Boldogságterv #23 – Elveszett percek, megtalált kívánságok és egyebek


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Hová tűnnek a percek?

A héten érdekes és tanulságos kísérletbe fogtam. Szilvi egyik Napzártájában olvastam a kommentek között azt a (számomra) forradalmi gondolatot, hogy akár hétköznapokon is felkelhetünk annyival korábban munkába indulás előtt, hogy hétvégi hangulatot teremtsünk magunknak. A korán kelés soha nem állt távol tőlem, sőt az, hogy mostanában csak 30-40 percet hagytam magamnak az elkészülésre, kifejezetten idegen, mert egész gyerek- és fiatalkoromban nagyjából egy órát szántam (vagy szántak számomra a szüleim) a reggeli rutinokra. A kényelmes készülődésben abszolút otthon vagyok, és később amikor az egyetemen rá kellett magam vennem plusz egy-két óra koncentrált tanulásra, azt is korán keléssel értem el. Na de hogy ne kifejezetten hasznos dolgokra, hanem lógásra, lötyögésre, pihenésre, ráhangolódásra, szórakozásra, szánjak a reggelemből néhány korán keléssel elkülönített órát? Hát ez teljesen új volt nekem, de borzasztóan felvillanyozott a gondolat, úgyhogy kipróbáltam. 

Nagyon jó élmény volt, úgyhogy ezt a szokást igyekszem is megtartani hosszú távon, de ami miatt bekerült az ehavi boldogságtervembe, az az, hogy hétfőtől péntekig hogyan változott meg az az egy óra reggel, amit a ház csendjében önmagamra szántam, még mielőtt két pohár frissen főzött, habos kávéval visszabújtam volna a férjem mellé, hogy őt is felébresszem. 

A hónap témája az odafigyelés hatása a boldogságra. Hétfőn, amikor először húztam fel az ébresztőmet hajnali hat helyett öt órára, nagyon éberen figyeltem arra, hogy milyen hosszú ez az egy óra, és hogy mire szánhatom. Takarítottam, szépítkeztem, jógáztam, olvastam, ebédet csomagoltam kettőnknek, kávét főztem, és mire elérkezett a hat óra, amikor már Petit is keltenem kellett, csak úgy buzgott bennem az izgatott, derűs energia, hiszen rettentő inspiráló és mozgalmas, hétvége-hangulatú órával sikerült indítanom a munkahetemet. 

Péntekre aztán úgy hozzászoktam ehhez a plusz egy órához, hogy az olvasáson és kávéfőzésen kívül jóformán nem is jutott időm másra (pedig ugyanúgy tizenöt percet olvastam hétfőn és pénteken is) – fogalmam sincs, hogy hová tűnt a többi perc az órából, ami hétfőn még megvolt, de hogy eltűntek, amint nem figyeltem rájuk, ez biztos… 

Ez az élmény drasztikusan megerősítette bennem, hogy oda kell figyelnünk az élményeinkre, tudatában kell lennünk a perceinknek – nem is mindig kell többet tenni velük, nem kell mindegyikbe beleerőltetni valami világrengetőt, hiszen már az is klasszisokat javíthat az időnk minőségén, ha egyszerűen odafigyelünk rá, mi történik a perceinkkel. 

Bosszúságból kívánságlista

Egy másik hasznos aspektusát is felfedeztem a héten az odafigyelésnek. Azt vettem észre, hogy a munkahelyemen azon bosszankodom, hogy nem tudok zenét hallgatni, pedig most, hogy van Spotify előfizetésem, milyen kézenfekvő lenne, hogy a telefonomról hallgassak egész nap olyan zenét, amit szeretek – csakhogy fülhallgatóval ülni az asztalomnál egész nap nem annyira ildomos. 

Ekkor eszembe jutott, hogy ez pont egy olyan tétel, ami felkerülhetne a kívánságlistámra, amim pedig nincs, mert egyszerűen nem vagyok elég éber, hogy feljegyezzem, mit szeretnék. Az ünnepek előtt aztán egy kellemetlen keringőbe kezdünk a szeretteimmel, amikor ők megpróbálnak kierőszakolni belőlem valami jelet, hogy vajon minek örülnék, én pedig görcsösen megpróbálok úgy tenni, mintha lenne kívánságlistám, pedig csak légből kapott dolgokat tudok felsorolni. 

Ha a hétköznapokban egy kicsit éberebb lennék a bosszúságaimra (mint amikor zavar a munkahelyemen a csend, vagy amikor akrobatikába kell kezdenem a kamrában, mert nincs még rendes kamrapolcunk, vagy hogy ugyanazt az egy nadrágot hordom, mert nem szívesen vallom be magamnak, hogy hiába a stílusbeli svédasztal, egyszerűen jobb lenne, ha egy halom egyforma karcsúsított farmerem lenne, mert ezeket szeretem viselni), akkor sokkal könnyebben összeállíthatnék egy kívánságlistát, és akkor sokkal könnyebb lenne megajándékozni engem – a szeretteimnek és nekem is. 

Csak egyszer vagyok harminc éves

Csak egyszer vagyok egy életben harminc éves, és az bizony idén lesz. Még egy kicsit odébb van (és akkora csinnadrattát egyébként sem csapok a kerek évszám körül, mivel már egy jó ideje azt mondom mindenkinek, hogy harminc vagyok, és még egy ideig azt is fogom mondani, nem hiúságból, hanem mert egyszerűen a kerek számmal könnyebb számolni), de mivel a hónap témája a megfigyelés, feljegyzem, hogy azzal terveztem megajándékozni magam a harmincadik születésnapomra, hogy Via adventi scrapbookjának ihletésében egy néhány héten átívelő projektben készítek egy albumot és rögzítem benne a  harmincadik születésnapom környékének mindennapjait. 

Megfigyelni a hétköznapokat

Amikor összeírtam, hogy miben változtam a blogolás miatt, számos dolgot összegyűjtöttem, hogy milyen változásokon mentem át, mióta tudatosan dolgozom a saját boldogságomon. Ezek zömében átfogó, általános dolgok voltak. A héten azonban eszembe jutott, hogy valamikor rá kellene szánnom legalább néhány napot, hogy megfigyeljem a mostani szokásaimat, rutinjaimat, reakcióimat, gondolataimat, hogy a nagy kép mellett az apróságokra is rá tudjak csodálkozni, amikben változtam (és remélhetőleg fejlődtem).

Ez az ötlet, és az, hogy Szilvinél lelkesen válaszolom meg a Napzárta rovat kérdéseit, feldobott bennem egy régóta tologatott ötletet, hogy időről időre apró-cseprő dolgokra vonatkozó kérdéseket és kérdőíveket tegyek fel a blogra – hiszen az emberek szeretnek szavazni, ezt már megtapasztaltam, én pedig szeretek statisztikákat molyolni és összefüggéseket kutatni, ezt is megtapasztaltam, és már előttetek sem titok, hogy hogyan tudok rajongani a grafikonokért. 

Ezért Szilvi ihletésében (és hozzájárulásával – köszönöm! :)) a nagyon közeli jövőben megkezdem majd a blogon ezt a fajta ön- és közvéleménykutató megfigyelési projektet. Remélem, jó fogadtatásra talál majd nálatok!

Boldogságterv #22 – Békák és selfie-k


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


A megfigyelés befolyásolja a rendszer működését

A márciusi boldogságtervem a rendszer megfigyeléséről szól: arról, hogy pusztán azzal, hogy odafigyelünk, hogy szemmel tartjuk magunkat, hogyan juthatunk előbbre. De vajon hogyan is működik ez? Miért változik meg a rendszer működése a rendszer puszta megfigyelésétől?

A héten írtam a Duolingo alkalmazással kapcsolatos tapasztalataimról, hogy hogyan visz előbbre a nyelvtanulásban az, hogy napról napra szemmel tarthatom az előrehaladásomat, múlt héten pedig arról írtam, hogy támogatja az írói munkásságomat, a háztartásomat és a kapcsolatomat magammal az, hogy megfigyelem és regisztrálom a teljesítményemet. Van még egy terület, ahol nemrég bevezettem a megfigyelés szokását, ez pedig a folyadékfogyasztásom. 

Azzal tisztában voltam, hogy keveset iszom, bár azzal nem, hogy mennyire. Ez a probléma nem újkeletű, a családom már régóta azzal viccelődik, hogy annyit iszom, hogy békák nőnek a hasamban – csak ezek sivatagi békák… Pedig tudom, hogy a folyadékfogyasztás jó a tesnek és a testen belül az agynak, tehát a szellemi teljesítőképességnek is. Ami, valljuk be, elengedhetetlen eszköze valakinek, aki napi három óra utazás és kilenc óra munka után este ér haza azzal a vággyal, hogy az írói karrierjét építse. 

Ezért letöltöttem a telefonomra egy folyadékbevitelt figyelő alkalmazást is (ami akár óránként csipogni is hajlandó, hogy ne felejtsek el inni, és naponta plecsniket osztogatni is, hogy jutalmazza, ha teljesítem a napi kvótát – bár én egyelőre megmaradtam az alapbeállításoknál, amik pusztán megfigyelnek és regisztrálnak). Ezzel nemcsak pontosabb képet kaptam arról, hogy mennyire elégtelenül hidratálom a szervezetemet, de rájöttem arra is, hogy soha nem fogok egészen pontos képet kapni a helyzetről, amíg szándékosan megfigyelem a rendszert. 

Ugyanis azzal, hogy minden reggel elindítom az alkalmazást és regisztrálom az éjszaka elkortyolt folyadékot, és azzal, hogy nap közben folyamatosan az eszemben van, hogy ha kiürítek egy poharat, azt feljegyezzem az alkalmazásban, eleve többet gondolok az ivásra, és többet is iszom. Valamennyivel legalábbis biztosan. 

Az ördög a részletekben rejlik

A megfigyelés nemcsak a nagy képet javíthatja (aktívabb nyelvtanulás, több takarítás, nagyobb folyadékbevitel), de a részleteket is felértékelheti. A figyelemmel a részletek formát kapnak, az alkotóelemek kiugranak a nagy képből. 

Vagy egy egész évet átívelő megfigyelési projektem is idén, méghozzá az Instagramon megosztott, selfie-spammelő Page x of 365 (nem volna kötelező selfie-kkel megosztanom de valahogy így alakult), ahol az év napjaira mint egy könyv lapjaira referálok. Az év első napjaiban még készségesen elfogadtam, hogy még alig jutottunk túl a címoldalakon, nem gond az, ha nem sok tartalom van bennük, csak újévi lötyögés. De mi a helyzet most, amikor már a 80. oldal környékén járunk? 

Két kezem ügyében lévő könyv 80. oldalát lapoztam fel, hogy szemléltessem a dolgot. 

Gretchen Rubin 337-ből a 80. oldalon már túl van a Boldogságterv koncepciójának a bemutatásán, fogadalmakat tett, összegyűjtötte a felnőtté válásának tapasztalatait, alaposan körbejárta az energia és a rend kérdését, elmélkedett a házasságról, a szerelemről és az egyéni felelősségről a család boldogságában, és a 80. oldalon épp azt mutatja be, hogy ez a felelősség néha milyen nehézségekkel és áldozatokkal jár. Farkas Lívia 300-ból a 80. oldalon már túljutott az egyéni motívumok elemi szintű feltérképezésén és arról is elmélkedett, miért maradnak meg az emberek a “pocsolyáikban”, kényelmesen kényelmetlen élethelyzeteikben ahelyett, hogy továbblépnének. Ezzel tízlépéses programjának első két lépésén túl is jutott, és már a harmadikban jár, ahol a nagy kifogáslista összegyűjtésén dolgozik. 

Ha így nézek az évemre, az elgondolkodtat nemcsak azon, hogyan töltöttem fel eddig a lapjaimat, vajon tartalmasan alakul-e a könyvem, de arra is ráirányítja a figyelmemet, hogy az egyes napok önmagukban is fontosak. Nemcsak egy nagy folyam kivehetetlen elemei, de önálló lapok, amiket egyesével is meg kell tölteni tartalommal, értékkel. Lesznek olyanok, amiken elgondolkodtató elméletek szerepelnek, olyanok is, amik gyakorlati dolgokkal, hétköznapi praktikumokkal lesznek tele, és olyanok, amiken könnyfakasztó személyes sztorik vannak, de ha túl sok érdektelen, üres, tartalmatlan, dinamika nélküli oldal következik egymás után, akkor letenném a könyvet – ha könyv volna. Csakhogy ez nem egy könyv, hanem az életem, amit lapról lapra írok, és egy kis odafigyelés, egy kis időnkénti rácsodálkozás segít, hogy jobban jelen legyek benne, egészében és részleteiben egyaránt odafigyeljek rá. 

App ajánló: Duolingo

Még mindig a fülembe cseng, ahogy gyerekkorom németóráin a szorzótáblához hasonlóan együtt kántáltuk, hogy ein-eine-ein-/-kein-keine-kein… Brrr. Nem is maradt meg ennél sokkal több a német nyelvtudásomból, hiába a tizenkét év tanulás, sokkal messzebbre jutottam az angollal, amiből épp csak az alapokat tanultuk meg az iskolában, a többit pedig önszorgalomból és érdeklődésből, az internetet böngészve szedtem magamra, vagy az eszperantóval, amit eleve az élő nyelvi környezetben kezdtem el tanulni.

Most épp spanyolul tanulok, és mivel a boldogságtervem havi témája egyébként is az, hogyan vihet előbbre pusztán egy kis megfigyelés, odafigyelés, ezért arra gondoltam, az App ajánló rovatom keretein belül bemutatom nektek az egyik legkedvesebb nyelvtanuló pajtásomat: a Duolingo alkalmazást.


Mi ez? Nem vagyok tech-blogger, de a App ajánló rovatomban időről időre olyan mobil alkalmazásokat hozok el és mutatok be nektek laikus szemmel, amik számomra beváltak. A rovat többi cikkét az app ajánló címke alatt olvashatjátok. 


A Duolingo alkalmazásról

A Duolingo a játékos nyelvtanuláshoz nyújt segítséget, méghozzá olyan formában, hogy az ember még arról is megfeledkezhet a használata közben, hogy épp nyelvet tanul, nem pedig egy pontgyűjtögetős játékkal játszik. Gyűjthető XP, szintlépés, életek, unlockolható új pályák, bónusz badge-ek, napi questek: ez mind az alkalmazás része a barátságos, játékos felhasználói felület mellett.

És ami igazán figyelemre méltó: teljesen ingyenes. Nem free-to-pay (azaz látszólag ingyenes, olyan beépített fizetős tartalommal, ami nélkül egy bizonyos szint után lehetetlen boldogulni), de még csak reklámokkal sem terhelt. A Duolingo letölthető telefonra és táblagépre, iOS, Android és Windows Phone rendszerekre egyaránt, de használható böngészőből is.

Hátránya az, hogy magyar nyelvről indulva csak az angol tanulható, angol alapnyelvvel viszont már több célnyelv is választható, amik közt egyébként a Duolingo ígérete szerint hamarosan ott lesz a magyar és az eszperantó is.

Így működik a Duolingo

A nyelvtanulás kezdhető “in medias res”, egy szintfelmérő után a meglévő tudásnak megfelelő szintről, de minden előzetes ismeret nélkül a nulláról is.

Egy-egy “pálya” teljesítése egy-két percet vesz igénybe, ami alatt változatos típusú feladatokat kell megoldani, három hibázási lehetőséggel, időkorlát nélkül. Az alkalmazás súgóval, nyelvtani magyarázattal és képekkel is segíti a megértést, tanulást. A feladatok közt szerepelnek fordítás, szövegértés és beszéd jellegűek is, de az “utóbbi kettő kikapcsolható, ha például fülhallgató vagy mikrofon hiányában nem tudnánk teljesíteni őket.

IMG_0921
Az egyes feladatsorok megoldása után új és új pályák nyílnak meg, de a megszerzett tudást sem jó hagyni berozsdásodni, ezért az alkalmazás folyamatosan ösztönöz az ismétlésre, újrajátszásra is. Az új feladatsorok teljesítéséért és a régiek gyakorlásáért egyaránt XP (tapasztalati pont) jár.

IMG_0927

Tartsd szemmel!

Ahogy írtam, a március havi boldogságtervemhez kapcsolódva osztom meg ezt az alkalmazást, azaz hogy hogyan visz minket előbbre pusztán az, hogy megfigyelünk valamit – ebben az esetben saját teljesítményünket és a barátainkét.
IMG_0926

A Duolingo lehetőséget ad arra, hogy kitűzzük magunknak a célt: hány percet szeretnénk a nyelvtanulással foglalkozni naponta. Az alkalmazás ezután nyilvántartja és jelzi, hány napja tartjuk szakadatlanul a célkitűzést, és grafikonon mutatja a naponta megszerzett XP alakulását is.

Ha pedig ez nem lenne elég motiváció, barátokat is hozzáadhatunk, akikkel egy hetente nullázódó dicsőségfalon mérhetjük össze az előrehaladásunkat. – És hazudnék, ha azt mondanám, hogy még soha nem kezdtem el “na, csak még egy kört!” egyedül azért, hogy felülmúljam Ditta barátnőm pillanatnyi állását… :)

Ti használtok valamilyen nyelvoktató alkalmazást vagy honlapot?

Boldogságterv #21 – Ó, áldott statisztika!


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


A márciusi boldogságtervem a rendszer megfigyeléséről szól: arról, hogy pusztán azzal, hogy odafigyelünk, hogy szemmel tartjuk magunkat, hogyan juthatunk előbbre.

Diagram, te drága!

Talán nem mindenkinek ugyanez a gyengesége, de én imádom a statisztikát, és főleg a csinos grafikonokat. 

Emlékszem, hogy elsőéves egyetemistaként egy pénzügyi ismeretek órára üzleti tervet kellett készítenünk egy képzelt vállalkozáshoz. Bár a pénzügy egy meglehetős alibi tantárgy volt a szakunkon, én nagyon komolyan vettem a feladatot. Kutattam és számoltam, terveztem, leírtam, prognosztizáltam, táblázatokat készítettem és valószínűségeket számoltam. Nagyon sokat dolgoztam rajta. Majd utolsó simításként eszembe jutott, hogy odadobjak néhány grafikont az üzleti terv végére. Mindössze néhány perc volt elővarázsolni ezeket a diagramokat azokból az adatokból, amikben annyi munkám volt. És mégis, amikor beadtam a dolgozatomat, mind az évfolyamtársaimnak, mind a tanárunknak ugyanaz volt a reakciója – fellapozták a dolgozatot a diagramoknál és azt mondták: tyű, ez aztán komoly munka! Te aztán igazán komolyan vetted ezt a feladatot!

Akkor hihetetlennek (sőt, miután annyi munkát fektettem a dolgozat többi részébe, egy kicsit bántónak is) éreztem azt, hogy az embereket milyen könnyű levenni a lábukról egy uk-muk-fuk összedobott grafikonnal. De azóta rájöttem, hogy én is ilyen vagyok.  

Novemberben, a NaNoWriMo regényíró kihívás kapcsán már írtam nektek arról, hogyan tartotta bennem a lelket a napi statisztika, ahogy nemrég az új írói munkamódszeremet is megosztottam veletek, ami ezen az élményen alapul. 

Egy diagram önmagában persze csak egy üres illusztráció. Van, akit elkábít, de ha valaki egy cseppet is mögé néz, az rájön, ha nincs mögötte tartalom. Viszont amikor van – ahogy egy írói kihíváson is a ténylegesen elvégzett munkát mutatja –, akkor nagyon szemléletes tud lenni. Ahogy a munkamódszeremnél írtam róla, néha színtiszta ihletből írok – néha viszont pusztán azért ülök le a billentyűzet mellé (és adom meg az esélyt az ihletnek, hogy rám találjon), mert ha mást nem, legalább annyi sikerélményt ad, hogy meg tudtam mozdítani egy grafikon egy oszlopát.

Minden nap. Min-den-nap.

Jack Canfield ötös szabályát olvasgattam épp a napokban, és az jutott eszembe, hogy bár hangzatos a megfogalmazás, az ötös szabály, miszerint minden nap tegyél öt dolgot a célodért (írj öt oldalt, tornázz öt percet, olvass öt bekezdést, tanulj meg öt új szót, stb.), ennél sokkal fontosabb az, hogy ezt minden nap tedd. Min-den-nap. 

A Don’t Break the Chain naptáram egy nagyon jó eszköznek bizonyult ennek az alapelvnek a támogatására. Az ember azt hinné, hogy az írói siker álma elég motiváló ahhoz, hogy leültessen minden nap tizenöt percre írni. Hogy a boldogság elég hathatós cél ahhoz, hogy minden nap eltöltsek érte tizenöt perc minőségi időt önmagammal. Hogy a rendezett otthon már önmagában megér annyit, hogy napi öt percet (öt percet! mégis mi az?! semmi!) pakolászással töltsek érte. 

De a helyzet az, hogy egy kimerítő, agyzsibbasztó 8-9 órás munkanap és napi 3 óra ingázás után néha igenis csak azért állok neki írni, takarítani, jógázni vagy olvasni alvás, tévézés vagy a kanapén fekve nyöszörgés helyett, mert milyen jól mutatnak már azok a szakadatlanul sorakozó rózsaszín ikszek a hűtő ajtajára ragasztott naptárakon?…

Dont Break the Chain

Plecsnikkel a démonok ellen

Az egyik ismerősöm kislányát nemrégiben diagnosztizálták OCD-vel, kényszerbetegséggel. Sok gyötrelmen mentek át, mire eljutottak a diagnózisig, és az út persze ezzel nem ért véget. Az OCD kezelése, kordában tartása olyasmi, ami egy életen át tartani fog. Szerencsére nagyon jó orvosok kezébe került, és bármilyen meglepőnek is hathat, drámai javulást értek el ennek a rémítő belső képzeteket okozó betegségnek a kezelésében egy olyan viselkedésterápiával, ami akár az édestestvére is lehetne a hűtőajtót díszítő Don’t Break the Chain naptáramnak. 

Az OCD okozta kényszerképzetek hétköznapi helyzetekben lépnek fel, és az olyan legegyszerűbb mindennapos dolgokat is, mint egy kézmosás, pokollá tehetik. Ha azonban sikerül a képzeteket a helyén kezelni és sikerrel, pánikroham nélkül teljesíteni a hétköznapi rutinokat, azért pirospont jár, az összegyűjtött pirospontok pedig jutalmakra válthatók. 

Ilyen egyszerű? Nem, természetesen nem ilyen egyszerű. A pirospontok és a plecsnik még önmagukban nem tüntetik el a démonokat, ugyanúgy, ahogy egy naptár kiragasztásától sem lesz tiszta és rendezett egy háztartás. De segít. Van, hogy ez az utolsó józan szál, amibe kapaszkodni lehet, és van, hogy maga a probléma olyan rémítően nagy, átláthatatlan vagy legyűrhetetlen, hogy nem is lehet megcélozni a legyőzését. Egy diagramot, egy ikszet, egy plecsnit vagy egy pirospontot viszont meg lehet célozni, és így meg lehet tenni azt az egyszerű, aprócska lépést, ami kivezet egy reménytelenül nyomasztó helyzetből.

Téged motivált már a teljesítésre a statisztika?

Boldogságterv #20 – Figyelj oda!


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Múlt hétvégén elblicceltem és nem választottam havi témát a márciusi boldogságtervemhez, de hét közben valahogy ez is kialakult. A márciusom választott témája pedig ez: figyelj oda!

Schrödinger macskája

Valószínűleg sokan hallották már a Schrödinger macskája kifejezést, de azért hadd mutassam be nagy vonalakban, mit is jelent.

Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus a kvantumfizika egy alapjelenségét szerette volna szemléltetni a híressé vált gondolatkísérlettel, ami (nagy vonalakban) abból állt, hogy egy képzeletbeli macskát elhelyezett egy képzeletbeli dobozban, egy törékeny fiolával együtt, ami halálos anyaggal volt megtöltve, majd lezárta a dobozt, amibe semmilyen módon nem láthatunk bele. Innentől kezdve nem lehetünk biztosak benne, hogy a macska odabent még él-e vagy halott, csak ha kinyitjuk a dobozt. Azonban a nyitószerkezet összeköttetésben áll a fiolával, ezért ha kinyitjuk, azzal egészen biztosan megöljük a macskát. Tehát amíg nem figyeljük meg a macskát, nem tudhatjuk, milyen állpotban van (a kvantumfizika szemlélete szerint nem él vagy halott, hanem egyszerre él és halott), azonban ha megfigyeljük, azzal eldöntjük az állapotát.

Azaz: a megfigyelés minden esetben befolyásolja a rendszer működését.



Figyelj oda!

A kvantumfizika mindig elvarázsolt (még ha édeskeveset konyítok is hozzá), de a megfigyelésre vonatkozó alapelv szerencsére nemcsak kvantum-szinten ér valamit, hanem a hétköznapokban is. A megfigyelés, az odafigyelés ugyanis gyakran már egyéb különös beavatkozás nélkül is befolyásolja a működésünket. Nem mindig jó irányba persze – de tehetünk azért, hogy a javunkra használjuk fel ezt a jelenséget.

Márciusban igyekezni fogok jobban figyelni arra, hogy milyen területeken és milyen módokon jön jól egy kis odafigyelés, ami előbbre vihet.

Boldogságterv #19 – Házasság és a varázsszavak

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

A február témája a házasság, a hónap első boldogságterv bejegyzésében pedig már írtam a kapcsolaton belüli kommunikácio 1×1-éről, a pozitivitásról. De ezen a héten eszembe jutott, hogy van egy ennél is elemibb kommunikációs szabály, amiről gyakran megfeledkezünk.

A varázsszavak

Egy gyereknek hamar megtanítjuk a legelemibb “varázsszavakat”, amikkel boldogulhat a világban, ezek pedig a kérem, a köszönöm és a sajnálom. De vajon alkalmazzuk-e ezeket az egyszerű és alapvető szavakat, kommunikációs eszközöket a házasságunkban, a párkapcsolatunkban?

Ahogy a Valentin-nap kapcsán már írtam róla, egy házasságban is nagyon fontos, sőt, még fontosabb, hogy ne hagyjuk elsikkadni az olyan dolgokat, mint az egymásra való odafigyelés, egymás megörvendeztetése, az apró ünnepnapok megélése. Hasonlóan fontos az, hogy éljünk az olyan elemi varázsszavakkal, mint a kérem, a köszönöm és a sajnálom.

Kérlek!

A húgom egyszer szóvátette a férjemnek, hogy milyen klassz, hogy már olyan régóta együtt vagyunk, hogy már megtanult alkalmazkodni ahhoz, hogy néha rettentő halkan beszélek, és már azt is hallja, amikor alig suttogok.
Amire a férjem azt felelte: – Ennél többről van szó. Nem azt hallom, amit suttog, hanem azt, amit gondol.

Ami néha igaz is – néha viszont nem. És ez így természetes: még a legolajozottabb, legösszeszokottabb kapcsolatban sem szabad azt feltételeznünk, hogy a társunk hallja minden gondolatunkat, és ha nem tesz meg valamit, amire vágyunk, azt csak undokságból, hanyagságból csinálja, azért, mert már nem szeret minket vagy nem figyel ránk.

Nem vagyunk gondolatolvasók – legalábbis nem mindig. Ha szeretnénk valamit, meg kell tanulni a célzások, utalások és a hallgatagon duzzogás helyett egyszerűen azt mondani: kérlek!

Köszönöm!

– Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám!
– A férjed vagyok. Ez a munkám.
– Köszönöm, hogy ilyen jól végzed a munkád.

Ez a párbeszéd nagyjából hetente le szokott játszódni köztünk ilyen vagy olyan formában. A gondolatolvasáshoz hasonlóan ugyanis azt sem szabad készpénznek venni, amit a társunk tesz értünk – akkor sem, ha egy rendes férjnek, feleségnek, barátnak, barátnőnek természetesen ez a feladata. Nem alapértelmezett ugyanis, hogy van egy rendes férjünk, feleségünk, barátunk, barátnőnk. Szerencsések vagyunk, hogy így van, és felelősek vagyunk azért, hogy így is maradjon.

Felelősek vagyunk azért, hogy ne két kötelességszerűen robotoló ember legyünk egymás mellett, hanem hogy a társunknak holnap, holnapután és húsz év múlva is ugyanúgy örömet okozzon az, hogy főzhet nekünk egy kávét, kiviheti a szemetet vagy segíthet beszedni a teregetést. Ez pedig igazán nem kerül sokba, csak egy-egy köszönömbe.

Sajnálom!

Legutóbb arról írtam, hogy bármilyen meglepő is, köztünk is szoktak lenni igazán nagy, csapkodós, sértegetős veszekedések, ha nem is túl gyakran. Ezek általában sértett, bosszúálló duzzogásba torkollanak, majd amikor a mosolyszünet és a nembeszélekveled hangulat már elviselhetetlen súllyal telepedik ránk, valakinek ki kell mondania a varázsszót: sajnálom.

Ez nem old meg egy csapásra mindent, de ha ki tudjuk mondani, hogy sajnálom (ha mást nem, akkor sajnálom azt a hangnemet, amit veled szemben használtam – ha a többi pontban kötjük is az ebet a karóhoz), már a legapróbb bocsánatkérés is egy egészen új szintre tudja emelni a kommunikációt és sokkal közelebb visz a megoldáshoz.

Ti használjátok a varázsszavakat a kapcsolatotokban?

Boldogságterv #18 – Házasság és Valentin-nap

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

A férjemmel már az esküvőnk előtt is többé-kevésbé bojkottáltuk a Valentin-napot, most pedig ifjú házasokként megint felmerült köztünk a téma, hogy mire is való a Valentin-nap, érdemes, nem érdemes, hogyan érdemes ünnepelni.

Kell ünnepelnie a házasoknak a Valentin-napot?

“Kell ünnepelnie a házasoknak a Valentin-napot?” – Ezt a kérdést tegnap tette fel nekem a férjem, az én válaszom pedig az volt rá, hogy egyrészt senkinek sem kell ünnepelnie a Valentin-napot – másrészt viszont semmiképp sem szabadna felhagyni az ünnepléssel csak azért, mert valaki házas… sőt.

Ahogy a tegnapi cikkemben is írtam, a szerelem nem olyasmi, ami egyszer megtörténik, piros plüss-szívek és bonbonok között, és aztán nincs vele már több teendő életünk végéig. Épp ellenkezőleg, a szerelem olyasmi, amit életünk végéig, minden nap ápolni, táplálni, építeni kell.

Éppen ezért, ha a Valentin-nap a szerelmesek ünnepe, a házasoknak méginkább ünnepelniük kellene, mint a randizóknak – hiszen ők már elköteleződtek a feladat mellett, hogy életük végéig fenn fogják tartani egymás közt a szerelmet, míg a randevúzók még csak mérlegelik, hogy megtalálták-e a megfelelő partnert az elköteleződésre.

Úgyhogy a válaszom a férjem kérdésére egészen pontosan ez volt: “senkinek nem kell ünnepelnie a Valentin-napot, és nekünk sem kell a Valentin-napot máshogy ünnepelnünk, mint eddig, de most, hogy házasok vagyunk, jobban kell ünnepelnünk”.

Aznap mindenki tud ünnepelni

Ahogy mondtam, jobbára bojkottáltuk a Valentin-napot, amióta csak együtt vagyunk, de azért egészen soha nem hagytuk elmenni magunk mellett. Nem csaptunk körülötte nagy felhajtást, de egy-egy apró figyelmességgel megemlékeztünk róla.

Úgyhogy tegnap hoztam is haza néhány szelet cukrászdai süteményt, de mire hazaértem velük este, már nem igazán kívántuk, hát áttoltuk az ünneplést ma reggelre, amikor az ebédlőasztalunk mellett, lustán és pizsamásan, a reggeli után osztoztunk meg egy szelet tortán.

Amikor egy ölelés kíséretében boldog Valentin-másnapot kívántam a férjemnek, a válasza az volt: “Az úgyis sokkal jobb. Aznap mindenki tud ünnepelni, de másnap már nem mindenki tud.”

És azt hiszem, ezzel dióhéjban össze is foglalta a Valentin-nap (és úgy általában minden ünnepnap) lényegét. Aznap, hivatalosan, nagy csinnadrattával mindenki meg tudja ünnepelni az ünnepet. Az igazán fontos viszont az, hogy egy másnapon vagy egy akármilyen hétköznapon is meg tudjuk-e tartani a szerelem ünnepét, a szeretet ünnepét, az anyák napját, az apák napját, a gyereknapot, a halottainkra emlékezés napját és a többi ünnepet.

Boldogságterv #17 – A stabil házasság titka

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

Februárban a Valentin-nap ürügyén a témám a házasság.

1×1 a párbeszédben

Gretchen Rubin szerint “a stabil házasság titka az, ha minden áldott nap legalább három dolgot nem teszünk szóvá” – míg Farkas Lívia azt tanácsolja, hogy minden napot zárjunk azzal, hogy három pozitív élményt megosztunk a házastársunkkal. Úgy gondolom, ez a két tanács nagyon jól összevethető és tulajdonképpen egy irányba mutatnak: hogy ha választhatunk, hogy a házasságunkban pozitívan van vagy negatívan kommunikáljunk egymással, mindenképpen a pozitív utat kell választanunk, nyaggatás, piszkálódás, szurkálódás nélkül.

Stay Positive

Emlékszem, amikor Ditta barátnőm megkérdezte tőlem, hogy mi szoktunk-e veszekedni (úgy igazán, haragból, marakodón veszekedni), és a meglepő válasz az, hogy igen, szoktunk – ha nem is gyakran, de szoktunk. De amit ennél fontosabbnak tartok, az az, ahogy ezek a veszekedések végződni szoktak, miután túlvagyunk a válogatott sértéseken és a tüntetőleges hallgatáson. Mindig eljön ugyanis a pont, amikor rájövünk, hogy ezek a sérelmek is ugyanolyanok, mint az összes többi, ami a hétköznapokban ér: legszívesebben egymásnál keresnénk rájuk a gyógyírt. És ezt is tesszük. – Akármeddig is tart, de elkerülhetetlen, hogy visszatérjünk egy konstruktív párbeszédhez, ami már nem arról szól, hogy mindenki eldurrogtatja a leghalálosabb fegyvereit, hanem arról, hogy megpróbálunk újra utat keresni egymáshoz, aztán pedig együtt egy utat kifelé a kalamajkából, amibe keveredtünk.

Zsák a foltját

Sokáig voltam a foglya annak a tévhitnek, hogy a párom feladata az, hogy megváltoztassa a természetemet. Mindig introvertált típus voltam, aki nehezen mozdult ki a csigaházából, és sokáig azt reméltem, hogy ez párként meg fog változni – majd sokat bosszankodtam rajta, hogy a párom galád módon nem volt hajlandó megfelelni ennek az elvárásnak.

Mígnem lassan szembenéztem a ténnyel, hogy mi egy tökéletes “zsák a foltját” stílusú, introvertált pár vagyunk. Tökéletesen érezzük magunkat a négy fal között, a magunk zárt világában, ahol az életünk a maximális megelégedésünkre zajlik, amint felhagyunk azzal, hogy megpróbáljunk másmilyennek tűnni, mint amilyenek vagyunk.

Először egy embert kell szeretned

Teréz anya szerint addig nem várhatjuk el magunktól, hogy szeretni tudjuk az egész világot, amíg nem tudunk egyetlen embert, méghozzá a hozzánk legközelebb lévő embert igazáb szeretni.

Ami azt illeti, amikor először olvastam, a férjem jutott az eszembe, és teljes szívemből egyetértettem ezzel az üzenettel, mert én magam is érzem, hogy mekkora erőt ad nap mint nap az, hogy a férjemmel olyan a kapcsolatom, amilyen. De aztán ahogy egy kicsit jobban belegondoltam, rájöttem, hogy van egy ember, akit még a társunknál is jobban kell szeretnünk, hiszen még nála is közelebb áll hozzánk, ez az egy ember pedig nem más, mint önmagunk.

Ugyanúgy, ahogy a világ felé irányuló szeretet és az egy ember felé irányuló szeretet nem ellentmondásosak, nem egymást kioltó törekvések, ugyanúgy az sem mond ellent egymásnak, hogy teljes szívünkből szeressük, támogassuk, tiszteljük önmagunkat, és ugyanezt megtegyük a társunkért. Sőt, ezek egymást feltételező és egymást erősítő dolgok.

Amióta egyre inkább elfogadom önmagamat olyannak, amilyen vagyok, azóta sokkal teljesebben tudom szeretni a férjemet is, és boldogabb a kapcsolatunk, mert ahelyett, hogy megpróbálnám rátestálni a problémáimat, inkább mindkettőnket felszabadítom alóluk.

Ti hogyan teszitek boldogabbá a kapcsolatotokat, és a kapcsolatotok hogyan tesz boldogabbá titeket?

Boldogságterv #16 – Hozzáadom lélegzetem a tiédhez

A januári tervezős boldogságtervem nem épp a tervezettek szerint alakult (hahh! még egy ilyen szóvicc, és lőjetek a Dunába!…), remélem, hogy februárban sikerül majd egy kicsivel több hasznos tartalmat gyűjtenem nektek a rovat keretein belül. Ezért igyekeztem egy talán könnyebben megközelíthető témát keresni, egyben engedve a kísértésnek, hogy a triviálisan aktuális témát válasszam erre a hónapra: a Valentin-nap égisze alatt a házasságot.

Februárban igyekszem tehát azt helyezni a figyelmem és a boldogságterv cikkeim középpontjába, hogy hogyan tesz boldogabbá a házasságom, és persze hogy én hogyan igyekszem boldogabbá tenni a házasságomat.

Hozzáadom lélegzetem a tiédhez

És a hónapra szóló ihletőül, bár tudom, hogy korábban már elhoztam, ismét megmutatnám az esküvői meghívónkon szereplő idézetet:

“Hozzáadom lélegzetem a tiédhez
Hogy életünk hosszú legyen a földön
Hogy népünk sokáig éljen
Hogy egyek lehessünk
Hogy együtt végezhessük be utunkat
Hogy mindent bejárhassunk, míg élünk.”
(Indián ének)

Boldogságterv #15 – Újratervezés nagyban és kicsiben

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

Általában nem vagyok az a típus, akinek a nagy volumenű évértékelés, tervezés és újratervezés együtt jár az újévvel, ez nálam inkább spontán módon szokta felütni a fejét a legváratlanabb időszakokban. Micsoda váratlan volt tehát, hogy idén pont újévkor fogott el ez a hangulat!… Úgyhogy ennek örömére úgy gondoltam, a január témája legyen az értékelés és tervezés, és az, hogy az életem szervezése, a tervek készítése hogyan vihet közelebb a boldogsághoz.

Újratervezés!

Mindenkinek ismerős már az a mondat, amikor az autó virtuális navigátora, a GPS felfedezi, hogy valami nem a tervek szerint alakult, és azt mondja: újratervezés! Csak így, egyszerűen. Semmi “megmondtam, hogy balra kellett volna fordulnod, te szerencsétlen!”, semmi “most mi a francot fogunk csinálni?!”, semmi “tudod te egyáltalán, hogy milyen következményei lesznek annak, ha elkésel?!”, semmi “na tessék, már megint ez van!”. Csak ennyi: újratervezés – ami ugyanolyan átlagos része az utazásnak, mint hogy száz méter múlva hajts be a körforgalomba és hajts ki a második kijáraton.

Amikor részt vettem Via és Gigi Kreatív időgazdálkodás tanfolyamán, Via egyik gyakran emlegetett jelmondata ez volt: nem azért tervezel, hogy aztán minden a tervek szerint alakuljon (hiszen az élet nem olvassa a határidőnaplódat), hanem azért, mert ha megtanulsz tervezni, megtanulsz újratervezni is.

Még csak alig több mint egy hét telt el a januáromból (és az évemből), de máris tele volt újratervezéssel. Az államvizsgám és a diplomavédésem érdeklődés hiányában májusra tolódott, a munkába viszont hamarabb vissza kellett dobnom magam, de hogy őszinte legyek, az itthoni aktív pihenésre szánt időszak is (bár végül elég kevés jutott belőle az ünnepek után) egészen máshogy alakult számomra, mint vártam. (Sem olyan aktív, sem olyan pihentető nem volt, mint azt előre elképzeltem.)

Ami viszont engem is meglepetésként ért, hogy (különösen a korábbi önmagamhoz mérve) mennyire jól viseltem ezeket a hirtelen változó szélirányokat, ezeket a drasztikus újratervezéseket. Azt hiszem, egyre inkább kezdem elsajátítani azt a helyes hozzáállást, ami az újratervezést nem világraszóló tragédiának fogja fel, hanem az utazás olyan természetes részének, mint bármelyik előre látott kereszteződést.

2015/01/img_0843.jpg

Tartsd a szemed az iránytűn!

Legutóbb ajánlottam Via évtervező cikkét, amiben leírja, hogy ahhoz, hogy az energiáinkat ne aprózzuk el az indokolatlan mindennapi feladatokkal, előbb tervezzük be a nagy dolgokat, az éves, negyedéves nagy projekteket, majd azokat bontsuk le kisebb feladatokra és határidőkre, és csak az ezután fennmaradó idővel gazdálkodjunk, ha a csip-csup dolgokról van szó – ne pedig fordítva, a csip-csup dolgoknak alárendelve, azokkal kiszorítva a nagy projekteket a terveink közül.

Viszont amint működésbe lépnek a terveink, amik kitűztük a céljainkat, érdemes a másik irányból megközelíteni nemcsak a megvalósítást, de a tervek ellenőrzését is. Érdemes az aprótól haladva időről időre visszajelzést kérni: jó irányba haladok?

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”
(Charles Reade)

Steve Jobs, az Apple cég guruja egyszer azt mondta: minden reggel belenézek a tükörbe és megkérdezem magamtól, hogy ha ez volna életem utolsó napja, azzal tölteném-e, amivel a mai napot fogom, és ha a válasz sok napon át egymás után “nem”, akkor tudom, hogy változtatnom kell. Tim Ferriss, a 4 órás munkahét c. könyv szerzője azt javasolja, hogy nap közben időről időre állj meg és kérdezd meg magadtól: most termelékeny vagyok, vagy csak tevékeny? Hatékony vagyok, vagy csak megpróbálok elfoglaltnak tűnni a többiek előtt? hasznos munkát végzek, vagy csak elfoglalom magam?

Ehhez hasonlóan sokféle kérdést feltehetünk magunknak, reggelente, esténként, vagy nap közben meg-megtorpanva, hogy ellenőrizzük magunkat. Boldognak érzem magam most? Élvezem azt, amivel foglalkozom? A kitűzött céljaim valamelyikéért dolgozom éppen? Elégedett vagyok magammal? Pozitívan állok most magamhoz?

Az állandó, apró ellenőrzés segít a jó irányban maradni és még időben korrigálni, időben újratervezni – hogy ne csak akkor próbálkozzunk az újratervezéssel, amikor a GPS-ünk (ha figyeltünk volna rá), már egy tucatszor elmondta: fordulj vissza, amint lehet!

Szokás szerint

Bloggereknek ajánlottam legutóbb Dóri blogtervezőjét is, aminek kapcsán Dórival többek közt arról beszélgettünk, mennyire más képet mutat a blogtervező táblázat már csak attól is, ha egész évre előre beírjuk az állandó rovatokat, amik a hét azonos napjain tűnnek fel. Ez nemcsak a “tevékenynek tűnés” egyik eszköze, de annál sokkal több: egy rálátás a rutinjainkra, a szokásainkra, azok hosszú távú hatásaira.

Ehhez hasonló eszköz most számomra a Don’t Break the Chain Calendar, aminek segítségével biztosan rajta tudom tartani a szemem néhány mindennapos szokáson. Emellett persze több mindennapos szokásom is van, de stratégiai döntés lehet, ha kiválasztjuk, mi az a néhány szokás, amikre a leginkább szeretnénk koncentrálni. Számomra ezek most: az otthonteremtés (napi öt perc hot-spot takarítás reggelente meglepő módon formában tartja a háztartást!), az írás (napi tizenöt perc alatt nem mindig vagyok túl produktív, de edzésben tartja az izmokat), és egy kis minőségi idő magammal (így szakítok időt olyasmire is, amit hajlamos vagyok elbliccelni, ha sokat lógok a neten vagy bambulok a tévé előtt – ezt olyasmivel töltöm ki, mint például az olvasás, jóga, arcmasszázs, vagy inspiráló előadások hallgatása).