A férjem és én nem vagyunk nyaralós típusok (hogy Viát idézzem, mi általában a járdaszigetekre járunk nyaralni), ezért, meglepő vagy sem, immár több mint kilenc éves kapcsolatunk alatt az egyetlen közös nyaralásunk a nászutunk volt. Egy kicsit izgultam is miatta, hogy vajon nem fogunk-e hajbakapni valami miatt a szervezés és az út során. De szerencsére jók voltunk, mint mindig: bármilyen ellenvélemények is kísérték is a dolgot, mi kitaláltuk, mit akarunk, konszenzusra jutottunk, és következetesen végigvittünk mindent.

Nászút lévén sokan Thaiföldre, Velencébe, tengerpartra akartak küldeni minket, nekünk azonban a fő szempontjaink ezek voltak:

• Legyen külföld, hogy kicsit kiszakadjunk, de ne legyen messzebb néhány órás autóútnál, amit Peti még le tud vezetni biztonságosan egyedül, hogy autóval mehessünk és az utazásban se kelljen senkihez és semmihez igazodnunk.
• A célunk egy kisváros legyen, minél eseménytelenebb, annál jobb, hiszen a fáradalmainkat kipihenni megyünk.
• Szállodába menjünk, hogy ne kelljen ellátnunk magunkat, hanem csak a pihenés legyen a dolgunk.
• Legyenek ott hegyek.
• A szállodának legyen ingyenesen használható medencéje.
• És nyilván volt egy költségkeretünk is.

Nem volt túl sok kérdés afelől, hogy az úticélunk Ausztria lesz, és Peti nagyjából Salzburg vonalában húzott egy határt a térképen, hogy eddig tud elautózni. Az utazási irodától kaptunk egy listát azokról a helyekről, amik megfeleltek az igényeinknek és még volt foglalható szoba az esküvőnk utáni hétre. A döntési szisztémánk a célpont kiválasztásakor remekül működött: nem akartuk túlvariálni és túlkontrollálni. Aznap, amikor megkaptuk a hosszú-hosszú listát a lehetséges helyekről, mire Peti hazaért a munkából, én nagyjából fél óra alatt átnéztem és alaposan megnyirbáltam a lehetőségeket, két-három célpontra szűkítve a listát a booking.com képei és leírásai, valamint a költségek alapján, és megjelöltem köztük is azt az egyet, ami nekem a legszimpatikusabb volt. Peti hazaért, vetett rá néhány pillantást, és annyit mondott: jó lesz.

Hát, így esett a választásunk a Salzburg tartománybeli Bad Hofgasteinre, és azon belül is a Hotel Alpina szállodára. Az esküvőnk utáni vasárnapot kóválygással töltöttük, másnap pedig nekivágtunk életünk első közös autós kirándulásának. Igazság szerint nagyon jól szórakoztunk, Peti remek sofőr, én egyre jobb navigátor vagyok, a táj gyönyörű volt. Jókat beszélgettünk, gyorskaját ettünk és egyáltalán nem idegesítettük magunkat akkor sem, amikor torlódásba keveredtünk az autópályán, sem hazafelé, amikor viharban utaztunk.

A szállodában gyümölcstállal és pezsgővel vártak minket (azt hiszem, az utazási iroda elkottyantotta, hogy nászutasok vagyunk), a szobánkból pedig ez a kilátás fogadott:

[Kilátás. #view #hotelalpina #austria #badhofgastein #honeymoon
http://instagram.com/p/dMS-papLPm/]

A nászutunk egy hete hihetetlen lustasággal telt – pont ahogy terveztük. Ahogy a szállodában körbenéztünk, megállapítottunk, hogy szinte kivétel nélkül osztrák nyugdíjasok vesznek minket körül – de arra jutottunk, hogy nem az a baj, ha az ember huszonévesen az osztrák nyugdíjasok életét akarja élni, hanem az, ha nem teszi, ha magára erőlteti Thaiföldet vagy Velencét, mert ez dívik mostanság, és az álmait sóhajtva elteszi a nyugdíjas éveire. Úgyhogy a napjaink kényelmes egyformaságban teltek: kiadós villás reggelikkel és vacsorákkal (akárhányszor Peti rendelt a pincérnél és azt mondta: “for my wife”, hevesebben dobogott a szívem), lusta úszkálással a hegyekre néző medencében, barangolással és fényképezéssel a városka utcáin és patakparti ösvényein, esőnapokon és álmos délutánokon pedig olvasgatással és társasjátékkal a szállodai szobában.

Rengeteget beszélgettünk és tervezgettünk, és úgy gondolom, hogy a nászutunknak nagy szerepe volt abban, hogy az esküvő ne csak egy egynapos buli legyen az életünkben, ami után minden visszatér a régi kerékvágásba, hanem valóban egy új időszak kezdete. Akkor már nyolc és fél éve voltunk együtt, összeszokott párosként, közös emlékekkel, tervekkel, célokkal és szokásokkal, mégis, a nászút alatt még jobban egymásra hangolódtunk, még közelebb kerültünk egymáshoz, és erősebben tértünk vissza a régi életünkbe, még jobban összekovácsolódva, még több lendületet kapva ahhoz, hogy a közös életünkön dolgozzunk – még jobban szeretve egymást.

A nászutunk utolsó napján elfogott a melankólia: néztem ezt a gyönyörű képet, amire a szállásunk mögötti patakparti sétány első padján ülve láttunk rá és ami a kedvenc helyemmé vált a nyaralásunk alatt, és pityeregtem, hogy nem akarok visszajönni… Egy kicsit még mindig elérzékenyülök, ha látom, és szívesen visszamennék oda – de örülök, hogy a legfontosabb dolgokat el tudtuk hozni magunkkal, és ezek a legfontosabb dolgok természetesen nem dolgok voltak.

[This unbelievable, amazing view by the bourn with the lovely building of the Technical Collection in Bad Hofgastein, Austria… became one of my favorite places on Earth. ❤ #badhofgastein #view #honeymoon #austria
http://instagram.com/p/dZei4opLCo/]

(A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} blogger kihívás eheti témája a LEGEMLÉKEZETESEBB NYARALÁS volt – a többiek írását Szilvi blogjának aktuális cikkében találjátok.)