Így értékelem 2015-öt, 1-től 10-ig

A két ünnep közöttre terveztem az évértékelést és a jövő év megálmodását, de a helyzet az, hogy már 24-én, a frissen feldíszített karácsonyfa alatt elfogott az ihlet.

Ugyanilyen spontán módon lett az idei évértékelő módszerek versenyének nyertese a Level 10 Life szisztéma, ami újdonsült kedvenc bullet journalosom, Kara blogján talált meg.

Még van vele munkám, de arra gondoltam, megosztom veletek, eddig hogyan dolgoztam az évértékelésen, hátha ti is ihletet kaptok, és hamarosan írok majd a folytatásról.

Level 10 Life

A Level 10 Life az életet 10 területre osztja (hasonlóan az élet 7 területéhez Jack Canfield szerint):

  1. Család és barátok
  2. Személyes fejlődés
  3. Spiritualitás
  4. Pénzügyek
  5. Karrier
  6. Házasság (párkapcsolat)
  7. Móka, pihenés, feltöltődés
  8. Adakozás, segítség, önkéntesség
  9. Fizikai környezet
  10. Egészség és mozgás

Ezeken a területeken készítünk pillanatképet arról, hogy 1-től 10-ig mennyire vagyunk elégedettek az életünkkel az adott területen, majd tűzünk ki célokat, hogy boldogabbakká váljunk. A végső cél az, hogy mind a 10 területen elérje az elégedettségünk a 10-es szintet.

Ezt az értékelést egyébként az év bármelyik szakában megtehetjük, nem kell vele újév napjáig, a következő kerek születésnapunkig vagy egy más jeles fordulónapig várni.

Level 10 Life

Én így fogtam neki az évértékelésnek:

  1. Felírtam és színkódoltam az élet 10 területét. A 10 terület adott volt, a színkódokat saját érzésem szerint kapcsoltam hozzá. Ez opcionális, én azért használtam színkódokat, hogy később is jobban eligazodjak a különböző területek között – és mert így csinibb. 🙂
  2. Készítettem egy plusz/delta listát 2015-ről. Itt felsoroltam mindent, ami csak eszembe jutott 2015-ről, ami jó volt, és ami lehetett volna jobb, amiből lehetett volna kevesebb (vagy épp több), amit másképp szeretnék csinálni a jövőben.
  3. A plusz/delta lista elemeit 10 kategóriába soroltam. Itt vettem ismét elő a színkódjaimat, és a plusz/delta listám tételei elé színes pöttyöket raktam aszerint, hogy melyik kategóriába tartoznak. Nagyon tanulságos volt ez az elosztás, mert hoznom kellett néhány nem is olyan egyszerű döntést: például hogy a Kincsesfüzet a karrier vagy a móka kategóriába tartozik-e? Vagy hová soroljam az államvizsgát? Na és Diót? (Végül a Kincsesfüzet karriercél lett – legyünk optimisták! –, ellentétben az államvizsgával, Dió pedig a móka és feltöltődés területen landolt. :))
  4. Táblázatot készítettem az élet 10 területének. Egy tízmezős táblázatban felsoroltam a 10 területet, majd elkezdtem címszavakban beírni a mezőkbe azokat a dolgokat a plusz/delta listám alapján, amik  befolyásolják az elégedettségérzetemet az adott területen, akár pozitív, akár negatív irányba, és amik segíthetnek célokat kitűzni. Ismét egy nagy szembesülés volt az, hogy melyik mezők maradtak első körben ordítóan üresek – melyek azok a területek, amikkel nem hogy kevéssé vagyok elégedett, de jóformán helyet sem kapnak az életemben… Ilyen volt például az adakozás vagy a spiritualitás, de a pénzhez való viszonyom is változatlanul egy nagy talány.
  5. Újra körbejártam a 10 területet. A címszavas jegyzetelés (és annak tanulságai) után megpróbáltam különböző kérdéseket feltenni magamnak. Tudom, mit jelent számomra az adott terület? Van helye az életemben? Vannak céljaim, eredményeim? Elégedett vagyok? Boldogságot vagy bosszúságot okoz? Már megtaláltam az utam, a helyem az adott területen, vagy még keresni kell, váltani kell?

Itt tartok most. Úgy érzem, lassan készen állok rá, hogy meghatározzam, 1-től 10-ig mennyire vagyok elégedett az életem ezen 10 területével, azután pedig célokat tűzzek ki a jövő évre, amik közelebb vihetnek a boldogsághoz, az elégedettséghez.

Ti hogyan értékelitek 2015-öt?

Reklámok

Boldogságterv #15 – Újratervezés nagyban és kicsiben

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

Általában nem vagyok az a típus, akinek a nagy volumenű évértékelés, tervezés és újratervezés együtt jár az újévvel, ez nálam inkább spontán módon szokta felütni a fejét a legváratlanabb időszakokban. Micsoda váratlan volt tehát, hogy idén pont újévkor fogott el ez a hangulat!… Úgyhogy ennek örömére úgy gondoltam, a január témája legyen az értékelés és tervezés, és az, hogy az életem szervezése, a tervek készítése hogyan vihet közelebb a boldogsághoz.

Újratervezés!

Mindenkinek ismerős már az a mondat, amikor az autó virtuális navigátora, a GPS felfedezi, hogy valami nem a tervek szerint alakult, és azt mondja: újratervezés! Csak így, egyszerűen. Semmi “megmondtam, hogy balra kellett volna fordulnod, te szerencsétlen!”, semmi “most mi a francot fogunk csinálni?!”, semmi “tudod te egyáltalán, hogy milyen következményei lesznek annak, ha elkésel?!”, semmi “na tessék, már megint ez van!”. Csak ennyi: újratervezés – ami ugyanolyan átlagos része az utazásnak, mint hogy száz méter múlva hajts be a körforgalomba és hajts ki a második kijáraton.

Amikor részt vettem Via és Gigi Kreatív időgazdálkodás tanfolyamán, Via egyik gyakran emlegetett jelmondata ez volt: nem azért tervezel, hogy aztán minden a tervek szerint alakuljon (hiszen az élet nem olvassa a határidőnaplódat), hanem azért, mert ha megtanulsz tervezni, megtanulsz újratervezni is.

Még csak alig több mint egy hét telt el a januáromból (és az évemből), de máris tele volt újratervezéssel. Az államvizsgám és a diplomavédésem érdeklődés hiányában májusra tolódott, a munkába viszont hamarabb vissza kellett dobnom magam, de hogy őszinte legyek, az itthoni aktív pihenésre szánt időszak is (bár végül elég kevés jutott belőle az ünnepek után) egészen máshogy alakult számomra, mint vártam. (Sem olyan aktív, sem olyan pihentető nem volt, mint azt előre elképzeltem.)

Ami viszont engem is meglepetésként ért, hogy (különösen a korábbi önmagamhoz mérve) mennyire jól viseltem ezeket a hirtelen változó szélirányokat, ezeket a drasztikus újratervezéseket. Azt hiszem, egyre inkább kezdem elsajátítani azt a helyes hozzáállást, ami az újratervezést nem világraszóló tragédiának fogja fel, hanem az utazás olyan természetes részének, mint bármelyik előre látott kereszteződést.

2015/01/img_0843.jpg

Tartsd a szemed az iránytűn!

Legutóbb ajánlottam Via évtervező cikkét, amiben leírja, hogy ahhoz, hogy az energiáinkat ne aprózzuk el az indokolatlan mindennapi feladatokkal, előbb tervezzük be a nagy dolgokat, az éves, negyedéves nagy projekteket, majd azokat bontsuk le kisebb feladatokra és határidőkre, és csak az ezután fennmaradó idővel gazdálkodjunk, ha a csip-csup dolgokról van szó – ne pedig fordítva, a csip-csup dolgoknak alárendelve, azokkal kiszorítva a nagy projekteket a terveink közül.

Viszont amint működésbe lépnek a terveink, amik kitűztük a céljainkat, érdemes a másik irányból megközelíteni nemcsak a megvalósítást, de a tervek ellenőrzését is. Érdemes az aprótól haladva időről időre visszajelzést kérni: jó irányba haladok?

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”
(Charles Reade)

Steve Jobs, az Apple cég guruja egyszer azt mondta: minden reggel belenézek a tükörbe és megkérdezem magamtól, hogy ha ez volna életem utolsó napja, azzal tölteném-e, amivel a mai napot fogom, és ha a válasz sok napon át egymás után “nem”, akkor tudom, hogy változtatnom kell. Tim Ferriss, a 4 órás munkahét c. könyv szerzője azt javasolja, hogy nap közben időről időre állj meg és kérdezd meg magadtól: most termelékeny vagyok, vagy csak tevékeny? Hatékony vagyok, vagy csak megpróbálok elfoglaltnak tűnni a többiek előtt? hasznos munkát végzek, vagy csak elfoglalom magam?

Ehhez hasonlóan sokféle kérdést feltehetünk magunknak, reggelente, esténként, vagy nap közben meg-megtorpanva, hogy ellenőrizzük magunkat. Boldognak érzem magam most? Élvezem azt, amivel foglalkozom? A kitűzött céljaim valamelyikéért dolgozom éppen? Elégedett vagyok magammal? Pozitívan állok most magamhoz?

Az állandó, apró ellenőrzés segít a jó irányban maradni és még időben korrigálni, időben újratervezni – hogy ne csak akkor próbálkozzunk az újratervezéssel, amikor a GPS-ünk (ha figyeltünk volna rá), már egy tucatszor elmondta: fordulj vissza, amint lehet!

Szokás szerint

Bloggereknek ajánlottam legutóbb Dóri blogtervezőjét is, aminek kapcsán Dórival többek közt arról beszélgettünk, mennyire más képet mutat a blogtervező táblázat már csak attól is, ha egész évre előre beírjuk az állandó rovatokat, amik a hét azonos napjain tűnnek fel. Ez nemcsak a “tevékenynek tűnés” egyik eszköze, de annál sokkal több: egy rálátás a rutinjainkra, a szokásainkra, azok hosszú távú hatásaira.

Ehhez hasonló eszköz most számomra a Don’t Break the Chain Calendar, aminek segítségével biztosan rajta tudom tartani a szemem néhány mindennapos szokáson. Emellett persze több mindennapos szokásom is van, de stratégiai döntés lehet, ha kiválasztjuk, mi az a néhány szokás, amikre a leginkább szeretnénk koncentrálni. Számomra ezek most: az otthonteremtés (napi öt perc hot-spot takarítás reggelente meglepő módon formában tartja a háztartást!), az írás (napi tizenöt perc alatt nem mindig vagyok túl produktív, de edzésben tartja az izmokat), és egy kis minőségi idő magammal (így szakítok időt olyasmire is, amit hajlamos vagyok elbliccelni, ha sokat lógok a neten vagy bambulok a tévé előtt – ezt olyasmivel töltöm ki, mint például az olvasás, jóga, arcmasszázs, vagy inspiráló előadások hallgatása).

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Ilyen volt 2014

Amikor nekifogtam az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} cikk megírásának, aminek témája nem más, mint a 2014-es év áttekintése, azt hittem, pofonegyszerű dolgom lesz. Hiszen annyi minden történt 2014-ben! De, talán éppen emiatt, mégsem bizonyult olyan könnyűnek ez a feladat.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2014/12/img_0809.jpg

A legfőbb céljaimat áfutva, amiket 2014-re feljegyeztem magamnak, nagyon érdekes érzések fogtak el. Feltámadtak bennem azok a gondolatok, amik a céljaim papírra vetésekor viaskodtak bennem, és a következő döbbenetes felismerés ért: az egyéb nagy céljaim mellett (hogy befejezzem a tanulmányaimat, hogy felépüljön a házunk, hogy idén is részt vegyek a NaNoWriMón) a legtöbb kétséget azzal kapcsolatban éreztem, hogy pályát módosítsak. Annak ellenére, hogy szerettem a munkámat és kollégáimat a Magyar Postánál, az állandó bizonytalanság és a hatalmas nyomás miatt már nagyon rosszul éreztem ott magam – csak azt éreztem, hogy menni akarok, mégis annyira féltem attól a bizonytalanságtól, amit egy ilyen döntés maga után vont volna, hogy bár kitűztem magam elé a célt, a lelkem mélyén úgy éreztem, hogy ha rajtam múlik, soha nem fogom ezt meglépni. – De szerencsére… nem rajtam múlt.

20140713-222359-80639771.jpg

2014 a nagy lépések éve volt a számomra: kirúgtak a munkahelyemről és mindössze nehány nap leforgása alatt új munkahelyet találtam, hitelt igényeltünk, megterveztettük és kiviteleztettük a saját házunkat, elköltöztünk a házból, amiben felnőttem és egy rövid átmeneti időszak után beköltöztünk az új otthonunkba, és leadtam a szakdolgozatomat is. Az elmúlt hetekben a férjemmel meg-megálltunk és feltettük egymásnak a kérdést: “elhiszed, hogy egy évvel ezelőtt még…?”, és valóban olyan hihetetlen visszatekinteni arra, hogyan éltünk, hogyan éreztük magunkat a bőrünkben egy évvel ezelőtt – hogy mennyi minden történt, és ami még hihetetlenebb: hogy mindez mekkora természetességgel történt.

Amikor az év elején elkezdtem olvasni Tim Ferriss: 4 órás munkahét című könyvét, maximálisan magamra illőnek éreztem a leírást arról az “áldozatról”, aki az iroda ablakából, szorongva nézi, ahogy elszaladnak az évei, és nem mer kilépni a biztos kerékvágásból, akkor sem, ha szenved benne. Emlékszem, hogy milyen keserű szájízzel olvastam a bíztatást arról, hogy meg kell lépnünk a nagy változásokat, mert egyszerűen nem lehetünk mindannyian olyan szerencsések, hogy kirúgjanak minket onnan, ahonnan elvágyódunk. – Majd mire befejeztem a könyv olvasását, kiderült, hogy én éppen ezek közé a szerencsések közé tartozom.

2014-re voltak nagy terveim, amik teljesültek, voltak, amikbe csak belefognom sikerült, és voltak, amik nem jöttek össze. Sokat bosszankodtam és sokat szorongtam az apró dolgokon és természetesen éltem meg a nagy változásokat. Szeretném, ha a 2014-es év tanulságaként az maradna meg a számomra, hogy nem szabad félni fejest ugrani a nagy dolgokba – és hogy az apró dolgokat mindig hálával és bizakodással kell megélni.

És ha kérhetek egy kis reflexiót tőletek, akik kívülről figyeltétek a kalandjaimat a 2014-es évben…

Ti milyennek láttatok az idén? Mit tanultatok tőlem 2014-ben? És szerintetek mit kellene változtatnom 2015-ben?

Karácsonyi üdvözlet helyett: Don’t Break the Chain Calendar 2015

Kedves kis olvasóim, szerettem volna írni nektek egy karácsonyi üdvözletet ide a blogra, de az a helyzet, hogy idén egyelőre annyira elkerült a karácsonyi hangulat (pedig díszítettünk karácsonyfát, ettem mézeskalácsot, gyújtottunk gyertyát, folyamatosan szól a karácsonyi zene meg minden), hogy még arra sem tudtam rávenni magam, hogy karácsonyi idézetet és képeket böngésszek nektek, mert annyira nem vagyok most ráhangolódva erre az egészre.

Viszont amikor végeztünk a fácskánk feldíszítésével, a férjem a kezembe adta a csúcsdíszt, hogy idén én tegyem fel a fára (tavaly az övé volt a kiváltság), majd megöleltük egymást, hatalmas elégedettség töltött el, mert utolért a felismerés: a nagy célunk 2014 év végére az volt, hogy 2014 karácsonyát az új otthonunkban tölthessük. Ezt a dátumot és ezt a célkitűzést már felvéstük magunknak jóval azelőtt, hogy tudtuk volna, hogyan fogjuk tudni összeszedni a pénzt az építkezésre, vagy hogy mi minden jöhet közbe időközben – beleértve azt is, hogy a hiteligénylés folyamatának kellős közepén kirúgnak a munkahelyemről és a hitelfelvételt kizáró okként ott virít majd a papíromon a próbaidős felirat…

De akárhogy is, végül eljutottunk ide, az annyira várt célba a kitűzött határidőben, és csodálatos érzés. Ez pedig, ha nem is ünnepi hangulattal, de erővel és hittel tölt el.

Így arra gondoltam, karácsonyi hangulat, béke és áldás helyett ezt a céltudatosságot osztom meg veletek: nem halasztom a két ünnep közöttre, hanem ma tűzöm ki a céljaimat 2015-re és ma hozom el nektek ezt az év végére tartogatott bejegyzést.

Az újévi fogadalmakhoz ugyanis találtam egy remek kis hozzávalót: Karen Kavett Don’t Break the Chain naptárját, ami arra ösztönöz és ahhoz szeretne segítséget nyújtani, hogy célként kiválasszunk egy (vagy több) olyan szokást, amit 2015-től minden napra meg szeretnénk honosítani az életünkben, a naptár segítségével pedig egyértelműen és látványosan követhetjük, hogy milyen hosszú ideig tudtunk megszakítás nélkül tartani a fogadalmat. (Persze a reménytelen maximalisták kedvéért feljegyezném, hogy az is ér, ha nem január 1-jén húzod be az első x-et, bármikor elkezdheted ezt a próbát, és akkor sem kell zokogva letépni a falról a naptárt, ha valamiért év közben megszakadt a sor, csak kezdd újra és folytasd tovább, hadd lássuk, második nekifutásra hosszabb lesz-e az a lánc, mint elsőre!)

Az én újévi Don’t Break the Chain célkitűzéseim a következők:

  • Tűzoltást végzek a lakásban 5 percig minden nap
  • Írok 15 percig minden nap
  • Szánok időt csak magamra 15 percig minden nap

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2014/12/img_0804.jpg

Idén jó hosszúra nyúlnak az ünnepek, megfelelő az időszak arra, hogy jusson egy kis idő az elmélkedésre, évértékelésre, célkitűzésre is. Persze, ahogy írtam már, nem a világ vége, ha valakit nem pont most ér utol a lezárás és újrakezdés hangulata, a legátlagosabb hétköznapokon is születnek nagy fogadalmak és érkeznek nagy fordulópontok. De aki kedvet kapott és szeretne hasonló fogadalmakat tenni, az itt találja meg Karen naptárát ingyenesen letölthető PDF formátumban (a cikk aljára görgetve).

Nagy ölelést küldök, élvezzétek az ünnepeket, akármilyenek is, ha ünnepiek, ha nem! 🙂

Minden utazás egyszerű, ha már célba értél

A férjemmel hűséges rajongói voltunk az Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother) c. sorozatnak, és azt hiszem, mint minden rajongó, mélységesen csalódtunk az utolsó évadban, a sorozatot lezáró fináléban pedig még annál is inkább. A később nyilvánosságra került alternatív befejezést viszont remeknek tartom, és bár filmtechnikailag nem volt bődületesen nagy pluszmunka (némi narrációt leszámítva összevágott jelenetek összessége volt), viszont az az aprócska bele fektetett munka, az a néhány mondatnyi narráció helyretett mindent, megadta a tisztességes befejezést a sorozatnak, mert összefoglalta azt, amiről az mindvégig szólt: hogy bár út közben nem mindig láthatjuk, merre tartunk, legfeljebb hihetünk benne, mélyen, szenvedélyesen, megbotolva, elcsüggedve, újra visszanyerve a szenvedélyünket, de azt, hogy mik voltak azok a látszólagos kitérők, amikről visszatekintve már látjuk, hogy pontosan jó irányba mutattak, csak utólag láthatjuk, akkor, amikor már megérkeztünk a célhoz. És azt hiszem, ez olyasmi, amit mindannyiunknak érdemes szem előtt tartani, amikor a kitérőink, kudarcaink, elszalasztott lehetőségeink vagy zsákutcáink miatt aggódunk, miközben mások sikertörténetei annyira egyszerűnek tűnnek, mintha az útjuk nyílegyenesen vezetett volna a céljukig (ami persze az ő esetükben sem volt így, közel sem).

Vagy ahogy Steve Jobs mondta a híres stanfordi beszédében: “nem kötheted össze a pontokat előre tekintve, a pontokat csak visszatekintve tudod összekötni”.

Ted Mosby összefoglalója az útjáról, ami során mindvégig a lelki társát kereste, így szól:

“Lily nénéteknek részben igaza volt, amikor azt mondta, hogy ez egy hosszú és nehéz út volt. Hosszú volt? Igen. Talán azt is mondhatnátok, hogy nagyon, nagyon, nagyon hosszú. De hogy nehéz utazás lett volna? Dehogy.
Ez volt az életünk, az életben pedig megesnek dolgok. Van, ami összetörik, és van, ami újra rendbejön. És akárhányszor érzem, mennyire szerencsés vagyok, hogy az édesanyátok mellett ébredhetek minden reggel, egyszerűen nem tudok nem nevetni azon, hogy mennyire könnyen történt meg mindez.
Nem kellett mást tennem, mint hogy néhány órára elhagyom a lakást, hogy Marshall bácsi megkérhesse Lily néni kezét. Lemenni a bárba, találkozni Robin nénétekkel. Meggyőzni Robin nénit, hogy belém szeressen, majd szakítani vele. Megprobálni megnyerni a szakítást, szakítós tetoválást varratni. Leszedetni a szakítós tetoválást, és így megismerkedni Stellával. Meggyőzni Stellát, hogy belém szeressen. Megkérni Stella kezét, majd hoppon maradni az oltárnál. Elveszteni az állásomat, megküzdeni egy kecskével. Elvállani egy tanári állást, órát tartani a rossz osztálynak, randevúzni a rossz lánnyal. Megint randevúzni a rossz lányal. Nos, néhányszor randevúzni a rossz lánnyal. Amikor Barney bácsi beleszeretett Robin nénibe, hagyni, hogy Robin néni is beleszeressen Barney bácsiba. Lefoglalni a bandát az esküvőre, elmenni az esküvőre és gondoskodni róla, hogy az esküvő tényleg meg is történjen. Egy kicsit hamarabb távozni, a jó időben lenni a jó helyen, és valahogy elég tökösnek lenni ahhoz, hogy véghezvigyem a legőrültebb, leglehetetlenebb dolgot a világon: odalépni a sárga esernyős lányhoz és megszólítani őt.
Látjátok, milyen egyszerű? Hát, srácok, így találkoztam anyátokkal.”

Boldogságterv #8 – NaNoWriMo 2014: kihívás és kiszállás

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az idei a harmadik alkalom, amikor belevágok a NaNoWriMo-ba, az egy hónapos regényíró kihívásba. Az első évben egy történettel indultam, pontosan megtervezett vázlattal, és aztán kitartottam mellette jelenetről jelenetre. És közben piszkosul szenvedtem, és nem voltam elégedett az eredménnyel. Tavaly egy memoárral neveztem be, amihez csak hevenyészett jegyzeteim voltak, a szószám gyűlt szépen, még hamarabb is végeztem a tervezettnél, és mindvégig kitartottam a koncepcióm mellett, bár a nagy kép valahogy nem akart összeállni, és bár tudom, hogy ez nem feltétlen a november feladata, valahogy azóta sem vettem rá magam, hogy kezdjek is valamit a kéziratommal. Az idén ismét egy történettel neveztem, és be kell vallanom: egy hét sem telt el, és feladtam. Na, nem a NaNoWriMót – hanem a történetet.

Hogyan történt? Erős kezdéssel indítottam az idei kihívást, és az első hétvége végére összegyűlt a kitűzött szószámnak több mint a tizede – a történet pedig még mindig csak egy katyvasz volt, még a karaktereket sem sikerült elkapnom, sőt, alig volt olyan jelenet, amivel szívesen elbüszkélkedtem volna bárkinek is. Jöttek a hétköznapok, és alig tudtam rávenni magam, hogy valahogy napi néhány száz szót kiizzadjak magamból, és már előre féltem a hétvégétől, amikor újra gőzerővel kell bedobnom magam ebbe a katyvaszba. Egyszerűen csalódott voltam – csalódott, hogy nem vagyok képes papírra vetni azt a történetet, ami a fejemben van. A szerdai eset után aztán annyira zaklatott voltam, hogy éreztem, aznap egy szót sem fogok haladni a kihívással, ezért az egyik legtipikusabb csaló módszerhez folyamodtam: úgy döntöttem, kiírom magamból, amit ki kell írnom, és bemásolom a dokumentumba, hadd gyarapítsa a szószámot. És amikor ránéztem a szószámra, ami 7000-ről így 7700-ra gyarapodott, elfogott az érzés, hogy az a 700 szó sokkal többet jelent nekem, mint az előtte megírt 7000. Ekkor pedig eldöntöttem, hogy feladom az elkezdett történetet, és cikkekkel, vázlatokkal, jegyzetekkel és tervekkel fogom feltölteni az idei szószámot. A haladásom ezután sem lett jobb a hétköznapokon, de sokkal könnyebb lett és sokkal jobban éreztem magam tőle.

Azt tűztem ki célul ebben a hónapban, hogy megvizsgálom, hogyan tehet boldogabbá mindaz az élmény, amit a NaNoWriMo alatt tapasztalok. Ilyen szemmel nézve pedig a következő tanulságot tudom levonni ebből az első hétből: nem mi döntjük el, kik vagyunk, milyenek vagyunk vagy mink van, de mi döntjük el, mihez kezdünk vele. Sajnos ahogy megy az idő és gyűlnek a próbálkozásaim, annál biztosabb, hogy meg kell barátkoznom a gondolattal: én nem vagyok regényíró. Szeretek történeteket megtervezni, szeretek hangulatokat leírni, de nem tudok egész világokat alkotni, és nem tudok formába önteni egy történetet, még akkor sem, ha érzések, mozzanatok és hangulatok egyvelegeként ott van a fejemben. Rossz érzés szembenézni vele, de lehet, hogy soha nem is leszek regényíró, bármennyire is szeretnék az lenni.

Ugyanakkor roppant elégedettséggel tölt el, ha összehozok egy cikket, és bár több évbe és rengeteg halogatásba telt, de mire a szakdolgozatom végére értem, rájöttem, hogy ha az görcsös izgulás napjait leszámítom, amikor a konzulensem válaszaira vártam, úgy raktam össze egy igényes, szép szakmai publikációt, hogy a belefektetett kutatói és írói munkát alig éreztem meg. Újra es újra szembesülnöm kell a ténnyel, hogy én valószínűleg inkább a szakirodalom berkeibe születtem.

A tavalyi kéziratom üzenete ez volt: az vagy, amit elmesélsz magadról. De mit fogok vajon elmesélni erről az időszakról én? Azt fogom mondani, hogy ez a regényíró kihívás egy kudarc volt, vagy azt, hogy egy tanulságokkal teli hullámvasút, amiben közelebb jutottam magamhoz? Mit fogok elmondani a felsőoktatásban eltöltött évtizedemről? Azt, hogy csalódással, halogatással, zsákutcákkal, kihátrálásokkal és feladásokkal teli időszak volt, vagy azt, hogy egy olyan időszak, amiben mindenre hagytam bőven időt, semmit nem siettem el és rengeteg élményt szereztem: az egyetem első évében megismertem egy remek fiút, összeköltöztem majd összeházasodtam vele, lett egy kiskutyánk és egy házunk, tanultam egy egyetemen és egy főiskolán, és a tantárgyaim a valószínűség számítástól a plüssállatok varrásáig terjedtek egy igen színes skálán, tanfolyamokra jártam, munkába álltam és munkahelyet váltottam, blogot indítottam, szépségtanácsadó lettem, eszperantót tanítottam, megtanultam angolul és németül, és még a spanyolba is belekóstoltam, megismerkedtem a mormon egyházzal, és annyi de annyi dolgot tettem még amellett, hogy elvégeztem egy főiskolát.

Ahogy Tim Ferriss írja a 4 órás munkahét című könyvében: ne halaszd el az álmaidat a nyugdíjas éveidig, hanem oszd be őket a hétvégékre és a nyári szünetekre, biztosíts magadnak rendszeresen egy kis nyugdíj-előzetest, mert visszatekintve nem azt fogod megbánni, hogy miért nem dolgoztál napi két órával többet, hanem azt, hogy miért nem éltél többet azoknak a dolgoknak, amik örömet okoznak. Ha úgy vesszük, az én elmúlt éveim hemzsegtek a nyugdíj-előzetes élményektől, és nem fogom bánni, ha a jövőben is így alakul az életem.

De hogyan jön ez ide, az ezévi élményeimhez? Úgy, hogy amikor bántani kezdett a gondolat, hogy csalással érem el az 50000 szót, és vajon kihívás teljesítésnek számít-e az, ha a kisebb ellenállás irányába megyek, rájöttem, hogy az írás is csak olyan, mint az élet többi része: nem az az érték, nem az a helyes út, amibe belepusztulunk, hanem az, amiben úgy érezzük, most élünk igazán, erre az élményre volt szükségünk.

A NaNoWriMo, bár hivatalosan regényíró kihívás, nem tiltott “rebel”-ként, lázadóként indulni rajta. Ide tartozik mindenki, aki nem a szigorú szabályok szerint játszik, de ez sem tilos, hiszen a nanó egyvalamiről szól: legyőzni önmagunkat. És rájöttem, hogy az én kihívásom nem az, hogy papírra vessek 50000 szót egy hónap alatt, hogy leírjak napi 1667 szót. Az én kihívásom az, hogy megtanuljak a vonalon kívül színezni, nem a szabályok szerint játszani, eltérni a tervtől, és egyszerűen csak mókázni.

Amikor az általános iskolai, középiskolai vagy egyetemi tanulmányaim alatt olyan sokszor felébredt bennem az aggodalom, hogy nem tanultam eleget egy dolgozatra vagy vizsgára, apukám mindig azzal a viccel szokta elütni a dolgot: nem tanulni kell, kislányom, hanem tudni. A kihívás is lehet kihívás, a teljesítése lehet győzelem akkor is, ha nem a legvéresebb, leggyötrelmesebb utat választjuk ahhoz, hogy végigverekedjük magunkat rajta.

Számotokra mitől lesz kihívás egy kihívás?

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Ha nyernék a lottón…

Nemrég a blogján Via megosztott néhány olyan szólást, amivel az emberek tudat alatt szabotálják magukat, vagy egymást (például “járt utat járatlanért…”). A kommentek közt én az életkorhoz kötődő szabotázsokat osztottam meg, mint például azt a vicceskedő felkiáltást, amivel idősebb urak szoktak szórakoztatni: higgyen nekem, aranyoskám, soha ne akarjon megöregedni! Amire az én félig vicces, félig komoly válaszom (annál is inkább, mert anyukám korai halála miatt meglehetősen személyesen érint a dolog) az szokott lenni, hogy “márpedig pontosan ezt terveztem”.

Hasonló szabotázsmondat lehet a “ha nyugdíjas lennék” is, és édestestvére, a “ha nyernék a lottón”, és ezzel meg is érkeztünk a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} blogger kihívás eheti témájához.

20140713-222359-80639771.jpg

De miért is annyira közeli rokonok ezek a kifejezések? Azért, mert olyan álmokat bújtatunk mögéjük, amikre a jelenben vágyunk, de úgy érezzük, a jelenlegi körülményeink között esély sem volna rá, hogy teljesüljenek. A “ha nyugdíjas lennék” falai mögé soroljuk azokat az álmokat, amikre, úgy érezzük, nem jut időnk egészen addig, amígy teljes egészében fel nem szabadítjuk magunkat a heti 40(+) munkaóra alól. A “ha nyernék a lottón” mögé pedig azokat az álmokat temetjük, amikhez megítélésünk szerint esélytelen, hogy meglegyenek az anyagi forrásaink.

Ezek az ábrándok hasznosak, ha arra használjuk őket, hogy a (vélt vagy valós) korlátainktól elszakadva felderítsük, mire vágyunk valójában, mi hajt minket, mi az igazi célunk az életben. (Hogy mást ne mondjak, pontosan így született meg annak idején a Kincsesfüzet.) De ugyanilyen veszélyesek, ha aztán arra használjuk őket, hogy esélytelennek bélyegezzük és örökre elhalasszuk ezeket az álmainkat ahelyett, hogy megvizsgálnánk, mit tehetünk értük most, a jelen körülményeink között, a mostani eszközeinkkel, erőforrásainkkal, tudásunkkal, és hogyan indulhatunk el az irányukba most azonnal.

Ha bármit megtehetnék, mert sem az idő, sem a pénz nem jelentene számomra akadályt, én tanfolyamról tanfolyamra járnék, és írnék. Jelenleg a főiskola mellett az interneten igyekszem előadásokat hallgatni és képezni magam, folyamatosan tanulni és fejlődni, és természetesen írok.

Ti mihez kezdenétek az időtökkel és pénzetekkel, ha mindegyik korlátlanul rendelkezésre állna, akárcsak egy elképzelt lottóötös nyertesnek? És hogyan tudnátok elindulni ebbe az irányba most azonnal, lottóötös nélkül?

(Kihasználnám egyébként az alkalmat, hogy emlékeztesselek rá titeket, hogy a Molyos célteljesítő kihívásom még mindig fut, ami ugyanezzel a szellemiséggel indult: válassz egy célt, mindegy, mi az, és indulj el az irányába most azonnal, egy apró lépéssel – történetesen, egy könyv elolvasásával.)

Álomból cél – Olvasós kihívás a Molyon

Nemrég elkezdtem ismerkedni a kihívásokkal a Molyon, amik – könyves oldal lévén – olvasásra buzdítanak. Miután egyet-kettőt én is teljesítettem, arra gondoltam, én is létrehozok egy kihívást – méghozzá olyat, ami dupla kihívást jelent: egyszerre buzdít olvasásra, és arra, hogy közelebb kerülj a célodhoz!

Kedvenc sikergurum, Jack Canfield szerint a cél nem más, mint egy álom – határidővel és teendőlistával. Abban nem tudok segíteni, hogyan fogalmazd meg reális célként az álmodat, de ha már sikerült körvonalaznod, akkor (reményeim szerint) segíthetek egy kicsit közelebb jutni hozzá azzal, hogy adok hozzá egy konkrét feladatot egy fix határidővel.

Mindenekelőtt tedd fel magadnak a kérdést: mi az álmom? Ez lehet Az Álom (az életre szóló nagy kaland), de lehet egy kisebb álom is, én nem ítélkezem. 🙂 Majd keress egy könyvet, ami közelebb visz az álmodhoz, akár közvetlenül (például ha egy világkörüli útra vágysz, egy világjáró útikalauz, de egy pénzügyi kézikönyv is jól jöhet), akár közvetve (mert mondjuk zongorázni valószínűleg nem fogsz tudni megtanulni egy könyvből, de fenntarthatja a lelkesedést, ha zongoraművészekről olvasol).

Amit a teljesítéshez tenned kell:
– Hozzászólásban írd meg, mi az álmod és melyik könyvet választottad hozzá!
– Ugyanebben a hozzászólásban küldd el az olvasás linkjét!
– Tedd fel a polcra, hadd csemegézzenek belőle a többiek!

2014. augusztus 1. utáni olvasásokat várok, de friss olvasási linkkel újraolvasások is jöhetnek!

A kihívásra itt tudtok jelentkezni, ha felkeltettem az érdeklődéseteket! Gyertek, olvassunk együtt! 😉

GYELV elemzés – üzleti stratégia önmagunkhoz

Az iskolai zaklatás kapcsán leírt pirospontos és feketepontos összehasonlítási csapdákról jutott eszembe, hogy írja a GYELV (angolul SWOT) elemzésről. Ezekbe a csapdákba az esik bele, aki nem tudja vagy nem akarja őszintén értékelni önmagát és a környezetét – attól függően, hogy pirospontokat feketepontokat szeretne-e gyűjtögetni, figyelmen kívül hagyja a saját vagy mások erősségeit vagy gyengeségeit. Egy jó módszer lehet erre az egyszerű, és mégis hatékony GYELV elemzés.

Lássuk a száraz definíciót:

“A SWOT elemzéssel feltérképezhetjük egy piac, iparág, üzlet, termék, szolgáltatás stb. piaci életképességét, illetve megismerhetjük, hogy mely feladatok a legfontosabbak stratégiai szempontból. Leggyakrabban az üzleti terv részét képezi: bankok, vagy befektetők számára készül, hogy látható legyen az üzleti tervben, mik a megtérülés esélyei, arányai.”

(Forrás: Wikipédia)

A gyakorlatban a GYELV elemzés nem más, mint egy 2×2-es táblázat, amely a következő négy mezőből áll:
Erősségek———GYengeségek
Lehetőségek——Veszélyek

Azaz felsoroljuk a külső (adott, általunk nem befolyásolható környezeti) és belső (önmagunkból fakadó vagy a hatáskörünkbe tartozó) tényezők közül a pozitívakat és negatívakat egyaránt. Ezt a módszert természetesen nemcsak üzleti projektekhez, de személyes célokra is használhatjuk. A GYELV módszer segíthet, hogy tisztábban lássunk, és rákényszerít, hogy ne hagyjuk elsikkadni azt az oldalt sem, amelyikre ösztönösen kevesebb figyelmet fordítanánk, mert nem merünk szembenézni a gyengeségeinkkel, vagy éppen ellenkezőleg, nem merjük felvállalni az erősségeinket – nem vesszük komolyan a bennünket körülvevő veszélyeket, vagy ellenkezőleg, nem fordítunk elég figyelmet a lehetőségekre.

Hogyan készíts GYELV elemzést?

Fogalmazz meg egy projektet, egy célt, amit el akarsz érni. Ezután végy egy minél nagyobb lapot, oszd fel négy részre, és a mezőket töltsd fel ötletekkel:
Mik az erősségeid, a jó tulajdonságaid, a tehetségeid, amik támogatják ezt a projektet?
Mik a gyengeségeid, a hiányosságaid, amik akadályozhatnak a megvalósításában?
Mik a lehetőségek, a környezetedben milyen tényezők, emberek, szervezetek, források, események hathatnak pozitívan a projektedre?
Mik a veszélyek, milyen környezeti tényezők veszélyeztethetik a projektedet, akadályozhatnak a célod elérésében?
Szánj időt az ötletelésre, és arra is, hogy átolvasd, megemészd mindazt, amit összegyűjtöttél.

Hogyan tovább?

A GYELV elemzés segít tisztán látni, de ahhoz, hogy valóban hasznos legyen, fel is kell használnod az eredményét.
Hogyan tudod a leghatékonyabban latba vetni az erősségeidet?
Mit tudsz tenni, hogy a gyengeségeid ne akadályozzanak? Például képezheted magad a témában, vagy segítséget kérhetsz valakitől, aki bír azokkal a képességekkel, amikkel te nem.
Melyik lehetőségek a legígéretesebbek? Melyikekkel fogsz élni és hogyan?
Mi lesz, ha a veszélyes tényezők működésbe lépnek? Milyen B tervvel készülsz, hogy a vészhelyzetek ne legyenek olyan vészesek?

Indulj el a félelmeid irányába!

Remélem, nem bánjátok, hogy így rárepültem a TED videókra. Októberben, amikor ezeket a cikkeket előre ütemeztem, hogy legyen mit olvasnotok, amikor én a novemberi nagy kalanddal vagyok elfoglalva, egyszerűen magába szippantott a TED, az inspiráló előadások videótára, és rengeteg beszédet hallgattam meg, főleg a kreativitásról, az írásról, a tanulásról, és hasonló dolgokról.

Ezek között volt Tim Ferriss beszéde, akinek a 4 órás munkahét című könyve, rögtön éreztem, megérett az újraolvasásra, mert csak arra emlékeztem, hogy hihetetlenül inspiráló és rémítően merész a fickó – olyannyira, hogy bár azt megjegyeztem, hogy pontosan arra az életre kínál lehetőséget, amire vágyom, olyan módszerekkel teszi, amik annyira kívül estek a komfortzónámon, hogy sikítva dobtam félre a könyvet.

Szóval, a NaNoWriMo előtti hetekben ismét találkoztam Timmel a TED-en, előadásában pedig arról beszélt, hogyan nézett szembe olyan dolgokkal, amik nehézséget okoztak neki, és hogyan szerette meg őket, még ha kezdetben félelem, gyötrelem és negatív élmények között vergődött is miattuk. Ilyen volt az úszás, amitől egy gyerekkori halálközeli élménye miatt rettegett, a nyelvtanulás, amiben sokakhoz (például Lomb Katóhoz) hasonlóan teljesen tehetségtelennek bélyegezte magát, és a társastánc, amiben ügyetlensége miatt sokszor került megalázó helyzetbe.

Mint mondtam, Tim veszélyes fickó, mert olyasmit tanácsol, amit szerintem nem igazán akarunk hallani (én legalábbis nem akartam): keresd meg, hogy mitől félsz (különönsen igaz ez a gyerekkori félelmekre) és indulj el egyenesen a félelmeid irányába – mert a félelem néha azt mutatja meg, mit nem szabad tennünk, de sokkal gyakrabban azt, hogy mit kell tennünk.

Tim Ferriss tanácsai a félelmeink legyőzésére és az álmaink megvalósítására a következőek:

  • Jelölj ki egy kellően motiváló határidőt vagy kihívást, hogy tétje legyen a dolognak és érezd a nyomást.
  • Vesd bele magad olyan mélyen, amilyen mélyen csak tudod – költözz idegen nyelvterületre, nevezz versenyekre és célozd meg a világbajnokságot, akárhogy is, de csináld olyan intenzíven, amennyire csak lehetséges.
  • Keress meg szakértőket, annyit, amennyit csak tudsz, és kérdezz, kérdezz, kérdezz.
  • Elemezd a problémádat, elemezd a megoldási javaslatokat, és építsd fel a saját megoldásod.

Gretchen Rubin kapcsán már írtam arról, hogy én alapvetően indító típus vagyok. Rengeteg dologban nagyon lelkesen bele tudom vetni magam, de roppant hamar kiderül, hogy nem fogom véghez vinni. Túl sok kényelmetlenség, félelem és kifogás lép fel útközben ahhoz, hogy ilyen módszeres eltökéltséggel végigvigyem, mint Tim Ferriss az álmait. Remélem, egyszer én is megtanulok ilyen eltökélt lenni.

Nektek sikerült már legyőznötök a félelmeiteket? Milyen nagy projekteket vittetek végig így?