Blog Action Day 2013 – A szeretethez való jog

A Blog Action Day egy világméretű megmozdulás, ahol a résztvevők egy a szervezők által kijelölt közcélú témában írnak cikkeket saját blogjukon az év egy adott napján – a mai napon. A 2013-as Blog Action Day megmozdulás témája az emberi jogok.

Azt hinnénk, hogy a szeretethez való jog magától értetődő. Azonban az, hogy kinek van joga társadalmilag elfogadott, támogatott szeretetkapcsolatban élni egy általa választott emberrel és kinek nincs, mindig is az adott kortól függő, változékony dolog volt.

Nyugati kultúrákban ma már elfogadott, hogy különböző vallású, eltérő származású, más anyagi vagy társadalmi helyzetű emberek vállalhassák szerelmüket, köthessék össze az életüket egyházi, világi, erkölcsi törvények szerint. Nem volt ez mindig így, viszont elfogadott volt az, amire ma nehezen gondolunk, például a közeli rokonok vagy a fiatalkorúak házassága. Az, hogy a szeretethez kinek van joga, ki kap támogatást és kinek kell rejtegetnie, titkolnia, szégyellnie a másik iránti szeretetét, koronként és kultúránként változó kérdés.

A nyugati világban ma talán az egyik legtöbbet vitatott kérdés a házasságot, a társadalmilag elfogadott szerelmet illetően az, hogy joga van-e szeretni egymást két azonos nemű embernek?

A homoszexualitást sokféleképp titulálták már – volt betegség, deviancia, perverzió, polgárpukkasztás. Rengeteg tévhit és előítélet övezi, és sokszor úgy érzem, ha felmerül az a kérdés, hogy miért nem élhet együtt egy azonos nemű pár ugyanolyan jogokkal, mint egy különböző nemű pár, a végső érv az, hogy “mert csak”: mert homoszexuálisok. Elvégre nem ítéljük el a vakokat, amiért mások, nem bélyegezzük meg a rákosokat, amiért betegek, és nem tiltjuk meg két zenész gyermekvállalását csak azért, mert a zenére való hajlam öröklődhet. Nem küzdünk a nők iskoláztatása ellen, még akkor sem, ha ettől kevesebb gyerek születik, nem lázongunk a nők önrendelkezési és szavazati joga miatt, akkor sem, ha ettől csökken a megkötött házasságok száma, nem tiltjuk ki a nőket a munkaerőpiacról, akkor sem, ha ez megbolygatja a hagyományos családmodellt, és azt sem ítéljük el, ha egy nő a gyermekével együtt kilép egy széthullott, boldogtalan házasságból, akkor sem, ha ezzel megfosztja az apamodelltől (legyen az jó vagy rossz) a gyermekét. Mindezek a dolgok csak akkor jelentenek problémát, ha a homoszexualitás okozza őket – mert csak.

De amit még érdekesebbnek tartok, hogy bár a mai társadalomban mindenki áhítja a nemektől független egyenlő bánásmódot – a nő elvárja, hogy egyenlő szava, fizetése, megbecsülése, esélyei legyenek, függetlenül attól, hogy mi van a bugyija alatt, és a férfi elvárja, hogy ne ő legyen az egyetlen kenyérkereső, ne egyedül kelljen eltartania egy családot, csak azért, mert ő a férfi, mert “ő hordja a nadrágot” – mégis annyira nehéz egy ilyen egyszerű emberi kérdést, mint a szerelemhez való jogot anélkül megítélni, hogy egymás bugyijába kukucskálnánk.

Ezért én arra bíztatok mindenkit: támogasd a szerelmet!

Reklámok

Blog Action Day 2013 – Blogolj az emberi jogokért!

Idén is lesz Blog Action Day, ami nem más, mint egy közösségi megmozdulás a blogszférában, aminek keretében ugyanazon a napon, október 16-án minden jelentkező egy a szervezők által kiválasztott közcélú témában ír egy cikket a blogján. Tavaly a közösség ereje témára már én is jelentkeztem, az idei téma pedig nem más, mint az emberi jogok.

Én már regisztráltam, ha szeretnétek csatlakozni, jelentkezzetek ti is, és blogoljunk együtt az emberi jogokért!

Blog Action Day 2012 – A közösség ereje

Utolsó pillanatban, hirtelen ötlettől vezérelve és Via bejegyzésétől inspirálva iratkoztam fel a 2012-es Blog Action Day-re. Ez egy világméretű blogger megmozdulás, amelynek keretén belül a feliratkozott bloggerek az adott napon, október 15-én egy kijelölt témáról írnak, ezzel az együttes hatással is erősítve a téma súlyát.

Az idei téma a Power of We – a közösség ereje.

Úgy figyeltem meg, a közösséghez való viszonyulást egyfajta távolságtartás, reményvesztettség, cinizmus övezi. Ahogy nyílik ki a világ, úgy érezzük magunkat egyre apróbbnak, cselekedeteinket egyre súlytalanabbnak. Mégis ki vagyok én, és mit számít az, amit teszek vagy nem teszek? Mennyivel jut előbbre a világ, ha én teszek egy picinyke lépést előre?

Közeleg számomra egy szomorú évfordulókkal tűzdelt időszak – anyukám születésnapja, a halálának első évfordulója, halottak napja. Azonban ez emlékeztet arra is, hogy akkor, egy évvel ezelőtt mennyi jóságot kaptunk az emberektől, ismerősöktől és ismeretlenektől, a legapróbb dolgok formájában. Nehéz elmondanom, mennyit jelent az, hogy ingyen felhajtották egy nadrág szárát az üzletben, ahova gyászruhát venni mentünk, vagy hogy az évfolyamtársaim megírtak helyettem egy beadandó dolgozatot, aminek a határideje anyukám temetése után egy héttel volt.

Nem kell ahhoz tragédiának történnie – sem világméretű tragédiának, sem olyan világméretben elenyészően kicsi és jelentéktelen személyes tragédiának, mint az enyém volt -, hogy súlya legyen azoknak az apró dolgoknak, amiket teszünk.

Úgyhogy ne várjunk az alkalomra. Ne várjuk meg, míg elég nagynak érezzük magunkat ahhoz, hogy “számítsunk”, ne várjuk meg, míg valami világrengetőt tudunk tenni, ne várjuk meg, míg csatlakozhatunk egy mozgalomhoz, ne várjuk meg, míg valaki példát mutat nekünk. Csak tegyünk egy apró lépést, akkor, akkorát és amerre tudunk. Csak tegyünk valami egészen aprócska jót akkor, amikor közönyösek vagy cinikusak is maradhatnánk. És a tettünknek súlya lesz.