Megrázó élmény: az eltelt három év

Ma reggel megrázó élményem volt.

(Az alábbi gondolatokat Molyon osztottam meg a naplóíró kihívás keretein belül, de arra gondoltam, itt is jó helyük lenne. ♥ )

Ma reggel volt egy megrázó élményem.

Felkeltem reggel (khm, ha fél 11 még reggel… mondom, picit magas az alvásigényem), bedobtam egy adag mosást, megreggeliztem (nommnommnomm, finom csírás vajas pirítós teával), mellé megnéztem Conor McMillen új youtube csatornájának intróját (nagyon szeretem a gondolatait az egészséges férfiképről), aztán megírtam a reggeli oldalaimat. Gondolkodtam, hogy milyen kreatív projekttel folytassam a napot (végül Láma Ole könyvének kijegyzetelése mellett döntöttem), de mielőtt bárminek nekiálltam volna, még felnyaláboltam a szárítót meg a tiszta ruhát, és kicuccoltam a teraszra, hogy kiteregessek. Megörültem, hogy ilyen gyönyörű idő van, süt a nap, virágoznak a fák, az ágyásaimban már dolgoznak a magocskák, a ruháim pedig pillanatok alatt meg fognak száradni ilyen szép időben.

És akkor rámzuhant a felismerés, hogy hogy nézett ki az életem három éve. Amikor pont ebben a koratavaszi időszakban munka nélkül voltam itthon, olyan mélyen depressziósan, hogy a napjaim legnagyobb kihívása (és legnagyobb eredménye) az volt, hogy a pánikroham határán rávegyem magam arra, hogy arra az öt percre elhagyjam a házat, amíg kiteregetem a ruhákat a teraszon. Azok a napok, amikor volt erőm és hajlandóságom elhúzni a függönyt, hogy bejusson a napfény a házba, már jónak számítottak.

Nem mintha most minden virágos és madárcsicsergős lenne. Még mindig vannak nehéz napok vagy hetek, ez az elmúlt néhány például meglehetősen az volt. (Na jó, közepesen.) Egy éve ilyenkor szorongásos rohammal küldtek haza a munkahelyemről és csak gyógyszeres segítséggel tudtam folytatni a dolgaimat. Két éve ilyenkor kezdtem terápiára járni, mert a kétségbeesésnek abban a gödrében találtam magam, hogy egyedül nem fogok tudni kievickélni a bajból. Ezek körbe-körbe járó dolgok. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még nehéz idők.

De ez az elmúlt három év! Amennyit tanultam magamról, amennyit tapasztaltam, amennyit haladtam, amennyit tettem! Ma úgy zuhant rám ez a kontraszt, hogy lélegezni is alig tudtam egy pillanatig. Aztán pedig… csak élveztem tovább a tavaszi levegőt, elképedve tőle, hogy mennyi hely van neki, meg a napfénynek, meg a virágoknak a belső teremben. :)

Itt osztottam meg eredetileg ezeket a gondolatokat: https://moly.hu/karcok/1259335

És aki esetleg Conor csatornájára kíváncsi: https://youtu.be/4T1IKeihxU0

Reklámok

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Fóbiák


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


  

A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kihívás eheti témája a fóbiák. Brrr. 

Töprengtem azon, mit írhatnék a témához kapcsolódóan, azon kívül, hogy brrr, pókok, brrr magasság. Aztán eszembe jutott, hogy a fóbiáknak néha mennyire félrecsúszott is a megítélése. Ami azt illeti, még az én szupertapintatos férjem is elég cinikusan viseltetett a fóbiáim irányába – egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy neki is van egy. Ő nem bírja a vért. Ugyanúgy, ahogy belőlem például a pókok váltanak ki legyűrhetetlen pánikrohamot, és ahogy megbénít a magasság, ha nincs kapaszkodóm, ő ugyanilyen legyűrhetetlen, kontrollálhatatlan fizikai reakciót ad a vérre. 

  

Így sikerült végül meggyőznöm őt arról, hogy vegye komolyan, tartsa tiszteletben és ne viselkedjen lekicsinylő módon a fóbiáimmal szemben, ne sugallja azt, hogy akarattal és önfegyelemmel le tudnám gyűrni őket – mert nála sem akarat vagy önfegyelem kérdése az, hogy elájul-e a vér láttán.

Aztán arra gondoltam, a mentális betegségeket hogyan alacsonyítja le újra és újra a köznyelv. 

A hülye eredendően a szellemi sérültek megnevezése volt, ma már bárkinek utánadobjuk, akivel nem értünk egyet, vagy akinek nem tetszik a fizimiskája. A depresszióból depi lett, a nyűgösség és a múló rosszkedv szinonimája, a hisztériából (szintén létező tünetegyüttes) hiszti, ami egyszerű makrancosságot, csökönyösséget jelent. Ugyanígy alacsonyulhat le a fóbia is az egyszerű nemszeretem-nemakarom-nincskedvem dolgok megnevezésévé, amik egy mély levegővel és egy kis elszánással legyőzhetőek – a fóbiákkal ellentétben. 

Ezért ebben az apró kis figyelemfelhívásban semmi mást nem szeretnék kérni, csak azt, hogy mielőtt rásütjük valakire, hogy depis, hisztis vagy felmosórongy-fóbiája van, gondolkozzunk el egy kicsit, és mondjuk inkább azt, hogy bánatos, makrancos és nem szeret felmosni, megadva a kellő tiszteletet azoknak, akik tényleg depressziótól, stressz okozta konverziós zavartól (hisztériától) vagy fóbiáktól szenvednek. 

A többiek bejegyzéseit a linkgyűjteményben olvashatjátok:

A magyarok és az öngyilkosság

Ma komorabb vizekre evezek, mert a hétvégi előadásomon hallottam egy nagyon érdekes felvetést arról, hogy miként része a magyar karakternek az öngyilkosság, és ez elgondolkodtatott, hogyan van ez jelen a mi hétköznapi életünkben.

Magyarország már régóta vezeti Európában az öngyilkossági statisztikákat, és világszinten is az élvonalban vagyunk. A mai napig nem tisztázott dolog, hol és hogyan van elrejtve a nemzeti tudatunkban az öngyilkosságra való hajlam, de tény, hogy ott van valahol. Megrázó utánagondolnom, hogy csak én magam személyesen öt olyan emberről tudok velem egykorú ismerőseim között, akik komolyan foglalkoztak már ezzel a gondolattal, sőt akár próbáltak is kárt tenni magukban, és csak amíg felnőttem, a városunk diákjainak körében, a kortársaim közül ketten vetettek véget az életüknek. Számunkra, magyarok számára az öngyilkosság egy körülöttünk élő, látható lehetőség, amelynek a gondolatával akarva-akaratlanul együtt növünk, a hajlam pedig ott rejtőzik valahol a kollektív tudattalanunkban vagy a génjeinkben.

Nem azokról és azoknak szeretnék most írni, akiknél olyan erős ez a hajlam, hogy valóban fontolgatják a gondolatot, hogy kilátástalannak vélt helyzetükből öngyilkosságba meneküljenek. Azok véletlenül se az én cikkem alapján próbáljanak boldogulni, hanem azonnal forduljanak szakemberhez, keressenek fel egy pszichológust.

Azonban mindenki másnak is jól jöhet, ha tud róla, hogy ez a hajlam valahol ott bujkálhat benne, ha nem is ilyen drasztikus formában, de akár úgy, hogy apróbb nehézségeket is hatalmas akadálynak érzünk, hogy a változékony időszakokat kétségbeejtőnek és kilátástalannak látjuk, hogy nem tudjuk elengedni a stresszt, hanem magunkban forgatjuk és hagyjuk, hogy emésszen, hogy a lehetőségek közül mindig a legrosszabbtól rettegünk, ahelyett, hogy a legjobb fűtene minket.

Jó hír, hogy a megfigyelés gyakran már önmagában is változtat egy rendszer működésén. Ezért tudatosítsuk magunkban ezeket a hajlamokat, és engedjük el őket. Gondoljunk a latin népekre, akik szegénység idején is olyan önfeledten mulatnak és élvezik az életet, az afrikaiakra, akik a legmélyebb nyomorban sem ismerik az öngyilkosság gondolatát, vagy azokra a magyarokra, akik számára ugyanaz a nemzeti karakter, ugyanaz a genetika, ugyanaz a kollektív tudattalan adott, és mégis kiegyensúlyozottan és boldogan tudnak élni vele. Hiszen a jellemünk, a reakcióink, a belső világunk keretei nem mozdíthatatlan kőfalak, és nem is egy szűk ösvényen járunk, amiből nincs lehetőségünk kilépni. Mindannyian hivatottak vagyunk a változásra, a jobbulásra, a tanulásra. Ha a világ többi lakójánál hajlamosabbak is vagyunk a borúlátásra, az aggodalomra, a csüggedésre, az nem jelenti azt, hogy nem is adottak a lehetőségeink, hogy megtanuljuk mindezt kezelni, és felismert gyengeségeinkkel együtt jussunk el a boldogságig.

[A boldogságra rá lehet találni a legsötétebb időkben is, csak fel kell kapcsolni a villanyt.]

És ha már a nemzeti karakterre gondolunk, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi vagyunk az a nép, aki arányaiban a legtöbb Nobel-díjast adja a világnak, aki ontja magából a találmányokat, aki olyan intelligens, hogy Isaac Asimov világhírű sci-fi író viccesen az emberi faj mellett a másik értelmes földi fajként jelölte meg a magyarokat, hogy a nyelvünk (és általa a gondolkodásunk is) egyedülállóan összetett és csodálatos a világon, hogy híresen találékony nép vagyunk, aki a jég hátán is megél. Bőven van olyan erősségünk, amire építkezni tudunk és amiből erőt meríthetünk a nehéz időszakokban.

Te milyen helyzetekben fedezed fel magadban a tipikus borúlátó magyart, és hogyan csalnád elő helyette a zsenit?

(Én például zaklatottan ébredtem az éjszaka közepén és nem tudtam visszaaludni, csak bámultam szorongva a sötétbe. Úgyhogy helyette felkeltem inkább és dolgozni kezdtem, összeszedtem a gondolataimat az öngyilkosságról és nekiláttam írni. Ez a cikk hajnali fél három és háromnegyed négy között született egy nyomasztó éjszakán, és miután megírtam, az elvégzett munka, az alkotás sikerélményével tudtam visszabújni a paplan alá és pihenni.)