{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – 4 ok, amiért megéri minden nap írni

Nemrég a munkamódszerem kapcsán kaptam egy olyan kérdést, hogy vajon a blogolás, mint hobbi varázsát nem veszi-e el az, ha “muszáj-feladattá”, mindennapos rutinná tesszük.

Nem fogok hazudni nektek, néha a munkából hazaérve és túljutva az itthoni teendőimen, már csak egy puha paplanra, egy szemfedőre és egy kis nyugalomra vágyom, és a legkevésbé sincs hozzá kedvem, hogy képernyő elé üljek és a bloggal foglalkozzam.

Miért tartom mégis fontosnak, hogy a napi 15 perc írás fixen ott szerepeljen a napirendemben, és miért nem érzem úgy, hogy ez nemszeretem-feladattá tenné számomra a blogot?

Ennek megválaszolására kapóra jött az eheti VKP bejegyzés, aminek ezúttal a blogolás a témája.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Mi tehát az a 4 ok, ami miatt megéri mindennapos rutinként írni?

1. Soha nem alkalmas az idő

Az írásra szinte soha nem alkalmas az idő – legalábbis nagyon nehéz megtalálni az alkalmas időpont és a múzsa szerencsés időzítése közti szűk átfedéseket. Ha az írás mindig csak a maradék időt kapja meg, akkor nem is lesz több, mint egy ritka különlegesség, ami kitölti a lyukakat a nála fontosabb feladatok vagy a nála könnyebben elérhető szórakozási lehetőségek között. Ennél pedig annyival több rejlik ebben az egészben, amit kár hagyni elúszni azért, mert csak a tökéletes pillanatokra tartogatjuk!

Az időt a napirendünkben csak egyszer nehéz megtalálni az írásra, ha viszont egyszer már helyet szorítottunk neki, kitölti a rendelkezésre álló teret és ritka csemegéből mindennapos táplálékká válik.

2. A szellem a palackban

Rutinként tekinteni az írásra borzasztó furcsa gondolat (még én is emlékszem, mennyire :)), de igazából minden újdonságra furcsa rutinként tekinteni, nehéz beleképzelni a mindennapjainkba addig, amíg nem tesszük megszokássá. Utána viszont már nélküle volna furcsa meglenni.

Ráadásul a mindennapos írás olyan, mint kiengedni a szellemet a palackból: utána már nagyon nehéz visszagyömöszölni. Nagyon hamar öngerjesztő folyamattá válik: már nem csak akkor írok, ha megrohan az ihlet, hanem ha épp sehol sincs, én akkor is ötleteket fabrikálok a semmiből, megszokásból, rutinból (vagy épp azokat a favágó feladatokat végzem, amik csak fölöslegesen terelnék a figyelmem, amikor épp exkluzív találkozóm van a múzsámmal), aztán amikor ihletett pillanatomban futom végig a jegyzeteimet, már nem a semmiből, hanem sokszoros mennyiségű alapanyagból tudok gazdálkodni.

A több befektetett energia több eredményt is ad, olyan gondolatok látnak így napvilágot, amik egészen biztosan nem születtek volna meg, ha malmozva várok a múzsára – ez pedig olyasmi, amiről nehéz leszokni, ha egyszer ráérzett az ízére az ember!

3. Játék vagy komoly dolog?

Óvodapedagógus hallgatóként a játék fogalma volt szinte az első, amit megtanultunk. Ennek pedig van egy nagyon érdekes eleme – olyanok mellett, mint például a játék feszültségoldó képessége vagy személyiségfejlesztő hatása –, ez pedig nem más, mint a játék komolysága.

Ha megfigyelünk egy gyermek játékát, rájöhetünk, hogy az igazi szórakozás nem ott ér véget, ahol elkezdünk egy ügyet komolyan venni: épp ellenkezőleg, ott kezdődik!

Ez egy hobbi, igen, a részvétel önkéntes, igen – ez is a játék egyik jellemzője: az önkéntesen választott részvétel –, azonban ez nem azt jelenti, hogy nem lehet, nem szabad vagy nem érdemes komolyan venni és adott szabályok szerint játszani. Sőt!

4. Elfogadom a kihívást!

Múlt novemberben a NaNoWriMós élményeimmel kapcsolatban már rágódtunk rajta a kommentek között, hogy a mókának véget vet vagy alapot ad-e az, ha kihívásként tekintünk rá. Én továbbra is tartom azt a véleményemet, hogy attól, hogy magasra tesszük a lécet, hogy célt tűzünk ki, nekivágunk egy kihívásnak, olyasmi elé állítjuk magunkat, ami újdonságot jelent és erőbedobást igényel.

Persze ahhoz, hogy a móka móka maradjon, itt is fontos tartanunk magunkat a játék egyik alapjellemzőjéhez: a játéktudat megtartásához. A gyerekeknek nem okoz gondot a játéktudat elmélete és gyakorlata: oroszlánok, állatszelídítők, szuperhősök, orvosok lesznek, és a játék mélységes komolyságával játszanak, miközben persze tudják, hogy mi a játék és mi a valóság. A felnőtteknek már nagyobb nehézséget tud okozni, hogy ne mossák össze a játék komolyságát a valósággal: elfogadnak egy játékos kihívást, aztán lelki problémákat okozó egzisztenciális kérdést csinálnak belőle.

Azonban jobban tesszük, ha a kihívások elől való menekülés helyett újra megtanulunk komolyan játszani, hiszen Csíkszentmihályi Mihály boldogság-definíciójából is tudjuk, hogy a tökéletes élmény egyik elengedhetetlen feltétele az, hogy kihívást jelentő feladat elé állítsuk magunkat.

Elköteleződni az írás mellett pedig pontosan ilyen kihívást jelentő feladat lehet: megtartva a játéktudatunkat (tudva, hogy ez nem egy vérre menő, egzisztenciális kérdés, hanem valami, amit önként és a saját örömünkre vállaltunk) egyszerűen elkezdeni komolyan venni a játékot. A móka nem ezzel ér véget – hanem ezzel kezdődik!

A többi VKP résztvevő cikkeit itt olvashatjátok:

Reklámok

Dilettáns amatőr szeretnék lenni

Az az életcélom, hogy dilettáns amatőr legyek. – Hogy miért? – Ami azt illeti, a kérdés inkább az, hogy másoknak miért nem ez a leghőbb vágya.

Nemrég ismét szembejött velem Csíkszentmihályi Mihálynak, a flow, a tökéletés élmény fogalom megalkotójának egy emlékezetes gondolata. 

“Eredetileg az „amatőr”, amely a latin „amare” (= szeretni) szóból ered, arra a személyre utalt, aki szereti csinálni, amit csinál. Ugyanígy a „dilettáns”, amely a latin „delectare” (= örömet lelni valamiben) származéka, olyasvalaki volt, aki élvezett egy bizonyos tevékenységet. (…) Semmi sem illusztrálja jobban, hogy megváltozott a magatartásunk az élmény értékével szemben, mint éppen ennek a két szónak a sorsa. Volt idő, amikor amatőr költőnek vagy dilettáns tudósnak lenni csodálatos volt, hiszen ez azt jelentette, hogy az életet értékesebbé lehetett tenni az ilyen tevékenységekben való elmélyedéssel. (…) lassan kínossá vált, ha valakit dilettánsnak neveznek, annak ellenére, hogy a dilettáns azt éri el, ami a legfontosabb – örömet szereznek neki a saját cselekedetei.”

Azonban ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz ezzel az életcéllal kapcsolatban, fel kell jegyeznem Stephen King egy gondolatát is:

“Ezzel kezdődik: told az íróasztalodat a sarokba, és valahányszor leülsz írni, emlékezz rá, hogy miért nem a szoba közepén áll. Az élet nem a művészet támogatására szolgál. Másképp működik.”

Sokszor szembesültem már vele, és valószínűleg még számtalanszor fogok az életem során, hogy ha boldog vagyok és azon dolgozom, hogy még boldogabbá váljak, legyen szó egyszerű hétköznapi derűről vagy arról, hogy olyasmivel foglalkozom, ami érdekel és örömet okoz, nagyon hamar kialakul az a kép, hogy ez az út fájdalomtól és munkától mentes, könnyű, sőt mi több, lusta, léha, komolytalan. 

Sokszor hallom azt, hogy egészen biztosan azért érzem magam ilyen derűsnek, mert fogalmam sincs arról, milyen is valójában az élet – de ha majd egyszer felnövök, majd ha egyszer messzebbre fogok látni a kis mesevilágomnál, amiben mindeddig semmi bántódás nem ért (hehh, hát persze, hogy nem…), akkor majd nem leszek ilyen derűs. Azt hiszem, ennél ékesebb példa nincs is arra, hogyan válik a dilettáns szó a gyengeelméjű szinonimájává – hiszen az, ha valaki örömét leli a kialakított életében és a választott tevékenységeiben, nem jelenthet mást, mint hogy olyan gyengeelméjű, hogy fogalma sincs  a világ szörnyűségeiről, amik mindenki más, minden normális és értelmes ember életét megkeserítik. És véletlenül sem olyasvalakiről van szó, aki az adott körülményei között is azon igyekszik, azon dolgozik, hogy minél több olyan tevékenységgel, olyan élménnyel töltse meg az életét, amik örömet okoznak neki.  

Dilettánsnak és amatőrnek lenni tehát nem egy elismert életcél. Boldognak lenni sem egy megbecsült életút. Aki ilyesmire vetemedik, jobb, ha “a sarokba tolja az íróasztalát”, és lélekben felkészül a fogadtatásra. Ez is ezzel a csodálatos pályával jár. 
De úgy gondolom, megéri. Én legalábbis azon vagyok, hogy főállású amatőr, lelkes dilettáns legyek. 

Flow – A tökéletes élmény elérése a gyakorlatban

Csíkszentmihályi Mihály elméletét a flow, a tökéletes élmény kapcsán már leírtam vicces formában, az Így jártam anyátokkal c. sorozat csábítója, Barney Stinson példáján keresztül, de a figyelem-gyakorlat kapcsán Katival szóba került, ezért most elhoztam a tökéletes élmény definícióját, és azt, hogyan érhetjük el a mindennapokban.

Csíkszentmihályi Mihály könyvében rengeteg, az életből vett példával támasztja alá, hogy az áramlatnak vagy flownak nevezett tökéletes élményt akkor érhetjük el, ha az életünkben megtaláljuk a célok, a cselekvés és a szenvedély egységét, azaz ha cselekvéseinket olyan céloknak rendeljük alá, amik felé a szemvedélyünk hajt.

Szerinte a következő elemekből épül fel a flow élmény:

  1. “A felkészültséget kívánó feladat” – A flow élmény többnyire akkor következik be, ha suabályozott és célirányos feladatokat végzünk, és olyan feladatot tűzünk ki magunk elé, ami erőfeszítést, energiabefektetést igényel.
  2. “A cselekvés és a figyelem eggyéolvadása” – Ez az a kompetens állapot, amikor képességeinket tökéletesen ki tudjuk használni a tevékenységünkhöz, és a cselekvésünk, hozzáértésünknek köszönhetően olyan természetes, hogy nem igényel kifejezett figyelmet, hanem spontán megtörténik.
  3. “Világos célok” – Akkor érhetünk el áramlatélményt, ha nem bizonytalanul a sötétben tapogatózunk abban a kérdésben, hogy vajon mit is szeretnénk elérni valójában, hanem pontosan kitűztük magunk elé a céljainkat.
  4. “Folyamatos visszacsatolás” – A célok mellett az előrehaladással kapcsolatban is pontosan látnunk kell, mérhetővé kell tennünk, hogyan haladunk.
  5. “A feladatra való összpontosítás” – Ezen a ponton kapcsolódik szorosan a figyelem-gyakorlatoknoz az áramlatélmény, hiszen feltétele a szellemi-lelki szempontból is pihentető, felemelő osztatlan figyelem, az ittre és mostra, az adott cselekvésre való összpontosítás, ami kellemes mellékhatásként kizárja a múltbéli sérelmeinken vagy a jövőbeli félelmeinken való rágódás lehetőségét.
  6. “A kontroll paradoxona” – Ez a tétel kimondja azt, hogy a tökéletes élmény eléréséhez ki kell lépnünk a komfortzónánkból és kockázatot vállalnunk, ugyanakkor éreznünk kell, hogy biztonságban vagyunk, mert tökéletesen befolyásolni tudjuk, az uralmunk alatt tudjuk tartani az események végkimenetelét.
  7. “Az Én-tudat elvesztése” – Tulajdonképpen ez is egyfajta paradoxon, hiszen hiába végezzük a tevékenységünket a személyes céljaink alá rendezve, az adott cselekvés annyira leköt minket, hogy – a feladatra való összpontosítás segítségével – tökéletesen kizárjuk az aggódó, tépelődő, önmarcangoló egónkat.
  8. “Az idő átalakulása” – A tökéletes élmény jellemzője az is, hogy a feladatban való feloldódással megszűnik az idő múlására való koncentrálásunk, és elveszítjük az időérzékünket, illetve az időt nem külső tényezőkhöz, hanem a feladat ritmusához igazítjuk.

Most pedig következzenek azok a lépések, amiket már illusztráltam, és amik a legegyszerűbb hétköznapi cselekvést is átalakíthatjuk úgy, hogy azáltal áramlatélményt hozzunk létre.

“A folyamat lényeges lépései:

  • (a) tűzzünk ki egy általános célt és annyi kisebb célt ezen belül, amennyi reálisan megvalósítható;
  • (b) találjunk módot arra, hogy a kiválasztott célhoz képest mérhessük haladásunkat;
  • (c) összpontosítsunk arra, amit éppen csinálunk, és egyre finomítsunk a tevékenység adta lehetőségeken;
  • (d) fejlesszük ki az ahhoz szükséges készségeket, hogy fel tudjuk használni az elérhető lehetőségeket; és végül
  • (e) ha a tevékenység kezd unalmas lenni, emeljük meg a tétet.”

Összefoglalva: mérhető célok + összontosítás + folyamatos fejlődés + kihívások = tökéletes élmény

Barney Stinson és a flow

Barney Stinson, az Így jártam anyátokkal / How I Met Your Mother című sorozat fáradhatatlan csábítója nem kimondottan úgy jelenik meg egy nő lelki szemei előtt, mint követendő példa. Mégis, ha eltekintünk Barney Stinson céljának erkölcsi értékétől, karaktere szinte tökéletesen megjeleníti az áramlat-élmény fogalmát, ami Csíkszentmihályi Mihály boldogság-modelljének alapja.

Tehát amiért érdemes követni Barney Stinsont:
– az életének egyértelmű, világos célja van
– kész mindent alárendelni ennek a célnak, és kész mindent figyelmen kívül hagyni, ami nem szolgálja a célt
– nem hagyja, hogy mások véleménye eltérítse ettől a céltól
– minden nap, minden órában maximálisan teljesít, amihez az adja az energiát, hogy megtalálja a jelenben rejlő jutalmat
– mindig éhesen várja a kihívásokat, amikkel szembenézhet

“Ha szomorú vagyok, dobom a szomorúságot és helyette inkább király vagyok. Igaz történet.”