Boldogságterv #19 – Házasság és a varázsszavak

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

A február témája a házasság, a hónap első boldogságterv bejegyzésében pedig már írtam a kapcsolaton belüli kommunikácio 1×1-éről, a pozitivitásról. De ezen a héten eszembe jutott, hogy van egy ennél is elemibb kommunikációs szabály, amiről gyakran megfeledkezünk.

A varázsszavak

Egy gyereknek hamar megtanítjuk a legelemibb “varázsszavakat”, amikkel boldogulhat a világban, ezek pedig a kérem, a köszönöm és a sajnálom. De vajon alkalmazzuk-e ezeket az egyszerű és alapvető szavakat, kommunikációs eszközöket a házasságunkban, a párkapcsolatunkban?

Ahogy a Valentin-nap kapcsán már írtam róla, egy házasságban is nagyon fontos, sőt, még fontosabb, hogy ne hagyjuk elsikkadni az olyan dolgokat, mint az egymásra való odafigyelés, egymás megörvendeztetése, az apró ünnepnapok megélése. Hasonlóan fontos az, hogy éljünk az olyan elemi varázsszavakkal, mint a kérem, a köszönöm és a sajnálom.

Kérlek!

A húgom egyszer szóvátette a férjemnek, hogy milyen klassz, hogy már olyan régóta együtt vagyunk, hogy már megtanult alkalmazkodni ahhoz, hogy néha rettentő halkan beszélek, és már azt is hallja, amikor alig suttogok.
Amire a férjem azt felelte: – Ennél többről van szó. Nem azt hallom, amit suttog, hanem azt, amit gondol.

Ami néha igaz is – néha viszont nem. És ez így természetes: még a legolajozottabb, legösszeszokottabb kapcsolatban sem szabad azt feltételeznünk, hogy a társunk hallja minden gondolatunkat, és ha nem tesz meg valamit, amire vágyunk, azt csak undokságból, hanyagságból csinálja, azért, mert már nem szeret minket vagy nem figyel ránk.

Nem vagyunk gondolatolvasók – legalábbis nem mindig. Ha szeretnénk valamit, meg kell tanulni a célzások, utalások és a hallgatagon duzzogás helyett egyszerűen azt mondani: kérlek!

Köszönöm!

– Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám!
– A férjed vagyok. Ez a munkám.
– Köszönöm, hogy ilyen jól végzed a munkád.

Ez a párbeszéd nagyjából hetente le szokott játszódni köztünk ilyen vagy olyan formában. A gondolatolvasáshoz hasonlóan ugyanis azt sem szabad készpénznek venni, amit a társunk tesz értünk – akkor sem, ha egy rendes férjnek, feleségnek, barátnak, barátnőnek természetesen ez a feladata. Nem alapértelmezett ugyanis, hogy van egy rendes férjünk, feleségünk, barátunk, barátnőnk. Szerencsések vagyunk, hogy így van, és felelősek vagyunk azért, hogy így is maradjon.

Felelősek vagyunk azért, hogy ne két kötelességszerűen robotoló ember legyünk egymás mellett, hanem hogy a társunknak holnap, holnapután és húsz év múlva is ugyanúgy örömet okozzon az, hogy főzhet nekünk egy kávét, kiviheti a szemetet vagy segíthet beszedni a teregetést. Ez pedig igazán nem kerül sokba, csak egy-egy köszönömbe.

Sajnálom!

Legutóbb arról írtam, hogy bármilyen meglepő is, köztünk is szoktak lenni igazán nagy, csapkodós, sértegetős veszekedések, ha nem is túl gyakran. Ezek általában sértett, bosszúálló duzzogásba torkollanak, majd amikor a mosolyszünet és a nembeszélekveled hangulat már elviselhetetlen súllyal telepedik ránk, valakinek ki kell mondania a varázsszót: sajnálom.

Ez nem old meg egy csapásra mindent, de ha ki tudjuk mondani, hogy sajnálom (ha mást nem, akkor sajnálom azt a hangnemet, amit veled szemben használtam – ha a többi pontban kötjük is az ebet a karóhoz), már a legapróbb bocsánatkérés is egy egészen új szintre tudja emelni a kommunikációt és sokkal közelebb visz a megoldáshoz.

Ti használjátok a varázsszavakat a kapcsolatotokban?

Reklámok

Aranyköpések – Haragszol még?

20130713-223549.jpg
[Ne haragudj azért, amit éhesen mondtam!]

Néha éhesek vagyunk. Néha fáradtak vagyunk. Néha csak úgy nyűgösek vagyunk. És néha emiatt mondunk dolgokat, használunk hangsúlyokat, elsütünk tekinteteket.

A múlt héten a kedvessel pesztrák voltunk és belekóstoltunk a gyereknevelésbe. Az állandó szellemi, lelki leterheltség, a folyamatos figyelem és a kevés alvás megtette a hatását, és össze-összemordultunk. Öt percre becsülöm az átlagosan eltelt időt a bocsánatkérésig.

Egy jellemző párbeszéd köztünk:

– Haragszol még azért, amit mondtam?
– Dehogy. És te haragszol még azért, amit mondtam?
– Én már nem is emlékszem rá.

Néha nyűgösek vagyunk, néha mondunk dolgokat, ez van. Nem olyan nagy dolog – de bocsánatot kérni sem az.