Az az életcélom, hogy dilettáns amatőr legyek. – Hogy miért? – Ami azt illeti, a kérdés inkább az, hogy másoknak miért nem ez a leghőbb vágya.

Nemrég ismét szembejött velem Csíkszentmihályi Mihálynak, a flow, a tökéletés élmény fogalom megalkotójának egy emlékezetes gondolata. 

“Eredetileg az „amatőr”, amely a latin „amare” (= szeretni) szóból ered, arra a személyre utalt, aki szereti csinálni, amit csinál. Ugyanígy a „dilettáns”, amely a latin „delectare” (= örömet lelni valamiben) származéka, olyasvalaki volt, aki élvezett egy bizonyos tevékenységet. (…) Semmi sem illusztrálja jobban, hogy megváltozott a magatartásunk az élmény értékével szemben, mint éppen ennek a két szónak a sorsa. Volt idő, amikor amatőr költőnek vagy dilettáns tudósnak lenni csodálatos volt, hiszen ez azt jelentette, hogy az életet értékesebbé lehetett tenni az ilyen tevékenységekben való elmélyedéssel. (…) lassan kínossá vált, ha valakit dilettánsnak neveznek, annak ellenére, hogy a dilettáns azt éri el, ami a legfontosabb – örömet szereznek neki a saját cselekedetei.”

Azonban ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz ezzel az életcéllal kapcsolatban, fel kell jegyeznem Stephen King egy gondolatát is:

“Ezzel kezdődik: told az íróasztalodat a sarokba, és valahányszor leülsz írni, emlékezz rá, hogy miért nem a szoba közepén áll. Az élet nem a művészet támogatására szolgál. Másképp működik.”

Sokszor szembesültem már vele, és valószínűleg még számtalanszor fogok az életem során, hogy ha boldog vagyok és azon dolgozom, hogy még boldogabbá váljak, legyen szó egyszerű hétköznapi derűről vagy arról, hogy olyasmivel foglalkozom, ami érdekel és örömet okoz, nagyon hamar kialakul az a kép, hogy ez az út fájdalomtól és munkától mentes, könnyű, sőt mi több, lusta, léha, komolytalan. 

Sokszor hallom azt, hogy egészen biztosan azért érzem magam ilyen derűsnek, mert fogalmam sincs arról, milyen is valójában az élet – de ha majd egyszer felnövök, majd ha egyszer messzebbre fogok látni a kis mesevilágomnál, amiben mindeddig semmi bántódás nem ért (hehh, hát persze, hogy nem…), akkor majd nem leszek ilyen derűs. Azt hiszem, ennél ékesebb példa nincs is arra, hogyan válik a dilettáns szó a gyengeelméjű szinonimájává – hiszen az, ha valaki örömét leli a kialakított életében és a választott tevékenységeiben, nem jelenthet mást, mint hogy olyan gyengeelméjű, hogy fogalma sincs  a világ szörnyűségeiről, amik mindenki más, minden normális és értelmes ember életét megkeserítik. És véletlenül sem olyasvalakiről van szó, aki az adott körülményei között is azon igyekszik, azon dolgozik, hogy minél több olyan tevékenységgel, olyan élménnyel töltse meg az életét, amik örömet okoznak neki.  

Dilettánsnak és amatőrnek lenni tehát nem egy elismert életcél. Boldognak lenni sem egy megbecsült életút. Aki ilyesmire vetemedik, jobb, ha “a sarokba tolja az íróasztalát”, és lélekben felkészül a fogadtatásra. Ez is ezzel a csodálatos pályával jár. 
De úgy gondolom, megéri. Én legalábbis azon vagyok, hogy főállású amatőr, lelkes dilettáns legyek.