dieter f uchtdorf címkéhez tartozó bejegyzések

Mormon péntek – A válasz minden kérdésünkre

Kategória: Kategória nélkül by

Hosszú kihagyás után ismét jelentkezem a mormon péntek rovattal (mert péntek van, ha mondom! :)), méghozzá nemcsak azért, mert ezen a hétvégén tartják a 2015-ös őszi általános konferenciát, hanem mert ennek kapcsán az elmúlt héten böngésztem egy kicsit a “hogyan készüljünk fel az általános konferenciára” témájú cikkeket, és a Liahona magazin archívumában megtaláltam Dieter F. Uchtdorf egy korábbi cikkét, ami nagyon jól összhangba hozható a legutóbbi inspiráló olvasónapló tippjeimmel.

Emlékeztek, abban a cikkemben arról írtam, hogy a gyakorlott bibliaolvasók tapasztalataiból hogyan profitálhatunk nem csak a klasszikus, vallásos Biblia, de bármilyen “biblia”, könyvtár olvasásakor. Ahogy írtam arról is, hogy szerintem ezek a módszerek azért működnek ilyen jól vallástól függetlenül is, azért tudunk nemcsak a szent könyvekben, de bármilyen olvasmányban építő, inspiráló, csak nekünk szóló mondatokat, üzeneteket találni, mert az emberi elme szereti az ilyen játékokat: szeret összefüggéseket találni, szeret válaszokat találni a kérdéseire. A válaszok így valójában nem egészen kívülről érkeznek: egy gondolat azért szól sugallatként személyesen nekünk, mert olyasmivel rezonál, ami már eleve bennünk van, kimondott vagy kimondatlan kérdés, kétely, érzés, gondolat formájában.

Sugallat-1000

Most pedig következzenek ennek szellemében, az én tolmácsolásomban (és megfogalmazásomban) Dieter F. Uchtdorf tanácsai, illetve azok “világi kistestvérei” arról, hogyan készüljünk fel az inspiráló üzenetek fogadására:

  • Legyenek kérdéseink! Foglaljuk össze magunkban, akár írjuk össze, hogy mi az, ami foglalkoztat, nyugtalanít, mi az, amire választ keresünk vagy amiben útmutatásra vágyunk. Egy kétnapos konferencia hatalmas mennyiségű üzenetet tartalmaz, és bár mind hasznos és inspiráló lehet, lesz közötte néhány, amiről úgy érezzük, itt és most csak nekünk szól, hiszen pontosan választ ad a kérdéseinkre. Hogy könnyebben megtaláljuk ezeket, magunkon segítünk, ha tudjuk, mik azok a kérdések, amikre választ keresünk.
  • Nem baj, ha egy üzenet ismerős! Sőt. Ha úgy érezzük, hogy egy gondolatot újra és újra hallunk, más és más forrásokból, apróbb eltérésekkel, talán nem véletlen az, hogy éppen ez üti meg a fülünket újra és újra. Talán épp olyasmit pedzeget bennünk, ami kitartóan foglalkoztat, tudatosan vagy tudattalanul.
  • Az ihletet használjuk iránytűnek! Ha úgy érezzük, hogy egy gondolat megihletett, hogy megmozdított bennünk valamit, hogy igazán nekünk szólt, akkor ne hagyjuk ezt meg egyszeri élménynek. Gondoljuk át, mit jelenthet nekünk a mindennapokban, hogyan tudnánk alkalmazni a gyakorlatban, és hagyjuk, hogy az elkövetkező hetekben és hónapokban iránytűként szolgáljon a számunkra.
Hírdetés

Mormon péntek: Kapcsold fel a villanyt!

Kategória: Kategória nélkül by

“A lelki világosság ritkán adatik meg azoknak, akik csupán ücsörögnek a sötétben, arra várva, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.” (Dieter F. Uchtdorf)

Minél több beszédét hallom, olvasom, annál biztosabb vagyok benne, hogy Dieter F. Uchtdorf elnök szavai azért állnak hozzám mindig annyira közel, mert sokszor szól a “kezdőkhöz és újrakezdőkhöz”, azokhoz, akik csak keresik a hitüket vagy csak vágynak rá, hogy valamilyen lelki bizonyosságot nyerjenek, és sokszor hangsúlyozza, hogy nem baj, ha még csak egy út elején járunk vagy még ott sem, épp csak vágyunk rá, hogy egyszer megtaláljuk majd azt az útjelzőt, ami az ösvény kezdetét mutatja, ez nem tesz minket kevesebbé vagy rosszabbá, nekünk is ugyanúgy van hely, velünk is érdemes foglalkozni. Uchtdorf elnök emellett, annak ellenére, hogy vallási vezetőként beszél, sokszor szól olyan “alapszintű praktikákról”, amik az Istenbe vetett mélyebb (vagy igazából bármiféle) hit nélkül is jól használhatóak a mindennapokban a lelki élet gazdagítására, éppen azért, mert azokhoz szól, akik nem elmélyíteni vagy finomítani, hanem éppen hogy egyáltalán megtalálni, felfedezni szeretnék a hitüket, megkezdeni lelki utazásukat.

A hittel kapcsolatos cikkeimben már többször is boncolgattam azt a kérdést, hogy “hogyan kelhetne át a csirke az úton, ha az úton való átkelést oktató intézet az út túloldalán van”, azaz hogy hogyan oldható fel az az ellentmondás, hogy a hithez vezető javasolt út gyakran az, hogy kezdjük el gyakorolni azt a hitet, amivel még nem is rendelkezünk. Uchtdorf elnök egy régebbi konferenciai beszédében most ismét rátaláltam erre a témára, ezért arra gondoltam, megosztom veletek – úgyis kimaradt mostanában a mormon péntek.

Ahogy a beszédből kiemelt fenti idézetben is javasolja Dieter F. Uchtdorf: keresni kell a lelki világosságot, a hitet, különben elég valószínűtlen, hogy magától ránk talál. Ha másnak nem is, legalább egyfajta vágynak, indíttatásnak kell lennie bennünk, hogy lelkileg fejlődjünk, különben nehezen fog jönni a megvilágosodás. A kérdés az: kell-e ezen kívül valami más?

A hálával kapcsolatban már megosztottam Uchtdorf elnök gondolatait, miszerint a hála nemcsak egy válasz reakció kellen hogy legyen valamilyen pozitív eseményre, hanem a hála egy hozzáállás, amit bárki bármikor elkezdhet gyakorolni, nem kell hozzá semmi különösebb eseményre vagy jelre várni. A hittel kapcsolatban pedig ugyanezt üzeni ebben a beszédében: “A tökéletes hely a kezdéshez pontosan az, ahol éppen vagytok.”

A világosság (a hit, egy magasabb szintű lelki élmény, a boldogság, a béke) keresését, ahogy mondja, hajlamosak vagyunk egy “mindent vagy semmit” helyzetnek tekinteni: gyakran úgy érezzük, hogy sötétségben vagyunk (mert kétségeink vannak, félünk, gyászolunk, haragszunk vagy tele vagyunk stresszel és bizonytalansággal), de nem tekintjük fényesnek, világossággal telinek a helyzetünket addig, amíg az ajtó tárva-nyitva nem áll, amíg a fényár teljesen el nem önti a szobát. Pedig a világosság beengedése mindig egy résnyire nyitott ajtóval kezdődik: ha már beszűrödik akár csak egy egészen keskeny résen a fény, van minek örülnünk, van mibe kapaszkodnunk, és tudjuk, hol kell tapogatóznunk, hogy az ajtó még jobban kinyíljon. Más szóval: a lelki világosság keresése is egy folyamat, aminek az első, homályban tapogatózó lépése sem kevésbé értékes vagy tiszteletre méltó, mint az utolsó lépések, amikor már magabiztosan tárjuk szélesre az ajtót, beengedve a fényözönt.

IMG_0754.JPG

A lelki világosság keresésének három lépése, a megvilágosodás “baby step”-jei a következők:

  1. lépés: kezdd ott, ahol most vagy! Fogadd el, hogy nem kell megütnöd semmilyen mércét ahhoz, hogy jogosult legyél elkezdeni keresni a lelki világosság, a hit, a boldogság, a béke állapotát, és hogy azonnal rá is találj az első jeleire az életedben. Nincs szintfelmérő, nincs belépési díj, nem kell hozzá erkölcsi bizonyítvány, orvosi vizsgálat vagy előképzettség. Úgy, ahogy ebben a pillanatban vagy, készen állsz a kezdésre.
  2. lépés: kezdj el keresni! Ha nem is tudod pontosan, hogy kell imádkozni (hogy kinek és mit kellene mondanod egy imában), azért csak imádkozz – más szóval: kérj! Fogalmazd meg, mire vágysz, mi az a lelki állapot, amit el szeretnél érni, az a lelki ajándék, amit el szeretnél nyerni, kérd és hidd el, hogy megkaphatod!
  3. lépés: keress tovább! Fogadd el, hogy nem vagy tökéletes. Fogadd el, hogy hibázni fogsz, hogy a dolgok nem mennek mindig csettintésre, nem minden egyszerre történik. Semmilyen lelki ajándék (a nyugalom, az elengedés képessége, a hálás, békés hozzáállás) nem jön instant csomagban. Lesznek jobb és rosszabb napok, lesznek sikeres pillanatok és olyanok is, amikor nem sikerült a legjobban teljesítened, amikor még gyarlónak, gyengének, haragosnak, keserűnek, félelemmel telinek érezted magad. Ez nem azt jelenti, hogy végleg kudarcot vallottál, hogy le kellene ülnöd és hagyni a pokolba az egészet. Csak menj tovább, keress tovább, és idővel egyre több lesz a sikeres pillanat és egyre kevesebb a balul sikerült dolog.

És ennyi az egész, nem egy atomfizika: kezdd el most és ne hagyd abba a keresést! Így találhatsz rá előbb a kilincsre, aztán nyitnatod résnyire az ajtót, és tárhatod egyre szélesebbre és szélesebbre. Kivéve ha a sarokban ülsz és arra vársz, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.

A kedvesség mint hozzáállás

Kategória: Kategória nélkül by

Egy tegnap történt esetet szeretnék megosztani veletek, ami annyira apró dolog volt, de ugyanannyira lélekgyógyító is, és úgy érzem, remekül érzékelteti azt, hogy általában (a jobb napjaimon) hogyan érzek a világgal kapcsolatban, hogyan igyekszem viselkedni (ami persze nem mindig sikerül) és hogy mit gondolok arról, ahogyan a dolgoknak működniük kell, kellene.

Hazafelé tartva szálltam fel az esti buszra, de előre engedtem egy hölgyet, aki egy kisfiúval, talán az unokájával utazott. Jegyet kért kettejüknek, majd amikor elővette a néhány érmét a zsebéből, riadtan bámult a tenyerébe és azt mondta: – Istenem!… Azt hittem, ez egy száz forintos!…
Majd elgyötört arccal hátrafordult hozzám, és nagyon kínosan azt kérdezte: – Kérem, ki tudna segíteni huszonöt forinttal?…
Már kaptam is elő a pénztárcámat és mosolyogva bíztattam, hogy ne aggódjon, ez a legtermészetesebb dolog.
– Nagyon köszönöm! – hálálkodott még mindig, amikor megkapta a jegyeket a buszsofőrtől. – Remélem, hogy találkozunk még, hogy visszaadhassam a pénzt!
– Ugyan már – feleltem, a legmelegebb, legkedvesebb mosolyommal. – Egyszer majd engem is kisegít valaki, és akkor rendben is leszünk.

Legutóbb arról írtam, hogy sajnos önhibáján kívül néha mennyire tévútra viszi az embert a kedvessége, és hogy mennyire fájdalmas tud lenni, ha a kedvességre gorombaság, a szívességre hálátlanság vagy visszaélés a válasz. Ugyanakkor ahogy ott is írtam és ahogy megerősítettetek a kommentek között is (amiért továbbra is hála és nagy ölelés nektek), a kedvesség, a bizalom, a nyíltság olyasmi, amiből mindig csak többet kellene teremteni a világban, nem pedig kevesebbet.

Dieter F. Uchtdorf elnök szavai nyomán, aki szerint a hála egy feltétlen hozzáállás kellene hogy legyen, nem pedig egy reakció, egy válasz, aminek előfeltételei vannak, a kedvességről is ugyanezt mondom. Az embernek nem kellene méricskélnie, számolnia, előfeltételeket szabnia a kedvességhez vagy azonos viszonzást elvárnia érte. Ami persze nem egyenlő azzal, hogy cserébe mindent el kell tűrni – de nem szabadna csalódottnak lenni vagy kiábrándulni a kedvesség intézményéből azért, mert a felelet nem azonnal, nem üzleti tranzakcióként és nem ugyanonnan érkezik vissza hozzánk.

A hálához hasonlóan a kedvesség, a bizalom is egy olyan csatorna, amit ha megnyitunk, át fog áramlani rajta egy folyam, amit azelőtt elzártunk magunktól. Nem mindig úgy és nem mindig onnan, ahogy és ahonnan várjuk, viszont néha olyankor is, amikor teljesen meglepődünk rajta.

Velem például (ha hiszitek, ha nem) annál, hogy zaklatnak, visszaélve a kedvességemmel, gyakrabban esik meg, hogy idegenek odajönnek az utcán és megköszönik, hogy láthatták a mosolyomat. És ez olyasmi, ami igazán vissza tudja adni az ember hitét önmagában, az emberekben és a világban.

Mormon péntek – A hit receptje

Kategória: Kategória nélkül by

A legutóbbi mormon péntek cikkben írtam Dieter F. Uchtdorf elnök “esernyős beszédéről“, ezúttal pedig ismét tőle hoztam néhány gondolatot az őszi konferenciáról, mondjuk úgy, a “csillagász beszédből“. Ez a beszéd is hasznos volt a számomra, és nagyon aktuális a mostani boldogságterv projektemhez, amelynek az ehavi témája a hit és a hit egyik gyakorlati megnyilvánulása (Teréz anya szerint egyben előzménye), az ima. Ugyanakkor nem hiszem, hogy egészen azt a hatást tette rám a beszéd, aminek Uchtdorf elnök szánta: Teréz anya könyvéhez hasonlóan nem közelebb vitt az általa sugallt istenképhez, hanem inkább távolabb tőle.

“Emberi jellemvonásnak látszik, hogy sokszor még akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk. És ha ez így van, akkor milyen reménye lehetne bármelyikünknek is? Arra vagyunk ítéltetve, hogy céltalanul sodródjunk az egymásnak ellentmondó információk tengerén, megrekedve egy olyan tutajon, amelyet hevenyészetten tákoltunk össze saját előítéleteinkből? Lehetséges-e megtalálni az igazságot?” – kérdezi Uchtdorf elnök a beszédében.

Ami azt illeti, szerintem pontosan ez a helyzet, bár nem ennyire drámai színben. Akárhogy is nézzük, pontosan így éljük az életünket – mindannyian. Előfordulhat, hogy a szüleink, akiktől az első előítéleteinket tanuljuk, meg voltak győződve róla, hogy ismerik az egyetemes igazságot, előfordulhat, hogy nem. Egyébként is, Uchtdorf elnök szavaival (vissza)élve, emberi jellemvonás, hogy sokszor akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk, tehát attól függetlenül, hogy a szüleink milyen egytemes igazságban hittek vagy nem hittek, vagy igazuk volt, vagy nem. Megkaptuk tőlük (és azoktól, akik velük együtt vagy helyettük neveltek) az első előítéleteinket, az első szűrőinket, amiken át a világ dolgait megítéltük és megéltük, értelmeztük a saját tapasztalatainkat. Később új embereket és új véleményeket ismertünk meg, amik új gondolatokat ébresztettek bennünk, ezekkel pedig áthangoltuk a szűrőinket (akarva vagy akaratlanul), és változott az is, ahogy a tapasztalatainkat megéljük ezek által. És ez így megy, amíg csak élünk. Akkor is, ha volt hitünk (bármiben – Istenben, a sorsban, önmagunkban, a kapitalizmusban vagy akármi másban), akkor is, ha nem, akkor is, ha megerősödtünk benne vagy ha elvesztettük a hitünket, ha rátaláltunk út közben, ha újra felfedeztük vagy egy újat találtunk helyette – mindez nem történik másképp, mint a saját előítéleteinken (a tudatos vagy tudattalan szűrőinken) keresztül megélt tapasztalataink hatására.

“Alig egy évszázada a legtöbb csillagász még azt feltételezte, hogy Tejútrendszerünk a világegyetem egyetlen galaxisa. Úgy vélték, hogy galaxisunkon túl csupán a végtelen semmi található, a vég nélküli űr, amely üres, hideg, és híján van csillagnak, világosságnak és életnek egyaránt.
Amikor a távcsövek egyre kifinomultabbakká váltak – köztük olyan távcsövekkel, amelyek fellőhetők az űrbe –, a csillagászok szeme előtt elkezdett feltárulni egy lenyűgöző, szinte felfoghatatlan igazság: a világegyetem elképesztően nagyobb, mint azt korábban bárki is hitte volna, és az égbolt tele van tőlünk elképzelhetetlenül távol lévő számtalan galaxissal, mindegyikükben száz- és százmilliárdnyi csillaggal.[…]
Napjainkban már láthatjuk e távoli galaxisok némelyikét. Tudjuk, hogy ott vannak. Már nagyon régóta ott vannak. […] A világegyetem roppant kiterjedése nem változott meg hirtelenjében, ezen igazság meglátására és megértésére irányuló képességünk azonban drasztikus változáson ment át. Ezzel a megnövekedett világossággal pedig olyan dicső látvány tárult elénk, amelyről az emberiség mindezidáig még csak nem is álmodhatott.”

Érdekes, hogy bár Uchtdorf elnökkel nem értünk egyet abban, hogy bármelyikünknek is a kezében van-e a helyes távcső (szerinte ő azon át kémleli a világegyetemet, szerintem pedig az emberek sokszor meg vannak győződve az igazukról, akkor is, ha tévednek), úgy fest, mégis egyetértünk abban, hogy a hitünket (bármiféle hit legyen is az) az előítéleteinken és a tapasztalatainkon, élményeinken át nyerjük.

Uchtdorf elnök szerint “a lelki világosság gyűjtése egy egész élet törekvése”, a lépései pedig a következők:

  1. Kutasd Isten Igéjét a szentírásokon, valamint az egykori és a mai próférták szavain keresztül, ne a vitakedv, hanem a tudásvágy indíttatásával.
  2. Elmélkedj mindezen, adj hálát és törekedj a hitre.
  3. Imádkozz útmutatásért és megerősítésért, hogy a szentírások igazak.
  4. Élj az Evangélium szerint, még azelőtt, hogy kinyilatkoztatást kapnál az igazságáról, hogy a tetteid nyomán, a mindennapi élményeid által is megerősítést kapj.

Számomra ez ékes példája annak, ahogy az ember akarva-akaratlanul is az előítéletein át keresi (és kapja meg) a bizonyosságot, hiszen a próféták és szentírások kiválasztása már önmagában is előítéleten alapul (azok értelmezéséről már nem is beszélve), ahogy az is előítélet, előzetes megválogatás dolga, hogy milyen kérdésre keressük a választ, mert ahogy Uchtdorf elnök az “esernyős beszédében” is elmondta: azzal, hogy a hála és az optimizmus vagy a keserűség és a pesszimizmus ernyőjén (szűrőjén, szemüvegén) át fogadjuk az élményeinket, mi magunk határozzuk meg, miről várunk és miről kapunk megerősítést.

Megpróbálva általánosítani Uchtdorf elnök tanácsait (nem mondom, hogy mentesítve az előítéletektől, de kicsit nagyobb teret adva mindenki saját előítéleteinek), a bizonyosság keresésének lépései ezek lehetnek:

  1. Olvass, kutass, hallgass meg előadásokat, amik segíthetnek a lelki fejlődésedben. (Ha ötleted sincs, hol kezdd, akkor keress valakit a környezetedben, akiben megbízol és aki érzésed szerint előbbre van a lelki fejlődés útján nálad – még ha csak néhány lépéssel is –, és kérj tőle hasznos forrásokat.)
  2. Próbáld ki a gyakorlatban is azt, amit megfontolásra érdemesnek találsz.
  3. Mások és önmagad kritizálása, a tévedéstől, kudarctól, csalódástól való félelem helyett derűlátással és hálával fogadj minden élményt (a kutatás és a gyakorlati próba során egyaránt), és hagyd, hogy a sikereid és a jó élményeid legyenek a jelzőfényeid az úton.

Mormon péntek – Az áldások zápora

Kategória: Kategória nélkül by

Érdekes, hogy amikor elhatároztam, hogy a boldogságtervemben ezt a hónapot a spiritualitásnak szánom, nem is jutott eszembe, hogy ez egyben a Mormon Egyház őszi konferenciájának időszaka is, ami azt jelenti, hogy bőven el vagyok látva aktuális olvasnivalóval a témában.

Korábban már említettem, hogy ha tehetem, mindig Uchtdorf elnök beszédeivel kezdem az olvasást, mert az ő szavaiban mindig találok valamit, ami megszólít. A legutóbb kedvenccé vált szivárványos gondolata után ezúttal egy záporos talált rám. :)

“Halandó életünk egyik kihívása az, hogy úgy gondoljuk, az Úr valamennyi áldása valahol a Mennyekben van elzárva előlünk, és csak akkor juthatunk hozzájuk, ha megfelelünk valamilyen szigorú, magas mércének. […] A valóságban viszont Mennyei Atyánk kezéből megállás nélkül záporoznak ránk az áldások. A saját félelmeink, kétségeink és vétkeink azok, amik ernyőként terpeszkednek fölöttünk, megakadályozva, hogy ezek az áldások elérjeken minket.” (Dieter F. Uchtdorf: Living the Gospel Joyful

Úgy gondolom, ezt a gondolatot nagyon fontos lenne a szívébe zárnia mindenkinek, függetlenül attól, hogy hisz-e abban, hogy az áldások Isten kezéből záporoznak-e, vagy (hozzám hasonlóan) abban, hogy úgy általában záporoznak. Igaz, ugyanígy záporoznak a bosszúságok is. Viszont mindig megvan a választási lehetőségünk, hogy melyik esernyőt vesszük elő reggel vagy a nap folyamán a szekrényből: azt, amelyik félelmekkel, kétségekkel és rossz választásokkal az áldások, örömök, pozitív élmények záporát pergeti le rólunk, vagy a bizakodás és a hála ernyőjét, ami átengedi az áldásokat, de lepergeti a rossz élményeket.

Az utóbbi években (amikor kétségtelenül bőven záporozott rám a gyász, a veszteség, a kétség, a keserűség, a csalódás, a harag), én azt tapasztaltam, hogy egyben roppant nehéz és roppant egyszerű ez a feladat. Roppant nehéz, mert aki rossz beidegződésből cselekszik, az ugyanúgy a rossz esernyő után nyúl minden reggel, mint ahogy félálomban, “robotpilóta módban” végezve a reggeli rutinját, mindig ugyanazért a kávés bögréért és ugyanazért a fogkeféért nyúl. De végtelenül egyszerű is, ha az ember rájön és megtapasztalja, hogy tényleg ennyi az egész, nem bonyolultabb a feladat, mint a megfelelő esernyőt kivenni a szekrényből. Egy kis megtorpanástól, a hála és a bizakodás szándékától máris egészen más fénybe kerülnek a dolgok – döbbenetesen egyszerű és effektív élmény az, amikor az ember leengedi az egyik ernyőt, felhúzza a másikat, és egyik percről a másikra akkorát változik a világ, hogy nem tehet mást, mint elhiszi: az áldásoknak ez a zápora nem most eredt meg, hanem valóban ott volt egészen eddig is, csak én nem engedtem be az ernyőm alá.

Te milyen ernyőt tartasz magad fölé?

Ha az életünk egy füzet volna, avagy elmélkedés az élet hosszáról

Kategória: Kategória nélkül by

Nemrég egy furcsa, filozofikus hangulat kapott el, és gondolkodni kezdtem az élet hosszán.

A Sikerkód tanfolyamon kérte Ádám, hogy képzeljük el, hogy a falon lógó havi naptárt gondolatban lekicsinyítjük, amíg már nemcsak egy hónap fér el egy lapon, hanem több hónap, egy egész év, több év, egy évtized, egészen addig, míg már az egész életünk naptárja elfér egy lapon, és vessünk egy pillantást a hétköznapi aggodalmainkra ebből a perspektívából.

Én egy négyzetrácsos füzetként próbáltam elképzelni az életet, amiben minden négyzet egy napot jelent. Ezeket a négyzeteket aztán kedvünkre besatírozhatjuk, mondjuk zöldre, ha jó napunk volt, pirosra, ha rossz.

Mondhatnánk, hogy ez badarság, hogyan lehetne belepaszírozni egy napot, minden pillanatával, élményével és gondolatával egyetlen apró négyzetbe a négyzetrácson? De az igazság az, hogy még évtizedek vagy évek távlata sem kell hozzá: elég, ha hetek telnek el, és már a napokra sem emlékszünk egyesével, csak arra, hogy nagyrészt jó, vagy nagyrészt rossz időszak áll-e mögöttünk.

Mit is jelentene tehát, ha az életünk egy négyzetrácsos füzet volna?

Egy négyzetrácsos oldalon nagyjából 2500 négyzet van (igen, kiszámoltam), ami azt jelenti, hogy egy oldal úgy hét évnek felel meg. Hét évnek! Hát nem hátborzongató, hogy ahogy állítólag a testünk és a szellemünk is hétévente újul meg, ugyanúgy az életünk spirálfüzetében is hétévente kell lapozni?

Ha egy oldalon hét év fér meg, az azt jelenti, hogy egy átlagos élet tíz-tizenegynéhány lapot foglal el. Nem is olyan rossz, meg kell hogy mondjam, nem is olyan lehangoló, mint hittem, hogy az lesz, amikor nekifogtam a számolásnak. Tíz oldalon már elfér egy szívhez szóló, kerek történet. Az első lapra persze nem mi írunk, nem magunknak satírozzuk a mezőket vidám zöldre vagy haragos pirosra, de még így is marad vagy tíz lapunk, ami fölött mi rendelkezünk.

Egy nap, egy négyzet. Végtelen sok pillanat, rengeteg perc és jópár óra van mindegyikben, amikor eldönthetjük, hogy milyen színű legyen az a nap, de szerintem ezekből a legfontosabb az a legutolsó, amikor visszatekintve elhatározzuk, hogy hálával vagy bosszúsággal gondolunk-e vissza a napra. Azt hiszem, végső soron ekkor színezzük ki a négyzetet.

Itt hoznám fel ismét Dieter F. Uchtdorf elnök gondolatait a hálás hozzáállásról: arról, hogy jobban tennénk, ha hálát adnánk az esőért addig is, amíg meg nem látjuk a szivárványt. Mert lehet, hogy egy tucatnyi esős négyzetre jut csak egy szivárványos (ez rendben is van, ez így természetes), de hogy visszatekintve borúsnak vagy derűsnek fogjuk látni azt az időszakot, attól függ, hogy örültünk-e a napjainknak akkor is, amikor több eső volt bennük, mint szivárvány.

Mormon péntek – Elesni és felállni

Kategória: Kategória nélkül by

“Amikor fiatal voltam, az elesés és a felállás egyetlen mozdulatsornak tűnt. Az évek múltával azonban arra a nyugtalanító megállapításra jutottam, hogy a fizika törvényei megváltoztak – és nem az én javamra.” (Dieter F. Uchtdorf)

Amikor fejlődéspszichológiát tanultam, az előadáson megnéztünk egy végtelenül bájos kisfilmet arról, ahogy a babák mászni, felállni és járni tanulnak. A rövid film tagadhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy az emberek azzal a biztos tudással jönnek a világra, hogy a kudarc nem tragédia, hanem magától értetődő része minden sikersztorinak: hogy a legtermészetesebb dolog elesni, és újra elesni, és megint, megint, megint és még egyszer a padlóra kerülni, és hibázni, és tökéletlenül végezni a dolgunkat, mielőtt sikerre viszünk valamit.

Kedvenc mormon vezetőm, Dieter F. Uchtdorf beszédeit böngészve a kudarcról szóló előadására akadtam, aki a fenti gondolattal indította beszédét, amiben többek közt arra kereste a választ, miért változik meg a kudarchoz való hozzáállásunk, hogyan veszítjük el azt a képességünket, hogy a padlóra kerülés után magától értetődően talpra álljunk?

Miért kezeljük nehezen a kudarcot?

  • Túl sokat várunk magunktól. Bajnokok akarunk lenni – de nemcsak az út legvégén, hanem már közben is. Minden vagy semmit játékot játszunk, és nem akarunk gyengének vagy alkalmatlannak tűnni egyetlen pillanatra sem.
  • Mindvégig biztonságban akarjuk tudni magunkat. Nem vagyunk hajlandóak kockázatot vállalni – inkább elfogadjuk azt, hogy nem hozzuk ki magunkból a legjobbat és elszalasztjuk a lehetőségeinket.
  • Bűntudatba és önmarcangolásba lovalljuk magunkat a kudarcaink után, de nem használjuk fel a kudarcok felett érzett szomorúságunkat arra, hogy a hibákból való tanulás motivációja legyen.
  • Nem fogadjuk el a felénk nyújtott segítő kezet, és főleg nem kérünk segítséget.
  • Nem vagyunk tisztában azzal, hogy kik is vagyunk valójában, kikké akarunk válni és mit is akarunk valójában. Hagyjuk, hogy a figyelmünk elkalandozzon és elterelődjön a legfontosabb céljainkról, így sem energiánk, sem motivációnk nem marad, hogy újra és újra felálljunk és tovább dolgozzunk a stratégiai céljainkon.

Ti hogyan küzdötök meg a kudarccal?

Mormon péntek – Hálásnak lenni minden körülményben

Kategória: Kategória nélkül by

“Mennyi mindent mulasztunk el az életből amiatt, mert várjuk, hogy megpillanthassuk a szivárványt, mielőtt megköszönnénk Istennek az esőt?” (Dieter F. Uchtdorf)

Dieter F. Uchtdorf előadásait mindig igyekszem követni, mert valahogy mindig valami hozzám közel állót találok az üzeneteiben. A legutóbbi általános konferencián az egyik beszédével például ismét rögtön magára vonta a figyelmemet – ennek a címe pedig nem volt más, mint hogy Hálásnak lenni minden körülményben.

Ebben a beszédében több hasznos gondolatot is megfogalmaz a hálával kapcsolatban.

Ahogy mondja, sokan úgy gondolják, csak akkor lehetnek hálásak, ha van valami, amiért hálát adhatnak – ha az életük jól alakul, minden a terveik szerint megy és minden nap tartogat számukra valami örömet, akkor érezhetnek hálát. Uchtdorf elnök azonban rámutat, hogy sokkal jobban tennénk, ha a hálát nem kötnénk feltételekhez, hanem állandó hozzáállásunkká tennénk, függetlenül attól, hogy milyenek épp a körülményeink.

Kihangsúlyozza azt is, ami miatt egyébként nagyon sok támadást kap a mulya strucc-politikának csúfolt hálás hozzáállás: hogy ez nem azt jelenti, hogy mindig elégedettnek kell lennünk a körülményeinkkel vagy hogy nem kell semmit tennünk azért, hogy azok megváltozzanak.

De ahogy a találó fenti idézetében is rámutat: általában úgy éljük az életünket, hogy csendben meghúzzuk magunkat és zsörtölődünk az esőre, de hálát csak akkor adunk, ha már kisütött a nap és megláttuk a szivárványt. Ha azonban rászoktatjuk magunkat az állandó hálás hozzáállásra, akkor elkezdünk a nehézségeink és megpróbáltatásaink mögé nézni, és sok bosszankodástól kíméljük meg magunkat, sok elvesztegetett energiát spórolunk azzal, hogy nem utólag kell beismernünk: rendben, talán mégsem volt olyan haszontalan és rémes az az esős időszak – végső soron akár hálás is lehetek, hogy esett, különben nem látnám a szivárványt.

Röviden tehát, fordítsuk meg a hála irányát. Ne várjunk meg, míg valami jó történik, hogy csak azután adhassunk hálát. Ne a dolgokat tegyük a hála előfeltételévé, hanem a hála legyen az, aminek a fényében minden dolgot látunk.

A te hozzáállásod alapvetően hálás?

Mormon péntek – Alázat és türelem

Kategória: Kategória nélkül by

Már többször találkoztam a mormon fiúk körében az alábbi passzussal.

“És ha hozzám jönnek az emberek, akkor megmutatom nekik a gyengeségüket. Gyengeséget adok az embereknek, hogy alázatosak legyenek; és kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem; mert ha megalázkodnak előttem és hisznek bennem, akkor erőssé teszem számukra a gyenge dolgokat.” (A Mormon Könyve, Ether 12:27)

Először nagyon rossz érzéseket keltett bennem ez a részlet, de még mindig vegyes érzelmekkel viszonyulok hozzá – leginkább amiatt, mert a “megalázkodás” egy elég negatív tartalmú szó. Az alázat már más tészta – gyakran hallom a tanáraim szájából is, hogy alázattal kell fordulnunk a pedagógusi hivatás felé. Alázattal, azaz nem pökhendin és kivagyin, hanem elfogadva azt, hogy nem vagyunk sem mindenhatók, sem mindentudók.

A Sikerkód Facebook oldalán találkoztam a minap az alábbi idézettel:

“Amikor gyomok ütik fel a fejüket a kertedben, akkor nem segít, ha azt mondogatod: nincsenek gyomok, nincsenek gyomok, nincsenek gyomok… Nem segít az sem, ha úgy teszel, mintha nem lennének ott. Nem számít, milyen erővel összpontosítasz a gyönyörű virágokra, amelyek ugyancsak a kertedben nőnek. A gyomok nem tűnnek el, csak akkor, ha leguggolsz és kihúzogatod őket. A saját életedben se használ, ha semmi mást nem teszel, csak a pozitívra fókuszálsz, a pozitívra fókuszálsz, a pozitívra fókuszálsz és közben arra vársz, hogy a problémáid eltűnjenek. Ha ott vannak a gyomok, törődnöd kell velük.” (Nick Ortner)

Ez a fajta alázat vagy “megalázkodás” lehet az, ami segít őszintén szembenézni a problémáinkkal. Azzal, hogy vannak gyengeségeink, amikkel együtt kell élnünk, és ha alázattal elfogadjuk és beismerjük őket, elkezdhetünk dolgozni rajtuk, és velük együtt vagy őket legyőzve lehetünk sikeresek, teljesek, boldogok.

És mivel nem tudtam dönteni, ezt a gondolatomat osszam-e meg vagy a pillecukros kisfilmet, amit az óra végén lelki üzenetként megtekintettünk, ezért az alázat mellé elhozom most a türelemről szóló gondolatokat is.