Problémák távlatból

Ami a problémamegoldást illeti, megfigyeltem magamon azt a teljesen megszokott emberi gyarlóságot, hogy

  • mások problémáira könnyen megtalálom a megoldást,
  • az én problémáimra pedig mások adnak könnyen válaszokat,

… miközben pedig a saját hasonló súlyosságú problémáimat én magam mély kétségbeeséssel fogadom.

A probléma persze az a természetesen emberi, egocentrikus látásmód, ami szerint a mi problémáink, pusztán azért, mert a mieink, a mi saját univerzumunk középpontjában állnak – mi pedig nyilvánvalóan az egész univerzum középpontjában -, sokkal de sokkal súlyosabbak, mint mások problémái.

A gond leküzdése előtt tehát meg kell küzdenünk az egónkkal is, ami természetéből fakadóan felnagyítja a problémát, azaz hátrébb kell lépni, egészséges mértékben eltávolítani magunktól a problémát (na, nem a tagadás határáig).

A fenti gondolatsorból rögtön két logikus megoldást is levezettem:

  • úgy tekinteni a problémánkra, mintha az valaki másé lenne (mit tennék, ha XY fordulna hozzám ezzel a gonddal?)
  • valaki más szemével nézni a problémánkra (mit mondana XY, ha ezzel a gonddal fordulnék hozzá?)

Mivel a gondjaimat rendszerint a kedvesem, Mr. Az Élet Egyszerű higgadtsága szokta elhárítani, ezért ez utóbbi taktika jegyében a munkahelyemen már ki is tűztem magamnak egy emlékeztetőt “Mit tenne Peti?” felirattal.

20130326-205802.jpg

Ti hogyan tartotok egészséges távolságot a problémáitok és magatok között?

Reklámok

Menjetek játszani szépen, anya Istennel beszélget

Legutóbb írtam a házikedvenc-teóriámról, avagy a saját farkát kergető belső ösztönlényem megszelídítéséről, kizökkentéséről a negatív állapotból Cesar Millan módszerének analógiájával. Még a cikk felkerülése előtt írtam erről a barátaimnak, akiket eléggé megosztott az ötlet, sokak aggodalmukat fejezték ki, hogy dominálni, elnyomni akarom tudatalattimat, ezáltal saját magamat, a valódi önmagamat.

Én úgy gondolom, fontos a tudat és a tudatalatti, az ego és az ösztönlény, ha úgy tetszik, az ész és a szív elhatárolása. Olyanok, mint a jobb és a bal agyfélteke, vagy a kéz és a láb – vannak feladatok, amikre az egyik alkalmasabb a másiknál és fordítva. Attól tartok, nem olyan kultúrában nőttünk fel, ahol kifejezetten megtanultuk volna akár elhatárolni a kettőt, nemhogy egyformán megbecsülni, és a megfelelő helyzetekben előtérbe helyezni azt, amelyikre épp nagyobb szükségünk van. Erre egy játékos ötlet volt a házikedvenc-teóriám, amelyben egy kézzel fogható, otthonos hasonlottal határoltam el a őket egymástól.

Most épp Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvét olvasom, amiben találtam egy hasonló mókás analógiát, ez pedig épp a másik irányú elhatárolást céloz, a zavargó gondolatok és az egó elcsendesítését.

“Az egód küzd az életéért, az elméddel szórakozik, igyekszik a tekintélyét fitogtatni, és egy kis kalickában akar tartani, benn a sarokban, távol a világtól. Rá se hederíts.
– De hogyan tudja az ember figyelmen kívül hagyni?
– Próbáltál már valaha elvenni játékot kisgyerektől? Nincsenek elragadtatva, ugyebár? Elkezdenek rugdosni meg visítozni. Úgy a legkönnyebb elvenni a játékot tőlük, ha az ember ad nekik valami mást, amivel játszhatnak. El kell terelni a figyelmüket.
[…]
A meditációs barlangban […] ma reggel egy új megközelítést alkalmazok. […]
Gondolatok jönnek-mennek, de nem sok figyelmet fordítok rájuk, csak annyit mondok nekik szinte anyai gyengédséggel: – Ó, ti kis huncutok… titeket jól ismerlek már… na menjetek játszani szépen… anya Istennel beszélget.”

Ti hogyan képzelitek el a tudatotokat és a tudatalattitokat?