Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Hárman utazunk a buszon: én, a férjem és Isten

Amikor rájöttem, hogy az új lakóhelyünk miatt a napi ingázási időm csaknem három órára nő, rögtön eldöntöttem, hogy ezt a hirtelen jött, újszerű holtidőt valamilyen építő módon kell kitöltenem.

Eleve nagy ajándéknak tartom azt, hogy reggel és este is a férjemmel együtt utazom: míg eddig csak alva láttam reggelente, amikor kiosontam a szobából, most együtt kelünk az ébresztő hangjára, együtt készülődünk, együtt megyünk ki a buszra, együtt utazunk egy jókora szakaszon oda és vissza, és együtt érünk haza este. Ezen kívül a napokban rácsodálkoztam magunkra, hogy hiába vagyunk lassan tíz éve együtt, még mindig olyanok vagyunk, mint a friss szerelmesek: sustorgunk, összebújunk, megcirógatjuk egymást, kéz a kézben utazunk. Most, hogy az együtt töltött időnk drasztikusan megnőtt az ingázással, egy kicsit fel is pezsdültünk, és méginkább fókuszba került nálam az, hogy mennyire jó összhangban vagyunk.

Annyira viszont már nem új a kapcsolatunk, hogy napi három órát csiviteléssel ki tudjunk (vagy akarjunk) tölteni minden nap (meglepő, de egy idő után még nekem is elapad a beszélőkém), és nem is a teljes vonalon utazunk együtt, így a három órát nemcsak az egymással töltött minőségi idő foglalja le. Állandó társam továbbra is a Kindle ebook olvasóm és a telefonom, rajta a zenéimmel és a mobil internet kapcsolattal. Így utazás közben olvashatok könyvet, böngészhetem a netet (például a konferenciai beszédeket), írhatok cikket, vagy csak hallgathatom a zenét és elmélkedhetek kifelé meredve az ablakon. (Tömött buszon, ahol legfeljebb az ajtónak szorítva van egy zsebkendőnyi állóhelyem, úgyis csak ez utóbbi lehetőségem van.)

Más szóval, napi három óra ingázás remek alkalom arra, hogy minőségi időt töltsek el önmagammal, a férjemmel és Istennel.

A zene gyümölcse az ima

Teréz anya egyszerű útjának első lépése szerint “a csend gyümölcse az ima”. Gondolkodtam a csend értelmezésén ebben az egyszerű képletben, és arra jutottam, hogy a hangtalanságnál fontosabb a belső csendesség: az elhatárolódás a mindennapi gondokat, teendőket, kérdéseket körüldongó gondolatoktól, eltávolodás a nyüzsgéstől, ami akár belül van, akár kívülről körbevesz.

Az októberi témám másik “védőszentje”, Marla Cilley (a “FlyLady”) is leírja a könyvében, hogy az ő mindennapos reggeli áhitatának, Istennel töltött minőségi idejének a szerves része a zene. Chris Baty, a novemberi regényíró kihívás guruja pedig azt tanácsolja, hogy aki el akar mélyedni (az alkotás folyamatában), de nem tudja magára zárni az ajtót és kirekeszteni a külvilágot, az tegyen fel egy fülhallgatót (akár zenével vagy anélkül), mert ez nemcsak fizikailag és lelkileg határolja el a külvilágtól, de egyértelmű üzenet is arról, hogy “most nem vagyok itt”, és önmagában is felér egy “ne zavarj!” táblával.

A zene számomra is jó partner az ellazulásban, elmélyülésben, akár csend van körülöttem, akár zaj, és egy emberektől zsúfolt buszon nagy segítséget jelent az elhatárolódásban is.

Az ima gyümölcse a hit

Az imában számomra az egyik legnagyobb kihívást az ima formátuma jelenti – egészen pontosan az, ha elkezdek töprengeni az ima formátumán. Írtam már, hogy praktikus megközelítésben az ima nem más, mint a hálaadásnak, a célkitűzésnek, a sugallat igényenek és a terhek elengedésének szavakba szedett formája, méghozzá a sikeres kívánság jellemzőivel: azzal a tudattal, hogy a kéréseink célba értek és már csak idő kérdése, hogy a megfelelő pillanatban és a megfelelő formában a válaszok eltaláljanak hozzánk. Ugyanakkor arról is elmélkedtem már, hogy sokkal könnyebb ahhoz imádkozni, aminek arcot tudunk adni – viszont itt esem folyton a racionalitás csapdájába, hiszen egy részről könnyebb egy személyhez címezni az imáimat, de minél többet gondolkodom rajta, létezhet-e valójában ilyen személy, annál kevésbé hiszek benne. Ez egy róka fogta csuka helyzet a számomra.

Teréz anya egyszerű útjának következő lépése viszont elgondolkodtatott ebben az ügyben is. Eszerint “az ima gyümölcse a hit”. – Az ima gyümölcse a hit, nem pedig fordítva. Tehát annak, hogy tovább lépjünk az egyszerű ösvényen (amelynek a végén egyébként nem Isten áll, hanem a béke), nem feltétele a hit. Ha pedig ez így van, akkor az Istenről alkotott véleményemnek tulajdonképpen semmi dolga nincs az imáimmal.

Az imákhoz (és egyben Istenhez) való viszonyomat egyébként sokáig meghatározta, hogy hiába kaptam vallásos oktatást, a családomban nem volt olyan valódi hívő, aki valódi párbeszédet folytatott volna Istennel. Megtanultam, hogy evés előtt magunkban elmormoljuk az Édesjézus-légyvendégünk kezdetű mondókát, elalvás előtt pedig az Énistenem-jóistenem-lecsukódik-máraszemem kezdetűt, és miután kötelező volt a részvétel a vasárnapi miséken, az ott elhangzó verseket is jól ismertem, de ebben ki is merült az imákról szerzett tapasztalatom. Most már tudom, hogy később az évek során másféle imákat is megtanultam, még ha akkor nem is imáknak hívtam őket, hanem meditációnak, de ahogy most látom, szinte mindegy is a terminológia: hogy vizualizációval küldjük el a kéréseinket az Univerzum felé, hogy a tudatalattink megszemélyesített képviselőin keresztül szólítjuk meg a Kollektív Tudattalant, vagy imádkozunk Istenhez. Az egymással helyettesíthető kifejezések végső soron ugyanazt takarják: a személyes mondandónkkal megszólítunk valamit, ami hatalmasabb nálunk.

A terminológia tehát szinte lényegtelen bizonyos szempontból, de lényeges abból a szempontból, hogy nem árt megtalálni azt a formát, ami a legjobban illik hozzánk, ami a leginkább megkönnyíti számunkra ezt a megszólítást. Sok helyen tanultam már sokféle meditációt, és mindegyik nagyon hasznos volt, egyenként és együtt is sokkal messzebbre vittek, mint az, hogy álmomból felriasztva is el tudom mondani a Miatyánkot. Mégis, valahogy egyik sem illett hozzám egészen.

Bár szigorúan véve a mormonok nem keresztények (még ha annak is vallják magukat), a keresztényi gyökerekhez kapcsolódó első igazi imákat tőlük tanultam. Ezek a tört magyarsággal beszélő fiúk voltak az elsők, akik a társaságomban, a fülem hallatára hangosan is kimondva úgy szólították meg Istent, hogy valóban hittek benne, hogy Isten hallgatja őket. Még a hívő keresztény ismerőseim sem mondtak soha személyes imákat a jelenlétemben hangosan, tehát lényegében soha nem hallottam azelőtt senkit Istennel beszélgetni. Ez pedig, a hitvilágomtól függetlenül egy meghatározó élmény volt a számomra. Olyannyira, hogy amíg a tanult meditációs technikák önmagukban továbbra is idegenül hatnak, addig a mormon fiúktól tanult imakezdő és imazáró formulákat egészen természetesen tudom alkalmazni.

Persze, ahogy írtam, sokszor a 22-es csapdájába esek, ha elkezdek töprengeni rajta, helyes-e, szabad-e, értelmes-e valakinek, aki nem hisz Isten személyében, úgy kezdi az imádságait, hogy megszólítja Istent. De amellett, hogy ez sem más, mint bármelyik meditáció-indító technika, amit tanultam (egy formula, egy rituálé, ami segít a megfelelő tudatállapotba helyezkedni), Teréz anya által is igazolva érzem magam: nem a hit gyümölcse az ima, hanem az ima gyümölcse a hit – tehát nem az ima feltétele a hit, hanem a hit feltétele az ima.

Ti mit gondoltok az imáról?