Légy jóban a gazdagság istenével! – Fizess tizedet!

Amikor a mormonok hasznos alapelveiről írtam, kutyafülű voltam és szándékosan elsumákoltam egy számukra nagyon-nagyon fontos és hangsúlyos alapelvet: fizess tizedet!

A tizedfizetésnek régre nyúló bibliai hagyománya van – és borzasztó kényes témának minősül minden mai egyházban, ha kívülről ítéljük meg. Ami azt illeti, a legtöbb ember, akivel alkalmam volt beszélgetni erről a témáról, úgy gondolja, hogy ha egy vallási csoport a katolikus egyháznál megszokott perselypénznél és havi párszáz forintnyi egyházi adónál nagyobb részesedést kér az ember fizetéséből, az egy agymosó szekta, amitől a legbölcsebb távol maradni.

Kedvenc sikergurum, Jack Canfield viszont az alábbi érdekes gondolatokat fogalmazza meg a tizedfizetésről:

“A tized lerovása – vagyis amikor a keresetünk 10 százalékát Istennek ajánljuk – az egyik legjobb garancia a gazdagságra. A világ legtehetősebb és legsikeresebb emberei vallásos hévvel mondanak le jövedelmük egytizedéről. Ha mi is rendszeresen követjük a példájukat, mozgásba lendítjük az egyetemes erőt, amely folyamatos bőséggel jutalmaz meg minket.
Ez nemcsak másoknak jelent hasznot, hanem nekünk, adakozóknak is. Az előnyök túlmutatnak a vallások határain, és világnézettől függetlenül minden embernek javára válnak – mivel az egyszerű adakozás egyszerre teremt lelki szövetséget a gazdagság Istenével, és szilárdítja meg bennünk a mások iránti szeretetet. […]
A tizedet kétféleképpen lehet leróni. A pénzbeli tized azt jelenti, hogy bruttó bevételünk 10 százalékát egy olyan szervezetnek ajánljuk föl, amelyet spirituális vezérünknek tekintünk, vagy amelynek jótékonysági munkájához mi is hozzá akarunk járulni.
Az időbeli tized esetén az időnket áldozzuk fel, hogy egy templom, vallási szentély, zsinagóga vagy jótékonysági szervezet munkájában segédkezzünk.” (Jack Canfield: A siker alapelvei)

Kedvenc boldogságkutatóm, Gretchen Rubin pedig így ír az adakozás fontosságáról:

“[…] létezik egy izgalmas tanulmány, amelyik szó szerint bebizonyította: […] a jótékonykodó emberek hosszú távon gazdagabbak lesznek, mint akik nem adakoznak. […] A jótékony célú adakozás nem csak egyszerűen összefügg a magasabb jövedelemmel – az adakozás növeli a jövedelmet. A meglepő következmény egyik magyarázata, hogy az adakozás serkenti az elme működését, és az adakozó embereket szívesebben választják vezető pozíciókba.” (Gretchen Rubin: Boldogságterv)

Mindkettejük leírásából látszik, hogy a tized fizetése nem szükségszerűen egy vallási szervezetnek történik. Bár sokáig az egyházak voltak a domináns karitatív szervezetek, és ma is ugyanúgy végeznek jótékony munkát, de ma már nem szükségszerű (sem lelkiismereti, sem gyakorlati szempontból), hogy a tizedünk egyházi tized legyen, hanem azt bármilyen jótékonysági munkát végző szervezetnek felajánlhatjuk.

Be kell hogy valljam, nekem nincs túl jó viszonyom a pénzzel, sokat aggódom miatta és túlságosan ragaszkodom hozzá. Magamat megjutalmazni, magamnak adni már megtanultam (hosszú évek kitartó munkája volt mind Peti, mind az én részemről), és bár szoktam jótékonykodni, a tizedfizetés hatalmas falat lenne a számomra. Míg ezt a bejegyzést írtam, végig azt fontolgattam, vajon milyen érzés lenne, ha (a bruttó fizetésem tíz százalékával számolva) havi húszezer, évi kettőszáznegyvenezer forintot jótékony célokra kellene fordítanom… Hát, nem lenne könnyű. De ha arra gondolok, ahogy Jack Canfield írta, hogy a tizedfizetés egyfajta kapcsolatkeresés Istennel, az jut erről eszembe, hogy az, ahogy én érzek ezzel kapcsolatban (és ahogy valószínűleg sokan éreznek), szomorú példája annak, miért élünk a világban annyira hitevesztetten, magunkra hagyottan. Annyira kapaszkodunk abba, tüskésen és féltékenyen, ami az enyém-enyém-enyém, hogy elfelejtjük keresni a kapcsolatot Istennel, a kollektívával, a lélekkel, a felemelkedéssel.

Ezáltal, ha a tizedfizetésre úgy nézünk, mint pénzkidobásra, az valóban nyűg. De ha úgy tekintünk rá, mint áldozathozatalra a lelki fejlődésünk érdekében, akkor egy érdekes spirituális kihívás lehet – épp úgy, mint az, hogy mondjuk megtanuljunk egy órán át csendben meditálni.

Ti fizettek tizedet? Pénzben vagy időben? Kinek és hogyan?

Reklámok

Miért félünk a hittől?

A héten kihagytam a mormon pénteket, pedig a héten is voltak értékes beszélgetéseink.

Arról már írtam, épp a mormon péntek rovat keretében, hogy miért hiszünk. Most arról szeretnék kicsit elmélkedni, miért félünk a hittől.

Hogy miért van például az, hogy a nagynéném, aki nemrég veszítette el az édesanyját – a nagymamámat -, azt mondja nekem: “bárcsak én is igazán el tudnám hinni azt, amit a kisunokáimnak mondok, hogy a dédi ott van Istennel a Mennyben”, ugyanakkor amint megtudja, hogy mormon fiúkkal cimborálok, felkiált: “de nehogy hagyd, hogy megtérítsenek!”. Hogy van az, hogy még az is, aki úgy vágyik a hitre, amint látja, hogy más kapcsolatba kerül vele, rögvest félteni, óvni kezdené, úgy rántaná vissza, mint a szakadék széléről az ugrani készülőt? Hát még az, akiben nem él ez a vágy, csak a józan kétkedés.

Egyik beszélgetésünk során a héten az egyik újdonsült mormon barátom elmésen azt mondta a hitről: bár a hit nyelvtanilag főnév, valójában azonban ige, hiszen nemcsak azt foglalja magában, hogy gondolunk valamit, hanem azt is, hogy aszerint cselekszünk. Valahol itt gyökerezhet többek közt a hittel, és különösképpen az újdonsült hittel kapcsolatban a félelem: hiszen ha elkezdünk hinni valamiben, amiben azelőtt nem hittünk, elkezdünk olyasmiket is tenni, amiket ezelőtt nem tettünk.

A másik fenntartás egy hitközösséghez való csatlakozással kapcsolatban az lehet, hogy a vallás mindig egy “komplett csomag”, hitelvek, szabályok, jutalmak és juttatások összessége. Egyháza válogatja, de szinte mindig van valamiféle, ilyen vagy olyan elvárás, valami, amit oda kell adnunk magunkból azért cserébe, amit kapunk (akárcsak az élet bármely területén, legyen az a család, a barátság, a munkahely, az iskola, az állam, a lakóhelyünk, vagy a pékség, ahol vásárolunk). Azért cserébe, amit kapunk – választ, bizonyosságot, támogatást, segítséget, közösséget, stb. – nyilvánvalóan adnunk kell valamit – az időnket, a pénzünket, a támogatásunkat, a segítségünket, a társaságunkat, az elveink és szokásaink egy részét.

Alapvetően nincs ezzel semmi gond. A pénzünket oda kell adnunk azért is, ha tanulni akarunk vagy ha kenyeret szeretnénk kapni a péknél. Az időnket, az erőnket, gyakran a pénzünket is fel kell ajánlanunk egy családban vagy egy barátságban. Az elveink és szokásaink egy részét le kell tennünk a küszöbön, ha boldogulni szeretnénk a munkahelyünkön. (Akik igazán ismernek, tudják például, hogy milyen csomagokat hagyok az elveimből az intézmény küszöbénél, amikor belépek egy óvodába vagy a főiskolára, ahol pedagógusnak tanulok, és teszem ezt különösebb lelki gyötrődés nélkül, hiszen tudom, hogy egy személyiség sokkal komplexebb, mint hogy egészében illeszthető legyen egy-egy szerepbe, amiben egyébként jól érzi magát, ha hajlandó bizonyos kompromisszumokra. De még olyannal sem találkoztam – csak hogy kevésbé patetikusan fogalmazzak – aki azt mondta, hogy inkább kilép a munkahelyéről, de nem hajlandó letenni a cigarettát a kapuban.)

A kérdés az, hogy egy ilyen alku mennyire fair.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban az egyik tanárom így óvott minket: vigyázzatok azzal, ha valaki látja, hogy szomorúak vagytok, odamegy hozzátok az utcán és azt mondja, ő megoldást kínál a szomorúságotok ellen, mert ezek az emberek ki akarnak használni titeket. Jól tette, hogy minket, gyermekeket ilyen kategorikusan óvott az utcai térítőktől. Felnőttként persze már megvan a rálátásunk, hogy belássuk: vannak, akik jóindulatúan fordulnak hozzánk, amikor elesettek vagyunk, és vannak, akik ki akarják használni a kiszolgáltatott helyzetünket. Megvan a mérlegelési lehetőségünk, jogunk, és saját jól felfogott érdekünkben kötelességünk is, hogy belássuk: ez egy alku, és el kell döntenünk, ahogy tesszük azt nap mint nap az élet számos területén, hogy ez az alku mennyire fair.

Elizabeth Gilbert írja a Hűség c. könyvében, amit épp olvasok, hogy felvilágosult felnőtt emberként, ha a hitünkről van szó, igenis megengedhetjük magunknak, hogy válogatósak legyünk. Hogy egy afféle spirituális és értelmiségi svédasztalon feltálaljuk magunk elé a legkülönbözőbb vallási és világnézeti elveket, és kedvünkre válogassuk össze a saját menünket. Ha úgy tetszik, elköteleződhetünk egy kiválasztott fogás mellett – vannak előnyei és hátrányai is ennek -, vagy a világ keleti sarkától a nyugati csücskéig, a legföldhözragadtabb ponttól a legtisztább szférákig felcsipegessük azt, ami a leginkább tetszik – ugyanúgy ennek a lelki ínyenckedésnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai.

Én úgy gondolom, nagyon fontos, hogy az ember, még ha épp elesett, szomorú, tanácstalan, elveszett is, ne csak sodródjon, de tisztában legyen vele, vagy legalább igyekezzen tisztába kerülni vele, hogy mit akar, mire van szüksége, ahogy azzal is, mit nem akar, mire nincs szüksége. Így sokkal kisebb az esélye, hogy egy tisztességtelen alkuba csábítják bele.

Hiszen azok, akik utánunk akarnak nyúlni és visszarántani a szakadék széléről, valójában nem attól féltenek minket, hogy választ kapunk egy kérdésre, amire ők ugyanúgy keresik a választ, vagy boldogabbak leszünk, hiszen valószínűleg arra a nagy féltés és aggodalom, hogy ők is csak boldogabbnak szeretnének látni. Attól tartanak, hogy egy jó reklámkampánnyal vagy egy kedvező kezdőrészlettel belerántanak minket egy üzletbe, aminek a végén rádöbbenünk: ez nem volt fair.

Ti mit gondoltok erről?