Keresd a pirosat! – A figyelem irányítása

“Az ember sok mindent lát, de csak a számára fontos dolgokat veszi észre. Például, ha valaki elhatározza, hogy vesz egy Harley Davidson motort, akkor hirtelen az utcák megtelnek Harley Davidson motorokkal. Miért? A motorok ugyanúgy eddig is ott voltak, csak éppen nem figyeltek rájuk, nem vették őket észre. Azzal, hogy elhatároztuk, milyen motort veszünk, hirtelen fontosak lettek a Harley Davidsonok – ezért mindenütt nem csak látjuk, hanem észre is vesszük.”

A fenti idézetet Dr. Tóth András: Ősember a pénztárcámban c. könyvének bevezetőjében olvashatjuk. Az agykontroll tanfolyam egyik élménye jut eszembe, ami megmutatja ezt a jelenséget, és egy különleges velejáróját is.

A tanfolyamon, ahol egy nagy teremben sűrű sorokban ültünk, az oktató arra kért minket, nézzünk körül, és próbáljuk megszámolni, hány piros felsőt látunk magunk körül. A figyelmem kiéleződött, pásztáztam a sorokat, és csak úgy ugráltak elő a tömegből azok az emberek, a piros ruhások, akikre azelőtt egy pillanatnyi figyelmet sem fordítottam. Majd miután az oktatónk jelzett, hogy vége a feladatnak, megkérdete: na most anélkül, hogy újra körbepillantanánk, meg tudnánk mondani, hány olyan felső van a teremben, ami zöld? Zöld?! Meg mertem volna esküdni, hogy senki nem jött zöld felsőben erre a tanfolyamra, csak pirosban, vagy szürkében, feketében, hiszen minden más szín jelentéktelenné mosódott össze a szemem előtt, amikor a pirosat kerestem.

A piros felsők keresése egy ártalmatlan, apró és tudatos gyakorlat volt, de segített tudatába kerülni annak, hogyan dolgozik az agyunk: ha kiadunk neki egy feladatot (tudatosan vagy akaratlanul), arra koncentrál, a többi lehetőséget pedig hagyja elsikkadni. Ez különösen akkor veszélyes, ha a bosszankodást tűzzük elé feladatul, ha azt mondjuk neki, “én mindig csak veszítek”, “nekem nem jönnek össze a dolgok”, “én közepes tanuló vagyok”, “az életemet ebben a rohadt irodában töltöm”, “nálunk családi betegség a szívroham”, stb.

Írtam már arról, anyukám halála után hogyan változtatta meg szó szerint a körülöttem lévő világ színét borús feketéből derűs napsütésesre, a távolságtartó embereket parkban összebújó szerelmesekre az a puszta döntés, hogy mire fogok figyelni.

A mindennapokban a figyelem persze sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb dolog, mint hogy kiszűrjön minden mást. A boldogságra, sikerre való koncentrálás nem zárja ki automatikusan a bántást, az aggodalmat, a félelmet, a negatív gondolatokat – de segít a jó irányba húzni a dolgokat.

Reklámok

Te döntesz: meddig akarsz élni?

“Érdekes módon saját felméréseimből az derült ki, hogy emberek többségének van elképzelése arról, hogy meddig fog élni.”

Dr. Tóth András Ősember a pénztárcámban c. könyvében a fenti mondat az életünkön végigívelő pénzügyi tervünk elkészítése kapcsán fogalmazódott meg, aminek szükséges eleme, hogy az életünket jelképező számegyenesen ne csak a kezdeti ponthoz, de a végponthoz is biggyesszünk egy kis jelzőt. Az író pénzügyi tanácsadóként rengeteg emberrel végezte el ezt a gyakorlatot, és meglepő módon azt tapasztalta, hogy az emberek zömének – akik azt sem tudják, hogyan fog alakulni néhány éven belül az anyagi helyzetük, ami, valljuk be, sokkal beláthatóbb számítás, mint saját haláluk időpontjának megjósolása – egyáltalán nem okoz problémát, hogy néhány évnyi pontossággal behatárolják, mikor terveznek meghalni, mennyi ideig szándékoznak élni.

Eltöprengtem azon, hogy én mire számíthatok, vagy inkább mire akarjak számítani. Be kell vallanom, tényleg nem tartott nagyon sokáig a töprengés, nagyon könnyű volt behúzni a vonalkát a számegyenes végére. Így nem is annyira a várható élettartamomon kezdtem tovább elmélkedni, hanem azon, hogyan lehetek ennyire magabiztos, amikor az örökségem a várható életkor tekintetében nagyon vegyes.

Csak a családom nőtagjait vizsgálva, hiszen az ő biológiájukat tudom leginkább a magaméhoz mérni, nagyon nagy a szórás: anyukám 54, az anyai ági nagymamám 77, az apai ági nagymamám 89 éves volt, amikor elment. Volt viszont bennük valami közös: mindannyian erős befolyással bírtak a halálukkal kapcsolatban.

Az apai ági nagymamám néhány évvel vétette el az időpontot, a kilencvenes évei elején tervezett eltávozni közülünk, a halál módját viszont tökéletesen megteremtette magának: békésen aludt el egy éjjel a saját ágyában, hogy mindig akarta. Anyukám ugyan biztosan nem tervezett ilyen korai időpontot, viszont már évek óta éreztem rajta azt a hangulatot, hogy az ő élete már véget ért – sokszor mondta, hogy “ide ő már úgysem jut el”, hogy “az ő életében már úgysem…”, “ő már ehhez túl öreg”. Lehetetlenül korán írta le magát, és lehetetlenül korán is ment el…

De a legérdekesebb az anyai ági nagymamám esete volt. A nagypapám, akihez nagyon ragaszkodott – nem mondhatnám, hogy szerelemből, de tiszteletből, kötelességtudatból, alázatból -, pontosan öt évvel volt nála idősebb, és pontosan öt évvel korábban halt meg, mint a nagymamám, mindketten 77 évet éltek. 76 éves korában a mamám agyérgörccsel kórházba került, a fél oldala részlegesen lebénult, teljesen elveszítette a beszédképességét. Az orvosok azt mondták, soha nem fog már teljes értékű életet élni, és nem tud már újra beszélni. De a mamám akkor még úgy döntött, neki nem jött el az ideje. Éjszakánként kiszökött a kórházi szoba mosdójába, és amikor senki nem hallotta, gyakorolta a beszédet, akkor is, ha nem jött ki hang a torkán vagy nem tudott értelmes szavakat formálni, csak gyakorolta, gyakorolta – addig, míg aztán néhány héten belül az orvosok legnagyobb döbbenetére újra a régi volt. Egy évvel később aztán egy tályog jelent meg a lábán, és akárhogy húzta-halasztotta, végül nyilvánvalóvá vált: amputálni kell. Mielőtt bevitték a kórházba, elbúcsúzott anyukámtól és meghagyta neki, hogy maradjon erős azután is, hogy ő elmegy – mert hogy nem fog kijönni a kórházból, abban egészen biztos volt. A műtét rendben lezajlott és minden esély megvolt a felépülésre, a műtét után többször beszéltem is vele, mosolygós volt és békés – majd hirtelen elkezdett súlyosbodni az állapota, és néhány napon belül elment.

A nagymamám, ez a csendes, okos, derűs, béketűrő, kicsike asszony, aki a szüleim után talán a legnagyobb hatással volt az életemre és nagyon közel érzem magamhoz, képes volt tudatos döntést hozni arról, hogy egészen pontosan mikor szeretne meghalni. Ettől és a többi nőrokonom példájától úgy érzem, megvan bennem az a spirituális hatalom, hogy döntsek arról, meddig leszek ezen a világon.

Egyébként kilencven éves koromig tervezek élni, mindvégig tökéletes szellemi és jó fizikai egészségben, színesen és élménydúsan, és semmivel sem kerül többe erre gondolni, mint arra, hogy ötven évesen már véget ér az életem és onnantól már csak lefelé vezet az út.

Nem kell elárulnotok a választ, de tegyetek ti is egy próbát: mennyi ideig fogtok élni? Ha túl kevésnek tűnik, még bőven időben van egy nagyobb számot jósolni!

Ősember a pénztárcámban

Dr. Tóth András: Ősember a pénztárcámban c. könyvét ha jól emlékszem, még Ádám ajánlotta a Sikerkód tanfolyamon – de csak nemrég keveredett hozzám.

A könyv alapfelvetése nagyon érdekes: él az agyunkban egy saját kis “ősember”, aki az ősi reflexeknek engedelmeskedve kezeli a pénzügyeket. Színes, élvezetes példatörténetekkel, hétköznapi példákkal és pénzügyi tanácsadóként szerzett nem mindennapi tapasztalataival járja körbe az alaptémát az író, és fejti ki, miért fogy el az átlagember fizetése hónap végére, hogy miért veszíti el a lottónyertesek zöme a hirtelen szerzett vagyont, hogy milyenek a vásárlási szokásaink, és általában, hogyan befolyásolja “ősember-énünk” a mindennapos viszonyunkat a pénzhez, mint “zsákmányhoz”.

Helytálló, elgondolkodtató, olvasmányos könyv, amely az ősember-elmélet körbejárása mellett gyakorlati tanácsokat is ad, hogyan vázoljunk fel egy élethosszig tartó pénzügyi tervet, és kertelés nélkül szembesít a jövőképünkkel.

Egyvalamit hiányoltam belőle. Bár szókimondó és mellbevágó módon tárja elénk a valóságot és a várható jövőt, az ígért megoldási stratégiákból csak kevés került a könyvbe, így nem volt az az érzésem, amikor becsuktam a könyvet, hogy “rendben, látom a problémát, és tudom, mi a teendőm”. Pedig erre kaptam ígéretet a könyv elején.

Ezt leszámítva jó szívvel ajánlom mindenkinek, olvasmányos, érdekes, és valóban gondolatébresztő, szemléletformáló könyv.