az alapvető ellenállóképességeket is, amik a poszttraumatikus növekedés jelenségéhez vezetnek.

A négy képesség, amit minden nap turbóznunk kell ahhoz, hogy hosszabban és jobban éljünk, a következő:

  • Fizikai ellenállóképesség – néhány perc alatt növelhető azzal, ha például járkálunk kicsit vagy nyújtózunk egyet.
  • Mentális ellenállóképesség – növelhető bármilyen egyszerű logikai feladattal, koncentrációt igénylő szellemi kihívással, keresztrejtvényfejtéssel, stb.
  • Érzelmi ellenállóképesség – növelhető kíváncsisággal vagy pozitív érzelmeket kiváltó élményekkel, például keress egy ablakot, amin kinézhetsz vagy bekukucskálhatsz, vagy üsd be az internetes keresőbe, hogy bébi állatok és mosolyogj egyet. Plusz egy tipp: minden negatív élmény után keress három pozitív élményt, amivel kompenzálhatod!
  • Közösségi ellenállóképesség – növelhető egy hosszú kézszorítással, egy öleléssel, vagy azzal, hogy megírsz egy kedves e-mailt vagy privát üzenetet egy barátodnak vagy családtagodnak.

Ez a négyféle képesség, a négy kategória, amiben folyamatosan gyűjthetjük a pontokat, egy egyszerűen játszható, egész életre szóló játékra ad lehetőséget, ami meghosszabbítja és élvezetesebbé teszi az életünket. Most már azt is tudod, miért nyújtóztam, mosolyogtam egyet a kutyám mókás pofiján, öleltem meg a férjemet és dolgoztattam meg az agyamat a vázlatkészítéssel.

Te hogyan teljesítenéd a mai küldetést?

Te döntesz: meddig akarsz élni?

“Érdekes módon saját felméréseimből az derült ki, hogy emberek többségének van elképzelése arról, hogy meddig fog élni.”

Dr. Tóth András Ősember a pénztárcámban c. könyvében a fenti mondat az életünkön végigívelő pénzügyi tervünk elkészítése kapcsán fogalmazódott meg, aminek szükséges eleme, hogy az életünket jelképező számegyenesen ne csak a kezdeti ponthoz, de a végponthoz is biggyesszünk egy kis jelzőt. Az író pénzügyi tanácsadóként rengeteg emberrel végezte el ezt a gyakorlatot, és meglepő módon azt tapasztalta, hogy az emberek zömének – akik azt sem tudják, hogyan fog alakulni néhány éven belül az anyagi helyzetük, ami, valljuk be, sokkal beláthatóbb számítás, mint saját haláluk időpontjának megjósolása – egyáltalán nem okoz problémát, hogy néhány évnyi pontossággal behatárolják, mikor terveznek meghalni, mennyi ideig szándékoznak élni.

Eltöprengtem azon, hogy én mire számíthatok, vagy inkább mire akarjak számítani. Be kell vallanom, tényleg nem tartott nagyon sokáig a töprengés, nagyon könnyű volt behúzni a vonalkát a számegyenes végére. Így nem is annyira a várható élettartamomon kezdtem tovább elmélkedni, hanem azon, hogyan lehetek ennyire magabiztos, amikor az örökségem a várható életkor tekintetében nagyon vegyes.

Csak a családom nőtagjait vizsgálva, hiszen az ő biológiájukat tudom leginkább a magaméhoz mérni, nagyon nagy a szórás: anyukám 54, az anyai ági nagymamám 77, az apai ági nagymamám 89 éves volt, amikor elment. Volt viszont bennük valami közös: mindannyian erős befolyással bírtak a halálukkal kapcsolatban.

Az apai ági nagymamám néhány évvel vétette el az időpontot, a kilencvenes évei elején tervezett eltávozni közülünk, a halál módját viszont tökéletesen megteremtette magának: békésen aludt el egy éjjel a saját ágyában, hogy mindig akarta. Anyukám ugyan biztosan nem tervezett ilyen korai időpontot, viszont már évek óta éreztem rajta azt a hangulatot, hogy az ő élete már véget ért – sokszor mondta, hogy “ide ő már úgysem jut el”, hogy “az ő életében már úgysem…”, “ő már ehhez túl öreg”. Lehetetlenül korán írta le magát, és lehetetlenül korán is ment el…

De a legérdekesebb az anyai ági nagymamám esete volt. A nagypapám, akihez nagyon ragaszkodott – nem mondhatnám, hogy szerelemből, de tiszteletből, kötelességtudatból, alázatból -, pontosan öt évvel volt nála idősebb, és pontosan öt évvel korábban halt meg, mint a nagymamám, mindketten 77 évet éltek. 76 éves korában a mamám agyérgörccsel kórházba került, a fél oldala részlegesen lebénult, teljesen elveszítette a beszédképességét. Az orvosok azt mondták, soha nem fog már teljes értékű életet élni, és nem tud már újra beszélni. De a mamám akkor még úgy döntött, neki nem jött el az ideje. Éjszakánként kiszökött a kórházi szoba mosdójába, és amikor senki nem hallotta, gyakorolta a beszédet, akkor is, ha nem jött ki hang a torkán vagy nem tudott értelmes szavakat formálni, csak gyakorolta, gyakorolta – addig, míg aztán néhány héten belül az orvosok legnagyobb döbbenetére újra a régi volt. Egy évvel később aztán egy tályog jelent meg a lábán, és akárhogy húzta-halasztotta, végül nyilvánvalóvá vált: amputálni kell. Mielőtt bevitték a kórházba, elbúcsúzott anyukámtól és meghagyta neki, hogy maradjon erős azután is, hogy ő elmegy – mert hogy nem fog kijönni a kórházból, abban egészen biztos volt. A műtét rendben lezajlott és minden esély megvolt a felépülésre, a műtét után többször beszéltem is vele, mosolygós volt és békés – majd hirtelen elkezdett súlyosbodni az állapota, és néhány napon belül elment.

A nagymamám, ez a csendes, okos, derűs, béketűrő, kicsike asszony, aki a szüleim után talán a legnagyobb hatással volt az életemre és nagyon közel érzem magamhoz, képes volt tudatos döntést hozni arról, hogy egészen pontosan mikor szeretne meghalni. Ettől és a többi nőrokonom példájától úgy érzem, megvan bennem az a spirituális hatalom, hogy döntsek arról, meddig leszek ezen a világon.

Egyébként kilencven éves koromig tervezek élni, mindvégig tökéletes szellemi és jó fizikai egészségben, színesen és élménydúsan, és semmivel sem kerül többe erre gondolni, mint arra, hogy ötven évesen már véget ér az életem és onnantól már csak lefelé vezet az út.

Nem kell elárulnotok a választ, de tegyetek ti is egy próbát: mennyi ideig fogtok élni? Ha túl kevésnek tűnik, még bőven időben van egy nagyobb számot jósolni!