Mormon péntek – hogyan kel át a csirke az úton?

Jack Canfield: A siker alapelvei című könyvében láttam egy nagyon mókás illusztrációt, ami egy széles utat ábrázolt, az úttest egyik oldalán tanácstalan, tanakodó csirkékkel – az úttest másik oldalán pedig egy épülettel, amin ez a felirat áll: Az úton átkelést oktató intézet. Micsoda mókás szituáció, nem igaz? Hogyan tanulhatnának meg átkelni a csirkék az úton, ha ahhoz, hogy az úton átkelést oktató tanárokhoz eljussanak, előbb át kell kelni az úton?

De hogy jön ez ide egyáltalán, amikor ez a mormon péntek rovat?

Ma egy nagyon szórakoztató, és tipikusnak semmiképp sem nevezhető mormon lányt szeretnék nektek bemutatni: Al Foxot (aki valójában már se nem lány, se nem Al Fox, hanem Al Carraway, mióta idén nyáron, szinte velem egyidőben férjhez ment).

20131212-200659.jpg

Al saját elmondása szerint nem úgy vált vallásossá, mint a legtöbb ember: hogy hitben nőtt fel, vagy pedig egy csapás hatására, kétségbeesetten fordult Istenhez. Ő boldog volt, elégedett magával és az életével, amikor megismerkedett két mormon misszionárius fiúval, akikkel először azért kezdett beszélgetni, mert jóképűek voltak és elég jófejek ahhoz, hogy meghívják egy steak ebédre (pedig kifejezetten ezzel szerette volna lerázni őket – hiszen mégis ki fizetne egy steak ebédet egy ismeretlen, vadóc, nyakig tetovált New York-i lánynak, csak azért, hogy Istenről beszélgessen vele?), később pedig, bár nagyon szívesen töltötte velük az idejét, mindent megtett azért, hogy bármiről beszélgethessen velük, csak a hitről nem. Amikor először hallotta a Joseph Smith sztorit, ez volt az első gondolata: teljességgel kizárt, hogy ez tényleg megtörtént.

Hogyan tért meg mégis Al?

A misszionárusai valahogy rávették, hogy imádkozni kezdjen. Kezdetben nem állt ez másból, mint hogy a misszionáriusok mondták az imát, ő pedig utánuk ismételte, hiszen sohasem imádkozott, azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, de később is butaságnak tartotta, hiszen olyan volt, mintha csak magában beszélne. Egyszer csak azonban elmondása szerint rádöbbent, hogy nem magában beszél – hogy a dolgokat, amiket az imáiban kér, valakitől megkapja. Hát valahogy így kezdődött Al Fox, a tetovált mormon kapcsolata Istennel.

(Forrás: The Amazing Al Fox, Al Fox on finding faith)

“A hit nem a dolgok tökéletes ismerete; tehát ha hitetek van, akkor olyan dolgokat reméltek, melyek nem láthatók, de igazak.” (Alma 32:21)

Azon gondolkodtam, mennyi mindennel vagyunk így: tökéletes ismeretet követelünk, látni akarjuk nemcsak a végeredményt, de az oda vezető utat is teljes hosszában, különben nem is vagyunk hajlandóak nekivágni, nem merünk elindulni, nem merünk bízni abban, hogy a dolgok majd kialakulnak. Pedig lehet, hogy az úton átkelést oktató intézet ott van az út túloldalán, és csak valahogy, akármilyen botladozva is, de meg kell tennünk az első lépéseinket abba az irányba, különben soha nem érünk oda.

“De íme, ha felébrednétek és felserkentenétek a képességeiteket, olyannyira, hogy kísérletet tennétek a szavaimmal, és egy cseppnyi hitet gyakorolnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy mindaddig dolgozzon bennetek, míg oly módon nem hisztek, hogy helyet tudtok adni szavaim egy részének.” (Alma 32:27)

A fenti idézet, ami a hit elsajátítását szorgalmazza, is csak ennyit kér: tégy egy próbát. Al Fox sem vállalkozott többre, mint hogy két jóképű fiú és egy steak ebéd kedvéért tett egy próbát.

Vajon neked van olyan célod, olyan vágyad, ami érdekében megéri tenni egy próbát? Mi lenne az az első tökéletlen, tapogatózó lépés, amit próbaképp meg tudnál tenni abba az irányba?

10000

A hónap elején, a Kincsesfüzet 5000 kattintásos “születésnapján” azt a célt tűztem ki magam elé, hogy még a hónapban érjem el a 10000 megtekintést. Ezt a célszalagot az éjjel közösen át is szakítottuk, ezzel egy hónap alatt megduplázódott a blog korábbi nézettsége. Köszönöm az érdeklődéseteket és a kitüntető figyelmeteket!

Ezzel kapcsolatban eltöprengtem picit a blog születéséről, a vele kapcsolatos terveimről, reményeimről.

Jack Canfield: A siker alapelvei című könyve hatására fogalmazódott meg bennem a Kincsesfüzet ötlete. A sikerguru szerint azok az emberek igazán sikeresek, akik olyan dologgal keresnek pénzt, amit akkor is csinálnának, ha nem kapnának érte pénzt.

A blog indítása előtt blogger példaképemet, Viát is megkerestem levélben némi útmutatásért. Arra a kérdésemre, hogy hogyan ért el ekkora sikereket a bloggal, a fentihez hasonló választ adott: azt felelte, számára az írás olyasmi, amit akkor is csinálna, ha nem csinálhatná.

Utánagondolva, az írás számomra is olyasmi, amit azóta csinálok, amióta az eszemet tudom, kezdve azzal a mesével, amit egy méhecske kalandjairól magam írtam és illusztráltam első osztályos koromban, amint megtanultam írni. Azóta ilyen vagy olyan formában, kisebb vagy nagyobb nyilvánosság előtt, ezt vagy azt, de szakadatlanul írok.

Az írás az, amit akkor is csinálok, ha mást csinálok, hiszen amikor úgy döntöttem, hogy felhagyok a történetírással és kézműveskedésbe kezdek, akkor sem tudtam meglenni anélkül, hogy legalább blogot ne vezessek róla. És az írás az, amit akkor is csinálok, ha nem csinálok semmit. Van, aki dúdol a zuhany alatt, táncol porszívózás közben, vagy a vacsorát tervezi meg, míg a buszon mered kifelé az ablakon. Én folyamatos belső narrációval minden gondolatot, legyenek azok fantáziák, belső monológok, tervek, töprengések, visszaemlékezések vagy célok, úgy formálok és rendszerezek a fejemben, mintha azok egy könyv lapjain jelennének meg.

Azért vannak nagy reményeim a Kincsesfüzettel kapcsolatban, mert igyekeztem úgy felépíteni, hogy szinte mindenről írni tudjak itt, ami foglalkoztat. Hogy megtalálom-e benne a számításomat, majd megtudjuk idővel, de hogy valahol, valamilyen formában mindig írni fogok, azt elég valószínűnek tartom.

Ti megtaláltátok már azt, amihez olyan elvághatatlan szálak fűznek, mint engem az íráshoz? Amit akkor is csináltok, ha egy fillért sem kaptok érte? Amit akkor is csinálnátok, ha nem csinálhatnátok? Amihez akkor is visszatértek, ha szánt szándékkal fordultok el tőle? Ami annyira a részetek, hogy szinte akaratlanul is művelitek?

Nektek mi a szenvedélyetek?

A célhoz vezető lépések

Legutóbb írtam a tervezett időbeosztásomról és ehhez kapcsolódóan Via otthonmunkás cikkénél is olvastam a teendőlista fontosságáról. A napi teendőlista hatalma, hogy a távoli céljainkhoz vezető, gyakran rettentő hosszúnak tűnő utat tiszta, egyszerű, apró lépésekre bontja.

Ehhez remekül használhatjuk az elmetérképnél tanultakat, hiszen egy központi témát (a célunkat) könnyedén részekre bonthatunk a segítségével.

Középre írjuk fel a célunkat, majd ezt a hozzá kapcsolódó elágazások mentén bontsuk fel olyan nagyobb feladatokra, amelyeket mindenképp el kell végeznünk ahhoz, hogy a célunk megvalósuljon. Az egyes feladatokat tovább bonthatjuk a feladat elvégzéséhez szükséges lépésekre, végül pedig a lépésekhez már könnyen hozzákapcsolhatjuk az egyes apró teendőket. Az elmetérkép rugalmasságából következik, hogy ha időközben jut eszünkbe, hogy egy fontos részfeladatot vagy lépést kihagytunk, azt is könnyedén be tudjuk illeszteni a nagy képbe.

Ha megvan a listánk a teendőinkről, rendeljünk hozzájuk határidőket, és így már lépésről lépésre fogjuk látni kijelölt utunkat a cél felé. A legjobb, ha a teendőket ezután beírjuk egy határidőnaplóba vagy asztali naptárba (én az utóbbira szavazok, az előbbit hajlamos vagyok csukva felejteni :)), és így minden munkanapunkon egy világos teendőlista áll majd előttünk.