Dilettáns amatőr szeretnék lenni

Az az életcélom, hogy dilettáns amatőr legyek. – Hogy miért? – Ami azt illeti, a kérdés inkább az, hogy másoknak miért nem ez a leghőbb vágya.

Nemrég ismét szembejött velem Csíkszentmihályi Mihálynak, a flow, a tökéletés élmény fogalom megalkotójának egy emlékezetes gondolata. 

“Eredetileg az „amatőr”, amely a latin „amare” (= szeretni) szóból ered, arra a személyre utalt, aki szereti csinálni, amit csinál. Ugyanígy a „dilettáns”, amely a latin „delectare” (= örömet lelni valamiben) származéka, olyasvalaki volt, aki élvezett egy bizonyos tevékenységet. (…) Semmi sem illusztrálja jobban, hogy megváltozott a magatartásunk az élmény értékével szemben, mint éppen ennek a két szónak a sorsa. Volt idő, amikor amatőr költőnek vagy dilettáns tudósnak lenni csodálatos volt, hiszen ez azt jelentette, hogy az életet értékesebbé lehetett tenni az ilyen tevékenységekben való elmélyedéssel. (…) lassan kínossá vált, ha valakit dilettánsnak neveznek, annak ellenére, hogy a dilettáns azt éri el, ami a legfontosabb – örömet szereznek neki a saját cselekedetei.”

Azonban ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz ezzel az életcéllal kapcsolatban, fel kell jegyeznem Stephen King egy gondolatát is:

“Ezzel kezdődik: told az íróasztalodat a sarokba, és valahányszor leülsz írni, emlékezz rá, hogy miért nem a szoba közepén áll. Az élet nem a művészet támogatására szolgál. Másképp működik.”

Sokszor szembesültem már vele, és valószínűleg még számtalanszor fogok az életem során, hogy ha boldog vagyok és azon dolgozom, hogy még boldogabbá váljak, legyen szó egyszerű hétköznapi derűről vagy arról, hogy olyasmivel foglalkozom, ami érdekel és örömet okoz, nagyon hamar kialakul az a kép, hogy ez az út fájdalomtól és munkától mentes, könnyű, sőt mi több, lusta, léha, komolytalan. 

Sokszor hallom azt, hogy egészen biztosan azért érzem magam ilyen derűsnek, mert fogalmam sincs arról, milyen is valójában az élet – de ha majd egyszer felnövök, majd ha egyszer messzebbre fogok látni a kis mesevilágomnál, amiben mindeddig semmi bántódás nem ért (hehh, hát persze, hogy nem…), akkor majd nem leszek ilyen derűs. Azt hiszem, ennél ékesebb példa nincs is arra, hogyan válik a dilettáns szó a gyengeelméjű szinonimájává – hiszen az, ha valaki örömét leli a kialakított életében és a választott tevékenységeiben, nem jelenthet mást, mint hogy olyan gyengeelméjű, hogy fogalma sincs  a világ szörnyűségeiről, amik mindenki más, minden normális és értelmes ember életét megkeserítik. És véletlenül sem olyasvalakiről van szó, aki az adott körülményei között is azon igyekszik, azon dolgozik, hogy minél több olyan tevékenységgel, olyan élménnyel töltse meg az életét, amik örömet okoznak neki.  

Dilettánsnak és amatőrnek lenni tehát nem egy elismert életcél. Boldognak lenni sem egy megbecsült életút. Aki ilyesmire vetemedik, jobb, ha “a sarokba tolja az íróasztalát”, és lélekben felkészül a fogadtatásra. Ez is ezzel a csodálatos pályával jár. 
De úgy gondolom, megéri. Én legalábbis azon vagyok, hogy főállású amatőr, lelkes dilettáns legyek. 

Reklámok

Éhezők viadala könyvkritika és az örök szerelem anatómiája

A Valentin-nap tiszteletére, és mivel ezt a hónapot egyébként is a házasságnak szenteltem a boldogságtervem keretében, egy rendhagyó könyvkritikával készültem, ami azóta motoszkál a fejemben, hogy januárban egy szusszra kiolvastam a Hunger Games – Éhezők viadala sorozatot. A cikk első felét mindenki nyugodtan olvashatja, de a “tovább” gombra csak az kattintson, akit nem zavar, ha a sorozat végkifejletét taglalom.

“Ne azért imádkozz, hogy az legyen a társad, akit szeretsz, hanem azért, hogy szeresd a társadat.” (Spencer W. Kimball)

A napokban olvastam egy cikket, aminek hatására hosszan elmélkedtem a boldogságról: hogy mi a boldogság és mi nem az, hogy mi az, amit csak összekeverünk vele. Összetévesztjük az örömöt a boldogsággal, holott a kettő közel sem ugyanaz. Az öröm a boldogság építőköve, de önmagában csak egy pillanatnyi érzés, és ha nem dolgozunk meg azért, hogy ezt az örömöt megtartsuk, megéljük, újra és újra megteremtsük, akkor önmagában még nem tesz minket boldoggá.

A boldogság tehát egy hosszabb távú projekt: döntések, odafigyelés és munka eredménye. A boldogság: építkezés. – És a szeretet is az. A vonzalom, a szenvedély, az egymásban lelt öröm mind pillanatnyi érzések, építőkövek, de folyamatosan oda kell figyelnünk és meg kell dolgoznunk azért, hogy ezekből az építőkövekből felépítsük a szeretetet, a szerelmet.

Vonzalmat, szenvedélyt sokan ébreszthetnek bennünk, de elköteleződni olyasvalaki mellett érdemes, akivel hosszú távú (élethosszig tartó) szövetséget tudunk kötni arra, hogy együtt végezzük azt az építőmunkát, amelynek során folyamatos összefogásban dolgozunk azon, hogy a szerelem, a szeretet köztünk fennmaradjon és mindig megújuljon. Ezért is fontosabb arra törekednünk, arra figyelnünk, hogy hosszú távon szeretni tudjuk a társunkat, ahhoz kérni útmutatást, erőt, ihletet, hogy a szeretet építőmunkáját el tudjuk végezni, mint arra vágyni, hogy egy pillanatnyi szenvedélyt varázsütésre örök életűvé tudjunk tenni.

Most pedig, hogy ezt a gondolatmenetet megosztottam veletek, el is érkeztünk az Éhezők viadalához. Nem szokásom egy könyvet sem túl kritikus, túl elemző szemmel olvasni, mivel viszont az Éhezők viadala egy ifjúsági történet, és a disztópikus világ problémáin túl olyan nagyon is aktuális és korosztály-specifikus kérdésekkel foglalkozik, mint a valóságshow-kból felörő celebek élete vagy a kamaszkori szerelem, párválasztás, a szokásosnál egy kicsit élesebb szemmel figyeltem, milyen üzenetet közvetít a könyvsorozat befejezése ezekben a témákban.

Bővebben…

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Neki persze könnyű!

Két hete volt a férjem harmincadik születésnapja, amire egyebek közt egy tortával szerettem volna meglepni, amit a kedvenc cukrászdánkban meg is rendeltem jó két héttel előre, biztos ami biztos. A rendelést egy sűrű napon egy laza srác vette fel, és… tadám, elfelejtette továbbítani. Így amikor megjelentem széles mosollyal az arcomon és a tortámat kerestem, hatalmas mozgolódás támadt, majd igyekezett mindenki feltűnés nélkül kislisszanni a pult mögül, míg már csak az a lány maradt, aki fogadta a kérésemet, és hatalmas, rémült szemekkel és sápadtan közölte: nincs torta.

Persze nem tudhatta, hogy én nem az a fajta vagyok, aki ordít és asztalt csapkod, sokkal inkább az, aki kétségbeesik és elsírja magát a zsúfolt nyilvános helyen. Illetve: az voltam. Most azonban, ahogy éreztem, hogy mocorogni kezd a torkomban a kétségbeesés, vettem egy mély levegőt és arra gondoltam: oké, nincs torta. Ez tény. Mit tennék, ha eleve az lett volna a terv, hogy nincs torta? Úgyhogy felöltöttem egy még szélesebb mosolyt, és azt mondtam a riadt eladólánynak: nyugi, megoldjuk tortaszeletből!

Így összeraktam egy ínycsiklandó süteményválasztékot, ami mellé a lány még néhány ingyen szeletet és egy “boldog születésnapot” marcipán üdvözlőtáblát is csempészett kárpótlásul, sőt 30% kedvezményt is ütött a vásárlásom végösszegére, így összességében kevesebből úsztam meg az egész ügyletet, mint az előleg, amit a tortára adtam (és amit természetesen visszakaptam). Még mondja nekem valaki, hogy kedvesnek lenni nem kifizetődő! Arról nem is beszélve, hogy legalább két ember (az eladólány meg én) távolabb került attól, hogy szívrohamban vagy gyomorfekélyben haljon meg. És ami azt illeti, olyan büszke voltam magamra, amiért ilyen jól diadalmaskodtam a helyzet és főleg a saját természetem fölött, sőt még azért is végtelenül hálás voltam, hogy a szegény lányt velem hozta össze a sors és nem egy ordítós ügyféllel, hogy ennek örömére hazáig vigyorogtam, és a pékségben a bucikért olyan borravalót hagytam, hogy az eladó lányok nehezen hittek a szemüknek. (Még így is messze pozitívban voltam a szerencsésen alakult torta-incidens után.)

Amiért pedig ezt az egészet elmeséltem (egészen pontosan amiért mostanáig magamban tartottam), az az, hogy az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} témája az ELŐÍTÉLETEK.

20140515-205649.jpg

Az előítélet nem más, mint az az egyszerűsítő képlet, amikor néhány kiragadott részlet alapján úgy gondoljuk, hogy már meg is alkottuk a teljes képet, és máris határozott véleményt alakítunk ki valakiről úgy, hogy igazságként fogadjuk el azokat az általánosításokat, amikkel magunk töltöttük ki a hiányzó részeket.

Ez a jelenség nem kerüli el a vidám természetű, bizakodó embereket sem (akik közé most már én is büszkén sorolom magam), és ezt nagyon jól megfogalmazza a korábban már idézett soraiban kedvenc boldogságkutatóm, Gretchen Rubin:

“Félreértés, hogy a boldogtalanság önzetlen, a boldogság pedig önző. Boldogan viselkedni nagyobb önzetlenség. A rendíthetetlen jókedvhez energia, nagylelkűség és fegyelem kell, egy boldog ember mégis mindenkinek természetes. Senki sem vigyáz az érzéseire, senki nem próbál a kedvében járni. Önállónak tűnik; ő segít másokon. És mert a boldogság természetesnek látszik, az ilyen embernek általában nincs tekintélye. […] Ismerek néhányat a szerencsés kevesek közül, akik – mint az apám – eredendően vidám természetűnek látszanak. Azon töröm a fejem, vajon mekkora erőfeszítés kell ehhez.”

Egy másik történettel folytatnám, ami mindössze néhány hónappal anyukám halála után esett meg, amikor kifejezetten keményen dolgoztam azon, hogy ne adjam fel, ne omoljak össze, hanem továbbra is, sőt egyre inkább a jó dolgokat lássam az életben, azokat, amik felemelnek és erőt adnak.

Az egyik munkatársam a vállam fölött meglátta a cetlit, amit a monitorom mellé ragasztottam ki Peti már szállóigévé vált szavaival: “az élet egyszerű“, és így reagált rá: “akárki írta is ezt ide, biztos, hogy nagyon naiv és nem sokat tud az életről!”. Ez egy nagyon fontos lecke volt a számomra arról, hogy aki derűs (vagy annak tűnik) az adott pillanatban, és a nehézségeivel hadakozás és panasz helyett szelídséggel, bizakodással és hálával igyekszik küzdeni, arra milyen könnyen ráfogják, hogy nincsen semmi gondja – még az is, aki pedig évek óta ismeri és tudja, hogy nem így van, hát még az, aki semmit sem tud róla!

Igen, tudom, ez a könnyebb előítéletek közé tartozik azok közül, amikkel együtt kell élni. De ez nem azt jelenti, hogy nem is szabadna foglalkozni vele, amíg vannak súlyosabb terhek is a világon. Sőt! Ez egy olyan teher, amit ha megtanulunk letenni, azzal magunkon is segítünk, mert szinte biztos, hogy mi is gyötörjük magunkat néha olyan felkiáltásokkal, hogy “pff, könnyű neki, hiszen ő…!”. De tegyünk egy szívességet magunknak és a világnak, amiben élünk, és legközelebb vegyünk egy mély levegőt, mielőtt kimondjuk, hogy könnyű neki, hiszen… [fiatal, csinos, van partnere, tehetősek a szülei, jól keres, ismert, sikeres, stb.]! Annál is inkább, mert ezek egyike sem teszi magától értetődően könnyebbé az életet, sőt – valamennyi lehet problémák forrása ugyanúgy. (Csak hogy magammal példálózzak. “Neked könnyű, te fiatal vagy.” – Hát persze, de minél kevésbé vagyok fiatal, annál könnyebb, mert eddig csak erősödtem az évekkel, és sehol nincs már az a “gondtalan kisgyerek”, aki tele volt szorongással, félelemmel, és képtelen volt megvédeni magát. “Neked könnyű, neked ott van a férjed.” – Igen, itt van, nekem pedig sok munkám van benne, hogy itt legyen, ahogyan neki is sok munkája van abban, hogy én itt legyek neki. És így tovább.)

Ezért ha úgy látjuk, hogy “bezzeg ő boldogul”, próbáljuk meg félretenni azt az előítéletet, hogy ha valaki boldog, akkor annak biztosan könnyű is az útja, és megnézni olyan szemmel, hogy hátha tud valamit, amit érdemes megtanulnunk tőle, hogy mi is könnyebb tudjuk venni az akadályokat.

Te szoktad hallani, hogy neked persze milyen könnyű? Szerinted mit taníthatnál annak, aki ugyanazokat az akadályokat nem veszi olyan könnyen?

Mormon péntek – Al Fox mondja: mosolyogj!

Al Fox, akiről már írtam nemrég, úgy maradt meg bennem, mint a lány, aki mindig vigyorog, mint a tejbetök. Akiről csak úgy sugárzik a boldogság, akinek nehéz negatív érzelmeket elképzelni az arcán.

Találtam a blogján egy beszámolót arról az időszakról, amikor New Yorkból Utah-ba, a mormon vallás központjába költözött, nem sokkal a megkeresztelkedése után.

“Három éve történt, az első napomon Utah-ban. Egy hosszú, kényelmetlen és rémisztő utat tettem meg keresztül az országon, egyes egyedül, hogy egy olyan helyre költözzek, ahol senkit nem ismertem. […] Rémült voltam, és nemcsak azért, mert minden annyira új volt, hanem mert mindenki azt mondogatta nekem: Al, ne menj, senki nem fog kedvelni ott, ki fogsz lógni a sorból. Nem volt könnyű hallani, és mindent megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam ezeket a figyelmeztetéseket. […] Mégis itt voltam, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. Egy kávézóban kötöttem ki. […] Beálltam a hosszan kígyózó sorba, és egy egyházi könyvet fogtam a kezemben, míg arra vártam, hogy sorra kerüljek. […] Éreztem magamon az emberek tekintetét. Minden irányból, olyan intenzíven, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt, ahogy bámulnak. Végül egy srác odalépett hozzám, megérintette a karomat, és azt mondta: – Tudod, elég ironikus azt a könyvet a te kezedben látni.
A szívem mintha megszakadt volna. A gyomrom csomóba ugrott, a szemem pedig megtelt könnyekkel. […] Rengeteg érzelem zuhant rám. Zokogni akartam, és az arcába kiabálni annak a srácnak minden fájdalmamat. Azt, hogy fogalma sincs, hogy miken mentem keresztül. Hogy milyen nehéz. Hogy mennyi áldozattal jár, hogy mit és kit hagytam hátra, hogy eljussak idáig. Úgy akartam ordítani, hogy meghallja mindenki, aki addig engem bámult, hogy végre elfordítsák a tekintetüket. […]
Olyan könnyű lett volna. […] De végül nem így döntöttem.
Szembefordultam azzal a férfival, bemutatkoztam, megráztam a kezét, felöltöttem a legszélesebb mosolyomat, és egyszerűen azt mondtam: csak most keresztelkedtem meg, ez az első napom itt.
Boldogsággal telve, büszkén és magabiztosan mondtam ki ezt.
Mennyire másképp alakultak volna a dolgok, ha nem így teszek!
De hoznom kellett egy döntést. És ez egy olyan döntés, amit minden nap meg kell hoznom. Amit neked is meg kell hoznod minden nap. Napjában többször is.”

(A teljes cikket elolvashatjátok itt: Tattooed Mormon)

Gretchen Rubin szavai jutottak eszembe arról, hogy mennyi erőfeszítést kíván a boldogság, és az is, hogy a boldogság döntés kérdése.

De most leginkább azt jelentik számomra Al szavai, hogy teljesen rendben van az, ha az ember néha belül ordít, fröcsög és szitkozódik. Még a legboldogabb emberek is éreznek így, azok is, akik mindig vigyorognak, mint a tejbetök. Ettől még nem leszek sem rosszindulatú, sem negatív, sem boldogtalan. Csak emberi.

Aztán utána még mindig meg lehet hozni a döntést, hogy nyomorultak leszünk-e vagy “mindig mosolygók“.

Mormon péntek – Mit várnak el tőlünk?

Csaknem egy évvel azután, hogy egy decemberi napon, karácsony előtt, amikor a fiúk karácsonyi papírba csomagolva ajándékozták az érdeklődőknek a Mormon könyvét, megjelentem angol órán és elhoztam azt a piros-zöld-arany papírba csomagolt könyvet, amit nem nagyon forgattam azóta sem, múlt héten elmentem egy mormon istentiszteletre.

Nagyon sok érdekes beszédet hallottam és beszélgetésbe csöppentem bele, de amit meg szeretnék osztani veletek, az a következő részlet (igyekszem felidézni, amennyire tudom, és sajnálom, hogy nem emlékszem az úriember nevére, aki a beszédet mondta).

“Azt mondjuk, várjuk Jézus visszatértét, de vajon valóban fel vagyunk készülve rá? Mit tennénk, ha most betoppanna ide? És vajon mit várna ő, mit tegyünk? – Én úgy gondolom, nem azt várná, hogy essünk térdre, sírjunk és könyörögjünk, hanem azt, hogy öleljük meg őt, mint egy rég nem látott barátot, és beszélgessünk el vele azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak minket, amik fontosak a számunkra. Addig pedig megtehetjük ezt azokkal, akik mellettünk ülnek – megölelhetjük őket és elbeszélgethetünk velük azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak minket.”

Azt hiszem, a rengeteg dolog – trend, minta, dogma – között, ami körbevesz minket, nagyon nehéz eldönteni: vajon mit várnak el tőlünk?

Nagyon kevés tanításra emlékszem gyerekkorom miséiből, de arra igen, amikor az egyik szent beszéd alkalmával az atya ezt mondta:

“Egy fiatal lánynak semmi más kötelessége nincs Istennel szemben, mint hogy sétáljon az utcán és mosolyogjon az emberekre.”

Őszintén szólva, nagyon irigylem azokat az embereket, akik ki tudnak állni és bizonyosságot tenni arról, hogy hisznek valamiben, tudnak valamit, megtapasztaltak valamit, ami működik az életükben. De ha valamiről, hát erről én is bizonyságot tudok tenni, amiben hiszek: hogy az a célunk az életünkkel, hogy azt boldogan éljük, vidáman, a magunk és mások örömére, hogy ne szomorkodjunk és ne aggódjunk túl sokat. Ez olyasmi, amit tudok, de sokszor nagy erőfeszítésembe kerül gyakorolni – ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem hiszek benne teljes szívemből.


[Légy jó magadhoz!]

Ti mit gondoltok, mi a dolgunk?

Boldogan viselkedni nem könnyű

Az igazság az, hogy fáradt vagyok. Nem jó jel november előtt, de most, hogy Peti megsérült és ágyba kényszerült, több dolog marad rám. Még nőként is csak most érzem igazán azt, hogy a házimunkát csak akkor venni észre, ha nem csinálod – mert most látom csak, Peti mennyi mindennel könnyíti meg az életemet egyébként.

Szóval, fáradt vagyok, ha fáradt vagyok, akkor szomorú leszek és nyűgös, ha pedig így van, azt azon töltöm ki, aki a legkevésbé érdemli és aki a legközelebb van hozzám – Petin…

Egyik este a héten lefekvés előtt, a fürdőszobai tükörbe nézve negatív érzések hadaként szakadt rám a fáradtság – keserűség, harag, vádaskodás. Tudtam, hogy nem lenne fair mindezt Petire zúdítani (még ha a hangok a fejemben millió és egy indokot fel is tudtak hozni, hogy miért tudnám megszidni és felelősségre vonni), ezért nagy akaraterővel elhatároztam, hogy csak bebújok mellé az ágyba, kisírom magam, és megpróbálom kialudni az egészet másnapra.

Ehelyett az alábbi beszélgetés zajlott le köztünk:

– Kicsim, mi a baj? – kérdezte Peti.
– Semmi. Fáradt vagyok. És nyűgös.
– Tehetek érted valamit?
– Nem nagyon hiszem.
– Nem nagyon hiszed, vagy nem? Mert ha van valami, amit meg tudok tenni, csak szólj, és megteszem.
Nagy levegőt vettem.
– Nincs. Így is sokat teszel. Olyan büszke vagyok rád, hogy ennyit segítesz, és hogy ilyen vidáman viseled a bajodat. Nagyon jó ember vagy. Nem lehet könnyű neked, hiszen annyi minden nehezedik rád. Úgy örülök, hogy vagy nekem. Nagyon szeretlek.

Csak az első szavakat volt nehéz kimondani a duzzogás és a dorgálás helyett, utána már könnyen jöttek és nagyon jólestek. Végül könnyű szívvel és mosolyogva aludtam el.

Azért sikerült így a dolog, mert eszembe jutott egyik kedvenc gondoltam Gretchen Rubintól a Boldogságterv című könyvből:

“Félreértés, hogy a boldogtalanság önzetlen, a boldogság pedig önző. Boldogan viselkedni nagyobb önzetlenség. A rendíthetetlen jókedvhez energia, nagylelkűség és fegyelem kell, egy boldog ember mégis mindenkinek természetes. Senki sem vigyáz az érzéseire, senki nem próbál a kedvében járni. Önállónak tűnik; ő segít másokon. És mert a boldogság természetesnek látszik, az ilyen embernek általában nincs tekintélye. […] Ismerek néhányat a szerencsés kevesek közül, akik – mint az apám – eredendően vidám természetűnek látszanak. Azon töröm a fejem, vajon mekkora erőfeszítés kell ehhez.”

Petinek ez a tulajdonsága, a megrendíthetetlen derűje az egyik kedvencem benne, és aznap este, amikor nekem csak úgy kavargott a fejemben a sok gond és ború, miközben ő egész nap csak heverészett az ágyban és vidám mosollyal az arcán videojátékozott, eszembe jutott, vajon mekkora erejébe telhet, hogy lenyelje, hogy nem tud többet tenni, mint megkérdezni, hogy mit tehetek, de még csak egy pohár teáért sem mehet ki a kedvemért a konyhába, ahogy szokta, és ahelyett, hogy mindezt rám terhelné, veszi a fáradságot, hogy megkeresse a jó oldalát ennek az egésznek.

Ami azt illeti, tényleg nagyon szeretem, és tényleg nagyon nagyra értékelem őt. ♥

Flow – A tökéletes élmény elérése a gyakorlatban

Csíkszentmihályi Mihály elméletét a flow, a tökéletes élmény kapcsán már leírtam vicces formában, az Így jártam anyátokkal c. sorozat csábítója, Barney Stinson példáján keresztül, de a figyelem-gyakorlat kapcsán Katival szóba került, ezért most elhoztam a tökéletes élmény definícióját, és azt, hogyan érhetjük el a mindennapokban.

Csíkszentmihályi Mihály könyvében rengeteg, az életből vett példával támasztja alá, hogy az áramlatnak vagy flownak nevezett tökéletes élményt akkor érhetjük el, ha az életünkben megtaláljuk a célok, a cselekvés és a szenvedély egységét, azaz ha cselekvéseinket olyan céloknak rendeljük alá, amik felé a szemvedélyünk hajt.

Szerinte a következő elemekből épül fel a flow élmény:

  1. “A felkészültséget kívánó feladat” – A flow élmény többnyire akkor következik be, ha suabályozott és célirányos feladatokat végzünk, és olyan feladatot tűzünk ki magunk elé, ami erőfeszítést, energiabefektetést igényel.
  2. “A cselekvés és a figyelem eggyéolvadása” – Ez az a kompetens állapot, amikor képességeinket tökéletesen ki tudjuk használni a tevékenységünkhöz, és a cselekvésünk, hozzáértésünknek köszönhetően olyan természetes, hogy nem igényel kifejezett figyelmet, hanem spontán megtörténik.
  3. “Világos célok” – Akkor érhetünk el áramlatélményt, ha nem bizonytalanul a sötétben tapogatózunk abban a kérdésben, hogy vajon mit is szeretnénk elérni valójában, hanem pontosan kitűztük magunk elé a céljainkat.
  4. “Folyamatos visszacsatolás” – A célok mellett az előrehaladással kapcsolatban is pontosan látnunk kell, mérhetővé kell tennünk, hogyan haladunk.
  5. “A feladatra való összpontosítás” – Ezen a ponton kapcsolódik szorosan a figyelem-gyakorlatoknoz az áramlatélmény, hiszen feltétele a szellemi-lelki szempontból is pihentető, felemelő osztatlan figyelem, az ittre és mostra, az adott cselekvésre való összpontosítás, ami kellemes mellékhatásként kizárja a múltbéli sérelmeinken vagy a jövőbeli félelmeinken való rágódás lehetőségét.
  6. “A kontroll paradoxona” – Ez a tétel kimondja azt, hogy a tökéletes élmény eléréséhez ki kell lépnünk a komfortzónánkból és kockázatot vállalnunk, ugyanakkor éreznünk kell, hogy biztonságban vagyunk, mert tökéletesen befolyásolni tudjuk, az uralmunk alatt tudjuk tartani az események végkimenetelét.
  7. “Az Én-tudat elvesztése” – Tulajdonképpen ez is egyfajta paradoxon, hiszen hiába végezzük a tevékenységünket a személyes céljaink alá rendezve, az adott cselekvés annyira leköt minket, hogy – a feladatra való összpontosítás segítségével – tökéletesen kizárjuk az aggódó, tépelődő, önmarcangoló egónkat.
  8. “Az idő átalakulása” – A tökéletes élmény jellemzője az is, hogy a feladatban való feloldódással megszűnik az idő múlására való koncentrálásunk, és elveszítjük az időérzékünket, illetve az időt nem külső tényezőkhöz, hanem a feladat ritmusához igazítjuk.

Most pedig következzenek azok a lépések, amiket már illusztráltam, és amik a legegyszerűbb hétköznapi cselekvést is átalakíthatjuk úgy, hogy azáltal áramlatélményt hozzunk létre.

“A folyamat lényeges lépései:

  • (a) tűzzünk ki egy általános célt és annyi kisebb célt ezen belül, amennyi reálisan megvalósítható;
  • (b) találjunk módot arra, hogy a kiválasztott célhoz képest mérhessük haladásunkat;
  • (c) összpontosítsunk arra, amit éppen csinálunk, és egyre finomítsunk a tevékenység adta lehetőségeken;
  • (d) fejlesszük ki az ahhoz szükséges készségeket, hogy fel tudjuk használni az elérhető lehetőségeket; és végül
  • (e) ha a tevékenység kezd unalmas lenni, emeljük meg a tétet.”

Összefoglalva: mérhető célok + összontosítás + folyamatos fejlődés + kihívások = tökéletes élmény

Keresd a pirosat! – A figyelem irányítása

“Az ember sok mindent lát, de csak a számára fontos dolgokat veszi észre. Például, ha valaki elhatározza, hogy vesz egy Harley Davidson motort, akkor hirtelen az utcák megtelnek Harley Davidson motorokkal. Miért? A motorok ugyanúgy eddig is ott voltak, csak éppen nem figyeltek rájuk, nem vették őket észre. Azzal, hogy elhatároztuk, milyen motort veszünk, hirtelen fontosak lettek a Harley Davidsonok – ezért mindenütt nem csak látjuk, hanem észre is vesszük.”

A fenti idézetet Dr. Tóth András: Ősember a pénztárcámban c. könyvének bevezetőjében olvashatjuk. Az agykontroll tanfolyam egyik élménye jut eszembe, ami megmutatja ezt a jelenséget, és egy különleges velejáróját is.

A tanfolyamon, ahol egy nagy teremben sűrű sorokban ültünk, az oktató arra kért minket, nézzünk körül, és próbáljuk megszámolni, hány piros felsőt látunk magunk körül. A figyelmem kiéleződött, pásztáztam a sorokat, és csak úgy ugráltak elő a tömegből azok az emberek, a piros ruhások, akikre azelőtt egy pillanatnyi figyelmet sem fordítottam. Majd miután az oktatónk jelzett, hogy vége a feladatnak, megkérdete: na most anélkül, hogy újra körbepillantanánk, meg tudnánk mondani, hány olyan felső van a teremben, ami zöld? Zöld?! Meg mertem volna esküdni, hogy senki nem jött zöld felsőben erre a tanfolyamra, csak pirosban, vagy szürkében, feketében, hiszen minden más szín jelentéktelenné mosódott össze a szemem előtt, amikor a pirosat kerestem.

A piros felsők keresése egy ártalmatlan, apró és tudatos gyakorlat volt, de segített tudatába kerülni annak, hogyan dolgozik az agyunk: ha kiadunk neki egy feladatot (tudatosan vagy akaratlanul), arra koncentrál, a többi lehetőséget pedig hagyja elsikkadni. Ez különösen akkor veszélyes, ha a bosszankodást tűzzük elé feladatul, ha azt mondjuk neki, “én mindig csak veszítek”, “nekem nem jönnek össze a dolgok”, “én közepes tanuló vagyok”, “az életemet ebben a rohadt irodában töltöm”, “nálunk családi betegség a szívroham”, stb.

Írtam már arról, anyukám halála után hogyan változtatta meg szó szerint a körülöttem lévő világ színét borús feketéből derűs napsütésesre, a távolságtartó embereket parkban összebújó szerelmesekre az a puszta döntés, hogy mire fogok figyelni.

A mindennapokban a figyelem persze sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb dolog, mint hogy kiszűrjön minden mást. A boldogságra, sikerre való koncentrálás nem zárja ki automatikusan a bántást, az aggodalmat, a félelmet, a negatív gondolatokat – de segít a jó irányba húzni a dolgokat.

Motivációs poszterek

Találtam egy jópofa honlapot, ahol néhány kattintással klasszikus motivációs posztereket készíthetünk magunknak. Én már mókáztam vele kicsit, és a kedvestől megrendeltem a nyomtatást.

20130713-200846.jpg

Kép: itt, idézet: How I Met Your Mother – Így jártam anyátokkal.

20130713-200856.jpg

Kép: itt, idézet: Diana Robinson.

Jó szórakozást!