Életmentő inspirációk

Már sokszor és sok formában megosztottam itt a blogon azt, kik és hogyan inpiráltak az évek során, de a múlt héten úgy alakult, hogy a #PlanWithMeChallenge kihívás “life-saving” témájára elfogott az édes-bús nosztalgia, felidéztem, mennyit változtam az utóbbi évek során és kik voltak rám nagy hatással, és ha már ilyen szépen összegyűjtöttem, megosztom itt a blogon is.

View this post on Instagram

Okay planner community, I know I should share under the #lifesaver prompt of the #planwithmechallenge some life-saving hacks or methods within my planning system, but the truth is, there were no such schedule thunderstorms in my life where any planning system should have come to me and literally save my life. Instead of cool tricks, I'd like to share what really did save my life, at least changed it dramatically. And this is attitude. I'm a maximalist kind of person, and the biggest wormhole of my adult life was when my mom who I idolized in my whole life, died in a hearth attack. This experience and the following months after her death (struggling between grief, work deadlines, college exams and more) really changed me and how I see life. I'm still tending to extreme thinking, drama and whining pessimism sometimes, but I'm constantly learning and changing and working on myself. A few ladies who helped me on my way: Gretchen Rubin @gretchenrubin, the author of The Happiness Project, the amazing Hungarian blogger Lívia Farkas @via_urbaneve, and Marla Cilley @the_flylady. And the gentlemen who are not on the picture but made a huge impact on me: my wonderful husband @kocsisp and Cesar Millan @cesarsway who is officially a dog whisperer, but really, he rather is a human whisperer. Thank you everyone for making my life better!

A post shared by Timi (@nagytimi85) on

“Tudom, hogy a ‘life-saving’ témakörben életmentő trükköket kellene megosztanom a tervező-szervező rendszerem berkeiből, de az igazság az, hogy az elmúlt években soha nem volt akkora felfordulás az időbeosztásomban, ami miatt bármilyen tervező rendszernek szó szerint az életem megmentésére kellett volna sietnie. Úgyhogy klassz tippek és praktikák helyett most arról írnék, ami valóban megmentette, vagy legalábbis alapjaiban megváltoztatta az életemet: ez pedig az attitűd. Alapvető beállítottságomat tekintve maximalista vagyok, és a felnőtt életem legnehezebb időszaka az volt, amikor anyukámat, akit egész életemben bálványoztam, elvitte egy szívroham. Ez az élmény és az ezt követő hónapok, szinte vakon hánykódva a gyász, a munkahelyi határidők, a főiskolai vizsgák és annyi más között, megváltoztattak engem és azt, ahogy az életet látom. Még mindig hajlamos vagyok a végletes gondolkodásra, a drámára, a nyavalygásra és a pesszimizmusra, de azóta igyekszem folyamatosan tanulni, változni és dolgozni önmagamon. Íme néhány ember a sorból, akik nagy segítségemre voltak ezen az úton…”

Gretchen Rubin, a Boldogságterv c. könyv szerzője

“Gretchen Rubin családanya, háziasszony és író, aki egy átlagos hétköznapon rádöbben, hogy elszalad mellette az élet, ő pedig nem szentel elég figyelmet azoknak a dolgoknak, amik boldoggá teszik. Gretchen elhatározza, hogy egy évet rászán arra, hogy életét tudatosan boldogabbá tegye. Nem akar elutazni Tibetbe, nem akar meditálni, nem akar megválni világi életétől – ő csupán a “saját konyhájában” szeretne boldog lenni.

A Boldogságterv ennek az egy évnek a története, ami üdítő őszinteséggel, kedves és derűs stílusban meséli el Gretchen tapasztalatait. Nem tesz nagy kinyilatkoztatásokat és nem akarja feltalálni a spanyol viaszt, mégis felvillanyozza, elgondolkodtatja és megmosolyogtatja olvasóit.” (Gretchen Rubin: Boldogságterv)

Farkas Lívia, az Urban:Eve blog szerzője

“Magával ragadó stílusa, nyüzsgő életigenlése, kifogyhatatlan ötlettára, praktikus látásmódja az, ami magához láncolja az olvasó figyelmét. Viával egykorúak vagyunk, mégis a legőszintébben mondhatom, hogy bölcs nővérként tekintek rá sok szempontból, mert nőként akár lelki, akár praktikus kérdésekkel lapoztam fel a blogját vagy fordultam hozzá kérdéssel, nem volt még olyan, amire hihetetlen rálátással, érthetően és hasznosan ne tudott volna választ adni.” (Top 5 blog, amiket olvasok)

Marla Cilley, a FlyLady

“Amikor annak lélektani gyökereit, gyerekkori traumáit és felnőttkori hatásait taglalta, hogy hogyan és miért nem tudja sok ember kézben tartani a háztartását, amikor másoknak ez annyira egyszerűen megy, Marla stílusa annyira pihe-puha, támogató, megnyugtató és erőt adó volt, mint a legszeretőbb ölelés.

Amikor azonban elérkeztünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mennyire igazságtalan és nehéz az, hogy rendben kell tartanom a háztartást, miközben bezzeg a férjem…, bezzeg a gyerekeim…, akkor Marlából mintha kitört volna az őrmester (…), és ellentmondást nem tűrően, keményen elkezdte szajkózni: nem érdekel. Nem érdekel a nyafogásod. (…) Ne méricskélj. Ne nyafogj. Csak tedd meg, amit meg kell tenni. (…)

Persze nem a FlyLady szeretete és támogatása fogyott el a könyv közepére. Hanem, ahogy Marla írta, túl kell tennünk magunkat azon a hozzáálláson, hogy méricskéljük, mennyit tettünk bele a közös projektbe mi és mennyit a körülöttünk élők, mert ezzel egyrészt pocsékoljuk az energiáinkat, másrészt pedig visszafogjuk magunkat. (…) Ehelyett el kell kezdenünk beletenni a magunk 100%-át, nyafogás, duzzogás és méricskélés nélkül.” (A FlyLady azt mondja: cssst!)

Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki

“Azért mondom mindig azt, hogy Cesar műsorait nemcsak kutyásoknak ajánlom, mert Cesar szerint (ahogy mottója is mondja: segítek a kutyáknak és tanítom az embereket) a problémák zöme nem a kutyák lényében gyökerezik, hiszen ezek a fantasztikus lények nagyon hamar túl tudnak lépni korábbi sérelmeiken, elhagyni rossz szokásaikat. A problémát általában az emberi lélek gondjai okozzák, Cesar pedig ezekre keres megoldást: az embereket tanítja. Az embereknek mutatja meg, hogyan lehet túllépni a korábbi sérelmeinken, a félelmeinken, hogyan lehet magunkban megtalálni az erőt, a határozottságot, a biztonságot, az egyensúlyt (nemtől, kortól, fizikumtól függetlenül), ez pedig olyasmi, ami nemcsak a kutyák, de az emberek életében is hatalmas fordulatokat hozhat.” ({Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc sorozat / Tv műsor)

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc sorozat / Tv műsor

A VKP kihívás keretében ezen a héten arról írunk, hogy mi a kedvenc TV műsorunk, a kedvenc TV sorozatunk.

Vigyázz! Kész! Posztolj!

Sokat töprengtem, ízlelgettem, hogy melyik aktuális kedvencemről vagy régi nagy szerelmemről kellene írnom, majd rájöttem, hogy melyik volt az a sorozat, ami a legnagyobb hatással volt rám és még mindig bármikor meg tudom nézni bármelyik részét, ez pedig nem más, mint Cesar Millan: A csodálatos kutyadoki (Dog Whisperer) című sorozata.

Cesar Millan nagyapja mexikói farmján nőtt fel, és egész gyerekkorában arról ábrándozott, hogy egyszer híres kutyakiképző lesz belőle. Aztán amikor illegális bevándorlóként megérkezett Amerikába, ahol először kutyakozmetikusként tudott a kutyákkal foglalkozni, szembesült vele, hogy az embereknek egészen másra van szüksége, mint a kutyák kiképzésére. Hamar kiderült, hogy Cesar volt az, akire a legproblémásabb eseteket is rábízhatták, hiszen megtalálta a közös hangot azokkal a kutyákkal is, akikhez a többi kozmetikus hozzá sem mert érni. Cesar pedig szembesült vele, hogy bár ezeknek a kutyáknak a gazdái rengeteg pénzt, időt és energiát fordítanak arra, hogy a háziállataik tökéletesen kozmetikázottak, tiszták, csinosak és jól tápláltak legyenek, valójában fogalmuk sincs arról, hogy mi zajlik a kutyáik lelkében és rengeteget gyötrődnek a viselkedésük miatt – míg odahaza láthatta, hogy bár a nagyapja farmján félvad falkába verődtek a kutyák, akik koszosak, büdösek voltak és maguknak vadászták a napi betevőt, mégis valódi vezérként tisztelték a nagyapját, mindig követték az utasításait és soha nem fordultak egyik családtagjuk ellen sem.

Cesar ezért így fogalmazta át küldetését: segíteni akarom a kutyákat és tanítani az embereket. Ez lett nagy sikerű TV sorozatának, A csodálatos kutyadokinak (Dog Whisperer) a mottója is.

2015/01/img_0854.jpg

A sorozat egy átlagos epizódjában két-három problémás esetet ismerhetünk meg egymás után. Valamennyi esetnél a következő a menetrend:

  • A család házi videófelvételekkel és elbeszélésekkel bemutatja a problémát, a kutya viselkedését (itt a félelemtől a romboláson át a legkeményebb agresszióig mindenféle problémával találkozhatunk).
  • Cesar megérkezik a családhoz és személyesen is elbeszélget velük a kutyáról, a probléma előzményeiről, arról, hogyan éreznek ezzel kapcsolatban és hogyan próbálták eddig kezelni a helyzetet.
  • Cesar megismerkedik a problémás kutyával, feltérképezi a viselkedését, tisztázza kettejük viszonyát (itt már gyakran előfordulnak döbbent, könnyes heuréka pillanatok, amikor Cesar pusztán a megfelelő fellépéssel, hozzáállással percek alatt eléri azt, amit a családnak évek alatt nem sikerült).
  • Cesar elmondja és bemutatja a családnak, hogyan kell viselkedniük, mire kell figyelniük, hogy a kutyájuk viselkedésében változásokat érhessenek el.
  • Miután valamennyi esetet megismertük, az epizód végén visszajelzést kaphatunk, hogy néhány hónap múltán hogy alakult a kutyák és a családok sorsa.

A rendhagyó epizódokban ezen kívül még sokféle esetet láthatunk: van, hogy Cesar kutyát választani segít, van, hogy egy egész utca vagy egy kutyabarát munkahely életét reformálja meg, és persze olyan eset is akad, ahol a kutya és a gazda kapcsolata már nem hozható helyre, ilyenkor a kutyák gyakran Cesar központjában találnak új otthonra, majd új gazdákra, ha a rehabilitációjuk sikeresen a végére ért.

Amiért nagyon szeretem Cesar módszerét, az az, hogy nem egy-egy trükk bemutatására, betanítására korlátozódik, hanem holisztikusn kezeli a problémákat és az emberi lélek legmélyére ásva igyekszik feltérképezni annak a gyökereit. Előfordul, hogy a családban bekövetkezett tragédia, veszteség borította fel az egyensúlyt, vagy épp ellenkezőleg, egy új családtag (egy kisbaba, vagy egy másik kutya vagy kisállat) érkezése volt az ok. Az is lehet, hogy nem egy változás a probléma gyökere, hanem valami állandó dolog: nem jut elég érzelmi vagy fizikai energia, idő a kutya nevelésére, vagy egyszerűen teljesen más lelkülettel fordulnak a kutya felé, mint amire szüksége van. Akárhogy is, Cesar soha nem adja alább, mint hogy a szemléletformálással kezdje el a munkát, és csak miután sikerült az emberi érzelmeket, az emberi gondolatokat a megfelelő mederbe terelni, akkor jöhetnek az apróbb trükkök, praktikák.

Azért mondom mindig azt, hogy Cesar műsorait nemcsak kutyásoknak ajánlom, mert Cesar szerint (ahogy mottója is mondja: segítek a kutyáknak és tanítom az embereket) a problémák zöme nem a kutyák lényében gyökerezik, hiszen ezek a fantasztikus lények nagyon hamar túl tudnak lépni korábbi sérelmeiken, elhagyni rossz szokásaikat. A problémát általában az emberi lélek gondjai okozzák, Cesar pedig ezekre keres megoldást: az embereket tanítja. Az embereknek mutatja meg, hogyan lehet túllépni a korábbi sérelmeinken, a félelmeinken, hogyan lehet magunkban megtalálni az erőt, a határozottságot, a biztonságot, az egyensúlyt (nemtől, kortól, fizikumtól függetlenül), ez pedig olyasmi, ami nemcsak a kutyák, de az emberek életében is hatalmas fordulatokat hozhat.

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Házikedvencek

A kutyanevelés visszatérő téma nálam a blogon, mivel Cesar Millan és filozófiája egy meghatározó pont az életemben. Most, hogy a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} blogger kihívásban a házikedvencek a téma, ismét megragadom az alkalmat, hogy beszéljek a kutyanevelésről. (Elnézést a diszkriminációért a többi házikedvenctől, ők is szeretni valóak, de én kutyás vagyok, így erről tudok érdemben írni. :))

20140713-222359-80639771.jpg

Nemrég találkoztam a Facebookon egy harcos-öntudatos kutyatulajdonos szöveggel, amiről egyébként is szót akartam ejteni. Valahogy így szólt (csak lényegében idézem): ha a kutyám felugrik rád, ne lökd el, ha összeszőröz vagy összenyálaz, ne nyafogj, ne kérd, hogy zárjam el, amikor itt vagy, ha nem tetszik, ne ülj le nálam vagy ne gyere be – te sem szeretnéd, ha így viselkednék a gyerekeddel, én sem szeretem, ha így viselkedsz a kutyámmal.

Sok gondolatot elindított bennem ez a kinyilatkoztatás és a hozzá érkezett kommentek, ezeket szeretném most megosztani.

Gyerek-e a kutya?

Mielőtt Dió hozzánk került, a férjemmel, Petivel ünnepélyesen megfogadtuk, hogy mi soha nem leszünk azok a zakkantak, akik babaruhának is beillő, cuki kis ruhákba öltöztetik az állatot és a kutya mamijának meg papijának, vagy anyucijának meg apucijának hívják magukat. – Nos… ezt a két dolgot valóban nem csináljuk. De az összes többi zakkant dolgot igen.

A családjainknak korábban is voltak kutyái, de Peti nemrég nagyon találóan úgy fogalmazta meg az érzéseinket, hogy amíg mások szerint nem is igazi kutya az, amelyik nem ér a térdedig, addig szerintünk nem is igazi kutya az, amelyik nem lehet veled a lakásodban. Hangsúlyozom, ezek a mi érzéseink. Egy percig sem kételkedem benne, hogy más ugyanilyen szeretetet táplál a kinti kutyái iránt. Egyszerűen számunkra Dió hozta el azt az érzést, amiért valószínűleg az ember legjobb barátjának tartják a kutyát: az érzést, hogy teljesebb vele az életünk, amit már nem tudnánk elképzelni nélküle, hogy minden nehézsége ellenére vele sokkal könnyebb minden, mert ha csak a közelünkben van, a szívünk csordultig telik tőle szeretettel. (És igen, ölbe vesszük, és ringatjuk, és megcsókoljuk a homlokát, és játékot veszünk neki, és leülünk vele játszani a padlóra, és esténként a kiságya fölé hajolva nézzük, ahogy alszik.)

Szóval, gyerek-e a kutya? Nem, a kutya nem gyerek, mert a kutya nem is ember. Ahogy nem is riasztóberendezés, kerti dísz, munkaeszköz, lábtörlő, díszpárna, plüssmackó vagy boxzsák. A kutya az kutya, egy értelmes és érzelmes lény, a maga adottságaival, személyiségével, igényeivel és szükségleteivel – és emellett a kutya: családtag.

Bánj vele úgy, mintha a gyerekem lenne!

Még egyszer: a kutya nem gyerek. Sok szempontból mégis egészen helytálló és hasznos lehet, ha úgy gondolunk rá, mint egy gyerekre. Hiszen a kutya egy gyerekhez hasonlóan egyszerre igényli a szeretetünket, a figyelmünket, a gondoskodásunkat, de az erőnket és az iránymutatásunkat is. Felelősséggel tartozunk érte, a fejlődéséért, a viselkedéséért, a tetteiért és annak következményeiért is.

Cesar Millan: Dog Whisperer – A csodálatos kutyadoki című sorozatában volt egy számomra nagyon emlékezetes epizód, amiben Cesart egy asszony hívta segítségül, akinek az ölebe komisz módon terrorizált minden vendéget és főleg az asszony fiát: támadta és csipkedte őket, nem hagyott nekik nyugtot. Amikor Cesar elhelyezkedett a kanapén az asszony mellett és a kutya ellezdte őt is csipkedni, Cesar ezzel a kérdéssel fordult az asszonyhoz: – Mondja csak, mit tenne, ha a fia viselkedne így velem? Ha ő csipkedné az oldalamat és rángatna, szidalmazna és taszigálna? – Hát rászólnék! – hangzott az asszony habozás nélküli válasza. – És miért nem szól rá a kutyájára, amikor ugyanezt teszi? – Azért mert… ő csak egy kutya.

Azt kérni, hogy kezeld úgy a kutyámat, mintha a gyerekem lenne, jó mankó lehet, ha olyasvalakivel van dolgunk, aki egészen más minőségben tekint a kutyára, mint mi: aki nem érzi át, hogy számunkra a kutya több, mint egy házőrző rendszer vagy egy felhúzható játék, a kutya számunkra egy szeretett családtag. Ugyanakkor nagyon jó lenne, ha mi, kutyatulajdonosok nem élnénk vissza ezzel a kettős mércével és egészében elfogadnánk ezt a gondolatot: a kutya olyan, mintha a gyerekem lenne.

Ha a gyermeked összekeni krétaporral vagy lekvárral a kanapét, nem mondod a vendégednek, hogy csak ülj le, ne nyafogj, majd kimosod a ruhádat, és nem várod el, hogy Lego kockákon lépkedjen, hanem feltakarítasz a gyermeked után és tudatosítod benne, hol szabad ennie és játszania, és hol nem, hogy megóvja a környezetet, amiben éltek. Ha a gyermeked akar nyakig maszatosan birkózni a vendégeddel, amivel kárt tehet a vendéged öltözetében, vagy tartja mókásnak, hogy ugrálással, lökdösődéssel és nyálas puszikkal üdvözöljön másokat, tudatod vele, hogy nem szabad mindent, hogy tekintettel kell lennie másokra is és meg kell tanulnia udvariasan viselkedni az emberekkel. Különben is tudod, hogy nincs mindenki olyan viszonyban a gyermekeddel, hogy ölelgesse, csiklandozza és birkózzon vele, nem igaz? Ha a barátod arra kér, hogy szeretne kettesben váltani veled néhány szót, egyszerűen a szobájába küldöd a gyermeked vagy magatokra zárod a konyhaajtót. Ha a gyermeked kezd el ingerülten kiabálni idegenekkel az utcán vagy ordít durva szavakat mindenkire, aki elhalad a kaputok előtt, komolyan elgondolkodsz, mi baja lehet és hogyan segíthetnél rajta, ha pedig megpróbálja megharapni a postást vagy elgyepálja a szomszéd gyereket, mert nem tetszett neki, ahogy az ránézett, akkor azon leszel, hogy ez ne történjen meg még egyszer.

És mindez nem azért van így, mert a tulajdonodnak tekinted, elnyomod és uralkodsz rajta, hanem mert tudod, hogy az iránta érzett szereteted része az is, hogy szabályokat és korlátokat állíts fel, hogy megismertesd az illemmel és megtanítsd tekintettel lenni a többiekre, felelősséget érezz a tettei iránt és alkalmassá tedd a békés, kulturált együttélésre másokkal.

Megértem, hogy rossz érzés, ha egy szeretett családtagodra azt mondják: “de hiszen ez csak egy kutya!”. Viszont én így vagyok ezzel: ha szeretnéd, hogy a kutyáddal úgy bánjanak, mintha a gyermeked lenne, bánj vele te is úgy! – Nemcsak az örömeit kiélvezve, de felvállalva minden felelősségét és nehézségét, gondoskodva nemcsak a testi szükségleteiről, de a jelleme ápolásáról is, komoly elvárásokat támasztva felé, hogy ne csak a te személyes játékszered lehessen, de méltó egyede a világnak, amiben él (annak minden tűzcsapjával, kerítésével, postásával, kanapéjával és tiszta nadrágjával együtt). Ne csak azt a kérdést tedd fel magadnak, hogy engednéd-e, hogy a gyermekeddel így viselkedjenek, hanem azt is, hogy engednéd-e, hogy a gyermeked így viselkedjen – hogy amikor aztán a tettei téged minősítenek (mert téged minősítenek), akkor te is úgy tudd felvállalni őt, mintha a gyermeked lenne, nem pedig “csak egy kutya”.

5 tipp, hogyan csendesítsd le, ha túlpörgött

Nemrég egy újabb kutyus érkezett a falkánkba, így tovább emelkedett az egy főre jutó négylábúak száma (9 fő, 7 kutya – már majdnem minden kézre jut egy mancs, ami pacsit tud adni). Ráadásul a sportos és mozgékony sógorom egy hasonlóan sportos és mozgékony kutyát, egy kiskamasz border collie-t választott társul. Ezért az jutott eszembe, hogy megint hozzak néhány Cesar Millan jótanácsot – ezúttal a hiperaktivitásról.

20140515-185947.jpg

[Smart a kuckójában egy mozgalmas nap után. Forrás: http://instagram.com/p/n9kh31MQNR/]

Egyébként ahogy talán említettem már, Cesar Millan tippjeit nem csak kutyásoknak érdemes elolvasniuk, mert nagyon sok közülük jól alkalmazható “emberfalkákban” is – családban, irodában, óvodai csoportban, stb. –, vagy egyszerűen a saját életünkben, önmagunkkal szemben.

Hogyan csendesítsd le, ha túlpörgött?

  • Hagyd figyelmen kívül! A hiperaktív viselkedés sokszor figyelemvágyból ered, ha pedig válaszul megadjuk a várt figyelmet, akkor legközelebb is ugyanazzal a módszerrel fogja keresni. Ezért figyelemmel jutalmazni csak a nyugodt viselkedést érdemes, túlpörgött viselkedésre válaszul pedig próbáljuk ki a hármas aranyszabályt: nincs beszéd – nincs érintés – nincs szemkontaktus!
  • Adj neki feladatot! A hiperaktivitást ugyanúgy okozhatják a le nem kötött pszichikai és fizikai energiák. Ha azonban adunk egy olyan feladatot, amire koncentrálhat, lekötjük a szellemi kapacitást, ami enélkül izgatottan elkalandozna. Például adhatunk súlyokkal megrakott hátizsákot a kutyára, hogy a hordozásra figyeljen a kerítések, macskák és mókusok helyett. Húzó kutyák (például huskyk, berni pásztorok) mögé kiskocsival (akár utazó gyerekekkel) vagy görkorcsolyával is besorakozhatunk.
  • Mozogasd meg! Sétáljunk, fussunk, biciklizzünk vele, hogy elégessük a fölös energiákat, amiktől megszabadulva sokkal könnyebben elcsendesedhet, megpihenhet.
  • Vizsgáld meg önmagad! Környezetünk gyakran minket tükröz vissza. Különösen igaz ez a hangulatunkra roppantul érzékeny kutyákra és gyerekekre, de néhány felnőtt társunkra is. Ha hiperaktív viselkedéssel találkozunk, érdemes egy kicsit magunkba nézni, vajon nem a saját nyugtalanságunk, bizonytalanságunk, fel nem oldott feszültségünk visszhangjával találkozunk-e, és ha szükséges, magunkon kezdeni a probléma orvoslását.
  • Alkalmazz aromaterápiát! Az illóolajak jótékony hatása az emberre ismert, a kutyák szaglása pedig sokkal fejlettebb az emberénél, sőt a kutyák elsődleges érzékszerve az orr (nem pedig a szem, mint az emberek esetében). Érdemes állatorvossal konzultálni, hogy milyen illatok és milyen adagolási módszerek segíthetnek a kutyánkon, anélkül, hogy veszélyeztetnénk az egészségét.

(A cikk forrása: Cesar’s Way – How to Calm a Hyper Dog)

Ti hogyan kezelitek a hiperaktivitást? (Kutyásoknak, gyerekeseknek, előadóknak, csoportvezetőknek, stb. egyaránt ér jelentkezni!)

Cesar Millan módszerei a gyakorlatban, avagy falkaszellem a hétköznapjaimban 2. rész

Cesar Millan kutyapszichológiai módszerének körbejárását legutóbb azzal hagytuk abba, hogy a két tudatállapot, amit a kutyanevelésben keresünk, az a nyugodt domináns és a nyugodt alárendelt tudatállapot.

Ezt úgy érhetjük el, ha pontosan tisztázzuk és tudatjuk a családunk, a falkánk minden tagjával, hogy mik azok a szabályok, amik közt élünk, és következetesen ragaszkodunk hozzájuk. Nem mindig könnyű ez, amikor az ember a munkából hazaérve csak le szeretne rogyni egy kicsit és elengedni minden feladatot és felelősséget, de bizony ez egy falkavezér dolga. Az, hogy mik legyenek a szabályok, arra nincsenek univerzális törvények, legalábbis nem mindenben, hiszen ahány ház, annyi szokás. Van, aki a házába sem engedi be a kutyáját, van, aki az ágyába is minden gond nélkül. A szabályok tőlünk függnek. Csak néhány példa a mi házunkból – mint mondtam, biztosan vannak, akik nálunk szigorúbb vagy megengedőbb szabályokat hoznak, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a kutyánk mindig tisztában legyen velük, mi pedig mindig elvárjuk tőle a betartásukat:

  • a fürdőszoba tiltott terület (az elérhető vegyszerek miatt)
  • a konyhába belépés csak felügyelet alatt
  • bárhova felugrani (székre, ágyra) csak hívásra lehet
  • nincs lábra felugrálás, kivéve játékban
  • nincs ugatás
  • nincs morgás, kivéve játékban, de ott is csak egy bizonyos mértékig (igazából van egy jól felismerhető hang, amit nehéz leírni, de pontosan érezzük, hogy ez már a határ túloldalán van)
  • a játékain kívül a kutya nem vehet a szájába dolgokat

A szabályok betartatása őszintén szólva néha nehezebb a családtagjainkkal mint a kutyával. Apukám például ragaszkodik hozzá, hogy engedjük meg, hogy őrá felugorhasson a kutya, hiszen általában melegítőnadrágban vagy munkásoverallban van – persze már nem örült annyira a szabály alóli kivételnek, amikor öltönyben jelent meg, és a kutya boldog felugrással üdvözölte. Dió kölyökkorát pedig végigkísérték a sajnálkozó szólamok, miszerint “ennek a kutyának semmit sem szabad, csak vigyázban ülni”, amikor szigorú feddést kapott, ahányszor csak kíváncsiságból megközelített vagy megszaglászott egy kábelt vagy egy cipőt, de ma már senki nem bánja (Dió sem), hogy nyugodtan velünk alhat egy elektromos vezetékekkel, elérhető magasságban tárolt főiskolai jegyzetekkel vagy ruhaneműkkel zsúfolt szobában, vagy hogy maga maradhat egy cipőkkel és papírárukkal teli szobában anélkül, hogy bármiben kárt tenne, ezért nem kell elzárnunk egy sivár környezetbe, amiben nem tehet kárt, akárhányszor nem tudunk figyelni rá.

Ami a szabályok betartatását és a büntetést illeti, néha embert próbáló feladat (különösen egy fáradt estén a kedvenc cipőnk földi maradványai felett), de ragaszkodnunk kell hozzá, hogy a büntetés ne a sértettségünk kitöltéséről szóljon, hanem a határok egyértelmű visszaállításáról. A cél, hogy visszatérjünk a szabályok szabta keretek közé és a megfelelő tudatállapotokba, amint csak lehet, és ezt azzal kell kezdenünk, hogy nyugodt és domináns fellépéssel fordulunk a kutyánk felé – sem bosszúálló ordítással, sem siránkozással, sem könyörgéssel. A határozott, szigorú fellépésünkhöz pedig mindaddig ragaszkodni kell, amíg a kutyánk is vissza nem tér a nyugodt és megadó állapotba. Mivel ez a nyugalmas állapot a cél, kifejezetten fontos, hogy ne haraggal lépjünk fel, ne fájdalmat okozni akarjunk, hanem a kizökkentés módszerével éljünk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például ha Dió ugat (azaz feszültté válik, mert aggódik valami miatt, amit hall, és dominánssá is, hiszen megpróbálja átvenni az irányítást a helyzetben), előbb hanggal (nem szóval, hanem egy éles, gyors, figyelemfelhívó hanggal, “csssst” vagy “e-e”), majd ha szükséges, egy hasonlóan éles, gyors (és nem kifejezetten fájdalmas) mozdulattal (egy apró bökés az ujjbegyekkel a nyakán) felhívom magamra a figyelmét, ha szükséges, közé és az ajtó vagy ablak közé állok és a testemmel terelem odébb, éreztetve, hogy ez a terület az enyém, az én tulajdonom és felelősségem, és mindaddig erőt és hatalmat sugárzok, amíg nem látom rajta, hogy (gyakran egy nagy szusszanással) megnyugszik és elengedi a feszültséget.

A domináns és alárendelt szerepek állandó megtartása közel sem jelenti azt, hogy nem lehet az életünkben jelen a játék vagy a pihenés, de ezekben a helyzetekben is tisztázott szabályok közt kell maradni, és mindig fel kell vállalni, hogy erőfeszítést tegyünk a korlátok megtartására. Ahogy írtam például, nálunk szabály, hogy játék közben sincs ugatás és egy bizonyos szintnél agresszívebb morgás. Az, hogy önfeledten játszunk, birkózunk, tépünk egy játékot mindkettőnk örömére, nem jelenti azt, hogy ne lennék hajlandó bármikor megszakítani a játékot azért, hogy emlékeztessem Diót a szabályokra, még akkor is, ha igenis élveztem azt a játékot és még nagyon szívesen folytattam volna. Imádok úgy szundítani, hogy Dió mellettem kucorog az ágyban, de ragaszkodom hozzá, hogy én kezdeményezzem azt, hogy az ágyba bújjon mellém, és ne tehesse azt meg kénye-kedve szerint, csakis akkor, ha én hívom.

A pozíciónk megerősítésére dominancia-játékokat is szoktunk játszani, amik ugyan gonoszkodásnak tűnhetnek, de hasznosak és jótékonyak, mert segítenek szemléletesen bemutatni és könnyen megjegyezhetővé tenni a kutyánk számára a szabályokat. Ilyen például az, amikor evés közben megsimogatom Diót, sőt néha a táljába is belenyúlok, vagy elveszem és visszaadom, ha pedig feszültségre ragadtatja magát, kizökkentem. Ezzel segítek neki észben tartani, hogy az étel feletti rendelkezés olyasmi, ami az én felelősségem és persze kiváltságom is. Játék közben néha kizökkentem és megálljt parancsolok neki, elveszem a játékát és kisajátítom, majd rögtön vissza is adom neki, persze amint belenyugszik a helyzetbe. Ami a közlekedést illeti, legyen szó sétáról vagy a lakáson belüli közlekedésről (elsősorban a küszöbök átlépéséről), ragaszkodunk hozzá, hogy a “falka” (azaz Dió) mindig csak a falkavezéreket követhesse, ez egy nagyon egyszerű (bár néha türelmet és kitartást igénylő) módja a szerepek tisztázásának.

És hogy mi a jutalma mindennek, miért éri meg fáradozni vele, kitartani akkor is, amikor az embernek semmi hangulata falkavezérest játszani? Már úgy értem, azon túl, hogy másfél év alatt mindössze egyetlen cipő, egy lábtörlő és egyetlen tekercs papírtörlő esett csak áldozatul Diónak, és hogy soha nem evett bele a tényérunkba vagy tett kárt a bútorainkban? Azokért a pillanatokért éri meg, amik sokkal gyakoribbak, mint a határok körüli dominanciaharc – amikor egy csendesen szundikáló, vagy egy boldogan nyüzsgő kisállattal élünk együtt, akinek a jelenlete beragyogja a napjainkat. Ez pedig végső soron az, amiért úgy döntöttünk: megosztjuk egy négylábú lénnyel az életünket, és azon leszünk, hogy megteremtsük számára a harmonikus élet lehetőségét, hogy aztán képes legyen ezt a harmóniát kiterjeszteni ránk is úgy, ahogy csak egy boldog kutya képes.

Cesar Millan módszerei a gyakorlatban, avagy falkaszellem a mindennapjaimban 1. rész

Már írtam arról, mennyire kedvelem Cesar Millant és kutyapszichológiai módszerét, de úgy gondoltam szentelek neki még (legalább) egy cikket, és megpróbálom most már talán valóban a kutyások örömére is bemutatni, hogyan alkalmazzuk elveit és módszereit a hétköznapjainkban.

Mindketten kutyás családban nőttünk a kedvesemmel, de Dió az első közös és saját kutyusunk. Ráadásul szobakutya, aki az itthon töltött napjaink minden percét megosztja velünk, nem mondom, hogy szinte családtag, mert ő ténylegesen családtag, sőt néha már szinte aggasztó mértékig élvezi a törődésünket és a szeretetünket. Azért vettük magunkhoz, hogy élettel töltse meg és boldogabbá tegye a hétköznapjainkat – amire hihetetlenül nagy szükség is volt, miután nem sokkal az érkezését követően veszítettem el az anyukámat -, és nagy felelősséget éreztünk aziránt, hogy a nevelését komolyan vegyük és jól csináljuk, hogy valóban az öröm és ne a bosszúság forrása legyen az otthonunkban és az életünkben.

Már az érkezése előtt elkezdtem magamba szívni Cesar Millan módszereit, elsősorban A csodálatos kutyadoki (Dog Whisperer) című sorozatának epizódjaiból, de az azonos című könyvét is elolvastam. Sőt, ami azt illeti, Cesarnek nagy szerepe volt abban, hogy kutyát vállatunk, hiszen a módszereit megismerve garantáltnak láttam azt, hogy kiegyensúlyozott, boldog kisállatot fogunk tudni nevelni, aki gondtalanabbá és örömtelibbé, nem pedig bonyolultabbá teszi majd az életünket, és ki ne vágyna egy plusz örömforrásra az életben?

Aki Cesar Millan módszerei szerint szeretné nevelni a kutyáját (amit részemről erősen ajánlok, egyszerűen azért, mert a boldog kutya-gazda kapcsolat záloga), az jobb, ha egyszer és mindenkorra tisztázza magában, hogy a kutya az kutya, akkor is, ha ruhába öltöztetjük, kicsikémnek szólítjuk, magunkat pedig a mamájának hívjuk. (Ezek a dolgok nem tilosak, és én sem vagyok minden bűn nélkül való, de ami tilos: megfeledkezni arról, hogy a kutyánk nem egy kisgyerek vagy egy plüssmackó, vagy csengő vagy riasztóberendezés, hanem a kutyánk egy kutya.) Ha ezt a néha nem is annyira könnyen feldolgozható tényt tisztáztuk magunkban, érdemes tisztába jönni azzal is, hogy a kutya természetéből fakadóan falkaszellemű lény, és az marad akkor is, ha ő az egyetlen kutya egy emberekkel teli házban, és ha egészséges lelkű házikedvencet szeretnénk nevelni, tekintettel kell lennünk rá, mik az igényei.

Mint minden lény, a kutya is megpróbálja egy csapatban, egy társaságban, egy falkában feszegetni a határait, próbálgatni az erejét. De jobb, ha tudjuk, hogy ugyanúgy, ahogy az emberek közt is nagyon kevesen éreznék jól magukat, ha valójában kineveznék őket egy nagyvállalat (vagy akár csak egy osztály vagy csoport) élére, az ezzel járó összes felelősséget a vállukra rakva, ugyanígy a kutyák legnagyobb százaléka sem alkalmas arra, hogy falkavezér legyen (ha a természetben élnének sem lennének egy falka vezetői), de a maradék kis százalék is képes rá, hogy falkatagként teljes életet éljen, ha egy nála rátermettebb falkatag (figyeljünk, ezek vagyunk mi!) veszi át a falka irányítását. Jobb tehát, ha a saját és kutyánk lelki békéje érdekében helyre tesszük magunkban ezt a kérdést: a kutyánknak arra van szüksége, hogy mi legyünk a falkavezérek. Higgye el mindenki, az én hétkilós, puhamancsú kisállatom nem aludna nyugodtan éjszakánként, ha azt hinné, hogy az ő felelőssége megőrizni az otthonunk biztonságát, hogy neki kell megvédenie minket, hogy neki kell gondoskodnia a napi betevőnkről, és neki kell megszerveznie a család életét. Talán néha berzenkedik a korlátok miatt, amiket neki szabunk, de hosszú távon igazán boldogtalan lenne, ha nem biztosítanánk róla, hogy olyan (képletes) falakkal van körbevéve, amelyek biztonságossá teszik az életét, hiszen a falka vezetőiként nekünk kell gondoskodnunk mindazokról a dolgokról, amik a biztonságot jelentik számára és számunkra.

Fontos tisztázni, ki a falkavezér és a falkatag, és mi a különbség a kettő között. Az emberek otthonaiban, emberek, kutyák és néha más állatok által is alkotott falkák nem egészen olyan felépítésűek, mint a vadonban bolyongó farkas- vagy kutyafalkák. A természetes falkákban egy alfahím vagy esetleg egy alfapár van, családjainkban azonban minden ember – a totyogó gyermekek, a bottal járó nagyszülők és a postás is – falkavezér, míg a kutya vagy kutyák falkatagok. Segít tisztán látni a különbségeket, ha megismerkedünk a Cesar Millan módszerének egyik alapkövét adó tudatállapotokkal. A tudatállapotok érzelmi töltetüket illetően lehetnek feszültek vagy nyugodtak, a hatalmi pozíciót tekintve dominánsak vagy alárendeltek. Egy sarokban reszkető kutya feszült és alárendelt, egy papuccsal ütlegelő és kidagadt erekkel ordító gazda feszült és domináns, egy kerítést támadó kutya feszült és domináns, egy kisgyerek, aki fél megsimogatni ezt az állatot, feszült és alárendelt. A feszültség (ami bármikor agresszióba torkollhat) mindenképpen elkerülendő, hiszen sosem lehet egy egészséges kapcsolat alapja. Ha pedig nem szeretnénk olyan házban élni, ahol a kutyánk dönti el, mikor ehetünk és mikor nem, mikor alhatunk nyugodtan az ágyunkban és mikor nem, mikor fogadhatunk vendégeket és mikor nem, hordhatunk-e ép cipőket és ruhákat vagy nem, és így tovább, akkor azt is jobb tisztázni, ki van domináns és ki alárendelt pozícióban. A két tudatállapot tehát, amit keresünk, a nyugodt domináns és a nyugodt alárendelt (megadó) állapot.

(Hamarosan innen folytatjuk!)

A “csitt!” hatalma, avagy Cesar Millan és a belső szörnyetegem

Nemrég ismét összefutottam a tévében Cesar Millan kutyapszichológus műsorával, aki nálunk “A csodálatos kutyadoki” néven, hazájában mint “Dog Whisperer”, azaz kutyákkal suttogó vált ismertté.

Cesar Millan módszerének már azelőtt nagy rajongója lettem, hogy kiskutyánk, Dió hozzánk került volna, és eltökéltem, hogy az ő elvei szerint fogjuk nevelni. Minden egyes nap érzem ennek áldásos hatását, amikor látom, milyen nyugodt, ragaszkodó, kiegyensúlyozott, energikus, hogy milyen fantasztikus képessége van arra, hogy elengedjen maga mellett minden feszültséget (például az utcán őrjöngő kutyák rossz energiáit fel sem veszi), vagy arra, hogy könnyedén váltson a lelkiállapotok között, heves játékból nyugodt figyelembe, pihenésből energikus játékba, magától vagy egy-egy irányító szó vagy mozdulat hatására.

Cesar Millan módszere azért figyelemre méltó, mert a klasszikus kondicionálás és az emberi pszichológiához hasonló módszerek helyett a kutyák ősi természetéhez nyúl vissza, abból merít tapasztalatot. Módszerének gyökerei nagyapja mexikói farmjára vezethetők vissza, ahol a félvad kutyafalka felett nagyapja agressziótól mentes, de határozott, ösztönös dominanciával uralkodott, pontosan úgy, ahogy azt a kutyák természete diktálta és igényelte.

Azonban most nem is kifejezetten a kutyanevelésről szeretnék beszélni – bár minden kutyatulajdonosnak szívből ajánlom műsorait és könyveit -, hiszen első találkozásunkkor én sem kutyatulajdonosként figyeltem fel rá.

Akkoriban épp Eckhart Tolle: A most hatalma c. könyvét hallgattam hangos könyv formájában, amely annak fontosságáról szól, hogy letegyük a minket nyomasztó terheket azzal, hogy elengedjük a múltból magunkkal hurcolt sérelmeket és kivetítjük aggodalmainkat a jövőre. Egyszer aztán az ebédlőasztalnál ülve arra kaptam fel a fejem, hogy a hátam mögött a tévében pontosan ezek a gondolatok hangzanak el: azért nem tudsz pozitív élményt szerezni a jelen pillanatban, mert a múltbéli sérelmeidet vetíted ki a mostra, és hagyod, hogy a félelmeid fessék eléd az elkövetkező pillanatokat, amikkel így elő is idézed a bajt.

A televízióban Cesar Millan beszélt épp egy olyan gazdához, akit már többször megharapott a kutyája, és ezért valahányszor felé közeledett, az járt a fejében, hogy megint meg fogja tenni, a közéjük feszülő félelem és negativitás pedig olyan feszültté tette kutyát és gazdáját egyaránt, hogy ez a nyomás valóban agresszióhoz vezetett. Cesar Millan azonban megtanította a fiatal nőnek azt, hogy a kutya az emberrel ellentétben nem őrzi az elmúlt dolgokat, nem kapaszkodik beléjük, így senki más, mint maga a múltbéli terheket cipelő ember az, aki újra és újra feleleveníti, nem hagyja elmúlni és ismétlődésre hívja ezeket az eseményeket.

Ahogy elbűvölt ez a különös fickó, és a sorozata rendszeres nézőjévé tett, megtudtam, hogy a legfontosabb pillér a módszerében az energia, az a belső lelki- és tudatállapot, amelyet mindenek előtt meg kell teremtenünk magunkban és kifelé sugározni, valamint fel kell tudnunk ismerni és tudnunk kell befolyásolni kutyánkban is. Hogy kapcsolatunk ezekkel a lényekkel akkor harmonikus és egészséges mindkét fél számára, ha egyik részről sincs benne agresszió, félelem vagy bizonytalanság, és pontosan tisztázott a dominancia kérdése. Minden más (a híres Cesar Millan féle “csitt!”, a póráz, a testtartás, stb.) csak ennek megnyilvánulása, eszköze, de a mag a megfelelő tudatállapot mind a domináns fél részéről (aki nem agresszióval, hanem nyugodt felelősségvállalással irányít) és a megadó fél részéről (aki tudja, hogy biztonságban és jó kezekben van, ezért szívesen átadja az irányítást).

Ahogy figyeltem Dió lelki békéjét, azon gondolkodtam, hogyan tudnám mindezt alkalmazni a stresszkezelésben, amivel mostanában erősen küzdök. Eszembe jutott a belső kis szörnyetegem, az a jószág, amit biztosan mindenki ismer, mert szerintem mindenkinek van egy ilyen háziállata, aki annyira hajlamos rá, hogy átvegyen mindenféle feszültséget, hogy tépje-rágja az aggodalmakat, idegen helyzetekben különösen feszültté és harapóssá váljon, és ha felé nyúlunk, belénk is marjon. Ugye nem csak nekem van ilyen belső szörnyetegem?

Arra gondoltam, talán ez a belső kis stresszgombóc sem vágyik másra, mint hogy valaki tudassa vele, hogy nem az ő nyomasztó felelőssége, hogy minden helyzetben megvédje és irányítsa a gazdáját, hogy valaki csak kizökkentse abból a negatív önmarcangolásból, a gumicsont dühödt csócsálásából, amibe belekergette magát, és egyszerűen csak a földre vigye és azt mondja neki: nyugi, majd én irányítok, te csak pihenj és kövess.

Ha valaki belegabalyodott volna a hasonlatomba, arról beszélek, hogy a tudatom legyen a tudatalattim “gazdija”.

Ez nem a tudatalatti elnyomását és a tudat mindenhatóságát jelenti természetesen. Nagyon becsülöm a tudatalattimat, ahogy becsülöm Diót is, az elemi bölcsességét, a soha nem szűnő vidámságát, a lazításra való képességét, a szeretetet, ami benne lakik. Ezt soha nem akarnám megtörni, megsemmisíteni, megalázni vagy lebecsülni. Mindezt azonban nem tudná átélni és átadni nekem, ha nem lennék tudatos, felelős, domináns gazdája, ha nem vennék le a válláról olyan terheket, amiket nem hivatott cipelni, ha nem tanítottam volna meg, hogyan zökkenjen ki a feszült állapotból és nyugodjon meg úgy, hogy átadja az irányítást nekem.

Érdekes, hogy akármilyen mély gödörben is vagyok lelkileg, akármilyen fáradt is vagyok fizikailag, akármilyen elgyötört is vagyok szellemileg, olyan stabilan sikerült kialakítanom a domináns-alárendelt kapcsolatomat Dióval, hogy ebből sosem billenünk ki, a legnagyobb vész esetén sem, ami mindkettőnknek csak jót tesz, mindkettőnk számára meghálálja magát.

Úgyhogy arra gondoltam, teszek egy próbát, és megpróbálom a bennem lakó, aggódó, félős, agresszióra hajlamos, elveszett kis lényt úgy kezelni, mint egy sajátos házi kedvencet, aki sokkal többre hivatott, mint hogy szétcincálja a lábtörlőt és kétségbeesetten őrizze a házat. Diótól már megtanultam, hogy nemcsak hogy képes vagyok rá, de némi gyakorlás után különösebb megerőltetés nélkül folyamatosan képes vagyok rá, hogy biztonságot nyújtó, domináns gazda legyek. Most örökbe fogadom ezt a másik jószágot is. Neve még nincs.

Ti hogy boldogultok a belső manótokkal?