Ha az életünk egy füzet volna, avagy elmélkedés az élet hosszáról

Nemrég egy furcsa, filozofikus hangulat kapott el, és gondolkodni kezdtem az élet hosszán.

A Sikerkód tanfolyamon kérte Ádám, hogy képzeljük el, hogy a falon lógó havi naptárt gondolatban lekicsinyítjük, amíg már nemcsak egy hónap fér el egy lapon, hanem több hónap, egy egész év, több év, egy évtized, egészen addig, míg már az egész életünk naptárja elfér egy lapon, és vessünk egy pillantást a hétköznapi aggodalmainkra ebből a perspektívából.

Én egy négyzetrácsos füzetként próbáltam elképzelni az életet, amiben minden négyzet egy napot jelent. Ezeket a négyzeteket aztán kedvünkre besatírozhatjuk, mondjuk zöldre, ha jó napunk volt, pirosra, ha rossz.

Mondhatnánk, hogy ez badarság, hogyan lehetne belepaszírozni egy napot, minden pillanatával, élményével és gondolatával egyetlen apró négyzetbe a négyzetrácson? De az igazság az, hogy még évtizedek vagy évek távlata sem kell hozzá: elég, ha hetek telnek el, és már a napokra sem emlékszünk egyesével, csak arra, hogy nagyrészt jó, vagy nagyrészt rossz időszak áll-e mögöttünk.

Mit is jelentene tehát, ha az életünk egy négyzetrácsos füzet volna?

Egy négyzetrácsos oldalon nagyjából 2500 négyzet van (igen, kiszámoltam), ami azt jelenti, hogy egy oldal úgy hét évnek felel meg. Hét évnek! Hát nem hátborzongató, hogy ahogy állítólag a testünk és a szellemünk is hétévente újul meg, ugyanúgy az életünk spirálfüzetében is hétévente kell lapozni?

Ha egy oldalon hét év fér meg, az azt jelenti, hogy egy átlagos élet tíz-tizenegynéhány lapot foglal el. Nem is olyan rossz, meg kell hogy mondjam, nem is olyan lehangoló, mint hittem, hogy az lesz, amikor nekifogtam a számolásnak. Tíz oldalon már elfér egy szívhez szóló, kerek történet. Az első lapra persze nem mi írunk, nem magunknak satírozzuk a mezőket vidám zöldre vagy haragos pirosra, de még így is marad vagy tíz lapunk, ami fölött mi rendelkezünk.

Egy nap, egy négyzet. Végtelen sok pillanat, rengeteg perc és jópár óra van mindegyikben, amikor eldönthetjük, hogy milyen színű legyen az a nap, de szerintem ezekből a legfontosabb az a legutolsó, amikor visszatekintve elhatározzuk, hogy hálával vagy bosszúsággal gondolunk-e vissza a napra. Azt hiszem, végső soron ekkor színezzük ki a négyzetet.

Itt hoznám fel ismét Dieter F. Uchtdorf elnök gondolatait a hálás hozzáállásról: arról, hogy jobban tennénk, ha hálát adnánk az esőért addig is, amíg meg nem látjuk a szivárványt. Mert lehet, hogy egy tucatnyi esős négyzetre jut csak egy szivárványos (ez rendben is van, ez így természetes), de hogy visszatekintve borúsnak vagy derűsnek fogjuk látni azt az időszakot, attól függ, hogy örültünk-e a napjainknak akkor is, amikor több eső volt bennük, mint szivárvány.

Reklámok

A boldog házasság nem tündérmese, hanem döntés

“A ‘boldogan éltek, míg meg nem haltak’ nem tündérmese. Hanem döntés.” (Fawn Weaver, Happy Wives Club)

Tegnapelőtt volt egy hónapja a házasságkötésünknek, és bár ez hihetetlenül kevés időnek tűnik, hozzátenném, hogy ma van nyolc és fél éve annak, hogy az egyetemről a buszmegálló felé tartva Petivel végre kiböktük, hogy ezentúl többek szeretnénk lenni egymásnak, mint évfolyamtársak, akik megosztják a jegyzeteiket egymással. Ha valami, hát a mi kapcsolatunk egy igazi tündérmese, különösen úgy, ahogy én mesélem – hogy egy februári napon egy új fiú érkezett az évfolyamunkra, akit leültettek mellém és megkértek, hogy gondoskodjak róla, én pedig ezt teszem azóta is szüntelenül. Jó csapat vagyunk, egymáshoz illő borzalmas humorral, összepasszoló rigolyákkal, egymáséit jól kiegészítő erősségekkel és gyengeségekkel, félelmetesen nyílt kommunikációval és zárt frontvonallal, aminek köszönhetően szinte lehetetlen éket verni közénk.

Taza bemutatkozásában olvastam, akit az inspiráló családi képeiért követek, a következő mondatot: szerencsés vagyok, mert hozzámentem a legjobb barátomhoz. Nagyon szép gondolatnak tartottam, bár néha kicsit furcsálltam is azt, ahogy körberajongja a férjét. De mióta összeházasodtunk, engem is elragadott ez a fantasztikus érzés, az újra fellobbant szerelem, az izgatott, meghatott ragaszkodás Petihez, az őszinte csodálat és mély bizalom iránta. És rájöttem, hogy én is szerencsés vagyok, hiszen én is hozzámentem a legjobb barátomhoz – akivel bármiről beszélhetek, akivel mindent megoszthatok, aki előtt nem kell, hogy titkom legyen, akiben minden kérdésben megbízom.

Amint mondtam, a történetünk egy tündérmese, különösen, ahogy én mesélem. De ez a tündérmese nem csak úgy megtörtént velünk. Nagyon sok döntés hozadéka, és ezeket a döntéseket ma is, azóta is folyamatosan meghozzuk, minden nap, már nyolc és fél éve.

♥ ♥ ♥

Te milyen döntéseket hozol azért, hogy egy tündérmesében élhess?

Aranyköpések – A cicás mászóka diadala

Peti mesélt nekem egy elgondolkodtató történetet az óvodás korából. Érdemes elolvasni, amennyire tudom, igyekszem az ő szavaival megosztani, és azt hiszem, különösebb kommentárt sem igényel majd.

Az óvodában az udvaron volt két mászóka, egy zsiráfos és egy cicás. A zsiráfos sokkal jobb volt, ezért a menők azt lefoglalták, a nem menők, azaz mi pedig a cicásra szorultunk. De tudod, mit csináltunk? Eldöntöttük, hogy a cicás mászóka egy klassz hely, és attól fogva szerettük.

A zsiráfon mindig hatalmas volt a tolongás, és ha valaki odament kuncsorogni, a menők esetleg megengedték, hogy fellépjen az első vagy a második fokra, de nem feljebb. A cicás mászókában meg tudod, mi volt a király? Hogy volt egy hatalmas gömb feje, amibe csak két ember tudott bemászni, és mi megbeszéltük, hogy aki a fejében van, aznap az a főnök. De nem úgy ám, mint a menőknél, hogy aki gyorsabban felmászott! Hanem minden nap megbeszéltük és váltogattuk, ki legyen a cica fejében.

Egy nap aztán valaki kiesett a menők csapatából, mert beteg volt és nem jött oviba, és engem hívtak, hogy átmehetek a zsiráfra, ha akarok. Én meg megmondtam, hogy a francokat megyek a zsiráfos mászókájukra, nekem a cicán tökéletesen jó. Látni kellett volna az arcukat. Egyszerűen nem értették.

Látod, mennyi mindent le lehet szűrni a gyerekek világából?

Aranyköpések – Dönts és állj ki mellette!

Viánál olvastam egy jó cikket az elfogadásról. Ebben Via leírja, hogy az elfogadás nem más, mint reálisan beismerni a jelenlegi helyzetünket, és elengedni az olyan hasztalan kérdéseket, mint “mi lett volna, ha…”, “bárcsak inkább…”, “nem kellett volna…”, “miért nem lehetett…”, stb.

Azt hiszem, Elizabeth Gilbert egyik könyvében olvastam, hogy az életünket mennyire nehezíti az, hogy az életünk meg nem valósult párhuzamos dimenziói, amiket az egyes döntéseinkkel kizártunk, a “mi lett volna, ha…”, “mi van, ha akkor másképp döntök…” típusú fantomok folyamatosan ott vannak körülöttünk, együttélünk velük – mert nem tudjuk elengedni őket.

Az esküvőszervezés során sok olyan kérdés volt, amikben döntenem kellett, és aztán elengedni azt a lehetőséget, amiről lemondtam – ami nem volt könnyű, mert folyamatosan ott mozgott bennem a kérdés: “nem lett volna jobb mégis…?”.

Peti egy ilyen alkalommal határozottan hozzám fordult, és azt mondta:

“Dönts valahogy és állj ki mellette – és akkor én is kiállok melletted!”

Nem könnyű kérés, kertelés nélküli és szigorú. De ha átgondolom azt, amit az elengedésről olvastam, megértem: a magunk el nem engedett fantomdimenzióit, “mi lett volna, ha…” forgatókönyveit sem könnyű cipelnünk, másokét pedig végképp nem jó magunkra venni.

Még nagyon sokat kell gyakorolnom az elengedést, de talán segít ez a gondolat, hogy nem valós lehetőségekbe, hanem fantomokba kapaszkodom, és azokat próbálom továbbhárítani, átterhelni másra, ahelyett, hogy valódi élményeket és lehetőségeket osztanék meg.

Ti hogyan gyakoroljátok az elengedést?

Keresd a pirosat! – A figyelem irányítása

“Az ember sok mindent lát, de csak a számára fontos dolgokat veszi észre. Például, ha valaki elhatározza, hogy vesz egy Harley Davidson motort, akkor hirtelen az utcák megtelnek Harley Davidson motorokkal. Miért? A motorok ugyanúgy eddig is ott voltak, csak éppen nem figyeltek rájuk, nem vették őket észre. Azzal, hogy elhatároztuk, milyen motort veszünk, hirtelen fontosak lettek a Harley Davidsonok – ezért mindenütt nem csak látjuk, hanem észre is vesszük.”

A fenti idézetet Dr. Tóth András: Ősember a pénztárcámban c. könyvének bevezetőjében olvashatjuk. Az agykontroll tanfolyam egyik élménye jut eszembe, ami megmutatja ezt a jelenséget, és egy különleges velejáróját is.

A tanfolyamon, ahol egy nagy teremben sűrű sorokban ültünk, az oktató arra kért minket, nézzünk körül, és próbáljuk megszámolni, hány piros felsőt látunk magunk körül. A figyelmem kiéleződött, pásztáztam a sorokat, és csak úgy ugráltak elő a tömegből azok az emberek, a piros ruhások, akikre azelőtt egy pillanatnyi figyelmet sem fordítottam. Majd miután az oktatónk jelzett, hogy vége a feladatnak, megkérdete: na most anélkül, hogy újra körbepillantanánk, meg tudnánk mondani, hány olyan felső van a teremben, ami zöld? Zöld?! Meg mertem volna esküdni, hogy senki nem jött zöld felsőben erre a tanfolyamra, csak pirosban, vagy szürkében, feketében, hiszen minden más szín jelentéktelenné mosódott össze a szemem előtt, amikor a pirosat kerestem.

A piros felsők keresése egy ártalmatlan, apró és tudatos gyakorlat volt, de segített tudatába kerülni annak, hogyan dolgozik az agyunk: ha kiadunk neki egy feladatot (tudatosan vagy akaratlanul), arra koncentrál, a többi lehetőséget pedig hagyja elsikkadni. Ez különösen akkor veszélyes, ha a bosszankodást tűzzük elé feladatul, ha azt mondjuk neki, “én mindig csak veszítek”, “nekem nem jönnek össze a dolgok”, “én közepes tanuló vagyok”, “az életemet ebben a rohadt irodában töltöm”, “nálunk családi betegség a szívroham”, stb.

Írtam már arról, anyukám halála után hogyan változtatta meg szó szerint a körülöttem lévő világ színét borús feketéből derűs napsütésesre, a távolságtartó embereket parkban összebújó szerelmesekre az a puszta döntés, hogy mire fogok figyelni.

A mindennapokban a figyelem persze sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb dolog, mint hogy kiszűrjön minden mást. A boldogságra, sikerre való koncentrálás nem zárja ki automatikusan a bántást, az aggodalmat, a félelmet, a negatív gondolatokat – de segít a jó irányba húzni a dolgokat.

Te döntesz: meddig akarsz élni?

“Érdekes módon saját felméréseimből az derült ki, hogy emberek többségének van elképzelése arról, hogy meddig fog élni.”

Dr. Tóth András Ősember a pénztárcámban c. könyvében a fenti mondat az életünkön végigívelő pénzügyi tervünk elkészítése kapcsán fogalmazódott meg, aminek szükséges eleme, hogy az életünket jelképező számegyenesen ne csak a kezdeti ponthoz, de a végponthoz is biggyesszünk egy kis jelzőt. Az író pénzügyi tanácsadóként rengeteg emberrel végezte el ezt a gyakorlatot, és meglepő módon azt tapasztalta, hogy az emberek zömének – akik azt sem tudják, hogyan fog alakulni néhány éven belül az anyagi helyzetük, ami, valljuk be, sokkal beláthatóbb számítás, mint saját haláluk időpontjának megjósolása – egyáltalán nem okoz problémát, hogy néhány évnyi pontossággal behatárolják, mikor terveznek meghalni, mennyi ideig szándékoznak élni.

Eltöprengtem azon, hogy én mire számíthatok, vagy inkább mire akarjak számítani. Be kell vallanom, tényleg nem tartott nagyon sokáig a töprengés, nagyon könnyű volt behúzni a vonalkát a számegyenes végére. Így nem is annyira a várható élettartamomon kezdtem tovább elmélkedni, hanem azon, hogyan lehetek ennyire magabiztos, amikor az örökségem a várható életkor tekintetében nagyon vegyes.

Csak a családom nőtagjait vizsgálva, hiszen az ő biológiájukat tudom leginkább a magaméhoz mérni, nagyon nagy a szórás: anyukám 54, az anyai ági nagymamám 77, az apai ági nagymamám 89 éves volt, amikor elment. Volt viszont bennük valami közös: mindannyian erős befolyással bírtak a halálukkal kapcsolatban.

Az apai ági nagymamám néhány évvel vétette el az időpontot, a kilencvenes évei elején tervezett eltávozni közülünk, a halál módját viszont tökéletesen megteremtette magának: békésen aludt el egy éjjel a saját ágyában, hogy mindig akarta. Anyukám ugyan biztosan nem tervezett ilyen korai időpontot, viszont már évek óta éreztem rajta azt a hangulatot, hogy az ő élete már véget ért – sokszor mondta, hogy “ide ő már úgysem jut el”, hogy “az ő életében már úgysem…”, “ő már ehhez túl öreg”. Lehetetlenül korán írta le magát, és lehetetlenül korán is ment el…

De a legérdekesebb az anyai ági nagymamám esete volt. A nagypapám, akihez nagyon ragaszkodott – nem mondhatnám, hogy szerelemből, de tiszteletből, kötelességtudatból, alázatból -, pontosan öt évvel volt nála idősebb, és pontosan öt évvel korábban halt meg, mint a nagymamám, mindketten 77 évet éltek. 76 éves korában a mamám agyérgörccsel kórházba került, a fél oldala részlegesen lebénult, teljesen elveszítette a beszédképességét. Az orvosok azt mondták, soha nem fog már teljes értékű életet élni, és nem tud már újra beszélni. De a mamám akkor még úgy döntött, neki nem jött el az ideje. Éjszakánként kiszökött a kórházi szoba mosdójába, és amikor senki nem hallotta, gyakorolta a beszédet, akkor is, ha nem jött ki hang a torkán vagy nem tudott értelmes szavakat formálni, csak gyakorolta, gyakorolta – addig, míg aztán néhány héten belül az orvosok legnagyobb döbbenetére újra a régi volt. Egy évvel később aztán egy tályog jelent meg a lábán, és akárhogy húzta-halasztotta, végül nyilvánvalóvá vált: amputálni kell. Mielőtt bevitték a kórházba, elbúcsúzott anyukámtól és meghagyta neki, hogy maradjon erős azután is, hogy ő elmegy – mert hogy nem fog kijönni a kórházból, abban egészen biztos volt. A műtét rendben lezajlott és minden esély megvolt a felépülésre, a műtét után többször beszéltem is vele, mosolygós volt és békés – majd hirtelen elkezdett súlyosbodni az állapota, és néhány napon belül elment.

A nagymamám, ez a csendes, okos, derűs, béketűrő, kicsike asszony, aki a szüleim után talán a legnagyobb hatással volt az életemre és nagyon közel érzem magamhoz, képes volt tudatos döntést hozni arról, hogy egészen pontosan mikor szeretne meghalni. Ettől és a többi nőrokonom példájától úgy érzem, megvan bennem az a spirituális hatalom, hogy döntsek arról, meddig leszek ezen a világon.

Egyébként kilencven éves koromig tervezek élni, mindvégig tökéletes szellemi és jó fizikai egészségben, színesen és élménydúsan, és semmivel sem kerül többe erre gondolni, mint arra, hogy ötven évesen már véget ér az életem és onnantól már csak lefelé vezet az út.

Nem kell elárulnotok a választ, de tegyetek ti is egy próbát: mennyi ideig fogtok élni? Ha túl kevésnek tűnik, még bőven időben van egy nagyobb számot jósolni!

Aranyköpések – Az volt a legjobb döntés

“És beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.” (József Attila)

Ez az egyik idézet, ami felmerült az esküvői meghívó tervezésekor, de végül kiesett a versenyből. Petinek nem tetszett, nem is értette igazán. Én értem, mert ismerem ezt a mellbevágó, szédítő, rémítő élményt, amikor egy pillanatra végigborzong rajtam a gondolat: mi lenne velem, ha ő már nem lenne az életemben, vagy soha nem is került volna bele.

Nemrég azt is megértettem, ő miért nem érti.

Petivel nemrégiben arról beszélgettünk, mik voltak a kapcsolatunk legkritikusabb időszakai, és hogy néhány alkalommal milyen veszélyesen közel kerültünk ahhoz, hogy ha egy-egy bizonyos vitát nem tudtunk volna lezárni, akkor az a kapcsolatunkba került volna.
Peti akkor azt mondta: – Így utólag azt mondom, hogy nagy kár lett volna, ha nem tudjuk rendezni azokat a vitákat. Kár lett volna értünk.
– És ha nem tudtuk volna rendezni és amiatt szakítunk, azon bánkódnál utólag? – kérdeztem.
– Dehogy. Ha úgy alakult volna, akkor meg lennék győződve róla, hogy az volt a legjobb döntés.

Amellett, hogy személy szerint kicsit kellemetlenül ért, hogy nem a rózsaszín és szenvedélyes “soha-soha-soha nem pótolható” kategóriába tartozom, csodálatra méltónak tartom ezt az életfilozófiát. A visszafelé tekintgetéstől, a tépelődéstől, a kételkedéstől mentességet, azt az elengedni tudást, hogy ha egy döntést egyszer meghoztunk az adott pillanatban a legjobb tudásunk szerint, akkor az a legjobb döntés volt és kész, nincs mit rágódni rajta, felesleges energiát fecsérelni rá utólag.

Boldog vagy?

“Az elmúlt 33 év során minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: ‘Ha a mai lenne az életem utolsó napja, azzal szeretném vajon tölteni, amit ma csinálni fogok?’ És valahányszor a válasz túl sok napon át volt ‘nem’ egyhuzamban, tudtam, hogy valamin változtatnom kell.” (Steve Jobs)


[Boldog vagy, vagy csak úgy teszel?]

Gondolat-nagytakarítás – Akarom, nem akarom

Először Bakos Kornél villámolvasás tanfolyamán, majd agykontroll tanfolyamon tanultam a gondolat-nagytakarítás módszeréről. A dolog lényege az, hogy fésüljük át és figyeljük tudatosan gondolatainkat, szavainkat, majd kitartóan gyomláljuk ki közülük azokat, amelyek gátolnak, mérgeznek, hátráltatnak, lehúznak, megkeserítenek minket.

Talán úgy tűnik, hogy ez csak fölösleges játék a megfogalmazással, pepecselés a szavakkal, de én úgy tapasztaltam, néha nem is tudjuk, mennyire mérgez minket egy gondolat, egészen addig, míg figyelmet nem fordítunk rá, hogy átformáljuk.

Lássunk két jellegzetes példát, amiken talán sikerül megmutatnom, hogy mennyire nem mindegy és valójában mennyire nem könnyű ez az apró átfogalmazás, mégis mennyire fontos.

Ez a két mérgező mondat és gondolat pedig a “kell” és a “nem tudom”.

Kell vagy akarom?

Túl sokszor érezzük azt, hogy valamit kell, muszáj, nincs más választásunk, mint megtenni. Pedig ha utánagondolunk, az esetek szinte száz százalékában van másik választásunk – csak nagyon könnyű dönteni az egyik és a másik lehetőség között, nagyon könnyű dönteni arról, hogy mit akarunk. Épp ezért hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy mi döntöttünk, és valójában pontosan azt csináljuk, amit akarunk. Kézenfekvőbb a körülmények áldozatának beállítani magunkat és panaszkodni. Pedig amint felhagyunk a panaszkodással, rögtön könnyebbé válik a teher, amit cipelünk. Mert az út, akármennyire is magunk választottuk, néha bizony göröngyös, sáros, iszapos, sziklás, meredek, cudar. De segít menni rajta előre, ha észben tartjuk, hogy mi választottuk, méghozzá azért, mert pontosan tudjuk, hová akarunk eljutni rajta.

Például.
Nem kell bemennem hétfőnként dolgozni. Be akarok menni hétfőnként dolgozni, mert szeretem, ha van pénzem megvenni dolgokat, amik kényelmesebbé teszik az életemet, és szívesebben választom ezt ahelyett, hogy mondjuk fognám a pereputtyomat és egy busszal nekiindulnék a világnak, hogy utcazenészként éljek.
Nem kell letennem a vizsgáimat. Le akarom tenni a vizsgáimat, hogy diplomát szerezzek.
Nem kell elmosogatnom este. El akarok mosogatni, mert jobban szeretek tiszta tányérból enni, és azt is szeretem, ha nem nől a fejemre a dolog, nem büdösödik a konyha és nem kell egy órán át a mosogató mellett állnom, hogy mindennel meglegyek.

Sorolhatnám még – de inkább soroljátok fel ti magatoknak, mi az, amiről eddig úgy éreztétek, kell, pedig valójában ti akarjátok!

Ha egy pontnál elértek oda, hogy nem kell, hanem akarom azért mert… mert… ömm…, és sehogy sem juttok dűlőre, akárhogy gondolkodtok is, akkor ideje elkezdeni megvizsgálni az alternatívákat.

Nem tudom vagy nem akarom?

A “kell” édes testvére a “nem tudom”, amit szintén a kelleténél többször használunk. A “nem tudom” egy remek kifogás arra, hogy miért is nem indulunk el egy göröngyös, sáros, cudar úton arra, amerre akarunk. A “nem vagyok képes rá” a valóságban gyakran inkább csak azt jelenti, hogy “nem vagyok képes rá egyedül”, vagy “nem tudom, hogyan kell”, vagy “félek tőle” – vagy egyszerűen csak “szeretném, de annyira azért mégsem akarom“.

Ha valamivel kapcsolatban úgy érzed, hogy nem tudod megtenni, egyszerűen nem vagy képes rá, csak mondd ki, határozottan: én ezt nem akarom és nem is fogom megtenni.

Két eshetőség van.

Előfordulhat, hogy rögtön megnyugszol a gondolattól. Jé, én ezt tényleg nem akarom. Remek. Akkor már csak azt kell megfogalmaznod, mi az, amit akarsz helyette?

Én például nemrég úgy éreztem, hogy képtelen vagyok a tavaszi-nyári időszakban egyszerre végigcsinálni a zárógyakorlatomat, a diplomaírást, a diplomavédést, az államvizsgát, az esküvőszervezést, mindezt persze a munka és az írás mellett. Amellett, hogy egyébként valószínűleg képes lennék rá, inkább átfogalmaztam a dolgot. Nem akarom mindezt egyszerre végigcsinálni. Nem akarom, hogy a stressz megkeserítse az esküvőmre való készülődést, amit csak egyszer élhetek át az életben (ha minden a tervek szerint alakul persze), nem akarom, hogy mindez az egészségem és a kapcsolatom rovására menjen. Hogy mit akarok helyette? Egy évvel halasztani a diplomaírást és az államvizsgázást. Helyt akarok állni a munkában, időben megcsinálni a zárógyakorlatot az óvodában, rendszeresen írni, boldog nyüzsgéssel tölteni az esküvői készülődést, és egy évvel később átvenni a diplomámat, amire már az asszonynevem lesz nyomtatva, amire titkon mindig is vágytam, mióta elsőéves egyetemistaként megismerkedtem a kedvesemmel.

A másik lehetőség az, hogy amint kimondod, hogy “én ezt nem akarom”, rögtön kényelmetlenül kezded magad érezni. Lehet, hogy azonnal felkiált benned egy riadt hangocska: “de, de, de, dehogynem akarom!”. Az is lehet, hogy arra gondolsz: oké, én ezt nem akarom, de kell. Az utóbbi esetben már tudod, hová kell visszalapoznod. Ami az első esetet illeti, ez remek dolog – de ettől még persze nem száll fel rögtön a köd, nem világosodsz meg azonnal, hogy mi is a teendőd pontosan. Az, ami miatt úgy érezted, hogy nem vagy képes rá, továbbra is ott fog állni az utadban, de már megvan benned az erő, hogy tudd, át akarsz jutni rajta, mert abba az irányba akarsz menni, csak még nem egészen találtad ki, hogyan. Nem baj. Kezdj el dolgozni rajta. Egyedül nem fog menni? Kérj segítséget. Képzetlen vagy? Keress egy tanfolyamot. Túl drága? Készíts költségvetést, mondj le dolgokról és/vagy keress több pénzt. Félsz? Lépj túl rajta. Nem érsz rá? Szakíts időt.

A világ nem lesz illatos és rózsaszínű attól, hogy tudod, mit akarsz. Az út, ami a célodhoz vezet, nem lesz simább. De könnyebb lesz elindulni és végigmenni rajta.

Fogalmazd át!

Remélem, sikerült megmutatnom, hogy ez tulajdonképpen csak játék a szavakkal – egy nagyon komoly, és nagyon nehéz játék a szavakkal.

Kezdd el játszani. Vedd észre, vagy gondold át és keresd szánt szándékkal, hogy milyen dolgokra mondod azt, hogy “kell” vagy “nem tudom”, és mondd ki helyettük, hogy “akarom” vagy “nem akarom”. Ha kell, mondd ki sokszor egymás után, egészen addig, míg legalább közel annyira bizonyos leszel abban, amit mondasz, mint amennyire bizonyosan érezted, hogy úgy mész hétfőnként dolgozni, mint akinek pisztolyt fognak a tarkójához, vagy hogyha az életed múlna rajta, akkor sem tudnád letenni a nyelvvizsgát.

Nos?

Mi az, amiről azt hitted, kell, de rájöttél, hogy akarod?
Mi az, amiről azt hitted, nem tudod, de rájöttél, hogy nem akarod? Mit akarsz helyette?
Ha mégis akarod, mi áll az utadban, és hogyan foghatnál neki, hogy legyőzd az akadályt?