Sokat gondolkodtam azon, vajon mi vezetett ahhoz, hogy egyre ötlettelenebbé váltam a bloggal kapcsolatban, és bár ez persze egy nagyobb és összetettebb tendencia része volt az életemben (leginkább: tünet), az egyik ok az lehetett, hogy a kíváncsiság helyett elkezdtem válaszokat követelni.
Mire gondolok?
Elizabeth Gilbert ezt írja a kíváncsiságról a Big Magic c. könyvében:
“A szenvedély néha riasztóan távolinak tűnhet – messzi lángtorony, amely csupán a zsenik és a kiválasztott kevesek számára hozzáférhető. A kíváncsiság ennél szelídebb, barátságosabb, demokratikusabb entitás. A tétje mindig sokkal alacsonyabb, mint a szenvedélyé. (…)
A kíváncsiság valójában csupán egyetlen egyszerű kérdést tesz fel neked. Van bármi, ami érdekel?
Bármi?
Egy hangyányit is?
Függetlenül attól, hogy mennyire hétköznapi vagy apró dolog?
A válasznak nem kell lángra lobbantania az életedet, nem kell arra ösztökélnie, hogy felmondj a munkahelyeden, áttérj egy másik hitre vagy világgá menj, csak meg kell ragadnia a figyelmedet egy pillanatra. Ha ilyenkor meg tudsz állni egy pillanatra és be tudsz azonosítani valami aprócska kis érdeklődést valami iránt, akkor a kíváncsiság még arra kér, hogy fordítsd el a fejed egy centivel, és vizsgáld meg azt a dolgot kicsit közelebbről.
Tedd meg.
Ez egy jel. Lehet, hogy nem tűnik semmi különösnek, de egy jel. Kövesd ezt a jelet. Bízz benne. Fedezd fel, hová vezet a kíváncsiságod. (…)”
Sokáig azt hittem, hogy a kíváncsiságom cserbenhagyott, hogy kiégtem, hogy a belső iránytűm bemondta az unalmast.
A héten azonban volt egy érdekes beszélgetésem a döntésekkel kapcsolatban, azzal kapcsolatban, hogy a döntés mindig magában foglalja azt a (nem mindig könnyű és nem mindig evidens) feladatot is, hogy el kell engednünk azokat a lehetőségeket, amiket nem választunk. Ez talán könnyebb, ha nem a kíváncsiságunk, hanem a szenvedélyünk hajt, és azt hiszem, nehezebb, ha a kíváncsiságunkat próbáljuk követni.
Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, bár nem voltam egészen tudatában, de egyfajta érdeklődési naplóként vezettem. Ha támadt egy ötletem, ha valamit izgalmasnak találtam, ha valami épp csak frissen felkeltette az érdeklődésemet, már billentyűzetet is ragadtam. (Van is néhány bejegyzés a blogon, amit visszaolvasva már olyan kínos nevetgélés fog el, mint amikor eszembe jut az a dal, amit tízévesen a saját csodálatosságomról írtam, és minden rokonomnak elénekeltem, akit csak el tudtam csípni. A “Timcsike-csike-csike barna lány” traktussal kezdődött, és csak homályos emlékeim vannak róla, hogy hogyan folytatódott. ‘:D)
Lényeg a lényeg, valamikor aztán elkezdtem magamévá tenni azt a gondolatot, hogy egy jó blogger arról ír, ami már kikristályosodott benne, amit tud, amiben biztos. És… emlékeztek még a kéthetes szabályra? A férjem szokott viccelődni vele, hogy inkább fel sem izgatja magát semmi miatt, ami még nem tart legalább két hete, mert ennyi idő alatt szoktak megszállni és elhagyni a mágikus nagy felfedezések.
Az utóbbi időben nagyon sok blogbejegyzés nem született meg azért, mert arra gondoltam: “Biztos vagyok ebben? Honnan tudom, hogy ez igaz? Itt lesz még két hét múlva? Nem változik meg a véleményem ezzel kapcsolatban idővel?” – Ezek nem haszontalan kérdések, bennem viszont gátakká nőttek. Megvontam magamtól, hogy arra használjam a blogot, hogy megosszam a friss felfedezéseimet, a friss ötleteimet, a friss gondolataimat – és ezzel magamtól is megvontam azt, hogy felszabadultan átéljem azt a talán kicsit bolondos életérzést, amit a férjem “kéthetes szabály”-nak nevez. “Emlékszel, amikor két hétig ékszerkészítő voltál?”, “Emlékszel, amikor két hétig gyertyaöntő voltál?”, “Emlékszel, amikor két hétig buddhista voltál?” – Ami azt illeti, emlékszem, és igazán hiányzik.
Most, hogy elkezdtem megengedni magamnak, hogy újra a kíváncsiságomra figyeljek, rájöttem, hogy a kíváncsiságom nem ment sehová. Csak, mint egy bizonytalan iránytű, ide-oda mozog, több dolgot is megcéloz egyszerre, engem pedig megbénít a gondolat: de vajon melyik az igazi? Melyikkel kell foglalkoznom? Melyik bizonyul igaznak? – Ahogy mondtam, válaszokat kezdtem követelni. Válaszok híján pedig képtelen voltam elengedni azokat a lehetőségeket, amiket nem választok, ha a bizonytalan iránytűm alapján bökök egy irányt. Mindent akartam egyszerre.
Frusztrált a gondolat: mi lesz, ha ez sem lesz más, mint egy újabb kéthetes bohóság? Most, ebben a pillanatban is frusztrál a gondolat: mi lesz, ha két hét múlva rájövök, hogy a kéthetes bolondságok mégis csak zsákutcát jelentenek az életemben? Szabad erről írnom egyáltalán?
És én most úgy döntök: szabad. :)
ENGLISH VERSION
Lately I’m thinking a lot about how the blog went in the wrong direction (I mean… being basically dead), partly because it was a part of larger tendencies in my life, and solving the blog is part of solving my bigger issues.
I realized how I stopped trusting my curiosity and started to demanding answers.
I read a very inspiring thought about curiosity vs. passion in Elizabeth Gilbert’s book Big Magic. She says, passion is sometimes a drive given for the lucky ones only, but while not every one of us can find passion in every day, or month, or year in our lives, we always can find ourselves being curious, and by following those teeny-tiny inners signs of “hm, this sounds intersting”, we can always move forward.
For years, my blog was the home of my curiosity. I shared fresh discoveries, fresh ideas, fresh thoughts that just pop out of my mind. They sometimes turned proven untrue, or I changed position about them.
Somewhere along the way, the thought that me as a blogger should share only something that I am perfectly sure about – the thought that I want answers, I won’t blindly trust my curiosity anymore – started to build walls in me.
Many-many blog post ideas died because of questions like “where is the proof that this is true, that I won’t change my mind about this over time?”. And not only on my blog: I started to demand truths and answers in my life too, and refuse to follow my curiosity if I have no proof of the everlasting rightness of the outcome.
I recently had an interesting conversation about decisions: how the ability to let go the unchosen paths is an necessary part of making decisions. And trusting my curiosity is a painfully perfect example. Because, when you have found your passion, when you have a passion project, when you have purpose in your life, letting go the things that don’t support your purpose, might be easier. But with curiosity? There is nothing you can justify your decision with, especially if you have more things you are curious of, and you can fumble with only one at a time.
In retrospective, I was pretty good in following my curiosity back then. My husband called this “the two weeks rule”. Essentially: he won’t even bother with anything not lasting at least since two weeks in my life, because this is the time how freshly found ideas came and went in my life. He used to jokingly ask, “remember when you very a jeweler for two weeks?”, “remember when you were a candle maker for two weeks?”, “remember when you were buddhist for two weeks?”.
The thing is, I do. I remember, and I miss those times. Also, I miss the times when I wasn’t so mesmerized by the need of sharing finished and boxed truths but sharing my new discoveries, stuff I just found and briefly lit my everydays.
I feel this struggle in this exact moment. I feel the doubt if I can share my freshly awakened love for the good old “two weeks rule”, this sudden turn of my curiosity.
And I decided I just have to allow it myself. And I just did so. :)
Kincsesfüzet 