Aranyköpés és a tengeri csillagok

A nászutunk helyszíne felé tartva Petivel megálltunk egy autós pihenőnél. Az autóból kiszállva rögtön szemet szúrt, hogy milyen szemetes a parkoló. Úgyhogy mielőtt nekiálltunk volna bámészkodni, nyújtózni, hegyeket fényképezni, felkaptam a földről egy üres zacskót és egy üdítős üveget, és elsétáltam vele a szemetes konténerig.
Peti rögtön rámszólt: – Ennek mi értelme volt, kicsim? Ettől még ugyanolyan mocskos marad ez a hely.
Csak megvontam a vállam, nem volt kedvem vitatkozni.
De aztán Peti elgondolkodott egy pillanatra, és azt mondta: – Bár, igazad van. Ha minden ember csak annyit tenne, mint te, hogy két dolgot eltakarít valaki más után, nem lenne semmi gond ebben a világban.

A tavalyi Blog Action Day cikkemben már írtam róla, hogy az apró gesztusok, az apró jótettek milyen sokat számítanak akkor is, ha nem változtatjuk meg velük a világot.

A tengeri csillagok története jut eszembe erről, amit már számos verzióban hallottam illetve olvastam. Elhoztam nektek egyet (forrása itt).

A tengeri csillagok

Szörnyű vihar kerekedett a tenger felett. Jeges szél hasított végig a vízen, hatalmas hullámok keletkeztek, amelyek kalapácsütésszerű zajjal ütődtek neki a partnak. Úgy tűnt, mintha acéleke szántotta volna föl a tenger fenekét, összekaszabolva a tengerfenék kisebb lakóit, rákféléket, puhatestűeket, tíz méterre a tenger felszínétől.
Amikor a vihar – olyan gyorsan, mint ahogyan keletkezett – elmúlt, a tenger megnyugodott és visszahúzódott. A partot sár borította, amelyben ezernyi tengeri csillag vívta haláltusáját. Annyian voltak, hogy az egész tengerpart rózsaszínné változott.
Sok-sok ember futott a partra, hogy megnézze az eseményt. Forgatócsoportok is érkeztek, hogy lefilmezzék a tengeri csillagokat, amelyek szinte mozdulatlanul haldokoltak.
Az emberek között ott volt egy kisfiú is, aki – miközben apja kezét szorította – szomorúan nézte a kis tengeri csillagokat. Mindenki ott állt és nézett, senki nem tett semmit. A kisfiú hirtelen elengedte az apja kezét, levette a zokniját és a cipőjét és a vízpartra futott. Lehajolt és felmarkolt három csillagot, majd rohanvást a vízbe dobta őket. Ezt többször is megismételte.
Egy cementállványon álló férfi odakiáltott a kisfiúnak:
– Mit csinálsz te gyerek?
– Visszadobom a tengerbe a csillagokat. Ha nem tenném, elpusztulnának mind itt a parton. – válaszolta a gyerek anélkül, hogy abbahagyta volna az ide-oda futást.
– De több ezer tengeri csillagot úgysem tudsz megmenteni. Túl sok ez neked! – kiáltotta a férfi. – Ez a part rettentő hosszú! Nem tudod megváltoztatni a dolgokat!
A gyerek elmosolyodott, lehajolt egy újabb csillagért, s ahogy elhajította, be a tengerbe, így válaszolt:
– De ennek az egynek a sorsát itt biztosan megváltoztattam!
A férfi elgondolkodott egy pillanatra, aztán lehajolt, levette a zokniját és a cipőjét és lement a partra, ő is elkezdte összeszedni és visszadobálni a csillagokat a tengerbe. Rögtön utána lejött két lány is, így már négyen dobálták a csillagokat a vízbe. Néhány perccel később már ötvenen voltak, aztán százan, kétszázan, ezren, akik mind a csillagokat dobálták vissza a vízbe.
Így mindegyik megmenekült.
Ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot, elég, hogyha valaki, akár a legkisebb is, vegye a bátorságát és elkezdje.
(Bruno Ferrero)

Reklámok

Aranyköpések – Könnyebb értékelni

Reggelente több mint egy órával korábban kelek, mint Peti, és ebből 30-40 percet a lakás ráncba szedésével töltök. Majd rendbeszedem magamat is, hogy ezután visszabújjak az ágyba, és cirógatással, kedves szavakkal ébresszem őt.
Egyik reggel, miután ecetgőzben úszva négykézláb kitakarítottam a WC-t és környékét, még kótyagosan ezekkel a szavakkal mondott jóreggelt:
– Hallottam reggel a spricnid hangját. Te egy hős vagy.
– Köszönöm!… – mondtam őszinte meghatottsággal. – Olyan jólesik, hogy nem veszed természetesnek, hanem értékelsz ilyen dolgokat, mint hogy kitakarítom a WC-t vagy elmosogatok…
– Persze, hogy értékelem. Könnyebb értékelni, mint mosogatni.

Ha úgy vesszük, rémes, hogy az embert milyen kevéssel ki lehet fizetni…

Viszont ha máshonnan nézzük, csodálatos, hogy az embert milyen kevéssel ki lehet fizetni!

Sok nőtől hallottam már – köztük az anyukámtól és az anyósomtól -, hogy a házimunkában az a legnagyobb átok, hogy az ember dolgozhat egész nap, megszakadhat bele, akkor sem lesz semmi látszatja, csak akkor, ha abbahagyja.

Persze nekem is ugyanolyan fontos az is, hogy Peti a bókok mellett be is segítsen (amit meg is tesz, hiszen például az idejét sem tudom, mikor fogtam utoljára porszívót a kezembe…), de a legnyűgösebb munkáknak is rögtön elveszi az élét, ha érzem, hogy őszinte megbecsülésben végzem, és nem marad titok, nem csak én tudom, hogy elvégeztem.

Álljunk meg egy pillanatra, és próbáljuk meg átgondolni, milyen dolgok vannak körülöttünk, amiket az emberek – a családtagjaink vagy idegenek – láthatatlanul végeznek! Ma is találtunk tiszta tányért a szekrényben? Portalan a szőnyeg? Még mindig látjuk magunkat a tükörben? Tiszta a járda? Kiürült a kuka? Az üzlet polcáról olyan finoman összehajtva vesszük le a holmikat, ahogy a szekrényünk polcáról soha? Újra ég a lámpa az utcasarkon?

Van, hogy nincs lehetőségünk megköszönni ezt, de akad, hogy igen. Ha nincs, akkor is igyekezzünk hálásak lenni ezekért a dolgokért, és legalább gondolatban küldeni néhány jó szót például annak az embernek, akire talán eddig csak egy szakadt, narancsruhás fickóként gondoltunk, aki nem vitte többre, most viszont megláttuk, milyen áldozatos munkát végez azért, hogy tisztább, élhetőbb helyen lakjunk. Ha pedig lehetőségünk van, fejezzük ki a hálánkat, megbecsülésünket, értékeljük a láthatatlan munkákat! Hiszen csodálatos, hogy az ember munkáját milyen kevéssel ki lehet fizetni.

Ti milyen láthatatlan munkát láttatok meg ma?

Aranyköpések – A cicás mászóka diadala

Peti mesélt nekem egy elgondolkodtató történetet az óvodás korából. Érdemes elolvasni, amennyire tudom, igyekszem az ő szavaival megosztani, és azt hiszem, különösebb kommentárt sem igényel majd.

Az óvodában az udvaron volt két mászóka, egy zsiráfos és egy cicás. A zsiráfos sokkal jobb volt, ezért a menők azt lefoglalták, a nem menők, azaz mi pedig a cicásra szorultunk. De tudod, mit csináltunk? Eldöntöttük, hogy a cicás mászóka egy klassz hely, és attól fogva szerettük.

A zsiráfon mindig hatalmas volt a tolongás, és ha valaki odament kuncsorogni, a menők esetleg megengedték, hogy fellépjen az első vagy a második fokra, de nem feljebb. A cicás mászókában meg tudod, mi volt a király? Hogy volt egy hatalmas gömb feje, amibe csak két ember tudott bemászni, és mi megbeszéltük, hogy aki a fejében van, aznap az a főnök. De nem úgy ám, mint a menőknél, hogy aki gyorsabban felmászott! Hanem minden nap megbeszéltük és váltogattuk, ki legyen a cica fejében.

Egy nap aztán valaki kiesett a menők csapatából, mert beteg volt és nem jött oviba, és engem hívtak, hogy átmehetek a zsiráfra, ha akarok. Én meg megmondtam, hogy a francokat megyek a zsiráfos mászókájukra, nekem a cicán tökéletesen jó. Látni kellett volna az arcukat. Egyszerűen nem értették.

Látod, mennyi mindent le lehet szűrni a gyerekek világából?

Aranyköpések – Dönts és állj ki mellette!

Viánál olvastam egy jó cikket az elfogadásról. Ebben Via leírja, hogy az elfogadás nem más, mint reálisan beismerni a jelenlegi helyzetünket, és elengedni az olyan hasztalan kérdéseket, mint “mi lett volna, ha…”, “bárcsak inkább…”, “nem kellett volna…”, “miért nem lehetett…”, stb.

Azt hiszem, Elizabeth Gilbert egyik könyvében olvastam, hogy az életünket mennyire nehezíti az, hogy az életünk meg nem valósult párhuzamos dimenziói, amiket az egyes döntéseinkkel kizártunk, a “mi lett volna, ha…”, “mi van, ha akkor másképp döntök…” típusú fantomok folyamatosan ott vannak körülöttünk, együttélünk velük – mert nem tudjuk elengedni őket.

Az esküvőszervezés során sok olyan kérdés volt, amikben döntenem kellett, és aztán elengedni azt a lehetőséget, amiről lemondtam – ami nem volt könnyű, mert folyamatosan ott mozgott bennem a kérdés: “nem lett volna jobb mégis…?”.

Peti egy ilyen alkalommal határozottan hozzám fordult, és azt mondta:

“Dönts valahogy és állj ki mellette – és akkor én is kiállok melletted!”

Nem könnyű kérés, kertelés nélküli és szigorú. De ha átgondolom azt, amit az elengedésről olvastam, megértem: a magunk el nem engedett fantomdimenzióit, “mi lett volna, ha…” forgatókönyveit sem könnyű cipelnünk, másokét pedig végképp nem jó magunkra venni.

Még nagyon sokat kell gyakorolnom az elengedést, de talán segít ez a gondolat, hogy nem valós lehetőségekbe, hanem fantomokba kapaszkodom, és azokat próbálom továbbhárítani, átterhelni másra, ahelyett, hogy valódi élményeket és lehetőségeket osztanék meg.

Ti hogyan gyakoroljátok az elengedést?

Aranyköpések – Mégsem félek

– Miért nem tekersz bátrabban? – bosszankodott miattam Peti, amikor közösen bicajoztunk.
– Tudod, amikor kicsi voltam, leestem a bicikliről és eltörtem a karom.
– Na és? Amikor kicsi voltam, leestem az ágyról és eltörtem a vállam. Mégsem félek lefeküdni esténként.

Nos, nem egyformák a képességeink az elengedésre, de ez elgondolkodtatott: vajon mennyi sérülést, félelmet, komplexust, tévhitet őrzünk magunkba temetve csak azért, mert nem tudunk megválni egy múltbéli eseménytől?

Aranyköpések – Addig én sminkelek

– Huhh, mindjárt indulnom kell! És még ki is kell sminkelnem magam!
– És ebédet is kell elraknod.
– Tényleg! Tudnál segíteni valamelyikben?
– Persze, kicsim. Te csak csomagold az ebédet, addig én sminkelek.

Egyszer olvastam egy szórakoztató használati utasítást nőknek férfiakhoz. Az egyik pontja ez volt: “A célzás nem működik. A burkolt utalás sem működik. Az egyértelmű utalás sem működik. Csak kérj!”

A fentiekhez hasonló szösszenetekkel szokott Peti rávezetni arra, hogy kérjek, és konkrétan kérjek. Nem azért, mert fennáll a veszély, hogy egy félreértés következtében még kisminkeli magát egy kapkodós reggelen. De praktikus rászoktatni magunkat az egyértelmű kommunikációra a burkolt célzások és homályos utalások helyett, amikből aztán akár tartalmi (nem is mondtad – de mondtam – de nem – de igen), akár formai (megkértelek – nem kértél – de mondtam, hogy meg kell csinálni – de nem mondtad, hogy nekem – hát minek mondtam volna, ha nem tőled várom – hát miért nem kérsz, ha tőlem várod) jellegű félreértések szülhetnek vitákat és sértődést.

Ti hogyan szoktatok kérni?

Aranyköpések – Soha ne ess pánikba!

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak című regénye szerint egy űrcsavargónak mindössze két szabályt kell betartania, hogy minden helyzetben boldoguljon:

  • Soha ne ess pánikba!
  • Mindig legyen nálad törölköző!

Peti esküvős szabályai (amiket egy hajnali, pánikhangulatú beszélgetés során fektetett le, amikor mintegy váratlanul arra ébredtem, hogy egy hónap múlva férjhez megyek):

  • Ne pánikolj!
  • Ne bánts!

Nem bonyolult szabályok, bár stresszhelyzetben nem könnyű betartani őket – pedig érdemes lenne, mert rengeteg problémát old meg, feszültséget űz el és galibát előz meg, ha eszerint az egyszerű életfilozófia szerint élünk.

Soha ne ess pánikba, ne bántsd azt, aki melletted áll, és esetleg legyen nálad egy törülköző – a többi dolog pedig majd elrendeződik!

Aranyköpések – Haragszol még?

20130713-223549.jpg
[Ne haragudj azért, amit éhesen mondtam!]

Néha éhesek vagyunk. Néha fáradtak vagyunk. Néha csak úgy nyűgösek vagyunk. És néha emiatt mondunk dolgokat, használunk hangsúlyokat, elsütünk tekinteteket.

A múlt héten a kedvessel pesztrák voltunk és belekóstoltunk a gyereknevelésbe. Az állandó szellemi, lelki leterheltség, a folyamatos figyelem és a kevés alvás megtette a hatását, és össze-összemordultunk. Öt percre becsülöm az átlagosan eltelt időt a bocsánatkérésig.

Egy jellemző párbeszéd köztünk:

– Haragszol még azért, amit mondtam?
– Dehogy. És te haragszol még azért, amit mondtam?
– Én már nem is emlékszem rá.

Néha nyűgösek vagyunk, néha mondunk dolgokat, ez van. Nem olyan nagy dolog – de bocsánatot kérni sem az.

Aranyköpések – Akárhogy öltöznek is

Aki ismeri az én Petimet, szívem választottját, az tudja, milyen diszkréten és csinosan öltözködő, fess fiú. Nem is csoda, hiszen az anyukája is egy mindig csinos és divatos, örökifjú nő, akinek egyébként nagy része volt a rút kiskacsából szép és elégedett nővé válásomban, és apukája is mindig fess, komoly férfi, sportos ingnél lezserebben nem nagyon látni.

Nemrégiben arról beszélgettünk, hogyan fogjuk fogadni, ha a majdani gyerekeink valami olyan vad, felháborító és ízlésficamos tini divattal állítanak haza, amit mai szemmel-ésszel még el sem tudunk képzelni.

Ez a drága ember pedig, akinek nem ok nélkül helyezem a kezébe az életem meg a leendő gyermekeim életét, ezt felelte:

“Nézd, amikor én kamasz voltam, az én apukám pedig vezető beosztásban dolgozott, minden alkalommal, amikor Pestre utazott tárgyalásra, elment a heavy metal szaküzletbe. Bement oda a jólfésült frizurájával, az öltönyével meg a nyakkendőjével, ahol a bőrszerkós, kigyúrt fickók már előre köszöntek neki, mert a törzsvásárlójuk volt, és hordta nekem haza a halálmetálos, koponyás pólókat. Én is ugyanígy fogom támogatni a gyerekeimet, akárhogy öltöznek is. Majd kinövik, ahogy én is kinőttem.”

♥ ♥ ♥

Az ég áldja őt is, meg a szüleit is, akik valószínűleg egyszer sem mondták azt neki, hogy “bezzeg az én időmben!”.

Aranyköpések – Van időnk beszélgetni

Tudom, hogy ma már írtam egy “Love Peti” bejegyzést, de ami a délelőtti bevásárlásunk során esett meg, azt egyszerűen meg kell osztanom, mert a pozitív gondolkodás mintapéldája.

A szombat délelőtti csúcsforgalomban mentünk bevásárolni. Az emberek megrakott bevásárló kocsikkal gördültek be a hosszú sorokba, csak két pénztár volt nyitva, és a pénztárosok lassan dolgoztak.
Láttuk, hogy nem fogunk egyhamar kikeveredni onnan, és mindenki arcán gyülekeztek a bosszúság és a türelmetlenség árnyékai.
Peti viszont derűsen hozzám fordult: – De jó, most legalább van időnk beszélgetni!

♥ ♥ ♥

Ezt a képet pedig egyébként is meg akartam osztani: