Boldogságterv #28 – Mennyi? Harminc!


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Mindenek előtt egy kis személyes széljegyzettel kezdeném: ramatyul vagyok… Hogy allergia vagy megfázás kapott-e el, azt nem igazán sikerült megtudnom, de az biztos, hogy az éjszakáimat elég kevés alvással töltöm, cserébe viszont a hétvégére, és különösen mára megint teljesen használhatatlanná amortizáltam magam. 

A boldogságterv cikket viszont nem akartam kihagyni ezen a hétvégén is, azt viszont nem tudom ígérni, hogy hosszú és tartalmas lesz. Nézzétek el ezúttal!

Mennyi? Harminc!

És még egy személyes széljegyzet: ebben a hónapban leszek harminc éves. Nem várok nagy felhajtást ettől az eseménytől, semmilyen szempontból: sem tűzijátékra, sem tragikus “három iksz” krízisre nem számítok. Valamilyen szinten azért mégiscsak elgondolkodtatott ez a kerek fordulópont. 

Amikor azon gondolkodtam, mi legyen az ehavi boldogságtervem témája, rögtön éreztem, hogy ezzel szeretnék kezdeni valamit. Az ajándékom saját magamnak az volt erre a szülinapra (azért a múltidő, mert jó előre megkaptam magamtól :)), hogy beszereztem egy albumot, amibe a harmincadik születésnapom környékét dokumentálom. (Bár az album méretét egy kicsit eltúloztam, előfordulhat, hogy a harmincadiktól a harmincegyedikig is kitart. :)) Bár az nem tartott volna vissza, hogy a “hagyj nyomot!” már volt téma nemrég, mégsem akartam csak eköré szervezni a hónapot. 

Az idő múlásáról általában is filozofálgattam, arról, hogy míg sokan visszasírják a tizennyolc-húszéves korukat, én annyira örülök, hogy már harminc vagyok (majdnem, úgy értem :)), mert ahogy telik az idő és élem az éveket, egyre jobb viszonyban vagyok magammal, jobban megtalálom a helyem a bőrömben és az életemben egyaránt. De ezt is elvetettem önálló témaként.

Így hosszas osztás-szorzás után a témám egyszerűen ennyi: Mennyi? Harminc! – Legyetek üdvözölve a születésnapi fiesztámban! :)

(Most pedig kiosztok magamnak egy virtuális vállveregetést, hogy kisajtoltam magamból ezt a bejegyzést, aztán megyek vissza a barlangomba – ha el szeretnétek képzelni, nagyjából így vagyok most.) 

Boldogságterv #12 – Pizsamanap a nappaliban, örömünnep a konyhában

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eltelt az első hét decemberben, amit a boldogságtervem során az otthonra való fókuszálás hónapjának jelöltem ki, és ezalatt az egy hét alatt rájöttem, hogy mennyire alkalmatlan volt az időpont választás ehhez a témahoz, mert…

    … a november annyira kiszipolyozta az energiáimat (szakdolgozat leadás, beköltözés, NaNoWriMo), hogy még a hétköznapokba való visszatérés is kihívást jelent, nemhogy a bárhová való fókuszálás!
    … az októbert és a novembert átmeneti körülmények között töltöttük a költözés miatt, így a helyreállítandó rutinjaim sokkal messzebb vannak, mint azt elsőre gondoltam.
    … a közelgő ünnepek miatt még Via, a zónázás hazai védőszentje is azt tanácsolja, hogy lazítsunk a gyeplőn és ne most akarjuk szívvel-lélekkel tartani a rutinokat.
    … ééés a hónapot egy orbitális, párban végrehajtott lebetegedéssel sikerült indítanunk, aminek köszönhetően szó szerint a hétköznapokon való átevickélés is nagy kihívást jelent.

Aztán ahogy azon töprengtem, hogyan tudnék feltűnésmentesen és elegánsan kihátrálni ebből a témából, az jutott eszembe, amit az előző hónapban, a NaNoWriMo alatt tanultam: attól, hogy a dolgok nem az eredeti tervek szerint alakulnak, még érdemes lehet megnézni, mi sül ki belőlük – sőt, ilyenkor kaphatjuk a legváratlanabb leckéket.

Az én házam, az én váram!

Vasárnap reggel van, amikor ezeket a sorokat írom. Szombaton pizsmanapot tartottam – szó szerint ki sem bújtam a pizsamámból egész nap. Ma már tervezek rendes ruhát húzni, de még nem érzem elérkezettnek az időt. A kanapén kuckózok, a használt papírzsebkendőkkel telenhintett paplan alatt, az iPademmel az ölemben, mellettem egy kancsó meleg, citromos tea, és időnként megtorpanok kinézni az ablakon, hogy a hátsó szomszédunkban előbújtak-e már a kecskék az udvaron és hogy nyüzsögnek-e a madarak a madáretetőm körül, de valószínűleg egyik sem fog megtörténni, mert csak azt látom, ahogy a víztől fényes teraszunkra folyamatosan pötyörög az eső. A hálószobánk ajtaja zárva, és a férjem még odabent durmol, csak azt hallom, ahogy néha felköhög álmában.
Ha valami, hát ez igazán ráirányítja a figyelmemet, hogy milyen jó, hogy van saját otthonunk.
Ahogy a Gabinak adott interjúmban is elmeséltem, a lassan tíz éves kapcsolatunk során (akár otthon laktunk, akár albérletben), soha nem volt több saját életterünk egy szobánál. Nem volt más ajtó, amit magunkra zárhattunk volna, de még ott sem voltunk soha magunk, hiszen bármikor jöhetett egy kopogás, amire válaszolni kellett. És ugyan ezalatt az idő alatt remekül megtanultuk, hogyan alkalmazkodjunk egymáshoz és hogyan teremtsünk magunknak személyes teret, hogyan szabjunk ki személyes időt akkor is, ha a másik ott van tőlünk két lépésnyire, most azért hihetetlenül élvezzük azt, ahogy a térrel játszhatunk, és azt is, hogy egy zárt ajtó most már valóban zárt ajtót jelent.

IMG_0779.JPG

Én úgy szeretek mosogatni!

Őszintén megmondom, hogy mindig felidegesítenek azok a buzdítások, amik valaki más nehéz helyzetével próbálnak rávilágítani arra, amiért hálásnak kellene lennem. Nem akarom behunyni a szemem senki nyomorúsága fölött, de ha hálásnak szeretném érezni magam, akkor a hálára, az örömre, a jóra szeretnék koncentrálni, nem pedig arra, hogy más milyen szenvedéseket él át, amikhez képest, valljuk be, az enyém semminek tűnik – mert számomra ez a legkevésbé sem a hála megalapozásának a légkörét teremti meg, inkább keserűséggel tölt el.
Most azonban egészen más megvilágításba került számomra ez a megközelítés. Továbbra sem pártolom, hogy olyan nyomorúságokat vetítsek rá az életemre, amiket nem kell megélnem – az viszont tény, hogy sokkal jobban értékelem azt, ami van, ha előtte megtapasztaltam, milyen az, amikor nincsen.
Az én házam, az én váram érzését évek óta hiányoljuk, viszont ami miatt eszembe jutott megosztani ezt a gondolatot, az a mosogatás kérdése. Ó, mennyit nyűglődtünk a mosogatással az évek során! Hány nyűgös estét, vitát és paktumot szült ez a téma! Aztán amikor beköltöztünk a házikónkba, ott találtuk magunkat mosogató nélkül. Nagyjából két hetet töltöttünk el úgy, hogy a fürdőszobai mosdókagylóban kellett mosogatnom, miközben Peti folyamatosan, poharanként és kanalanként ingázott a konyhapult és a fürdőszoba között a tiszta és a szennyes áruval, és most az az egyszerű tény, hogy mosogathatok és egy mozdulattal a csöpögtetőre helyezhetem a tiszta edényeket, hatalmas megelégedéssel tölt el.
Én aztán nem fogok senkit arra bíztatni, hogy hálaadás címszóval mások tragédiáin merengjen vagy belenyugodjon a saját nehéz helyzetébe azzal, hogy jól van, végül is van, akinek rosszabb ennél – az viszont nem árthat, ha néha visszatekintünk arra, honnan indultunk és mekkora utat tettünk meg azóta, mert talán észre sem vettük, mennyit haladtunk és mennyivel lettünk gazdagabban út közben, apróbb és nagyobb dolgokban egyaránt.

Új hely, új helyzet

Néha rácsodálkozom, milyen természetességgel költöztünk be az új házikónkba. Talán amiatt, mert lélekben már nagyon régóta készen álltunk rá, vagy talán azért, mert folyamatosan figyelemmel kísértük az építkezés folyamatát, és így a falak, az ajtók, a terek már mind ismerősek voltak, mire belaktuk őket – nem tudom. De már az első pillanattól fogva olyan érzése volt mindkettőnknek, mintha már ezer éve itt éltünk volna.
Ugyanakkor az új hely nyilván rengeteg új helyzettel is jár.
Az anyósom szerint a takarítás szempontjából a ház legnagyobb ütőkártyája az, hogy új. Azt, ami új, ami tiszta, könnyebb tisztán tartani, mint reménytelenül takarítani valamit, ami mindig kopott és lelakott marad (akkor is, ha tiszta), és könnyebb észrevenni és megelőzni a kialakuló gócpontokat, még mielőtt meggyökeresednének.
Korábban, amikor csak egy szobánk volt, a rendetlenség gócpontja, flyladys kifejezéssel élve a hot spot a kanapé volt – ez volt az a Murphy-féle vízszintes felület, amit mindig elleptek a dolgok. Most, az új helyünkön, mérhetetlenül büszke voltam magunkra, hogy ezt a gócpontot felszámoltuk, a kanapé már nem olyan hajlamos az elrendetlenedésre – majd felfedeztem, hogy született egy új gócpontunk: az ebédlő asztal (amink korábban ugye egyáltalán nem is volt). Hot spot sajnos mindig, minden lakásban lesz – örülök, hogy még időben sikerült nyakon csípni és még nem harapózott el annyira a helyzet.
Hasonlóan időben nyakon csípett dolog volt Dió viselkedésének változása is. Ahogy már írtam a kutyaneveléssel kapcsolatban, azok, akik rácsodálkoznak, milyen bájos és jólnevelt a kutyánk, a legtöbbször mintha azt hinnék, hogy valami különösen szerencsés genetikájú egyedet sikerült kifognunk, és el sem tudják képzelni, hogy mindezt bárki megtehetné a saját kutyájával, hiszen akkor ráeszmélne, milyen hatalmas mennyiségű munka és figyelem van a részünkről abban, hogy Dió olyan, amilyen. A kialakulóban lévő gócpontokhoz hasonlóan a helytelen viselkedés (az új hely új szabályainak tesztelése) is olyasmi, amivel kapcsolatban szemfülesek voltunk és nem hagytuk magunkat lazítani, elkényelmesedni, mert ha az apró jelek fölött elsiklunk, később nehezebb lesz helyrerázni a dolgokat.

Mormon péntek – Egy kamra áldásai

A hetekben a vízmű ásatási területté tette az utcánkat és időszakos vízszünetekkel lep meg. Ezért állandó fókuszba került nálam, hogy mindig legyen félretéve annyi ivóvíz, ami egy ideig elég Petinek, a kutyának és nekem, és legyen odakészítve annyi víz, amivel le lehet öblíteni a WC-t (erre a célra egy mosószeres flakonban teszek félre vegyszeres vizet, hogy a higiénia is meglegyen akkor is, ha csak kevés vizet használunk fel), ugyanakkor mégse kelljen mindenhol vízzel telt lábosokat kerülgetni, az ivóvízkészletünk pedig mindig friss legyen (tehát ne a csapból használjunk, hanem a kancsóból, és frissel töltsük fel, amikor csak lehetőség van rá).

Erről az apró de állandó feladatról, hogy mindig legyünk felkészülve egy időszakos vízszünetre, eszembe jutott, hogy ejtsek néhány szót a mormonok felkészültségre vonatkozó tanácsairól (igen-igen, a mormon péntek visszatért!), azon belül is elsősorban a házi raktározásról.

A mormon egyház nevében is benne van, hogy ők az utolsó napok szentjeinek tartják magukat. Nem kifejezetten világvége-szekta, de úgy vélik, mindig felkészültnek kell lenni arra, hogy a dolgok rosszabbra fordulhatnak – nemcsak azért, mert bekövetkezhetnek a Biblia világvége-jóslatai (háború, éhínség és egyéb csapások), de azért is, mert bármikor jöhet egy rosszabb időszak bárki életében, amikor a munkahely elvesztése, betegség vagy haláleset miatt nehezebbé válik a család helyzete, vagy valamilyen természeti csapás nehezíti a körülményeiket. Ezért a mormonok fontosnak tartják azt az útmutatást, hogy mindig légy felkészült!

Felkészültnek lenni azt is jelenti, hogy legyenek meg a megfelelő képességeik és ismereteik az önellátáshoz, és azt is, a javaik (pénz és készletek) előrelátó felhalmozásával készüljenek fel a nehezebb időszakokra.

Nos, én most csak ivóvizet és öblítővizet halmoztam fel, és csak néhány órás időszakokra kellett készülnöm (hiába egész napos a vízszünet – én ennyit vagyok otthon), de még így is okozott egy kis fejtörést a logisztika, ami arra indított, hogy utánaolvassak a házi raktározásra vonatkozó iránymutatásoknak.

Néhány tanács a házi raktározáshoz

  • Kezdd el most! Sosem lesz alkalmas az idő és mindig lesz valamilyen okod, amiért most inkább nem fogsz neki. Ha hiszel abban, hogy egy házi élelmiszerraktár egyszer még jól jöhet és addig is a biztonság érzését adhatja, akkor nincs értelme várni vele. Döntsd el, hogy nekifogsz, és fogj neki!
  • Kezdd apránként! Nem kell azonnal elköltened egy havi fizetésedet élelmiszertartalékra. Írj fel néhány ötletet, hogy mi kaphatna helyet a hosszú távú készleteidben, és minden bevásárlásnál vásárolj belőlük valamivel többet az épp szükségesnél. Azt is megteheted, hogy ha észreveszed, hogy olyasmit tettél a kosaradba, aminek egy évnél hosszabb a szavatossága, egyszerűen bedobsz belőle még néhányat. Később bővítheted a készlet mennyiségét és összetételét is, de kezdetnek ez is elég.
  • Raktározz finomságokat! Az, hogy előre tervezel és felkészülsz a nehezebb időszakokra, nem azt jelenti, hogy egy évig konzervbabon kell élned. Gyűjts össze olyan élelmiszereket, amik tartósak és a családod (veled együtt) szívesen fogyasztja őket.
  • Tartsd frissen! A hosszú távú élelmiszerraktár nem arra való, hogy pénzkidobás legyen és a nyakadon maradjon. Azért is fontos, hogy olyasmikből állítsd össze, amit egyébként is rendszeresen fogyasztasz, fogyasztotok, hogy folyamatosan fel tudd használni a tartalmát, mielőtt elveszítené a szavatosságát, miközben folyamatosan cseréled és frissíted a készleted.
  • Mindig van elég hely! Ha van kamrád vagy egyéb raktározásra alkalmas helyiséged, szuper. De soha nem olyan kicsi a lakásod, hogy ne férjen el benne egy házi raktár. Nem kell feltűnőnek lennie, ami azt illeti, a lakásodba érkezőknek nem is kell tudni róla. De mindig ott van az akasztós szekrény alja, az ágyneműtartó sarka vagy az a bizonyos felső polc, amit úgyis csak stokedliről érsz el. Ha apránként rakod össze a tartalékaidat, apránként is kell helyet találnod nekik.

Persze mást is raktározhatsz még az élelmiszereken kívül: ivóvizet, üzemanyagot, tisztálkodószereket, papírárut, tisztítószereket, stb.

Néhány személyes ötlet, elsősorban feljegyzés magamnak, hogy mivel kezdhetném én a házi raktározást:

  • Kutyatáp
  • Barna cukor
  • Tartós tej
  • Zabpehely
  • Jó reggelt szeletek
  • Zöldségkonzervek
  • Száraz tészta
  • Tésztaszószok
  • Gyorslevesek
  • Mandula, mogyoró
  • Teafilter
  • Flakonos citromlé
  • Májkrém, pástétom
  • Instant kakaó

Szerintetek mivel bővíthetném még a kamrám?

Boldogan viselkedni nem könnyű

Az igazság az, hogy fáradt vagyok. Nem jó jel november előtt, de most, hogy Peti megsérült és ágyba kényszerült, több dolog marad rám. Még nőként is csak most érzem igazán azt, hogy a házimunkát csak akkor venni észre, ha nem csinálod – mert most látom csak, Peti mennyi mindennel könnyíti meg az életemet egyébként.

Szóval, fáradt vagyok, ha fáradt vagyok, akkor szomorú leszek és nyűgös, ha pedig így van, azt azon töltöm ki, aki a legkevésbé érdemli és aki a legközelebb van hozzám – Petin…

Egyik este a héten lefekvés előtt, a fürdőszobai tükörbe nézve negatív érzések hadaként szakadt rám a fáradtság – keserűség, harag, vádaskodás. Tudtam, hogy nem lenne fair mindezt Petire zúdítani (még ha a hangok a fejemben millió és egy indokot fel is tudtak hozni, hogy miért tudnám megszidni és felelősségre vonni), ezért nagy akaraterővel elhatároztam, hogy csak bebújok mellé az ágyba, kisírom magam, és megpróbálom kialudni az egészet másnapra.

Ehelyett az alábbi beszélgetés zajlott le köztünk:

– Kicsim, mi a baj? – kérdezte Peti.
– Semmi. Fáradt vagyok. És nyűgös.
– Tehetek érted valamit?
– Nem nagyon hiszem.
– Nem nagyon hiszed, vagy nem? Mert ha van valami, amit meg tudok tenni, csak szólj, és megteszem.
Nagy levegőt vettem.
– Nincs. Így is sokat teszel. Olyan büszke vagyok rád, hogy ennyit segítesz, és hogy ilyen vidáman viseled a bajodat. Nagyon jó ember vagy. Nem lehet könnyű neked, hiszen annyi minden nehezedik rád. Úgy örülök, hogy vagy nekem. Nagyon szeretlek.

Csak az első szavakat volt nehéz kimondani a duzzogás és a dorgálás helyett, utána már könnyen jöttek és nagyon jólestek. Végül könnyű szívvel és mosolyogva aludtam el.

Azért sikerült így a dolog, mert eszembe jutott egyik kedvenc gondoltam Gretchen Rubintól a Boldogságterv című könyvből:

“Félreértés, hogy a boldogtalanság önzetlen, a boldogság pedig önző. Boldogan viselkedni nagyobb önzetlenség. A rendíthetetlen jókedvhez energia, nagylelkűség és fegyelem kell, egy boldog ember mégis mindenkinek természetes. Senki sem vigyáz az érzéseire, senki nem próbál a kedvében járni. Önállónak tűnik; ő segít másokon. És mert a boldogság természetesnek látszik, az ilyen embernek általában nincs tekintélye. […] Ismerek néhányat a szerencsés kevesek közül, akik – mint az apám – eredendően vidám természetűnek látszanak. Azon töröm a fejem, vajon mekkora erőfeszítés kell ehhez.”

Petinek ez a tulajdonsága, a megrendíthetetlen derűje az egyik kedvencem benne, és aznap este, amikor nekem csak úgy kavargott a fejemben a sok gond és ború, miközben ő egész nap csak heverészett az ágyban és vidám mosollyal az arcán videojátékozott, eszembe jutott, vajon mekkora erejébe telhet, hogy lenyelje, hogy nem tud többet tenni, mint megkérdezni, hogy mit tehetek, de még csak egy pohár teáért sem mehet ki a kedvemért a konyhába, ahogy szokta, és ahelyett, hogy mindezt rám terhelné, veszi a fáradságot, hogy megkeresse a jó oldalát ennek az egésznek.

Ami azt illeti, tényleg nagyon szeretem, és tényleg nagyon nagyra értékelem őt. ♥

Az én boldogságtervem – májusi tapasztalatok, júniusi fogadalmak

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Májusi témám a kapcsolataim ápolása volt. Rossz hír, hogy kevesebbet írtam a témáról a hónapban – jó hír, hogy ez azért történt, mert a szombatjaimat zömében társaságban töltöttem. :)

Viszont ironikus módon a kapcsolatápoló hónapom utolsó napjaiban, amikor igyekeztem kirángatni magam a szobám falai közül, rátaláltam az alábbi TED beszédre.

Susan Cain: A befelé fordulás ereje

Kicsit hosszú, de elgondolkodtató, szórakoztató, és magyar felirat is választható hozzá, érdemes meghallgatni.

Nagy vonalakban arról beszél, hogy a társadalmunk, ahol a mindenkit ismerő kisközösségekből ki kell lépnünk az idegenektől hemzsegő világba és ott bizonyítani az értékünket, arra kényszerít mindenkit, hogy kifelé forduló, extrovertált módon fejezzük ki magunkat, ilyen a kor ideálja. Pedig a társadalom mintegy fele-harmada természeténél fogva befelé forduló, introvertált alkat, azaz akkor van elemében, akkor él igazán, akkor lehet önmaga, és akkor a leghasznosabb a társadalom számára, ha maga lehet, ha csendes, zárt környezetet biztosítunk a számukra. Susan Cain beszéde arra bíztat, hogy vizsgáljuk meg magunkat: vajon mi három ember közül abba az egybe tartozunk-e, aki csak igazodni akar a normákhoz és mímeli, hogy a pezsgő társasági élet középpontjában érzi magát a legjobban, esetleg tudja magáról, hogy befelé forduló és a saját belső világában érzi magát leginkább itthon, csak szégyelli, mert azt tanulta, hogy ez a kevésbé értékes viselkedés?

Mit mondjak, megszólítva érzem magam.

Ettől függetlenül sem bánom, hogy a kapcsolataimnak szenteltem ezt a hónapot, és tudom, hogy továbbra is dolgoznom kell azon, hogy ne hagyjam eltávolodni magamtól azokat, akik fontosak a számomra, de jól jött ez a megerősítés, hogy semmivel sem vagyok kevésbé értékes attól, hogy a természetes közegem nem a nyüzsgő társaságban van.

Június – Fő az egészség!

A május, részben a vizsgaidőszak, a munka, a családi dolgok okozta stressz miatt, lelkileg és fizikailag is megterhelő volt a számomra. Legsötétebb mélypontjaimon az elmém egy nagyon csúnya játékot kezdett játszani velem: elkezdett változatos víziókat vetíteni arról, hogy hányféleképpen omolhat össze az egészségem, és még az anyukám halála utáni időből ismerős ádáz halálfélelmem is vissza-visszatért.

A következő mondás jutott eszembe, ami barátom, a Google szerint tibeti eredetű: “ha nincs időd az egészségre, lesz időd a betegségre”. Úgyhogy végre rászántam magam a régóta halogatott havi fogadalomra: fókuszba helyezem az egészségemet.

Fő az egészség! – A júniusi fogadalmaim:

  • Eszem-iszom – Nos, szerencsére egy-két éve már kilábaltam abból az időszakból, amikor szó szerint is fogadalmam kellett hogy legyen figyelni arra, hogy egyáltalán egyek és igyak. Most már csak az étrendem minőségén kell dolgoznom.
  • Szeresd a doktorbácsit! – A rendszeres kontroll, a szűrés, a megelőzés nem a barátom, de még a szükséges orvosi kezeléseket is halogatom. Az olyan praktikumokon túl, mint hogy jól jönne egy fogtömés, szeretnék kicsit barátibb viszonyba kerülni az egészségüggyel.
  • Mozdulj meg! – Itt sajog, ott roszog, amott feszül, és még nem vagyok harminc… A sportot tekintve nem ragadtatom magam semmilyen nagy célkitűzésre, mert akkor alig várom majd, hogy véget érjen a június, kipipálhassam és végre valahára elfelejthessem a heti x edzést. Igyekszem kicsiben kezdeni és keresni a mozgás lehetőségét a mindennapjaimban.

Csacsogd ki!

Ami a mozgást illeti, már konkrét célkitűzésem is van, és mivel az átláthatóság fontosságáról már írtam, arra gondoltam, megbízlak titeket, hogy tartsatok szemmel.

Mivel a telefonom az egyik kedvenc játékszerem, le is töltöttem rá a Nike futóalkalmazását, aminek segítségével rögzíteni és tweetelni tudom majd az edzéseimet.

A futóalkalmazás persze kicsit nagyképű választás a részemről, mivel futni, na azt nem fogok. Voltak már próbálkozásaim a kocogással, és – egyelőre legalábbis – nem az én világom. De ha már gyógytestnevelés vizsgával zártam a főiskolai féléveimet, legalább megtanultam, hogy a futás élettanilag kiváltható valamivel hosszabb idejű sétával is. Ez lesz az én sportom!

A következőket tűztem ki célul a hónapra:

  • hétvégénként legalább egyszer hosszabb sétára indulok
  • hétköznaponként legalább kétszer nem a lehető leggyorsabb útvonalon, hanem jelentős kerülővel közlekedek

Nem világrengető, olimpikoni célkitűzések, de számomra kihívást jelentenek.

Kövessetek twitteren és kérjetek számon!

Lendülj munkába! – A márciusi boldogságtervem tapasztalatai #1

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Csalós kicsit a cím, ahogy a márciusi boldogságtervem is megcsalt kicsit – hiszen nem a munkáról szeretnék most írni, ahogy az elmúlt heteim sem arról szóltak, hogyan lendültem bele a munkába, hanem hogy hogyan roppantam meg kicsit a terheim alatt…

Az jutott eszembe, amit Gretchen Rubin a Boldogságterv című könyvében írt, de én annyira pozitív szemmel akartam nézni, hogy csak második olvasásra vettem észre azt a gondolatot: hogy részben azért vágott bele boldogságtervébe, mert tudja, hogy egyszer baj, fájdalom, veszteség fogja érni (egyszer mindenkit az fog érni, aki kötődik és szeret), és ha így lesz, felkészült akar lenni, hiszen a boldog, kiegyensúlyozott emberek felkészültebbek, többet elbírnak.

Nos, nem mondom, hogy ez a mostani időszak most felkészülten ért engem… De igyekszem tanulni mindabból, ami velem történt-történik, és mindig egyre felkészültebb és felkészültebb lenni.

Figyelj magadra

Amit első körben vastagon szedve kihangsúlyoznék mindenki felé, az ez: figyelj a tested és az elméd üzeneteire! Komolyan. Feladatok ide vagy oda, nagy projektek ide vagy oda, nem lehet a végtelenségig halogatni azt, hogy megadd a szervezetednek, amit kér. (Ha erre járnék később, magamnak is azt üzenem: előbb-utóbb úgyis betegszabadság lesz a vége… Jobb előbb.)

Via hétfői inspirációjában olvastam ezt a nagyon bölcs kis példázatot:

Három tanítvány vitatkozik. “Az én mesterem annyira szuper, napokig kibírja evés nélkül!” Mire a másik: “Az én mesteremnek iszonyú önuralma van, napokig kibírja alvás nélkül!” Erre a harmadik: “Az én mesterem olyan bölcs, hogy ha megéhezik, eszik, ha pedig elfárad, alszik.”

Stresszűző taktikák Viától

Mivel valóban úgy alakult, hogy a produktív hónapom első felében nem voltam túl produktív, ellenben sokat forgattam Via blogját lelki (és fizikai) segélyért, ezért saját tapasztalatok helyett most szeretném az ő néhány bejegyzését ajánlani, amik segítettek:

Remek cikkek, jó olvasást hozzájuk!

Ti hogyan birkóztok meg a nyomással?