Ki a hibás valójában?

20131203-201530.jpg

Tudjátok, mennyire szeretem Cesar Millant (Diót is falkaszellemben neveljük), és a fenti idézet megtalált és elgondolkodtatott – de nem csak kutyanevelési szempontból.

“A 70-es években a dobermanokat hibáztatták. A 80-as években a német juhászokat. A 90-es években a rottweilereket. Most a pitbullokat. De mikor fogják hibáztatni az embereket? (Cesar Millan)

A bűnbak kidejezés, mint azt megtudtam egyszer, eredetileg szó szerint bakot jelentett. A zsidó törzsek körében volt szokás, hogy elővezettek egy kecskebakot, ráolvasták a törzs tagjainak összes bűnét, majd szélnek eresztették a pusztában, hogy magával vigye a bűnöket és így mindenki megszabaduljon tőlük.

Nemcsak a kutyanevelés terén, de minden téren hajlamosak vagyunk bűnbakokat keresni a problémáink letételére. Ez remekül megfelel arra, hogy időlegesen letegyük a minket nyomasztó dolgokat – a baj csak az, hogy újratermelődnek, amíg meg nem találjuk a gyökerüket. A kutyanevelés esetén – magát az embert.

Melyek azok a problémáid, amiket újra és újra rá kell rakni egy bakra és elengedni? És hol lehet a valódi gyökere?

7 ok, amiért áldani fogod a kutyádat, ha baba érkezik a házhoz

Cesar Millan honlapján olvastam egy kedves cikket arról, milyen hasznos lehet egy baba érkezésekor, ha egy kutya is van a háznál. Bár nálunk még odébb van a kis manó tervezett érkezése (mindenféle társadalmi nyomásgyakorlás ellenére is), de a kutyusunk már most családtag, úgyhogy az ő kedvéért megosztom az alábbi listát.

Az eredeti cikket itt találjátok, a cikk szerzője Juliana Weiss-Roessler.

7 ok, amiért áldani fogod a kutyádat, ha baba érkezik a házhoz

  1. Babafigyelő. Ha aggódsz, hogy nem fogod észrevenni, amikor a kisbabád felébred éjszaka vagy a délutáni alvásnál, ne tedd. A kutyád nálad is éberebben figyel, és bízhatsz benne, hogy a saját nyüszítésével csatlakozik, ha a kisbabád sírni kezd.
  2. Takarítóbrigád. Te nem leszel olyan szülő, akinek vesződnie kell a romok eltakarításával az etetőszék körül, amikor a kisbabád enni tanul, hiszen ott van egy lelkes segítő, aki tisztára nyalja helyetted a padlót.
  3. Immunerősítő. A kutyanyál, akár hiszed, akár nem, immunerősítő hatású. Ahelyett, hogy a kisgyermeked steril környezetben nőne fel és a szervezete nem tanulna meg védekezni, a kutyád megosztja vele a mikroorganizmusait, és kis korától fogva ellenállóbbá teszi. A tanulmányok szerint a kutyák mellett felnövő gyerekeknél csökken a fülbetegségek, az asztma és az allergia kockázata is.
  4. Edzőpartner. Ha kutyád van, nem fenyeget a veszély, hogy annyira elmerülsz a kisbaba körüli feladatokban, hogy napokig elfelejted elhagyni a házat. Ha kutyád van, a rendszeres testmozgás nem opció, hanem kötelesség.
  5. Szórakoztató központ. Ha kiszállnál és szeretnéd, ha legalább egy kicsikét nem neked kellene állandó gügyögéssel és lovacskázással lekötni a kisbabád figyelmét, számíthatsz rá, hogy mindig lesz melletted egy önkéntes, aki átveszi egy kis időre, hogy együtt mókázzanak és birkózzanak a szőnyegen. Garantált szórakozás a babának, garantált szusszanás a mamának.
  6. Gyakorlási lehetőség. Semmi nem mérhető ahhoz, hogy 24/7-ben a szülői hivatásnak szenteled magad, bár ha örökbe fogadsz egy problémákkal küszködő menhelyi kutyát vagy egy újszülött kutyust, aki elvesztette az anyját és neked kell életben tartanod, az elég nagy kihívás lehet. De ha csak egy átlagos kutyát nevelsz, az is felkészít bizonyos dolgokra, amiknek hasznát veszed majd, ha kisbabád lesz. Például:
    • Résen lenni, hogy nem vett-e valami veszélyeset a szájába, és készenlétben állni, hogy bármikor kikapd onnan, aminek nem ott a helye.
    • Gyógyszert beadni valakinek, aki nem akarja.
    • Egyértelmű határokat szabni, betartatni a szabályokat, szigort mutatni, akkor is, ha ez nem könnyű.
    • A pillanatban élni. Ha azon kapod magad, hogy már a diplomaosztóját és az esküvőjét tervezed a kisbabádnak, a kutyád mindig ott lesz, hogy emlékeztessen, hogy éld meg és élvezd ki a jelen pillanatot.
  7. Páratlan szeretetforrás. A legfontosabb, amit a kisbabánknak adni akarunk, az a szeretet. Egy boldog, kiegyensúlyozott kutya a szeretet és odaadás kimeríthetetlen forrása, ami pótolhatatlan kincs egy kisgyermek életében.

Hogy miben lesz hasznunkra a mi kis szeretetgombócunk, amikor kisbabánk lesz, még nem tudom, de azt igen, hogy ezen kívül még mi mindenre felkészít – biztonságossá tenni egy lakást, felkelni az éjszaka közepén, ha sír, bébihányást, bébipisit és bébikakit takarítani, tejfogat kihúzni, orvoshoz rohanni és feldolgozni, hogy akárhogy kérdezem, nem tudja megmondani, mi a baj, megküzdeni azokkal, akik szerint egészen máshogyan kellene nevelni… És tudni, hogy mindez megéri, büszkének lenni, szeretetet kapni, elfeledkezni mindenről és a leghosszabb nap után, a legrosszabb hangulatban is mindent elfelejtve lekucorodni a padlóra játszani egyet.

Szerintetek miért áldás egy kutya egy kisgyerek, egy kisgyerekes felnőtt, vagy bármelyik felnőtt életében?

Cesar Millan módszerei a gyakorlatban, avagy falkaszellem a hétköznapjaimban 2. rész

Cesar Millan kutyapszichológiai módszerének körbejárását legutóbb azzal hagytuk abba, hogy a két tudatállapot, amit a kutyanevelésben keresünk, az a nyugodt domináns és a nyugodt alárendelt tudatállapot.

Ezt úgy érhetjük el, ha pontosan tisztázzuk és tudatjuk a családunk, a falkánk minden tagjával, hogy mik azok a szabályok, amik közt élünk, és következetesen ragaszkodunk hozzájuk. Nem mindig könnyű ez, amikor az ember a munkából hazaérve csak le szeretne rogyni egy kicsit és elengedni minden feladatot és felelősséget, de bizony ez egy falkavezér dolga. Az, hogy mik legyenek a szabályok, arra nincsenek univerzális törvények, legalábbis nem mindenben, hiszen ahány ház, annyi szokás. Van, aki a házába sem engedi be a kutyáját, van, aki az ágyába is minden gond nélkül. A szabályok tőlünk függnek. Csak néhány példa a mi házunkból – mint mondtam, biztosan vannak, akik nálunk szigorúbb vagy megengedőbb szabályokat hoznak, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a kutyánk mindig tisztában legyen velük, mi pedig mindig elvárjuk tőle a betartásukat:

  • a fürdőszoba tiltott terület (az elérhető vegyszerek miatt)
  • a konyhába belépés csak felügyelet alatt
  • bárhova felugrani (székre, ágyra) csak hívásra lehet
  • nincs lábra felugrálás, kivéve játékban
  • nincs ugatás
  • nincs morgás, kivéve játékban, de ott is csak egy bizonyos mértékig (igazából van egy jól felismerhető hang, amit nehéz leírni, de pontosan érezzük, hogy ez már a határ túloldalán van)
  • a játékain kívül a kutya nem vehet a szájába dolgokat

A szabályok betartatása őszintén szólva néha nehezebb a családtagjainkkal mint a kutyával. Apukám például ragaszkodik hozzá, hogy engedjük meg, hogy őrá felugorhasson a kutya, hiszen általában melegítőnadrágban vagy munkásoverallban van – persze már nem örült annyira a szabály alóli kivételnek, amikor öltönyben jelent meg, és a kutya boldog felugrással üdvözölte. Dió kölyökkorát pedig végigkísérték a sajnálkozó szólamok, miszerint “ennek a kutyának semmit sem szabad, csak vigyázban ülni”, amikor szigorú feddést kapott, ahányszor csak kíváncsiságból megközelített vagy megszaglászott egy kábelt vagy egy cipőt, de ma már senki nem bánja (Dió sem), hogy nyugodtan velünk alhat egy elektromos vezetékekkel, elérhető magasságban tárolt főiskolai jegyzetekkel vagy ruhaneműkkel zsúfolt szobában, vagy hogy maga maradhat egy cipőkkel és papírárukkal teli szobában anélkül, hogy bármiben kárt tenne, ezért nem kell elzárnunk egy sivár környezetbe, amiben nem tehet kárt, akárhányszor nem tudunk figyelni rá.

Ami a szabályok betartatását és a büntetést illeti, néha embert próbáló feladat (különösen egy fáradt estén a kedvenc cipőnk földi maradványai felett), de ragaszkodnunk kell hozzá, hogy a büntetés ne a sértettségünk kitöltéséről szóljon, hanem a határok egyértelmű visszaállításáról. A cél, hogy visszatérjünk a szabályok szabta keretek közé és a megfelelő tudatállapotokba, amint csak lehet, és ezt azzal kell kezdenünk, hogy nyugodt és domináns fellépéssel fordulunk a kutyánk felé – sem bosszúálló ordítással, sem siránkozással, sem könyörgéssel. A határozott, szigorú fellépésünkhöz pedig mindaddig ragaszkodni kell, amíg a kutyánk is vissza nem tér a nyugodt és megadó állapotba. Mivel ez a nyugalmas állapot a cél, kifejezetten fontos, hogy ne haraggal lépjünk fel, ne fájdalmat okozni akarjunk, hanem a kizökkentés módszerével éljünk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például ha Dió ugat (azaz feszültté válik, mert aggódik valami miatt, amit hall, és dominánssá is, hiszen megpróbálja átvenni az irányítást a helyzetben), előbb hanggal (nem szóval, hanem egy éles, gyors, figyelemfelhívó hanggal, “csssst” vagy “e-e”), majd ha szükséges, egy hasonlóan éles, gyors (és nem kifejezetten fájdalmas) mozdulattal (egy apró bökés az ujjbegyekkel a nyakán) felhívom magamra a figyelmét, ha szükséges, közé és az ajtó vagy ablak közé állok és a testemmel terelem odébb, éreztetve, hogy ez a terület az enyém, az én tulajdonom és felelősségem, és mindaddig erőt és hatalmat sugárzok, amíg nem látom rajta, hogy (gyakran egy nagy szusszanással) megnyugszik és elengedi a feszültséget.

A domináns és alárendelt szerepek állandó megtartása közel sem jelenti azt, hogy nem lehet az életünkben jelen a játék vagy a pihenés, de ezekben a helyzetekben is tisztázott szabályok közt kell maradni, és mindig fel kell vállalni, hogy erőfeszítést tegyünk a korlátok megtartására. Ahogy írtam például, nálunk szabály, hogy játék közben sincs ugatás és egy bizonyos szintnél agresszívebb morgás. Az, hogy önfeledten játszunk, birkózunk, tépünk egy játékot mindkettőnk örömére, nem jelenti azt, hogy ne lennék hajlandó bármikor megszakítani a játékot azért, hogy emlékeztessem Diót a szabályokra, még akkor is, ha igenis élveztem azt a játékot és még nagyon szívesen folytattam volna. Imádok úgy szundítani, hogy Dió mellettem kucorog az ágyban, de ragaszkodom hozzá, hogy én kezdeményezzem azt, hogy az ágyba bújjon mellém, és ne tehesse azt meg kénye-kedve szerint, csakis akkor, ha én hívom.

A pozíciónk megerősítésére dominancia-játékokat is szoktunk játszani, amik ugyan gonoszkodásnak tűnhetnek, de hasznosak és jótékonyak, mert segítenek szemléletesen bemutatni és könnyen megjegyezhetővé tenni a kutyánk számára a szabályokat. Ilyen például az, amikor evés közben megsimogatom Diót, sőt néha a táljába is belenyúlok, vagy elveszem és visszaadom, ha pedig feszültségre ragadtatja magát, kizökkentem. Ezzel segítek neki észben tartani, hogy az étel feletti rendelkezés olyasmi, ami az én felelősségem és persze kiváltságom is. Játék közben néha kizökkentem és megálljt parancsolok neki, elveszem a játékát és kisajátítom, majd rögtön vissza is adom neki, persze amint belenyugszik a helyzetbe. Ami a közlekedést illeti, legyen szó sétáról vagy a lakáson belüli közlekedésről (elsősorban a küszöbök átlépéséről), ragaszkodunk hozzá, hogy a “falka” (azaz Dió) mindig csak a falkavezéreket követhesse, ez egy nagyon egyszerű (bár néha türelmet és kitartást igénylő) módja a szerepek tisztázásának.

És hogy mi a jutalma mindennek, miért éri meg fáradozni vele, kitartani akkor is, amikor az embernek semmi hangulata falkavezérest játszani? Már úgy értem, azon túl, hogy másfél év alatt mindössze egyetlen cipő, egy lábtörlő és egyetlen tekercs papírtörlő esett csak áldozatul Diónak, és hogy soha nem evett bele a tényérunkba vagy tett kárt a bútorainkban? Azokért a pillanatokért éri meg, amik sokkal gyakoribbak, mint a határok körüli dominanciaharc – amikor egy csendesen szundikáló, vagy egy boldogan nyüzsgő kisállattal élünk együtt, akinek a jelenlete beragyogja a napjainkat. Ez pedig végső soron az, amiért úgy döntöttünk: megosztjuk egy négylábú lénnyel az életünket, és azon leszünk, hogy megteremtsük számára a harmonikus élet lehetőségét, hogy aztán képes legyen ezt a harmóniát kiterjeszteni ránk is úgy, ahogy csak egy boldog kutya képes.

Cesar Millan módszerei a gyakorlatban, avagy falkaszellem a mindennapjaimban 1. rész

Már írtam arról, mennyire kedvelem Cesar Millant és kutyapszichológiai módszerét, de úgy gondoltam szentelek neki még (legalább) egy cikket, és megpróbálom most már talán valóban a kutyások örömére is bemutatni, hogyan alkalmazzuk elveit és módszereit a hétköznapjainkban.

Mindketten kutyás családban nőttünk a kedvesemmel, de Dió az első közös és saját kutyusunk. Ráadásul szobakutya, aki az itthon töltött napjaink minden percét megosztja velünk, nem mondom, hogy szinte családtag, mert ő ténylegesen családtag, sőt néha már szinte aggasztó mértékig élvezi a törődésünket és a szeretetünket. Azért vettük magunkhoz, hogy élettel töltse meg és boldogabbá tegye a hétköznapjainkat – amire hihetetlenül nagy szükség is volt, miután nem sokkal az érkezését követően veszítettem el az anyukámat -, és nagy felelősséget éreztünk aziránt, hogy a nevelését komolyan vegyük és jól csináljuk, hogy valóban az öröm és ne a bosszúság forrása legyen az otthonunkban és az életünkben.

Már az érkezése előtt elkezdtem magamba szívni Cesar Millan módszereit, elsősorban A csodálatos kutyadoki (Dog Whisperer) című sorozatának epizódjaiból, de az azonos című könyvét is elolvastam. Sőt, ami azt illeti, Cesarnek nagy szerepe volt abban, hogy kutyát vállatunk, hiszen a módszereit megismerve garantáltnak láttam azt, hogy kiegyensúlyozott, boldog kisállatot fogunk tudni nevelni, aki gondtalanabbá és örömtelibbé, nem pedig bonyolultabbá teszi majd az életünket, és ki ne vágyna egy plusz örömforrásra az életben?

Aki Cesar Millan módszerei szerint szeretné nevelni a kutyáját (amit részemről erősen ajánlok, egyszerűen azért, mert a boldog kutya-gazda kapcsolat záloga), az jobb, ha egyszer és mindenkorra tisztázza magában, hogy a kutya az kutya, akkor is, ha ruhába öltöztetjük, kicsikémnek szólítjuk, magunkat pedig a mamájának hívjuk. (Ezek a dolgok nem tilosak, és én sem vagyok minden bűn nélkül való, de ami tilos: megfeledkezni arról, hogy a kutyánk nem egy kisgyerek vagy egy plüssmackó, vagy csengő vagy riasztóberendezés, hanem a kutyánk egy kutya.) Ha ezt a néha nem is annyira könnyen feldolgozható tényt tisztáztuk magunkban, érdemes tisztába jönni azzal is, hogy a kutya természetéből fakadóan falkaszellemű lény, és az marad akkor is, ha ő az egyetlen kutya egy emberekkel teli házban, és ha egészséges lelkű házikedvencet szeretnénk nevelni, tekintettel kell lennünk rá, mik az igényei.

Mint minden lény, a kutya is megpróbálja egy csapatban, egy társaságban, egy falkában feszegetni a határait, próbálgatni az erejét. De jobb, ha tudjuk, hogy ugyanúgy, ahogy az emberek közt is nagyon kevesen éreznék jól magukat, ha valójában kineveznék őket egy nagyvállalat (vagy akár csak egy osztály vagy csoport) élére, az ezzel járó összes felelősséget a vállukra rakva, ugyanígy a kutyák legnagyobb százaléka sem alkalmas arra, hogy falkavezér legyen (ha a természetben élnének sem lennének egy falka vezetői), de a maradék kis százalék is képes rá, hogy falkatagként teljes életet éljen, ha egy nála rátermettebb falkatag (figyeljünk, ezek vagyunk mi!) veszi át a falka irányítását. Jobb tehát, ha a saját és kutyánk lelki békéje érdekében helyre tesszük magunkban ezt a kérdést: a kutyánknak arra van szüksége, hogy mi legyünk a falkavezérek. Higgye el mindenki, az én hétkilós, puhamancsú kisállatom nem aludna nyugodtan éjszakánként, ha azt hinné, hogy az ő felelőssége megőrizni az otthonunk biztonságát, hogy neki kell megvédenie minket, hogy neki kell gondoskodnia a napi betevőnkről, és neki kell megszerveznie a család életét. Talán néha berzenkedik a korlátok miatt, amiket neki szabunk, de hosszú távon igazán boldogtalan lenne, ha nem biztosítanánk róla, hogy olyan (képletes) falakkal van körbevéve, amelyek biztonságossá teszik az életét, hiszen a falka vezetőiként nekünk kell gondoskodnunk mindazokról a dolgokról, amik a biztonságot jelentik számára és számunkra.

Fontos tisztázni, ki a falkavezér és a falkatag, és mi a különbség a kettő között. Az emberek otthonaiban, emberek, kutyák és néha más állatok által is alkotott falkák nem egészen olyan felépítésűek, mint a vadonban bolyongó farkas- vagy kutyafalkák. A természetes falkákban egy alfahím vagy esetleg egy alfapár van, családjainkban azonban minden ember – a totyogó gyermekek, a bottal járó nagyszülők és a postás is – falkavezér, míg a kutya vagy kutyák falkatagok. Segít tisztán látni a különbségeket, ha megismerkedünk a Cesar Millan módszerének egyik alapkövét adó tudatállapotokkal. A tudatállapotok érzelmi töltetüket illetően lehetnek feszültek vagy nyugodtak, a hatalmi pozíciót tekintve dominánsak vagy alárendeltek. Egy sarokban reszkető kutya feszült és alárendelt, egy papuccsal ütlegelő és kidagadt erekkel ordító gazda feszült és domináns, egy kerítést támadó kutya feszült és domináns, egy kisgyerek, aki fél megsimogatni ezt az állatot, feszült és alárendelt. A feszültség (ami bármikor agresszióba torkollhat) mindenképpen elkerülendő, hiszen sosem lehet egy egészséges kapcsolat alapja. Ha pedig nem szeretnénk olyan házban élni, ahol a kutyánk dönti el, mikor ehetünk és mikor nem, mikor alhatunk nyugodtan az ágyunkban és mikor nem, mikor fogadhatunk vendégeket és mikor nem, hordhatunk-e ép cipőket és ruhákat vagy nem, és így tovább, akkor azt is jobb tisztázni, ki van domináns és ki alárendelt pozícióban. A két tudatállapot tehát, amit keresünk, a nyugodt domináns és a nyugodt alárendelt (megadó) állapot.

(Hamarosan innen folytatjuk!)

Ragyogj! – Az áprilisi boldogságtervem tapasztalatai #2

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Áprilisi fogadalmam a lelki feltöltődés, a mosoly, a belső ragyogásom visszaszerzése. Ebben a projektben nagyon kegyes hozzám az időjárás, ami – esőkkel és felhős estékkel tarkítva – csak úgy szórja a tavaszi napsütést.

Balinéz meditáció

Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvében (amiről most már tényleg hamarosan lesz összefoglaló a blogon) olvasható egy nagyon egyszerű(nek tűnő), szimpatikus kis meditációs módszer: ülj és mosolyogj.

“Feladja az első balinéz meditációs leckét. Elmondja, hogy sokféle út vezet Istenhez, de ezek többsége túlságosan komplikált a nyugati ember számára, így egy egyszerű meditációs gyakorlatot fog megtanítani nekem. Ami, alapjában véve, ennyi: ülj csendesen, és mosolyogj. Óriási! Ketutnak tanítás közben is fülig ér a szája. „Ülj és mosolyogj.” Hát ez csúcs.
– […] Ha meditálni akar, csak mosolyogni kell. Mosolyogjon az arcával, az elméjével, és a jó energia eljön magához, és elmossa a piszkos energiát. Még a májában is mosolyogjon. […] Ne siessen, és ne erőltesse. Túl komoly és megbetegszik. Meghívhatja a jó energiát a mosolyával.”

Rendben, be kell vallanom, hogy én egy “elfoglalt nyugati ember” vagyok, így a balinéz meditációt inkább “zuhanyozz és mosolyogj” formában próbáltam ki.

Könnyűnek tűnik? Nem az. Hogy az ember agya ne kezdjen kattogni, ne kezdjen zsörtölődni, problémákon rágódni. Nem is olyan könnyű, de én úgy érzem, érdemes gyakorolni. Úgyhogy jó szívvel ajánlom, nem kell hozzá guru segítsége vagy lelki vezető, aki elmondja a pontos instrukciókat. Aki úgy érzi, hogy nincs ideje az “ülj és mosolyogj” meditációra, hozzám hasonlóan próbálja ki a “zuhanyozz és mosolyogj” vagy a “mosogass és mosolyogj” meditációt.

Imádkozz érte

Nekem nincs kéznél az életemben egy fogatlan balinéz füvesember, akit kérdezhetek Isten természetéről, vannak viszont mormon misszionárius barátaim, így a héten velük ültem össze és kérdeztem meg őket arról, hogyan tudom letenni a hétköznapi bosszúságaimat.

A témában írtam már a Cesar Millan nyomán alkotott házikedvenc-teóriámról és az Elizabeth Gilbert-féle duzzogó gyerek elméletről, amik úgyszint arról szólnak: hogyan lehet lecsendesíteni a morcos kis gondolatokat, amik megzavarják a lelki békét.

A mormon fiúk a következőt tanácsolták: imádkozz azért, aki a bosszúságodat okozza. Ez nem oldja meg a problémákat, de segít alternatívát adni az elmének, ami már önmagára káros módon nem tud elszakadni a bosszúságoktól, csak rágja-rágja-rágja őket. (Ismertem egyszer egy boxer kutyát, aki a sündisznókhoz viszonyult ekkora önpusztító megszállottsággal, mint ahogy az emberi elme hajlamos a sértettségén rágódni. Ha sünt látott, a szájába kapta, és tépte-tépte-tépte. Nem számított, mekkora fájdalmat vagy milyen sérüléseket okozott magának, nem engedte el. Ne legyünk ilyenek – nem a problémák letagadása és szőnyeg alá söprése az, ha letesszük a sünt, mielőtt még véresre szaggatja a pofánkat.)

Elizabeth Gilbert könyvében találtam ezt a párbeszédet az önmarcangolásra hajlamos Liz és a szókimondó Richard között a szakításról, ami más szavakkal, de ugyanezt javasolja (sőt még kutyás hasonlat is van benne, hogy megerősítsen):

“– Mi húzott fel ennyire? – kérdi az elnyújtott hanghordozásával, szokás szerint egy fogpiszkálóval a szájában.
– Ne is kérdezd – felelem, de aztán kibukik belőlem minden, egészen addig a pontig, hogy: – És az a legszörnyűbb, hogy állandóan Daviden pörgök! Azt hittem, rég lezártam magamban ezt az ügyet, erre tessék, megint itt van!
[…]
– Az a probléma, hogy nem bírod elfogadni, ennek a kapcsolatnak rövid lejáratú volt a szavatossága. Mint egy kóbor kutya a szeméttelepen, csak nyalod az üres konzervdobozt, hátha van még benne egy kis maradék. De ha nem vigyázol, hát beleszorul a nózid, és egész életedben szenvedni fogsz miatta. Hagyd a francba.
– De szeretem.
– Hát szeresd.
– De hiányzik.
– Hát hadd hiányozzon. Valahányszor eszedbe jut, küldj felé némi szeretetet és fényt, aztán ejtsd a témát. “

A jókívánságokkal teli ima vagy a szeretet olyan, mint amikor nemcsak hogy letesszük a sünt vagy kihúzzuk az orrunkat a konzervdobozból (hogy aztán ott álljunk fixáltan felette, bármelyik pillanatban készen arra, hogy újrakezdjük), hanem megyünk és keresünk helyette egy labdát vagy egy botot.

Úgyszint nem könnyű, akárcsak a balinéz meditáció derűs “ülj és mosolyogj” módszere. De ezt is megéri gyakorolni.

Menjetek játszani szépen, anya Istennel beszélget

Legutóbb írtam a házikedvenc-teóriámról, avagy a saját farkát kergető belső ösztönlényem megszelídítéséről, kizökkentéséről a negatív állapotból Cesar Millan módszerének analógiájával. Még a cikk felkerülése előtt írtam erről a barátaimnak, akiket eléggé megosztott az ötlet, sokak aggodalmukat fejezték ki, hogy dominálni, elnyomni akarom tudatalattimat, ezáltal saját magamat, a valódi önmagamat.

Én úgy gondolom, fontos a tudat és a tudatalatti, az ego és az ösztönlény, ha úgy tetszik, az ész és a szív elhatárolása. Olyanok, mint a jobb és a bal agyfélteke, vagy a kéz és a láb – vannak feladatok, amikre az egyik alkalmasabb a másiknál és fordítva. Attól tartok, nem olyan kultúrában nőttünk fel, ahol kifejezetten megtanultuk volna akár elhatárolni a kettőt, nemhogy egyformán megbecsülni, és a megfelelő helyzetekben előtérbe helyezni azt, amelyikre épp nagyobb szükségünk van. Erre egy játékos ötlet volt a házikedvenc-teóriám, amelyben egy kézzel fogható, otthonos hasonlottal határoltam el a őket egymástól.

Most épp Elizabeth Gilbert: Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek c. könyvét olvasom, amiben találtam egy hasonló mókás analógiát, ez pedig épp a másik irányú elhatárolást céloz, a zavargó gondolatok és az egó elcsendesítését.

“Az egód küzd az életéért, az elméddel szórakozik, igyekszik a tekintélyét fitogtatni, és egy kis kalickában akar tartani, benn a sarokban, távol a világtól. Rá se hederíts.
– De hogyan tudja az ember figyelmen kívül hagyni?
– Próbáltál már valaha elvenni játékot kisgyerektől? Nincsenek elragadtatva, ugyebár? Elkezdenek rugdosni meg visítozni. Úgy a legkönnyebb elvenni a játékot tőlük, ha az ember ad nekik valami mást, amivel játszhatnak. El kell terelni a figyelmüket.
[…]
A meditációs barlangban […] ma reggel egy új megközelítést alkalmazok. […]
Gondolatok jönnek-mennek, de nem sok figyelmet fordítok rájuk, csak annyit mondok nekik szinte anyai gyengédséggel: – Ó, ti kis huncutok… titeket jól ismerlek már… na menjetek játszani szépen… anya Istennel beszélget.”

Ti hogyan képzelitek el a tudatotokat és a tudatalattitokat?

A “csitt!” hatalma, avagy Cesar Millan és a belső szörnyetegem

Nemrég ismét összefutottam a tévében Cesar Millan kutyapszichológus műsorával, aki nálunk “A csodálatos kutyadoki” néven, hazájában mint “Dog Whisperer”, azaz kutyákkal suttogó vált ismertté.

Cesar Millan módszerének már azelőtt nagy rajongója lettem, hogy kiskutyánk, Dió hozzánk került volna, és eltökéltem, hogy az ő elvei szerint fogjuk nevelni. Minden egyes nap érzem ennek áldásos hatását, amikor látom, milyen nyugodt, ragaszkodó, kiegyensúlyozott, energikus, hogy milyen fantasztikus képessége van arra, hogy elengedjen maga mellett minden feszültséget (például az utcán őrjöngő kutyák rossz energiáit fel sem veszi), vagy arra, hogy könnyedén váltson a lelkiállapotok között, heves játékból nyugodt figyelembe, pihenésből energikus játékba, magától vagy egy-egy irányító szó vagy mozdulat hatására.

Cesar Millan módszere azért figyelemre méltó, mert a klasszikus kondicionálás és az emberi pszichológiához hasonló módszerek helyett a kutyák ősi természetéhez nyúl vissza, abból merít tapasztalatot. Módszerének gyökerei nagyapja mexikói farmjára vezethetők vissza, ahol a félvad kutyafalka felett nagyapja agressziótól mentes, de határozott, ösztönös dominanciával uralkodott, pontosan úgy, ahogy azt a kutyák természete diktálta és igényelte.

Azonban most nem is kifejezetten a kutyanevelésről szeretnék beszélni – bár minden kutyatulajdonosnak szívből ajánlom műsorait és könyveit -, hiszen első találkozásunkkor én sem kutyatulajdonosként figyeltem fel rá.

Akkoriban épp Eckhart Tolle: A most hatalma c. könyvét hallgattam hangos könyv formájában, amely annak fontosságáról szól, hogy letegyük a minket nyomasztó terheket azzal, hogy elengedjük a múltból magunkkal hurcolt sérelmeket és kivetítjük aggodalmainkat a jövőre. Egyszer aztán az ebédlőasztalnál ülve arra kaptam fel a fejem, hogy a hátam mögött a tévében pontosan ezek a gondolatok hangzanak el: azért nem tudsz pozitív élményt szerezni a jelen pillanatban, mert a múltbéli sérelmeidet vetíted ki a mostra, és hagyod, hogy a félelmeid fessék eléd az elkövetkező pillanatokat, amikkel így elő is idézed a bajt.

A televízióban Cesar Millan beszélt épp egy olyan gazdához, akit már többször megharapott a kutyája, és ezért valahányszor felé közeledett, az járt a fejében, hogy megint meg fogja tenni, a közéjük feszülő félelem és negativitás pedig olyan feszültté tette kutyát és gazdáját egyaránt, hogy ez a nyomás valóban agresszióhoz vezetett. Cesar Millan azonban megtanította a fiatal nőnek azt, hogy a kutya az emberrel ellentétben nem őrzi az elmúlt dolgokat, nem kapaszkodik beléjük, így senki más, mint maga a múltbéli terheket cipelő ember az, aki újra és újra feleleveníti, nem hagyja elmúlni és ismétlődésre hívja ezeket az eseményeket.

Ahogy elbűvölt ez a különös fickó, és a sorozata rendszeres nézőjévé tett, megtudtam, hogy a legfontosabb pillér a módszerében az energia, az a belső lelki- és tudatállapot, amelyet mindenek előtt meg kell teremtenünk magunkban és kifelé sugározni, valamint fel kell tudnunk ismerni és tudnunk kell befolyásolni kutyánkban is. Hogy kapcsolatunk ezekkel a lényekkel akkor harmonikus és egészséges mindkét fél számára, ha egyik részről sincs benne agresszió, félelem vagy bizonytalanság, és pontosan tisztázott a dominancia kérdése. Minden más (a híres Cesar Millan féle “csitt!”, a póráz, a testtartás, stb.) csak ennek megnyilvánulása, eszköze, de a mag a megfelelő tudatállapot mind a domináns fél részéről (aki nem agresszióval, hanem nyugodt felelősségvállalással irányít) és a megadó fél részéről (aki tudja, hogy biztonságban és jó kezekben van, ezért szívesen átadja az irányítást).

Ahogy figyeltem Dió lelki békéjét, azon gondolkodtam, hogyan tudnám mindezt alkalmazni a stresszkezelésben, amivel mostanában erősen küzdök. Eszembe jutott a belső kis szörnyetegem, az a jószág, amit biztosan mindenki ismer, mert szerintem mindenkinek van egy ilyen háziállata, aki annyira hajlamos rá, hogy átvegyen mindenféle feszültséget, hogy tépje-rágja az aggodalmakat, idegen helyzetekben különösen feszültté és harapóssá váljon, és ha felé nyúlunk, belénk is marjon. Ugye nem csak nekem van ilyen belső szörnyetegem?

Arra gondoltam, talán ez a belső kis stresszgombóc sem vágyik másra, mint hogy valaki tudassa vele, hogy nem az ő nyomasztó felelőssége, hogy minden helyzetben megvédje és irányítsa a gazdáját, hogy valaki csak kizökkentse abból a negatív önmarcangolásból, a gumicsont dühödt csócsálásából, amibe belekergette magát, és egyszerűen csak a földre vigye és azt mondja neki: nyugi, majd én irányítok, te csak pihenj és kövess.

Ha valaki belegabalyodott volna a hasonlatomba, arról beszélek, hogy a tudatom legyen a tudatalattim “gazdija”.

Ez nem a tudatalatti elnyomását és a tudat mindenhatóságát jelenti természetesen. Nagyon becsülöm a tudatalattimat, ahogy becsülöm Diót is, az elemi bölcsességét, a soha nem szűnő vidámságát, a lazításra való képességét, a szeretetet, ami benne lakik. Ezt soha nem akarnám megtörni, megsemmisíteni, megalázni vagy lebecsülni. Mindezt azonban nem tudná átélni és átadni nekem, ha nem lennék tudatos, felelős, domináns gazdája, ha nem vennék le a válláról olyan terheket, amiket nem hivatott cipelni, ha nem tanítottam volna meg, hogyan zökkenjen ki a feszült állapotból és nyugodjon meg úgy, hogy átadja az irányítást nekem.

Érdekes, hogy akármilyen mély gödörben is vagyok lelkileg, akármilyen fáradt is vagyok fizikailag, akármilyen elgyötört is vagyok szellemileg, olyan stabilan sikerült kialakítanom a domináns-alárendelt kapcsolatomat Dióval, hogy ebből sosem billenünk ki, a legnagyobb vész esetén sem, ami mindkettőnknek csak jót tesz, mindkettőnk számára meghálálja magát.

Úgyhogy arra gondoltam, teszek egy próbát, és megpróbálom a bennem lakó, aggódó, félős, agresszióra hajlamos, elveszett kis lényt úgy kezelni, mint egy sajátos házi kedvencet, aki sokkal többre hivatott, mint hogy szétcincálja a lábtörlőt és kétségbeesetten őrizze a házat. Diótól már megtanultam, hogy nemcsak hogy képes vagyok rá, de némi gyakorlás után különösebb megerőltetés nélkül folyamatosan képes vagyok rá, hogy biztonságot nyújtó, domináns gazda legyek. Most örökbe fogadom ezt a másik jószágot is. Neve még nincs.

Ti hogy boldogultok a belső manótokkal?