boldogságterv címkéhez tartozó bejegyzések

Boldogságterv #31 — Hát persze, hogy NaNoWriMo

Kategória: Kategória nélkül by

Ó, még emlékszem a boldog időkre, amikor kitűztem egy 30 napos kihívást, és ez automatikusan azt jelentette, hogy végig is viszem. — De vajon a kaland boldog idői voltak ezek vagy a maximalizmus mókuskerekes idői? Nem tudom, én boldogként emlékszem rájuk. Na nem mintha most olyan boldogtalan lennék. (Sok alvás és antidepresszáns. B-) )

Amit ezzel mondani akartam, hogy a “légy jelen” célkitűzéseimet nagyon jelképesen sikerült csak követni… De voltak nem várt fordulatok is!

  • Jóga. — Nem, nem mondhatnám, hogy túl sokat jógáztam. De! A munkahelyem jóvoltából átmentem egy egészségügyi szűrésen, ahol felhívták a figyelmemet rá, hogy pufi vagyok és gyenge. Oké, valójában azt mondták, hogy bár a súlyom optimális, a testzsírszázalékom magas, és különösen a karjaimban nagyon kevés az izomtömeg. Úgyhogy rendszeres jógázás helyett rendszeres kargyakorlatokat végeztem.
  • Mindennapos jegyzetelés. — Azt hiszem, több nap maradt el, mint amennyit megtartottam. Pedig micsoda hasznos szokás ez! Helyette viszont megtört a régóta tartó olvasási krízis. Azt hiszem, tényleg sikerült legalább egy réteg ködfátyolt lehúzni az agyamról, ez szuper.
  • Hot-spot takarítás. — Hát nem is tudom, ebből volt-e kevesebb vagy a jógából… De! Petivel nekiugrottunk a háznak, és néhány lomltalanítós körrel nagyon szép eredményeket értünk el.

Emellett többet imádkoztam, többször adtam hálát, gyakrabban csodálkoztam rá a természet szépségeire. Szóval az összkép végül is jól alakult!

Novemberre olvasási kihívást terveztem, és idén először kihagyni a NaNoWriMót, mert az elmúlt pár évben eléggé kiégtem novemberben. De úgy tűnik, nem kellett sok, hogy visszacsábítsanak. ‘:D

Holnaptól tehát visszatérek egyfajta puha, nyüzsgő, ismerős bubble-be. Ehhez most nem tudok témát kapcsolni (még — lehet, hogy rátalálok majd a megfelelő címkére), de… jó érzéseim vannak ezzel a hirtelen hozott döntéssel kapcsolatban. :)

Hírdetés

Boldogságterv #30 — itt és most

Kategória: Kategória nélkül by

Emlékszik még valaki a Boldogságterv sorozatra? (Emlékszik még valaki a Kincsesfüzetre? XD)

2014-ben ezt írtam róla:

“A tavalyi boldogságtervem nemcsak a blogon volt népszerű rovat, de az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam rajta, mennyi mindent köszönhetek a boldogságtervem havi témáinak, mennyit változtam, fejlődtem a hatásukra. Ezért, bár a boldogságterv az egyik legmacerásabb, legmelósabb vállalkozásom volt a blog történetében, mégis arra jutottam, hogy nem halogatom tovább, engedek a hívásnak és nekifogok újra!

Nem egészen követem majd Gretchen Rubin nyomdokait, aki havi témák és havi fogadalmak mentén fejlődött a saját boldogságtervében, hiszen úgy figyeltem meg magamon, hogy a havi fogadalmaimat néha csak kiizzadtam a hónap elején, hogy mégis szerepeljen valami a tervben, de a valódi kincsekre, az igazi értékekre a hónap során, tapasztalatok és tanulságok formájában bukkantam. Ezért én csak havi témákat jelök ki, amiket a figyelmem középpontjába helyezek, ha pedig a hónap során valamilyen fogadalmam születik, arról (és annak betartásáról, gyakorlati próbájáról) ugyanúgy beszámolok majd, mint a megfogalmazott tanulságokról, megélt tapasztalatokról és a fellelt tudásanyagokról is.”


Az elmúlt időszakban úgy éreztem, hogy “nem vagyok itt”, nem fejlődök, csak… vagyok. És ez oké. Vannak ilyen időszakok.

Ugyanakkor elkezdett járni az agyam azokon a dolgokon, amik nagy fejlődési ugrásokat, izgalmas növekedési időszakokat hoztak az életembe. És többek közt eszembe jutott a Boldogságterv is, a havonta váltakozó témáival.

Nem tudom még, ezúttal merre és meddig visz majd ez a projet, de azt hiszem, ez egy jó idő az újrakezdésre.

Az első téma

Ahogy írtam, úgy érzem, “nem vagyok itt”. Nem érzem magam sem túl energikusnak, sem túl földeltnek. Sem túl élőnek, sem túl vibrálónak, sem túl valóságosnak. Mintha szanaszét lennék, és kicsit halvány lennék.

Úgyhogy ezt az első hónapot a jelenlétnek szánom.

Fogadalmak

Na jó, kit akarunk bolondítani? Nyilván nem fogok fogadalmakat tenni. ‘:D

De a következő szokásokat szeretném visszavezetni az életembe, mert egyszer (vagy többször) már beváltak:

  • “Morning Pages” (mindennapos jegyzetelés) — hogy ott legyek, ahol a gondolataim vannak
  • jóga — hogy ott legyek, ahol a testem van
  • hot-spot takarítás — hogy ott legyek, ahol vagyok (és kellemes is legyen ott lenni)

Remélem, tudok majd nektek építő tapasztalatokkal szolgálni.

Életmentő inspirációk

Kategória: Kategória nélkül by

Már sokszor és sok formában megosztottam itt a blogon azt, kik és hogyan inpiráltak az évek során, de a múlt héten úgy alakult, hogy a #PlanWithMeChallenge kihívás “life-saving” témájára elfogott az édes-bús nosztalgia, felidéztem, mennyit változtam az utóbbi évek során és kik voltak rám nagy hatással, és ha már ilyen szépen összegyűjtöttem, megosztom itt a blogon is.

View this post on Instagram

Okay planner community, I know I should share under the #lifesaver prompt of the #planwithmechallenge some life-saving hacks or methods within my planning system, but the truth is, there were no such schedule thunderstorms in my life where any planning system should have come to me and literally save my life. Instead of cool tricks, I'd like to share what really did save my life, at least changed it dramatically. And this is attitude. I'm a maximalist kind of person, and the biggest wormhole of my adult life was when my mom who I idolized in my whole life, died in a hearth attack. This experience and the following months after her death (struggling between grief, work deadlines, college exams and more) really changed me and how I see life. I'm still tending to extreme thinking, drama and whining pessimism sometimes, but I'm constantly learning and changing and working on myself. A few ladies who helped me on my way: Gretchen Rubin @gretchenrubin, the author of The Happiness Project, the amazing Hungarian blogger Lívia Farkas @via_urbaneve, and Marla Cilley @the_flylady. And the gentlemen who are not on the picture but made a huge impact on me: my wonderful husband @kocsisp and Cesar Millan @cesarsway who is officially a dog whisperer, but really, he rather is a human whisperer. Thank you everyone for making my life better!

A post shared by Timi (@nagytimi85) on

“Tudom, hogy a ‘life-saving’ témakörben életmentő trükköket kellene megosztanom a tervező-szervező rendszerem berkeiből, de az igazság az, hogy az elmúlt években soha nem volt akkora felfordulás az időbeosztásomban, ami miatt bármilyen tervező rendszernek szó szerint az életem megmentésére kellett volna sietnie. Úgyhogy klassz tippek és praktikák helyett most arról írnék, ami valóban megmentette, vagy legalábbis alapjaiban megváltoztatta az életemet: ez pedig az attitűd. Alapvető beállítottságomat tekintve maximalista vagyok, és a felnőtt életem legnehezebb időszaka az volt, amikor anyukámat, akit egész életemben bálványoztam, elvitte egy szívroham. Ez az élmény és az ezt követő hónapok, szinte vakon hánykódva a gyász, a munkahelyi határidők, a főiskolai vizsgák és annyi más között, megváltoztattak engem és azt, ahogy az életet látom. Még mindig hajlamos vagyok a végletes gondolkodásra, a drámára, a nyavalygásra és a pesszimizmusra, de azóta igyekszem folyamatosan tanulni, változni és dolgozni önmagamon. Íme néhány ember a sorból, akik nagy segítségemre voltak ezen az úton…”

Gretchen Rubin, a Boldogságterv c. könyv szerzője

“Gretchen Rubin családanya, háziasszony és író, aki egy átlagos hétköznapon rádöbben, hogy elszalad mellette az élet, ő pedig nem szentel elég figyelmet azoknak a dolgoknak, amik boldoggá teszik. Gretchen elhatározza, hogy egy évet rászán arra, hogy életét tudatosan boldogabbá tegye. Nem akar elutazni Tibetbe, nem akar meditálni, nem akar megválni világi életétől – ő csupán a “saját konyhájában” szeretne boldog lenni.

A Boldogságterv ennek az egy évnek a története, ami üdítő őszinteséggel, kedves és derűs stílusban meséli el Gretchen tapasztalatait. Nem tesz nagy kinyilatkoztatásokat és nem akarja feltalálni a spanyol viaszt, mégis felvillanyozza, elgondolkodtatja és megmosolyogtatja olvasóit.” (Gretchen Rubin: Boldogságterv)

Farkas Lívia, az Urban:Eve blog szerzője

“Magával ragadó stílusa, nyüzsgő életigenlése, kifogyhatatlan ötlettára, praktikus látásmódja az, ami magához láncolja az olvasó figyelmét. Viával egykorúak vagyunk, mégis a legőszintébben mondhatom, hogy bölcs nővérként tekintek rá sok szempontból, mert nőként akár lelki, akár praktikus kérdésekkel lapoztam fel a blogját vagy fordultam hozzá kérdéssel, nem volt még olyan, amire hihetetlen rálátással, érthetően és hasznosan ne tudott volna választ adni.” (Top 5 blog, amiket olvasok)

Marla Cilley, a FlyLady

“Amikor annak lélektani gyökereit, gyerekkori traumáit és felnőttkori hatásait taglalta, hogy hogyan és miért nem tudja sok ember kézben tartani a háztartását, amikor másoknak ez annyira egyszerűen megy, Marla stílusa annyira pihe-puha, támogató, megnyugtató és erőt adó volt, mint a legszeretőbb ölelés.

Amikor azonban elérkeztünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mennyire igazságtalan és nehéz az, hogy rendben kell tartanom a háztartást, miközben bezzeg a férjem…, bezzeg a gyerekeim…, akkor Marlából mintha kitört volna az őrmester (…), és ellentmondást nem tűrően, keményen elkezdte szajkózni: nem érdekel. Nem érdekel a nyafogásod. (…) Ne méricskélj. Ne nyafogj. Csak tedd meg, amit meg kell tenni. (…)

Persze nem a FlyLady szeretete és támogatása fogyott el a könyv közepére. Hanem, ahogy Marla írta, túl kell tennünk magunkat azon a hozzáálláson, hogy méricskéljük, mennyit tettünk bele a közös projektbe mi és mennyit a körülöttünk élők, mert ezzel egyrészt pocsékoljuk az energiáinkat, másrészt pedig visszafogjuk magunkat. (…) Ehelyett el kell kezdenünk beletenni a magunk 100%-át, nyafogás, duzzogás és méricskélés nélkül.” (A FlyLady azt mondja: cssst!)

Cesar Millan, a csodálatos kutyadoki

“Azért mondom mindig azt, hogy Cesar műsorait nemcsak kutyásoknak ajánlom, mert Cesar szerint (ahogy mottója is mondja: segítek a kutyáknak és tanítom az embereket) a problémák zöme nem a kutyák lényében gyökerezik, hiszen ezek a fantasztikus lények nagyon hamar túl tudnak lépni korábbi sérelmeiken, elhagyni rossz szokásaikat. A problémát általában az emberi lélek gondjai okozzák, Cesar pedig ezekre keres megoldást: az embereket tanítja. Az embereknek mutatja meg, hogyan lehet túllépni a korábbi sérelmeinken, a félelmeinken, hogyan lehet magunkban megtalálni az erőt, a határozottságot, a biztonságot, az egyensúlyt (nemtől, kortól, fizikumtól függetlenül), ez pedig olyasmi, ami nemcsak a kutyák, de az emberek életében is hatalmas fordulatokat hozhat.” ({Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc sorozat / Tv műsor)

A hónap kedvencei #4 – és egyéb bejelenteni valók

Kategória: Közlemény by

Az elmúlt hónapban valahogy állandóan zsongott a fejem, így még a szokásosnál is keveset böngésztem a blogok közt. (Újra visszadobtam viszont magam a könyvolvasásba, de ez más tészta.) Úgyhogy ezúttal nem is tudom, mi rövidebb  az ajánlott bejegyzések listája vagy a cikkek, amiket hozok, de remélem, azért átkíváncsiskodtok az ajánlott blogokra. :)

A hónap kedvencei rovatban az elmúlt időszakban más blogokon talált érdekes olvasmányokból mazsolázok. A rovat korábbi cikkeit a hónap kedvencei címke alatt olvashatjátok.

Daily Dorothy: A 2 és 5 perces szabályok 

Dóri egy friss bejegyzésében két olyan nagyon egyszerű és nagyon időtakarékos kis szabályt osztott meg, amik nagyon jól jöhetnek annak, aki úgy érzi, túl sok a feladata és kevés az ideje, semminek nem ér a végére.

Épp a múlt hétvégén beszélgettünk Ditta barátnőmmel a házimunkáról és hogy mennyire szeretem azt a Dont’t Break the Chain fogadalmamat, ami szerint minden nap 5 percet takarítok. Mert például ha valaki azt mondta volna, hogy mielőtt elindulok hozzá itthonról, még azért rakjam rendbe a hálószobát, takarítsam le az ebédlőasztalt, amit már teljesen ellepett a lom, pakoljam ki, pakoljam be és indítsam el a mosogatógépet és takarítsam le a konyhapultot, azt mondtam volna, hogy meh. Kinek fér ez bele az idejébe, amikor mindjárt indulni kell a vonatra? De azt tudtam, hogy öt percem még van – és meglepő módon a fentiek pedig mind belefértek öt percbe. 

Úgyhogy bármilyen aprónak vagy triviálisnak tűnnek ezek a kis szabályok, én azt mondom, mindenképp érdemes adni nekik egy esélyt!

NieNie Dialogues: Burn Center Visit 

Stephanie Nielson egy repülőgép baleset túlélőjeként maga is hónapokat töltött az Arizonai Égési Sérültek Központjában, ahol rengeteget dolgoztak a – fizikai és lelki – felépüléséért, most pedig túlélőként időről időre visszalátogat a központba, hogy megossza a saját tapasztalatait, élményeit, emlékeit a páciensekkel, akik ugyanazon mennek keresztül, amin ő évekkel ezelőtt.

Rövidke kis bejelentkezésében az a kérés fogott meg, hogy ha úgy érezzük, magunk alatt vagyunk, imádkozzunk a központban ápoltakért, és főleg az ott lévő égési sérült gyerekekért. Általában nem viselem jól, ha a fájdalmat és a nehézséget azzal próbálják kicsinyíteni vagy lesöpörni az asztalról, hogy “másnak rosszabb, Afrikában meg éheznek”, mert a fájdalom egy nagyon személyes élmény, nem tehető objektívvé, és nem lesz kisebb attól, ha összemérjük máséval. De Stephanie soraiból rögtön éreztem, hogy nem erről van szó: nem kéri, hogy éljük bele magunkat az égési sérültek fájdalmába vagy hogy az ő problémáik fényében próbáljuk megítélni a saját megpróbáltatásainkat – egyszerűen ennyit kér (vagy inkább javasol): imádkozzunk értük. 

Az jutott eszembe erről, amikor a mormon misszionárius fiúkat a konfliktuskezelésről kérdeztem, és ők egyszerűen azt tanácsolták, hogy ha haragszom valakire, imádkozzak érte. Az ima nem tagadja le vagy teszi semmissé a sérelmeket, viszont – már maga a tény is, hogy rászánjuk magunkat – egy sokkal pozitívabb attitűd felé terel, ami segít átlendülni a mélypontokon, sőt, egészen új nézőpontokra, ötletekre világíthat rá, puszta belső monológként is, függetlenül attól, mit hiszünk arról, ki vagy mi van “a vonal másik végén”. 

Love Taza: Eleanorisms // Samsonisms 

Végül pedig egy könnyedebb téma. 

A Davis családba Karácsony táján érkezett meg a harmadik lurkó, de persze az első kettő is változatlan figyelmet kap. Naomi időről időre feljegyzi a két nagyobbik gyerek, a négy és fél éves Eleanor és a három éves Samson aranyköpéseit. A legfrissebb gyöngyszemeket gyűjti össze ez a bejegyzés. 

És mivel nálam is nemrég fordult egyet a számláló, ajánlónak elhoznám Eleanornak ezt a mondatát: “every year, i turn a different number. it’s crazy to think about.” – “Minden évben más a korom. Ez őrület.” – Bizony, kislány, ez őrület. :)


Nyári szünet

Van egy kis bejelenteni valóm is: tartok egy kis nyári szünetet. Na, nem kell félni, nem hagyok fel a blogolással (még csak az kéne!), viszont a boldogságterv bejegyzéseimmel az elmúlt időszakban több nyűgöm volt, mint örömem, úgyhogy adok a témának (és magamnak) egy kis pihenőt. A tervek szerint ősszel újra előveszem majd. 


Giveaway – coming soon!

Valamint közeledik a blogom szülinapja is, ezért arra gondoltam, hogy egy kis ajándékozással kötöm egybe a dolgot, és készítek egy(pár?) kis ajándékcsomagot, amit kiosztok a blogom olvasói között. Hogy mit kell tenni a játékban való részvételhez, egy külön bejegyzésben megírom hamarosan – stay tuned!

Boldogságterv #29 – Amit a korral tanulunk, és az élet Dióhéjban

Kategória: Közlemény by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.

Az élet előre tart

Nemrég egy beszélgetés során sikerült felszakítani egy régi sebet: annak az emlékét, hogy amikor a testében zajló változásokkal ismerkedő, félszeg és érzékeny kamasz voltam, milyen hatással volt rám az, hogy anyukám ellenezte a lábborotválást, mert egy nőnek nem szabadna ennyire az áldozatául esnie a társadalom elvárasainak – egy nő bizony akkor is nő, ha szőrös lábra húzza fel a szoknyát. Ami bizony egy nagyon fontos üzenet – de amikor áldozattá válásra egyébként is hajlamos kamaszként borotválatlan lábbal jelentem meg az éles nyelvű kortársaim közt, az a legkevésbé sem a pozitív testképemet erősítette, sőt… Jó másfél évtized eltelt már azóta (ha nem több), de még mindig nem tudok fájdalom nélkül visszagondolni ezekre az élményekre. Szilvinél a Pillecukor blogon ismét szembejött velem ez a téma – mi a jobb, kilógni a sorból vagy beállni a sorba –, és úgy döntöttem, jól van, beszéljünk erről. 

Mennyire fogadjuk el önmagunkat, a saját másságainkkal vagy éppen egyformaságainkkal együtt, hogy mennyire vagyunk hajlandóak kilógni a sorból vagy épp felvállalni azt, hogy bizony, mi a sorban szeretünk baktatni – ezek bizony a boldogság keresésének nagyon fontos kérdései, így abszolút van helyük a boldogságtervemben. Azon kívül a hónapom témája a kerek születésnapom, és úgy általában a múló idővel kapcsolatos tapasztalatok, és azt hiszem, ez nagyon szorosan kapcsolódik ide is.

Nemrég volt szerencsém összefutni TED-en Isabel Allende: How to live passionately – No matter your age c. előadásával, ami roppant szórakoztató volt, és valóban inspirálónak tartom minden életkorban – de azért nem hiszem, hogy az élet iránti önfeledt szenvedély ne lenne életkor, vagy legalábbis élettapasztalat kérdése. 

Emlékszem, ahogy egyszer egy idősebb munkatársammal arról beszélgettünk, mennyi kalandja volt az életében “annakidején”, és én magam is megosztottam, hogy “annakidején” (tizen-huszonéves koromban) mennyi kalandom volt – például mielőtt Petivel megismerkedtünk volna, sokat utaztam az eszperantistákkal, középiskolás koromban egy önkéntes ifjúsági csoport tagja voltam és rengeteg mókánk volt, az egyetemen pedig az intézmény diákhagyományainak őrzésébe is aktívan bekapcsolódtam. Mióta Petivel vagyok, sokkal kevésbé keresem a közösségi eseményeket. Amikor erről beszéltem, a munkatársam felsóhajtott, és azt mondta: milyen szomorú, ahogy ezt mondod! Hogy látszik, hogy már neked is elmúlt a fiatalságod – pedig még milyen fiatal vagy! – De én azt feleltem, hogy én egy percig sem bánom, mert az én életem nem egy lefelé tartó ív – épp ellenkezőleg. 

Még ma sem szívesen gondolok vissza a kamasz és kiskamasz éveimre, mert nagyon sok bántás és fájdalom ért. Hálával csodálkozom viszont rá arra, hogy az éveim azóta milyen szép ívet mutat. Az évek és az élettapasztalatok számomra valóban leginkább jót hoztak, ami önmagam ismeretét, elfogadását és szeretetét jelenti. Viszont ez még mindig egy olyan út, amiből nagyon sok előttem áll: húsz-harminc évre még mindenképp szükségem lesz a bőrömben, mire teljesen le tudom vetkőzni a másságom megmutatásának, önmagam felvállalásának félelmeit – ha egyáltalán eljutok valaha is egy olyan pontra, amikor őszintén, nyíltan, különösebb hadakozás, magyarázkodás vagy kétely nélkül vállalok fel mindent, ami én vagyok (legyen az stílus, megjelenés, ízlés, érdeklődés, vélemény, stb.). 

Biztos, hogy van olyan, akinek ez a folyamat könnyebb vagy épp nehezebb, gyorsabb vagy épp még lassabb. De mindenképp úgy gondolom, hogy az évekhez és az élettapasztalatokhoz kötődik. Lehet, hogy valaki – jelleméből és körülményeiből adódóan – már tizenhat évesen eljut oda, ahova más csak negyven vagy ötven évesen. Ettől nem lesz az egyik vagy a másik gyengébb vagy értéktelenebb. (Nem gyengébb az, aki hosszabb idő alatt teszi meg ugyanazt az utat, és nem lebecsülendők az élettapasztalatai annak sem, aki látszólag könnyebben tett meg egy adott utat.) 

Az, hogy egyre szenvedélyesebben, egyre felszabadultabban, őszintébben, bátrabban élhessük az életünket, talán egy egész életre szóló út. De ahelyett, hogy ezen bánkódnánk, legyünk hálásak érte. Én legalábbis azon vagyok. Amíg érzem, hogy még mennyi munka, mennyi leteendő teher, mennyi tanulni való áll előttem, addig egészen biztos lehetek benne, hogy az életem nem lefelé fog tartani, hanem felfelé, az egyre jobb felé. 


Egymondatos napló

Már nagyon régóta kerülgetem egy új rovat ötletét itt a Kincsesfüzeten, párszor már meg is pedzegettem, de még nem jutottam el odáig, hogy valóban útnak is indítsam. Pedig már Szilvitől engedélyt is kértem a koppintáshoz, akinek a Napzárta rovata indította el bennem ezt az igényt, hogy ne csak a nagy témákkal, de a hétköznapi apróságokkal is foglalkozzak, hiszen nála is olyan inspiráló volt minden este egy aprócska kérdéssel feleleveníteni a nap vagy az életünk egy apró részletét, amit ha összegyűjtve elteszünk magunknak, páratlan emlékei lehetnek a mindennapjainknak.

Gretchen Rubin Boldogságterve, amit épp újraolvasok, szintén emlékeztetett erre az ötletre, amikor ezt a részt olvastam benne:

“Elhatároztam, hogy egymondatos naplót fogok vezetni. Tudtam, hogy képtelen lennék minden reggel negyvenöt percen keresztül romantikus prózát írni egy csodaszép jegyzetfüzetbe (és olyan rondán írok, hogy ha mégis megtenném, akkor sem tudnám elolvasni), de talán megoldhatnám, hogy esténként bepötyögjek egy-két mondatot a számítógépembe.”

A végső elhatározást pedig a születésnapi emlékalbumom hozta meg, amit elkezdtem ugyan vezetni és az első oldalakat lelkesen tele is cetliztem, matricáztam és dekoráltam, de hamar eljutottam a tanácstalanságnak egy pontjára, amikor épp nem volt ötletem, milyen izgalmas scrapbook témával tölthetnék meg egy egész oldalt. Akkor elkezdtem feltúrni az internetet naplóötletekért, és amikor millió és egy apró promptot, fickanyi témafelvetést találtam, rájöttem, hogy pontosan ez kell a tervezett új rovatomnak. Apró, hétköznapi kérdések azokra az estékre, amikor épp nem volt más, amiről aznap beszélhettünk volna. 

Fogadjátok hát szeretettel az új rovatot a blogon.

diohejban


A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.

Boldogságterv #28 – Mennyi? Harminc!

Kategória: Személyes by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.

Mindenek előtt egy kis személyes széljegyzettel kezdeném: ramatyul vagyok… Hogy allergia vagy megfázás kapott-e el, azt nem igazán sikerült megtudnom, de az biztos, hogy az éjszakáimat elég kevés alvással töltöm, cserébe viszont a hétvégére, és különösen mára megint teljesen használhatatlanná amortizáltam magam. 

A boldogságterv cikket viszont nem akartam kihagyni ezen a hétvégén is, azt viszont nem tudom ígérni, hogy hosszú és tartalmas lesz. Nézzétek el ezúttal!

Mennyi? Harminc!

És még egy személyes széljegyzet: ebben a hónapban leszek harminc éves. Nem várok nagy felhajtást ettől az eseménytől, semmilyen szempontból: sem tűzijátékra, sem tragikus “három iksz” krízisre nem számítok. Valamilyen szinten azért mégiscsak elgondolkodtatott ez a kerek fordulópont. 

Amikor azon gondolkodtam, mi legyen az ehavi boldogságtervem témája, rögtön éreztem, hogy ezzel szeretnék kezdeni valamit. Az ajándékom saját magamnak az volt erre a szülinapra (azért a múltidő, mert jó előre megkaptam magamtól :)), hogy beszereztem egy albumot, amibe a harmincadik születésnapom környékét dokumentálom. (Bár az album méretét egy kicsit eltúloztam, előfordulhat, hogy a harmincadiktól a harmincegyedikig is kitart. :)) Bár az nem tartott volna vissza, hogy a “hagyj nyomot!” már volt téma nemrég, mégsem akartam csak eköré szervezni a hónapot. 

Az idő múlásáról általában is filozofálgattam, arról, hogy míg sokan visszasírják a tizennyolc-húszéves korukat, én annyira örülök, hogy már harminc vagyok (majdnem, úgy értem :)), mert ahogy telik az idő és élem az éveket, egyre jobb viszonyban vagyok magammal, jobban megtalálom a helyem a bőrömben és az életemben egyaránt. De ezt is elvetettem önálló témaként.

Így hosszas osztás-szorzás után a témám egyszerűen ennyi: Mennyi? Harminc! – Legyetek üdvözölve a születésnapi fiesztámban! :)

(Most pedig kiosztok magamnak egy virtuális vállveregetést, hogy kisajtoltam magamból ezt a bejegyzést, aztán megyek vissza a barlangomba – ha el szeretnétek képzelni, nagyjából így vagyok most.) 

Boldogságterv #27 – Mémek, Máté és a mérhetetlen kicsinység

Kategória: Kategória nélkül by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.

Az áprilisi boldogságtervem témája Isten keresése a világ apró jelenségeiben.

Mi és a mémek

Nemrég meghallgattam Susan Blackmore beszédét a mémekről, amelyeket tágabban értelmez és magyaráz, mint az interneten terjedő vándortémákat, Richard Dawkins 1976-os elméletéig nyúlva vissza. Eszerint a memetika (aminek rövidült formája a meme [ejtsd: mém]) a görög mimetes szóból ered, amelynek jelentése másoló, imitátor. Az internetes mémek sem mások, mint valami, amit egymásról másolunk. Azonban már a technika kora előtt is rengeteg mém volt: a divat bármelyik eleme tekinthető például mémnek, hiszen ez is olyasmi, ami egyszer csak terjedni kezd, és emberről emberre száll. Susan Blackmore felhívja a figyelmet rá, hogy a mémek a génekhez hasonlóan működnek: adaptálódnak, variálódnak és másolják önmagukat, azonban mindeközben nincsenek tekintettel a következményekre. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egészében megértettem a memetika elméletét, vagy akár Susan Blackmore beszédét, de ami igazán megérintett és elgondolkodtatott benne, az az volt, hogy bár azt hisszük, mi teremtjük és irányítjuk mémeket (akár az internetes, akár a tágabb értelemben nézett mémeket), azok azonban a befolyásunkon kívül születnek, terjednek, variálódnak és adaptálódnak (elvégre, gondoljunk csak bele, egy jégvödör kihívást vagy bármely más mém-jelenséget sem tudnánk megfékezni vagy befolyásolni a lefolyását), az emberek pedig egyfajta hordozóközegként állnak a mémek rendelkezésére.

 

Miénk-e a világ?

Susan Blackmore beszéde eszembe juttatott egy régi főiskolai előadást, ahol mélyen megbotránkoztam azon, amit az alkalmazott művészetek professzorunk mondott: ne gondoljuk azt, hogy a természeti erőforrások, például az agyag véletlenül került a földbe és az ember mintegy véletlenül talált rá. Az az agyag szánt szándékkal volt odakészítve, hogy felfogja a vizet a számunkra, előkészítse a talajt a számunkra, és maga az agyag is ott legyen a számunkra, hogy abból edényeket és téglákat készíthessünk, házat építhessünk. 

Ami miatt pedig annyira érzékenyen ért ez a gondolat, az az, hogy a hasonló elméletek véleményem szerint nagyon sok fájdalmat okoznak a világban. Hogy okkal és szándékkal vagyunk-e itt, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy ez a hit nagyon sokszor tévútra megy. Ha azt hisszük, hogy a tárgyak, a természeti erőforrások, az alacsonyabb rendű életformák, a növények, az állatok, vagy akár az emberek (akiket Isten előzékenyen eltérő bőrszínnel vagy nemiszervvel jelölt meg, hogy biztosan megismerjük, hogy ők azok a csökkent értékű embertársaink) mind-mind azért vannak idekészítve, hogy mi a felsőbbrendűségünkkel szabadon gazdálkodjunk belőlük, hogy a hasznunkat és kedvteléseinket szolgálják – ez olyan gondolat, ami eddig óhatatlanul is megszületett az emberek fejében újra és újra a történelem során, ahányszor belelovallta magát abba, hogy valamiképp különleges, hogy más okból van itt, mint a mezei virágok, a hegyek vagy a kutyák. 

Épp ezért én sokkal inkább igyekszem arra gondolni, hogy mi is csak ugyanolyan részei vagyunk a világunknak, mint bármelyik másik élő vagy élettelen. 

Rémítő kicsinység

Épp a héten írtunk a fóbiákról a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kihívás keretein belül a fóbiákról, és egy érdekes fóbiát nem említettem, amibe nekem is volt már alkalmam belekóstolni, ez pedig a kozmikofóbia: az élmény, amikor (például a csillagos ég látványától) elviselhetetlen súlyként zuhan ránk a gondolat, hogy milyen hatalmas a világegyetem és mennyire aprók vagyunk benne mi magunk.

Nem könnyű ezt megélni, és valóban kilógunk a sorból a madarak, kövek és kutyák közül azzal, hogy egyáltalán elmélkedünk ilyesmiről, természetes tehát, hogy az emberi gondolkodással egyidősek a vallások, amelyek megpróbálnak megnyugtató választ adni arra, hogyan ne roppanjunk össze a saját kicsinységünk gondolatának súlya alatt. Amik azt mondják, hogy többek vagyunk, mint térben és időben mérhetetlenül aprócska kiterjedésű porszemek, hogy célunk van, hogy okkal vagyunk itt, hogy egy végtelenül bölcs mindenható számára mindannyian, név szerint és személy szerint roppantul fontosak vagyunk, hogy csak a látszat az, hogy ilyen aprócskák vagyunk és az életünk ilyen tragikusan véges, hiszen valójában mi is örökké fogunk élni, még tovább, mint az égitestek és a galaxisok.

Ha őszinte akarok lenni, jó volna ezt hinni (szeretnék így érezni), de nem hiszem. Érdekes módon viszont a megnyugtatást éppen egy bibliai részletből, Máté evangéliumából merítem, amit nektek is elhoztam. (És igen, önkényesen megvágtam, méghozzá pontosan azért, hogy reményeim szerint ti is ugyanazt az üzenetet olvassátok ki belőle, amit én látok benne – azt, hogy nekünk sincs több vagy jobb helyünk a világban, mint a virágoknak, a köveknek, a madaraknak vagy a kutyáknak, de a boldogulásunk kulcsa épp abban áll, hogy ezt elfogadjuk-e.)

“Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! (…) Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek. (…) Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. (…) Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? (…) Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról!” (Máté 6:25-34)

Boldogságterv #26 – Eső, gyökerek és a láthatatlan ok-okozat

Kategória: Kategória nélkül by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.

Az áprilisi boldogságtervem témája az, hogy megpróbáljam felfedezni Istent a világ apró részleteiben, rejtett szabályaiban.

Az eső

Az újévi Don’t Break the Chain fogadalmaim között szerepel, hogy minden nap 15 percet szánok magamra, arra, hogy feltöltődjek, hogy olyasmivel foglalkozzak, amit élvezek. Ezt a 15 percet sokmindenre szántam már: olvasásra, jógára, arcmasszázsra, arcpakolásra, a kutyával birkózásra, blooper videók böngészésére a YouTube-on – mikor mit éreztem olyasminek, ami igazán jót tenne a hangulatomnak. A héten aztán egyik nap, amikor odakint zuhogott az eső, eszembe jutott, hogy mennyire szeretem az esőt, és szánhatnám a napi 15 percemet arra, hogy egyszerűen csak ülök és hallgatom az esőt. Fogtam tehát egy széket és egy takarót, és kiköltöztem a teraszunkra – ami még teljesen új terep a számomra, azon kívül, hogy időnként kiteszem oda a ruhaszárítót, még nem kerültem vele közelebbi kapcsolatba. Tizenöt percen keresztül csak ültem a tető alatt, élveztem az eső kopogását, az esőillatot és a tájat. És arra gondoltam, milyen régóta nem csináltam már ilyet.

Gyerekkoromban a kedvenc helyem a hintám volt. A kert egy védett zugában állították fel, ahol szinte minden kíváncsi szem elől rejtve voltam, viszont tökéletes kilátásom nyílt a kertre és a naplementére. Volt, hogy órákon át csak ültem a hintán, elmerültem a ringatózó ütemben és a látványban, figyeltem a diófák leveleit, az eget, a felhőket, hallgattam a szelet, a madarakat. Különös, meditatív állapot volt ez, és sajnálom, hogy már nem szánok rá időt, hogy egyszerűen csak tétlenül és céltalanul figyeljem a világot magam körül. 

Hogyan működnek a dolgok?

Emlékszem, az agykontroll tanfolyamon az oktatónk mutatott nekünk egy képet a folyóparti fákról, amiknek a gyökere közül kimosta a víz a földet. Ekkor látszott, hogy azok a fák, amik látszólag messze álltak egymástól, teljesen elkülönülve, a felszín alatt összeérnek, szorosan összefonódnak. Azt mondta, ugyanígy van ez az emberi tudatokkal is, és bizonyos jelenségek azért működnek – még ha lehetetlennek is tűnnek –, mert az emberi tudat, az emberi lélek is messzebbre nyúlik, mint ahogy arról tudomásunk van a felszínt látva. 

Van egy furcsa jelenség, amit már régóta megfigyeltem a blogommal kapcsolatban. Ilyen egyszerű: ha foglalkozom vele, jobban működik. Persze természetes, hogy jobban működik akkor, ha több cikket osztok meg, ha reklámozom a bejegyzéseket Facebookon, stb. De a helyzet az, hogy azt figyeltem meg, hogy pusztán attól, ha többet gondolod rá, többet ötletelek, több vázlatot körmölök le, többször ellenőrzöm a statisztikát, már meglódul a nézettség – anélkül, hogy bármi látványosat, sőt, bármi láthatót tettem volna. Túl sokszor fordult már ez elő lanyhább, elhanyagoltabb időszakok után, hogy amint törődni kezdtem a bloggal, máris meglátszott a hatása az olvasottságban – még mielőtt a munkám hatása ténylegesen megjelent volna a blogon.

Miért? Hogyan? – Fogalmam sincs. De ahogy a múlt héten is írtam, egyszerűen nem hunyhatunk szemet afölött, hogy vannak olyan dolgok, amiknek a működését nem értjük, de attól még működnek.

A fiú és a Biblia

Nemrég vásároltam az interneten egy diák Bibliát, mert valahogy felbuzdult bennem az az érzés, hogy illene, hogy az otthonomban legyen egy Biblia. (Ami azt illeti, van egy, amit még kamasz koromban ajándékba kaptam, de az eszperantó nyelvű.) 

A héten aztán egyik nap, amikor egyedül utaztam a buszon, felszállt egy fiatalember, tőlem néhány sorra ült le, és a táskájából előhúzva olvasni kezdett egy ugyanolyan diák Bibliát, mint az én példányom. Igyekeztem nem illetlenül viselkedni, de valahogy nem tudtam levenni róla a szemem, mosolyt csalt az arcomra és nyugalmas, jó érzéssel töltött el, ahogy az arcát figyeltem, miközben elmerült a Biblia olvasásában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy magamban érte imádkozom – hogy azt kérem, találjon hasznos gondolatokat az olvasmányában, és találjon benne megnyugvást.

A felszín alatt összeérő gyökerekre gondoltam közben, és arra, hogy nem tudom, milyen kapcsolat van elme és elme, lélek és lélek között azon túl, amit definiálni és magyarázni tudunk, de valaminek csak lennie kell. 

“Egy kisgyermek helyében vagyunk, aki belép egy hatalmas könyvtárba, ami tele van különböző nyelvű könyvekkel. A gyerek tudja, hogy valakinek meg kellett írnia ezeket a könyveket. Nem tudja, hogyan. A gyermek halványan sejt valamilyen titokzatos rendet a könyvek elrendezésében, de nem tudja, hogy mi az. Nekem úgy tűnik, ez a hozzáállása akár a leginteligensebb embernek is Isten irányába.” (Albert Einstein)

Boldogságterv #25 – Álmok, színek, dimenziók és Murphy törvénye

Kategória: Kategória nélkül by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.

Az áprilisi boldogságtervem témájául azt a célkitűzést választottam, hogy valahogy megpróbáljam tetten érni Istent a világ apró jelenségeiben.

Ki álmodja az álmaimat?

A héten egyik éjjel a férjem komiszul viselkedett velem álmomban, ezért reggel azzal ugrattam, hogy nem is tudom, haragudjak-e rá emiatt, hiszen nem tudhatom, hogy csak a fantáziám alkotta meg őt, esetleg az agyam olyan pontosan modellezte le a viselkedését, hogy akár ő is lehetett volna, vagy az ő elméje került kapcsolatba az enyémmel, és szó szerint ő maga bánt el velem álmomban. 

Mindez persze csak vicc volt, de attól még igaz az, hogy nagyon keveset tudunk az álmainkról. Persze vannak olyan álmaink, amik egyértelműen felgöngyölíthetők, mert egy friss élményt dolgoznak fel (az esti filmet, az aznapi bosszúságainkat vagy a másnapi munkanaptól való félelmünket), vagy arra reagálnak, ami alvás közben történik körülöttünk vagy bennünk (fázunk, lázasak vagyunk, feszít a hólyagunk, véletlenül leesünk az ágyról). Vannak olyan álmok is, amiknek nehezen tettenérhető a célja vagy az oka – nem is biztos, hogy van. (Nekem például elég gyakran vannak “akciófim álmaim”, én legalábbis így hívom azokat az izgalmas, mozgalmas, kalandos, gyakran üldözéses vagy nyomozós álmaimat, amik egy cseppet sem félelmetesek, inkább szórakoztatóak.)

Vannak viszont álmok, amiknek egyértelmű üzenete van – sőt, kifejezetten kérhetünk is ilyen álmokat. Én úgy gondolom, a tudatalattink az, amit megszólítunk, amikor sugallatot, tanácsot vagy segítséget kérünk elalvás előtt, reggel pedig úgy ébredünk, hogy megálmodtunk egy jó ötletet. Sokan számolnak be olyan álmokról is, amik “jós álomnak” minősülnek, amik olyan üzenetet hordoznak, amit a saját tudatunk – a jelenlegi ismereteink szerint – nem érhetne el önmagától, a jövőben vagy a távolban. Tudatalatti, kollektív tudat, szellemek vagy Isten – akárki vagy akármi is felelős ezekért a jelenségekért, az biztos, hogy az elménkkel messzebbre tudunk elérni, mint azt egészében meg tudnánk magyarázni. 

A világ több, mint amit látunk belőle

Szerencsére ahogy reméletem, beköszöntött a tavasz – így előkerült a téli álmát alvó napszemüvegem is. Ez egy polárszűrős darab, ami azt jelenti, hogy az UV sugarak mellett a tükröződést is szűri. Amikor feltettem a buszon, először azt hittem, rosszul látok. Levettem, újra feltettem, levettem, megint feltettem. Nem akartam hinni a szememnek. Az ablaküveg, amin tökéletesen át lehetett látni szabad szemmel, megtelt sötét foltokkal és szinte teljesen átlátszatlanná vált, amint a napszemüvegem polárszűrőjén át néztem. 

Nemrég láttam egy videó részleteit Tumblr-en, amiben színvak embereknek adtak olyan szemüveget, ami lehetővé teszi, hogy ugyanúgy lássák a színeket, mint az átlagos emberek. Megható volt figyelni az emberek arcát, akik életükben először látták a gyermekeik rajzait, a szivárvány színeit vagy a naplementét úgy, ahogy azt bárki más látja minden nap.

Azok a képek jutottak eszembe, amiket gyerekkoromban az egyik Mi Micsoda könyv oldalain néztem elragadtatással, és amik azt mutatták be, hogyan látják a rovarok a virágmezőt, hogy mennyire másképp érzékelik a színeket azért, mert a fényhullámoknak egy másik sávját látják, mint amit az emberi szem érzékel. 

Ez is elgondolkodtatott – és felidézte azt a gyerekkorom óta bennem élő elragadtatást –, hogy mennyivel több a világ, mint amit érzékelünk belőle. 

Filmajánló – az ismert dimenziókon túl

Ehhez kapcsolódva pedig még egy filmajánlót is hoztam, amit pont tegnap támadt kedve megnézni a férjemnek – ugye, milyen kísérteties néha, ahogy a dolgok összeérnek? Az Interstellar üzenete ugyanis pontosan az, hogy az emberiséget csak az mentheti meg, ha elhiszi, hogy át tudja lépni azokat a dimenziókat, amiket már jól ismer, és megpróbál szembenézni azzal, amit mindezen túl talál.  

“Murphy törvénye nem arról szól, hogy minden elromlik. Hanem arról, hogy ami megtörténhet, az meg is történik.”

Boldogságterv #24 – Húsvét, Einstein, Univerzum

Kategória: Kategória nélkül by

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.

Igen, eltelt a hétvége úgy, hogy nem választottam témát az áprilisi boldogságtervemhez, de nem, nem feledkeztem el róla. A témaválasztásom azonban szorosan összefügg egy húsvéti élménnyel, így – ha már a hosszú hétvége úgyis tart még – áttoltam hétfőre az élmény és a belőle született téma megosztását. 

Nemrég a Habfürdő blogon olvastam Réka elmélkedését arról, mi számára a Húsvét, és mi nem az. Ebben a cikkében arról írt, hogy hiába a dekorálós, tavaszias, nyulas témák tömkelege, hiába akart így készülni az ünnepre, nem vitte rá a lélek, hiszen számára a Húsvét más, inkább “belső ünnep”. 

Hasonló otthontalanságot éltem meg én is a Húsvét körül, csakhogy számomra a Húsvét keresztény része ugyanúgy kicsit idegen, mint az ünnep “pogány fele”. 

Pénteken aztán bejött egy ügyfél az irodámba, és épp egy szalámis szendvics majszolása közben zavart meg – amin felzúdulva (bár nem igazán tudom, milyen jogon) számon kérte rajtam a vallásomat, és megdorgált, amiért nem tartom tiszteletben a Nagypénteket. És az egészben az zavart leginkább, hogy nem tudtam egy olyan válasszal előállni a faggatására, ami biztos tartást adott volna – nem tudtam előtte definiálni magam. 

Aki olvassa egy ideje már a blogot, az tudja, hogy a vallás, a hit, az ima, Isten egy olyan bumerángtéma nálam, ami minduntalan visszatér ilyen vagy olyan formában. És tudom, hogy nem volt még olyan régen, hogy egy egész hónapot szenteltem az ima tanulmányozásának, de igen, megint itt tartunk. 

A pénteki élményem nem hagyott nyugodni, ezért nekiláttam, és szívósan kutatni kezdtem a vallásokat, bevallottan olyan címkére vadászva, amit magamra aggathatok, és jobban mutat rajtam, mint a hitét nem nagyon tartó katolikus – mert van nekem hitem és tartom is… csak az nem katolikus. 

Végül rátaláltam Albert Einstein hitvallására, és úgy éreztem, felnyílt a szemem – gyerekkori és felnőttkori élményeim egyszerre kerültek a helyükre, mint egy varázsképen, amikor az ember hirtelen meglátja a lényeget. 

Herbert S. Goldstein rabbi 1929-ben táviratban kereste meg a nagy tudóst, ami így szólt: “Hisz ön Istenben? Stop. Válasz 50 szóig fizetve.” – Einstein pedig ezzel az üzenettel válaszolt: “Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik.” (Forrás: Wikidézet)

Mohón kutatni kezdtem ezen a szálon elindulva, és arra jutottam, hogy amennyire meg tudom ítélni, panteista vagyok – aki nem tagadja Isten létét, mint az ateisták, de tagadja Isten személyét, és Istent a világ harmóniájában, az eddig feltárt és még meg sem sejtett törvényszerűségekben látja, ami ott van a világ egységében, egészében. (Pán = egység, egész) 

Ezért hiszek például az imák teljesülésében anélkül, hogy Istenben hinnék (ahogy ezt már bevallottam a korábbi boldogságterv cikkeimben). Ezért csodáltam mindig messze jobban a természettudományokat, mint amennyire értettem hozzájuk. (Sokkal kevésbé értek a matematikához, fizikához, kémiához, csillagászathoz, mint azt az emberek gyakran feltételezik rólam, abból kiindulva, ahogy lelkesedem irántuk.) Ezért nem tudtam soha megbékélni a személyes Isten létével, de ezért nem adtam fel soha a keresését: mert hittem, hogy létezik, de minden zsigerem tagadta, hogy úgy létezik, ahogy azt annakidején tanultam. 

Úgyhogy arra jutottam, amíg helytállóbb dolgot nem találok, panteistaként fogom azonosítani magam, ha legközelebb valaki megkérdezi. 

Az áprilisi boldogságtervemet pedig – remélve, hogy időközben visszavonhatatlanul kitör a szépséges tavasz és ez is segíteni fogja az elhatározásomat – arra szánom, hogy kicsit átadjam magam ennek a régi-új felfedezésnek: hogy csodáljam kicsit a világ törvényszerű harmóniáját, megéljem az áhitatomat iránta, és ötleteket kapjak, mit jelent mindez számomra a mindennapokban.

Ti hogyan határozzátok meg Istent?