Rita barátnőm adott egy szuper ötletet a blogomhoz, amikor megkérdezte, miért nem indítok egy rovatot, amiben a kedvenc tárgyaimról írok, a hozzájuk kapcsolódó sztorikról, emlékekről, érzésekről.
Bár igaz a mondás, hogy a legjobb dolgok az életben nem dolgok – mégis, a tárgyakhoz, a holmikhoz sok érzelem tapadhat, és így a dolgok, ha nem is feltétlen a fogyasztói kultusz értelmezése szerint, de igenis fontosakká válhatnak.
Hát élek az ötlettel, és indítok egy rovatot a kedvenc holmijaimmal és a hozzájuk kapcsolódó gondolatokkal.
Az illusztrációért természetesen az instagram fiókomat fésültem át, és magam is meglepődtem, mennyi olyan holmit örökítettem meg a képeim között, amikről írhatnék. De kitartok az első gondolatom mellett, és arról a tárgyról írok, azzal a képpel, ami először beugrott, amikor Rita kérését olvastam.
[We are ready to go. \o/ #shoes
http://instagram.com/p/Zuj220JLBq/]
Meglehetősen szerencsétlen formájú lábfejem van, hobbit-lábnak is szoktam csúfolni, mivel rövid (35-ös cipőt hordok), cserébe viszont széles és buci formájú, magas boltozatú. (Valamint jóformán nincs bokám, a lábszáram után rögtön a tömzsi lábfejem következik, nincs meg az a szép ívű átmenet a kettő között.) Körömcipőt is nagyon nehéz kapni a lábamra, de a balerinák egyszerűen reménytelenek voltak a számomra, hiszen ami elég széles volt, hogy a kis cipó alakú lábamat beleerőltessem, az akár három ujj szélesen is tátongott hátul a sarkam mögött, mert ezeket a holmikat egyszerűen karcsú és hosszúkás lábfejekre tervezték, nem az én hobbit-praclimra. Mígnem egy tavasszal makacsul elkezdtem hinni benne, hogy találni fogok a lábamra illő balerinát, mert nagyon vágytam egy ilyen darabra.
Nem sokkal később a Deichmann cipőüzlet gyerekosztályán rá is találtam! (Ja igen, jellemzően a gyerekosztályon vásárolom a cipőimet.) Tökéletes darab volt, nem az a hosszú, karcsú fazon, mint általában, hanem egy kicsit bucibb, ráadásul gumis kiképzése miatt tökéletesen rásimult a furcsa formájú praclimra. Imádtam, boldogan hordtam egy tavaszon, nyáron és őszön át. Strapabíró, kényelmes jószág volt, amiben bármeddig el tudtam gyalogolni, és úgy tűnt, bármeddig el is jön velem.
Mígnem egy szörnyű, szörnyű napon… arra értem haza, hogy a kölyökkutyám szétcincálta a balerinámat. Ez volt az első és egyetlen cipő, amit valaha is tönkretett, de ez persze nem vigasztalt meg. Szomorúan mondtam Petinek, hogy kellett volna vennem egy tartalékot is, ha már rátaláltam egy ilyen különleges darabra – persze már késő bánat volt.
Viszont, már tudtam, hogy létezik az én lábamra illő balerina, így a következő tavasszal még eltökéltebben vágtam neki, hogy találjak egyet. A Deichmannban pedig hihetetlen módon egyet fizet, kettőt vihet akcióval vártak, amiben a tavalyi kollekciótól akartak szabadulni – a polcon pedig ott várt rám ugyanaz a balerina, és mindkét utolsó darab az én méretemben volt. Le is vettem mindkettőt a polcról – bár Peti azt hitte, viccelek, de ha már egyszer megbántam, hogy nem vettem tartalékot, amikor lehetőségem volt rá, megmondtam, hogy még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát.
Mivel mementóként elraktam a megrágott darabot is, így jelenleg három párt őrzök ebből a csoda kis balerinából, ami mindig emlékeztet, hogy sohasem lehetetlen kérés egy tökéletesen hozzánk illőt találni (párkeresőknek is ajánlom a szívükbe vésni a gondolatot), és az elszalasztott lehetőségeket sem kell túl komolyan venni, mert lehet, hogy hamarosan sokszorosan térnek vissza.
A fenti kép egyébként akkor készült, amikor Rita barátnőm esküvőjére indultunk. :)
Nektek van olyan holmitok, amit mintha csak nektek találtak volna ki?