Boldogságterv #19 – Házasság és a varázsszavak

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

A február témája a házasság, a hónap első boldogságterv bejegyzésében pedig már írtam a kapcsolaton belüli kommunikácio 1×1-éről, a pozitivitásról. De ezen a héten eszembe jutott, hogy van egy ennél is elemibb kommunikációs szabály, amiről gyakran megfeledkezünk.

A varázsszavak

Egy gyereknek hamar megtanítjuk a legelemibb “varázsszavakat”, amikkel boldogulhat a világban, ezek pedig a kérem, a köszönöm és a sajnálom. De vajon alkalmazzuk-e ezeket az egyszerű és alapvető szavakat, kommunikációs eszközöket a házasságunkban, a párkapcsolatunkban?

Ahogy a Valentin-nap kapcsán már írtam róla, egy házasságban is nagyon fontos, sőt, még fontosabb, hogy ne hagyjuk elsikkadni az olyan dolgokat, mint az egymásra való odafigyelés, egymás megörvendeztetése, az apró ünnepnapok megélése. Hasonlóan fontos az, hogy éljünk az olyan elemi varázsszavakkal, mint a kérem, a köszönöm és a sajnálom.

Kérlek!

A húgom egyszer szóvátette a férjemnek, hogy milyen klassz, hogy már olyan régóta együtt vagyunk, hogy már megtanult alkalmazkodni ahhoz, hogy néha rettentő halkan beszélek, és már azt is hallja, amikor alig suttogok.
Amire a férjem azt felelte: – Ennél többről van szó. Nem azt hallom, amit suttog, hanem azt, amit gondol.

Ami néha igaz is – néha viszont nem. És ez így természetes: még a legolajozottabb, legösszeszokottabb kapcsolatban sem szabad azt feltételeznünk, hogy a társunk hallja minden gondolatunkat, és ha nem tesz meg valamit, amire vágyunk, azt csak undokságból, hanyagságból csinálja, azért, mert már nem szeret minket vagy nem figyel ránk.

Nem vagyunk gondolatolvasók – legalábbis nem mindig. Ha szeretnénk valamit, meg kell tanulni a célzások, utalások és a hallgatagon duzzogás helyett egyszerűen azt mondani: kérlek!

Köszönöm!

– Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám!
– A férjed vagyok. Ez a munkám.
– Köszönöm, hogy ilyen jól végzed a munkád.

Ez a párbeszéd nagyjából hetente le szokott játszódni köztünk ilyen vagy olyan formában. A gondolatolvasáshoz hasonlóan ugyanis azt sem szabad készpénznek venni, amit a társunk tesz értünk – akkor sem, ha egy rendes férjnek, feleségnek, barátnak, barátnőnek természetesen ez a feladata. Nem alapértelmezett ugyanis, hogy van egy rendes férjünk, feleségünk, barátunk, barátnőnk. Szerencsések vagyunk, hogy így van, és felelősek vagyunk azért, hogy így is maradjon.

Felelősek vagyunk azért, hogy ne két kötelességszerűen robotoló ember legyünk egymás mellett, hanem hogy a társunknak holnap, holnapután és húsz év múlva is ugyanúgy örömet okozzon az, hogy főzhet nekünk egy kávét, kiviheti a szemetet vagy segíthet beszedni a teregetést. Ez pedig igazán nem kerül sokba, csak egy-egy köszönömbe.

Sajnálom!

Legutóbb arról írtam, hogy bármilyen meglepő is, köztünk is szoktak lenni igazán nagy, csapkodós, sértegetős veszekedések, ha nem is túl gyakran. Ezek általában sértett, bosszúálló duzzogásba torkollanak, majd amikor a mosolyszünet és a nembeszélekveled hangulat már elviselhetetlen súllyal telepedik ránk, valakinek ki kell mondania a varázsszót: sajnálom.

Ez nem old meg egy csapásra mindent, de ha ki tudjuk mondani, hogy sajnálom (ha mást nem, akkor sajnálom azt a hangnemet, amit veled szemben használtam – ha a többi pontban kötjük is az ebet a karóhoz), már a legapróbb bocsánatkérés is egy egészen új szintre tudja emelni a kommunikációt és sokkal közelebb visz a megoldáshoz.

Ti használjátok a varázsszavakat a kapcsolatotokban?

Reklámok

Boldogságterv #18 – Házasság és Valentin-nap

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

A férjemmel már az esküvőnk előtt is többé-kevésbé bojkottáltuk a Valentin-napot, most pedig ifjú házasokként megint felmerült köztünk a téma, hogy mire is való a Valentin-nap, érdemes, nem érdemes, hogyan érdemes ünnepelni.

Kell ünnepelnie a házasoknak a Valentin-napot?

“Kell ünnepelnie a házasoknak a Valentin-napot?” – Ezt a kérdést tegnap tette fel nekem a férjem, az én válaszom pedig az volt rá, hogy egyrészt senkinek sem kell ünnepelnie a Valentin-napot – másrészt viszont semmiképp sem szabadna felhagyni az ünnepléssel csak azért, mert valaki házas… sőt.

Ahogy a tegnapi cikkemben is írtam, a szerelem nem olyasmi, ami egyszer megtörténik, piros plüss-szívek és bonbonok között, és aztán nincs vele már több teendő életünk végéig. Épp ellenkezőleg, a szerelem olyasmi, amit életünk végéig, minden nap ápolni, táplálni, építeni kell.

Éppen ezért, ha a Valentin-nap a szerelmesek ünnepe, a házasoknak méginkább ünnepelniük kellene, mint a randizóknak – hiszen ők már elköteleződtek a feladat mellett, hogy életük végéig fenn fogják tartani egymás közt a szerelmet, míg a randevúzók még csak mérlegelik, hogy megtalálták-e a megfelelő partnert az elköteleződésre.

Úgyhogy a válaszom a férjem kérdésére egészen pontosan ez volt: “senkinek nem kell ünnepelnie a Valentin-napot, és nekünk sem kell a Valentin-napot máshogy ünnepelnünk, mint eddig, de most, hogy házasok vagyunk, jobban kell ünnepelnünk”.

Aznap mindenki tud ünnepelni

Ahogy mondtam, jobbára bojkottáltuk a Valentin-napot, amióta csak együtt vagyunk, de azért egészen soha nem hagytuk elmenni magunk mellett. Nem csaptunk körülötte nagy felhajtást, de egy-egy apró figyelmességgel megemlékeztünk róla.

Úgyhogy tegnap hoztam is haza néhány szelet cukrászdai süteményt, de mire hazaértem velük este, már nem igazán kívántuk, hát áttoltuk az ünneplést ma reggelre, amikor az ebédlőasztalunk mellett, lustán és pizsamásan, a reggeli után osztoztunk meg egy szelet tortán.

Amikor egy ölelés kíséretében boldog Valentin-másnapot kívántam a férjemnek, a válasza az volt: “Az úgyis sokkal jobb. Aznap mindenki tud ünnepelni, de másnap már nem mindenki tud.”

És azt hiszem, ezzel dióhéjban össze is foglalta a Valentin-nap (és úgy általában minden ünnepnap) lényegét. Aznap, hivatalosan, nagy csinnadrattával mindenki meg tudja ünnepelni az ünnepet. Az igazán fontos viszont az, hogy egy másnapon vagy egy akármilyen hétköznapon is meg tudjuk-e tartani a szerelem ünnepét, a szeretet ünnepét, az anyák napját, az apák napját, a gyereknapot, a halottainkra emlékezés napját és a többi ünnepet.

Papucsok és mamuszok: férfiak és nők a háztartásban

A FlyLady vs. Cesar Millan cikkem kapcsán felvetődött a kommentek között sok érdekes gondolat a férfiak szerepéről a háztartásban. Már akkor tudtam, hogy erről szeretnék még bővebben írni, de a végső motivációt az adta meg, amikor meghallgattam Anne-Marie Slaughter TED beszédét a férfiak és nők közötti munkamegosztásról. Az előadás felhívja a figyelmet arra, hogy nem beszélhetünk a feminizmus, a női egyenjogúság valódi diadaláról addig, amíg csak azoknak a nőknek vívunk ki elismerést, akik klasszikusan férfias terepen próbálnak helytállni (mint például a cégek vagy országok vezetése), de nem állunk ki azért, hogy a klasszikusan női hivatásoknak (mint például az otthonteremtés vagy a gyereknevelés) megfelelő elismertséget harcoljunk ki, és olyan munkává léptessük elő, amit bárki büszkén végezhet akár főállásban is – férfiak és nők egyaránt.

A férjem egyik nagyon kedves aranyköpése jut eszembe erről.

Én: – Beszélgettem ma a munkahelyemen az egyik gazdával arról, hogy milyen sokat segítesz a háztartásban, és azt mondta, hogy jó nagy papucs lehetsz.
Peti: – Na várjunk csak, de ha én is ledolgozom a heti 40+ órámat és kiveszem a részem a háztartásból, meg te is ledolgozod a heti 40+ órádat és te is kiveszed a részed a háztartásból, akkor ha én papucs vagyok, te is az vagy!
Én: – Én is ezt mondtam neki, de azt mondta, a nők nem lehetnek papucsok, csak a férfiak.
Peti: – Akkor jól értem, hogy aki nem akar koszban élni, de a feleségét sem akarja kizsákmányolni, az papucs?
Én: – Aham. Papucs vagy.
Peti: – Oké, ezt bevállalom. De ragaszkodom hozzá, hogy ha én papucs vagyok, akkor te is. Ketten együtt pedig egy nagyon szép pár papucs vagyunk.

Nagyon büszke vagyok a férjemre, hogy ilyen karakánul vállalja, ha papucsnak bélyegzik, és nem vonja ki inkább magát macsó módon a háztartásbeli munkákból. De tegye mindeki a szívére a kezét, amikor felsóhajt és ezután vágyakozik: megteszünk mi, nők, mindent azért, hogy ezt a jellemvonást erősítsük a férfiakban? Ha egy kispapával találkozunk, aki főállásban otthon marad GYES-en, elismerő megjegyzéseket teszünk arról, milyen férfias dolog ez? Ha egy óvóbácsiról hallunk vagy urambocsá’ egy férfi-férfi pár által nevelt gyerekről, keblünkre öleljük a változó tendenciákat, vagy megkondul bennünk valami inkompetenciát, vagy rosszabb esetben aberrációt jelző vészharang? Ha megtudjuk, hogy egy fiú otthon sürög-forog az édesanyja körül, porszívózik és bugyikat tereget, megdobban a szívünk, hogy micsoda parti, vagy elfanyalodunk, hogy nézd csak, anyuci kicsi fia?

Nap mint nap lehetőséget kapunk arra, hogy a reakcióinkkal nyílt platformokon erősítsük vagy támadjuk azt a képet, amikor egy férfi nőies terepen próbál helytállni – más szóval, hogy a társadalom szemében növeljük vagy csökkentsük a klasszikusan női munka értékét.

2015/01/img_0844.png

De ugyanígy az otthonunkba is nap mint nap lehetőséget kapunk rá, hogy a hozzánk legközelebb állóknak (legyenek férfiak vagy nők, fiúk vagy lányok) meghozzuk a kedvét a házimunkához, vagy elvegyük tőle.

Ahogy a cikkem kommentjei között is írtam, a házimunka azért hálátlan terep, mert csak akkor látszik, ha nem végezzük el – ha elvégezzük, olyan láthatatlan, mintha magától történne. És nem árt észben tartani azt, hogy ez nem a férfiak érzéketlenségéből és vakságából fakad – a házimunka egyszerűen ilyen, különösen akkor, ha nem a mocsokból kell kivakarni a házat egy délután alatt, hanem folyamatos szinten tartást végzünk. Ha a férjünk végezne turbó-törlést a fürdőszobai tükrön minden nap (ahogy egyébként a férjem teszi a monitoron vagy a tévén), vagy törölne fel a mosógép mögötti sarokban, mi sem vennénk észre, akármeddig duzzogna is a másik és puffogna magában, hogy na tessék, még egy jó szót sem kapok, észre sem veszi, hogy mennyit dolgoztam! Nem, ez nem az egyik vagy a másik ember vaksága, nemtörődömsége, gonoszsága, a szeretetének a hiánya – a házimunka egyszerűen ilyen: ha jól végezzük, láthatatlan.

Ezt a jelenséget mi a férjemmel, Petivel úgy trükközzük ki, hogy a háztartásbeli feladatokat hőstetteknek minősítettük. Amikor csak lehetőségünk van rá (este, vagy ha összefutunk nap közben, vagy akár ha csak üzenetet küldünk egymásnak), elbüszkélkedünk vele, milyen hőstettet hajtottunk végre. És itt jön a trükkös rész: a másik nem azt feleli (vagy érzékelteti) erre válaszul, hogy “na, aztán oda ne rohanjak, hogy teljesen magadtól kivitted a szemetet”, vagy “remélem, azért kitüntetést nem vársz azért, hogy végre elmosogattál, miután három napja nincs egy tiszta tányérom”. Hanem úgy reagál rá, mintha egy valódi világrengető hőstettet jelentettünk volna be: “a mindenségit, szuper vagy, drágám, köszönöm, hogy ennyit dolgozol értünk!”…

Meglepő vagy sem: mi sem vagyunk a kapcsolatunk első percétől fogva ilyen “halál cuki páros” (köszönöm a jelzőt Adricának :)). Nagyon sokat torzsalkodtunk és marakodtunk és szenvedtünk mi is a házimunka miatt, mielőtt még átértékeltük volna a viszonyunkat a házimunkához.

Ahogy szintén írtam a kommentek között, a házimunka egy nagyon érzékeny pontja volt a felnőtté válásomnak. Rengeteg fantasztikus dolgot tanultam édesanyámtól, aki két diplomás mérnök volt, nagy koponya, örök gondolkodó – de a házimunka szeretete soha nem tartozott ezek közé. Amikor gyerek voltam, mindig csak azt hallottam, hogy az én munkám a tanulás, a házimunkával nem kell foglalkoznom, miközben néztem, ahogy szalad körülöttünk a ház és anyukám csak nyűglődik a házimunka terhe alatt. Aztán egyszer csak, amikor elértem a kamaszkort és “eladó sorba kerültem”, abból, hogy nem kell törődnöd a háztartással, mert az nem a te munkád, hirtelen ez lett: ennyi idősen már magadtól kellene észrevenned a munkát! Micsoda sokk volt ez a számomra: egyszerre éreztem igazságtalanságnak a dolgot, ugyanakkor állandóan a saját inkompetenciám, a saját hiányosságom terhe gyötört, mert folyamatosan azt éreztem, hogy valami baj van velem, hogy rossz vagyok, lusta és buta. Csak később, utólag jöttem rá, amikor már sikerült kikecmeregnem ebből a róka fogta csuka helyzetből, hogy hogyan is lehettem volna kompetens egy olyan terepen, ahol soha nem volt lehetőségem gyakorlatot szerezni, és motiváció helyett inkább elrettentést láttam magam előtt?

Ezért cserébe viszont mindig megdobban a szívem azokért, akiket lustának bélyegeznek a háztartásban (legyenek semmirekellő férfiak vagy dologtalan nőszemélyek), mert arra gondolok, hogy lehet, hogy egyszerűen hozzám hasonlóan soha nem kapták meg a megfelelő segítséget, hogy kibontakozzanak?

A gyerekek neveléséről olvastam azt az elgondolkodtató tényt, hogy minél idősebb egy gyermek, annál kevesebbet dicsérik a szülei. Amikor még csak pöttöm, minden gügyögése egy csoda, de minél nagyobb lesz, annál több lesz vele szemben az elvárás, a rosszallás, a követelés, a büntetés, a kritika, és annál kevesebb az ünneplés, az éljenzés.

Amikor Petinek és nekem szembe kellett néznünk azzal, hogy a házimunka szempontjából többé-kevésbé “kimaradt a gyerekkorom”, akkor (nem egészen tudatosan) úgy döntöttük, hogy ismét “gyerekcipőbe lépünk”, és azóta is egy kicsit gyerekek vagyunk a háztartásban – ha már nem is vagyunk olyan esetlenek, mint amikor (a FlyLady program kifejezésével élve) a BabyStepjeinket tettük, de legalábbis lélekben: gyermeki módon dicsekszünk a “hőstetteinkkel” és úgy dicsérjük egymást, mint a büszke szülő az első sársütijét elkészítő bébit a homokozóban.

Az életnek egyébként minden területén igyekszünk így bánni egymással: a kelleténél mindig egy kicsivel (vagy jóóó sokkal) több dicséretet, elismerést adva és kérve, olyan nyíltan beszélve egymással (csakis egymással), mint azok a bizonyos gyerekek, akik kikotyogják a szülők összes viselt dolgát az egész utcának, mert nem tudnak titkot tartani, és rengeteget mókázva.

Nekünk mindez bevált: ma már a háztartás egy izgalmas pontgyűjtögető játék, ami lépten-nyomon achievementeket, bónuszokat és plecsniket tartogat a számomra (például szállodába illően bevetett ágyat vagy összehajtogatott készítek oda magamnak “meglepetésül”), a legfontosabb napi rutinomat, a napi öt perc hot-spotozást, tűzoltó takarítást egy csilli-villi pontgyűjtő naptáron pipálom magamnak színes filccel, és folyamatos büszkélkedésre ad okot és minden nap dicséretet kapok érte – ha az önmagában rejlő jutalom nem volna elég.

Épp ezért én erre motiválok mindenkit: ha úgy érzitek, hogy a párotok nem vesz részt elégségesen a házimunkában, ne büntessétek és ne szidalmazzátok, hanem próbáljatok úgy gondolni rá, mint egy olyan gyerekre, akinek ezek az első BabyStepjei, mert lehet, hogy tényleg soha nem volt lehetősége megtanulni azokat a dolgokat, amiket nektek igen – mert mindannyiunknak voltak BabyStepjei, csak akik elég szerencsések, azoknak olyan régen, hogy már nem emlékeznek rájuk.

Emellett pedig ne feledkezzetek el a nagy képről sem: ha lehetőségetek van a férfiasságáról biztosítani egy férfit, aki női terepen próbálja ki magát, akkor ne fukarkodjatok az elismeréssel – legyünk azon, hogy menő legyen “papuccsá” válni!

Mostanság #3

Mostanság csak kapkodom a fejem, hogy mi minden történik körülöttem. Néha rajtakapom magam, hogy narrálom a saját mindennapjaimat, és az igazság az, hogy azt hiszem, éppen most készülök arra, hogy megfogalmazzam azt a “sikersztorit”, amit most élek. Nagyon hálás vagyok azért, hogy belevágtam az idei NaNoWriMo kihívásba, mert bár minden ellene szólt (azt hiszem, elég kevés az olyan ember, akinek az életében minden amellett szól, hogy pont most, pont ebben a novemberben nevezzen be a nagy kalandba), én ismét megtettem, és már most könnyebbnek érzem magam a tudattól, hogy ebben az alkalmatlan, sűrű időszakban is megtettem. Veterán nanósok szokták mondani, hogy annyi év után már nem is kételkednek benne, hogy sikeres be tudják vállalni a kihívást, hiszen tapasztalatból tudják, hogy képesek rá mindig és minden körülményben, és azt hiszem, most, hogy a szakdolgozatom leadása, az építkezés és a költözés mellett is belevágtam, én is egy hétmérföldes lépéssel közelebb kerültem ehhez az érzéshez.

Mostanság megint rákaptam a forrócsoki gyártására, és azt hiszem, ez már afféle NaNoWriMo tradíció lesz nálam, mert tavaly is a regényíró kihívás ideje alatt kezdtem meg a forrócsoki szezont. A forrócsoki receptemet egyébként a neten talált több receptből ollóztam össze és kísérleteztem ki mindaddig, amíg meg nem kaptam a lehető legegyszerűbb, leglustább receptet, amit akár egy főre is elkészíthetek. Ezt most megosztom veletek is.

Lusta forrócsoki

Hozzávalók:
1/4 tábla csokoládé (lehet kicsit több vagy kevesebb, ahogy a kockák kiadják – lehet fekete, fehér, tejcsoki vagy ízesített csokoládé is, én most a fehérért vagyok megveszve, de mindenki kísérletezze ki a maga kedvencét)
1 korty víz
1 pohár tej
1 ek cukor (fehér vagy barna, bár én a barnára esküszöm)

Elkészítés:
A csokoládékockákat egy 2,5-3 decis pohár vagy bögre aljába tördelem és ráöntök egy korty vizet, épp csak annyit, hogy ellepje. Mikrohullámú sütőbe teszem néhány percre, hogy egy kicsit megolvadjon a csokoládé a vízben, majd felöntöm tejjel és visszateszem a mikróba újabb néhány percre. A meleg csokis tejhez 1 ek barna cukrot adok és alaposan összekeverem, hogy a cukor és a félig olvadt csokoládé is egészen feloldódjon. Mmmm! Fogyasszátok egészséggel!

Mostanság az új bázisom a kanapé az új nappalinkban, mellette a pihe-puha szőnyeggel, ami pedig a kutya új bázisa – tökéletes helyzet.

Mostanság a kedvenc mondatom ez volt, amivel a férjem váratlanul hozzám fordult a Baumax sorai között bolyongva:
– Te! Olyan klassz csaj vagy. Nagyon szeretlek. Gyere hozzám feleségül!

(Megmondtam neki, hogy megtenném, ha nem lenne már egy szuper férjem.)

IMG_0739.JPG

[Egy kapcsolat olyan, mint egy ház. Ha kiég egy villanykörte, nem mész el venni egy új házat, hanem kicseréled a villanykörtét.]

Veletek mi a helyzet mostanság?

Mostanság #2

Mostanság teljesen alkalmatlannak érzem magam egy tartalmas cikk megírására – pedig a feljegyzéseim csak gyűlnek a filofaxom hátuljában –, az alkotó energiáim mintha a nulla felé konvergálnának, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt egy újabb just for fun mostanság-cikk megírására. 🙂

Ilyen semmire sem való, nyűgös napokon egyébként sokat szokott segíteni a kedélyállapotomon, ha a YouTube-on vagy a Tumblr-ön bakiparádékat és egyéb viccességeket böngészek, és ami azt illeti, már a tegnap hálás hétfőben is csak nagyon nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megosszam ezt az Amerika kapitányos csodát.

[“Chris Evans has been known to grab people’s left boob, so my question for both of you is have you ever had your left boob grabbed by Chris Evans?”]






Rajongói kérdés: – Chris Evans közismert arról, hogy megfogja más férfiak bal mellét. Szóval a kérdésem mindkettőtökhöz: veletek megtörtént már ez?
Sebastian: – Ó, igen. Veled még soha?
Anthony: – Hol a fenében hallotok ti ilyeneket?!
Rajongó: – Tumblr-ön.
Anthony: – Ki az a Tumblr, és miért engedi, hogy Chris Evans megfogja a mellét?! De mi ez egyáltalán? Egy furcsa ölelés, vagy mi?
Sebastian: – Így indul. Aztán [Chris] izgatott lesz és akkor… Akkor hátradobja a fejét, és… Mutatom lassítva. Te pedig, tudod, csak bámulsz rá…
Anthony: – Jó, de hogyan kerestek rá erre?! Mit írtok be a Google-be? Chris Evans… melleket… fogdos…? Hogyan találjátok meg az ilyesmit?
Rajongó: – Valaki feltett egy gifet.
Anthony: – Valaki feltett egy gimpet arról, hogy megfogják a mellét?!… Én ezt nem értem. Teljesen össze vagyok zavarodva…

Szóval, amellett, hogy az ilyesmi teljesen felvillanyoz, ez a gifset dióhéjban le is írja az átlagos szabadidős tevékenységemet egy esőnapon…

Emellett mostanság ismét éjjel-nappal Placebót hallgatok. (Az önműködő YouTube mix egy szuper fejlesztés.)

Az elmúlt időszakból a kedvenc impresszióm a férfiról, akit szeretek, a következő: ő az az ember, aki inkább a másik kapun megy ki az utcára, mert a kiskapu kilincse mellett a lábazaton ott ül egy csiga, amit ugyan megpróbált eltávolítani, de az nagyon ragaszkodott, ő pedig nem akart erőszakosan bánni vele.

Sokat gondolkodtam rajta, miért dobogtatja meg a szívemet újra és újra, amikor ilyesmin kapom. Arra jutottam, hogy egy ember erejét csak az mutatja meg jobban, mint hogy milyen erős azzal szemben, aki erős, hogy milyen gyengéd azzal szemben, aki gyenge. És valahányszor ehhez hasonló gesztust látok tőle, egyszerűen majd’ szétfeszít belülről az az érzés, hogy mennyire szeretem és mennyire biztonságban vagyok mellette.

Végezetül pedig az aktuális kedvenc idézetem a Bibliából, amit nemrégiben találtam:

“A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.”
‭(Példabeszédek‬ ‭15‬:‭15‬)

Veletek mi a helyzet mostanság?

Nem vagyok optimista, csak realista

Nick Vujicic: Élet korlátok nélkül c. könyvét olvasom épp (pityergős olvasmány, majd biztosan írok róla külön is, addig is elárasztom vele a Molyt), és azt hiszem, a könyvnek sikerült eldöntenie köztünk egy régi vitát a férjemmel.

Peti a legerőteljesebb pozitív erő az életemben, aki minden gödörből ki tud húzni, és minden szorult helyzetből megtalálja a kivezető utat, soha nem hagyja, hogy csüggedjek vagy a padlón kucorogva sajnáltassam magam. Ezért is bosszant fel mindig, ha makacsul ellenkezik, amikor optimistának nevezem. “Nem vagyok optimista, csak realista” – mondja mindig.

Számára az optimista, azt hiszem, egy lenvászon inges, mezítlábas, ködös tekintetű, fura fazont jelent, akinek semmi kapcsolata a valós világgal. Persze az is igaz, hogy azért akarom mindenképpen letörölni róla a realista jelzőt, mert az számomra pedig inkább pesszimistát jelent. Hiszen ha az ember hangot ad a hitének, hogy több lehetősége van az éltben, mint amennyi most látszik, az egyik tipikus mondat, amivel a bizakodást el szokás söpörni, a “pff, légy realista!”.

Nick Vujicic, a menthetetlen optimista, aki karok és lábak nélkül született, és mégis hihetetlenül felszabadult életet él és a világot járva előadásaival erre bíztat másokat is, így ír a realista hozzáállásról:

“Ne felejtsd el, hogy a bánat is szolgál valamilyen célt! Teljesen természetes, ha átéled ezt az érzelmet, de nem szabad hagynod, hogy éjjel-nappal uralja a gondolataidat. […]

Mivel én intenzív lelki életet élek, ilyen időkben a hitemhez fordulok. Ám (talán meglepő módon) a könyvelői jártasságom egy gyakorlatiasabb megközelítést is lehetővé tesz. Ha azt mondod, hogy nincs benned remény, akkor az azt jelenti, hogy úgy gondolod, annak az esélye, hogy bármi jó történhet még veled az életben: zéró.

Zéró? Azért ez elég durva, nem gondolod? A jobb napokba vetett hit azonban oly elvitathatatlan, hogy számomra sokkal valószínűtlenebbnek tűnik abban hinni, hogy a napjaid soha nem fognak jobbra fordulni.”

Egy gyors guglizással azért utánanéztem a pontos definíciónak, ami szerint a realista ember úgy fogadja el a valóságot, ahogy van, és nem táplál felőle illúziókat. – Csakhogy a valóság sokkal tágabb keretek közt mozoghat, mint azt egy leszegett fejű pesszimista látja. Így a pesszimista sem realista, ha a valóság egy részét, a jó kilátásokat és a szép reményeket tagadja.

Nick Vujicic például valóban nem volt realista, amikor kisgyerekként azért imádkozott, hogy egy reggel csodák csodájára ép testben, karokkal és lábakkal ébredjen. De azok is nagyot tévednek, akik azt mondják, hogy pff, légy realista, egy ilyen fickó sohasem fog úszni, szörfözni, golfozni vagy feleségül venni egy gyönyörű nőt. (Kattints, ha nem hiszed. :))

20140619-185030-67830801.jpg

[Nick Vujicic a Healthy Living magazinban – Forrás]

Szóval, legyen, elismerem – a realizmus nem maga az ördög, hanem egy semleges valami, és attól még, hogy a pesszimisták előszeretettel használják fegyverként, ugyanúgy lehet az optimisták eszköze is, hogy azt mondhassák: hé, légy realista! Ahogy rosszra, ugyanúgy jóra is fordulhatnak a dolgaid! (Amellett ha inkább az utóbbira gondolsz, növeled az esélyeidet, és addig is jobban elvagy a bőrödben.)

Vagy ahogy a férjem szokta mondani:

“Nem vagyok optimista, csak realista. Látom, milyen lehetőségek vannak előttem, és vannak közte jók is. Látom, mit tudok tenni, és megteszem, ahelyett, hogy nyavalyognék.”

Akkor is szeretlek, amikor nem tudok róla

20140309-095802.jpg

“A házasság többet jelent annál, hogy megtaláljuk a megfelelő embert. A házasság azt jelenti, hogy mi vagyunk a megfelelő ember.”

~.~.~

Tegnap este nagyon kimerült voltam, úgy dőltem be az ágyba, mint egy krumplis zsák, és mélyen aludtam hajnalig. – Én legalábbis így emlékeztem.
– Ne haragudj, hogy nem tudtál tőlem nyugodtan aludni az este. – Így fogadott Peti reggel, és nem igazán értettem.
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy folyamatosan tüsszögtem, és te folyton felébredtél.
– Biztos, hogy nem. Nem emlékszem ilyenre.
– Pedig biztos, hogy felébredtél. Én tüsszentettem. Te felnéztél. Én bocsánatot kértem. Te azt mondtad, semmi gond, megsimogattál, majd visszatetted a párnára a fejed, és aludtál tovább. És ezt egy csomószor eljátszottuk.
– Tényleg nem emlékszem… Nem voltam igazán magamnál. De azért… örülök, hogy akkor is ennyire szeretlek, amikor nem tudok róla.

Képzeld el, hogy nincs Mennyország

Kutakodtam a régi zenei kedvenceim között, és rátaláltam erre a Perfect Circle dalra, ami John Lennon legendás Imagine-jének a feldolgozása. (Az eredetit néhány magyar dalszöveg fordítással itt is megnézhetitek.)

A dal mondandójáról, és különösen erről a borongós feldolgozásról eszembe jutott valami, amit Peti a vallásokról mondott egyszer.

Tudod, mi bosszant a vallásokban? Az, hogy az emberek szükségét érzik, hogy különböző meséket találjanak ki, mert a józan észre nem hallgatnak, muszáj valamivel megetetni őket, aztán összevesznek azon, hogy melyik mese az igazság. Ahelyett, hogy őszintén megmondanák: gyerekek, fogalmunk sincs, mi van ezután a földi élet után. Lehet, hogy semmi, lehet, hogy csak ez van nekünk, hát mi lenne, ha egyszerűen csak békén hagynánk egymást?

Boldogan viselkedni nem könnyű

Az igazság az, hogy fáradt vagyok. Nem jó jel november előtt, de most, hogy Peti megsérült és ágyba kényszerült, több dolog marad rám. Még nőként is csak most érzem igazán azt, hogy a házimunkát csak akkor venni észre, ha nem csinálod – mert most látom csak, Peti mennyi mindennel könnyíti meg az életemet egyébként.

Szóval, fáradt vagyok, ha fáradt vagyok, akkor szomorú leszek és nyűgös, ha pedig így van, azt azon töltöm ki, aki a legkevésbé érdemli és aki a legközelebb van hozzám – Petin…

Egyik este a héten lefekvés előtt, a fürdőszobai tükörbe nézve negatív érzések hadaként szakadt rám a fáradtság – keserűség, harag, vádaskodás. Tudtam, hogy nem lenne fair mindezt Petire zúdítani (még ha a hangok a fejemben millió és egy indokot fel is tudtak hozni, hogy miért tudnám megszidni és felelősségre vonni), ezért nagy akaraterővel elhatároztam, hogy csak bebújok mellé az ágyba, kisírom magam, és megpróbálom kialudni az egészet másnapra.

Ehelyett az alábbi beszélgetés zajlott le köztünk:

– Kicsim, mi a baj? – kérdezte Peti.
– Semmi. Fáradt vagyok. És nyűgös.
– Tehetek érted valamit?
– Nem nagyon hiszem.
– Nem nagyon hiszed, vagy nem? Mert ha van valami, amit meg tudok tenni, csak szólj, és megteszem.
Nagy levegőt vettem.
– Nincs. Így is sokat teszel. Olyan büszke vagyok rád, hogy ennyit segítesz, és hogy ilyen vidáman viseled a bajodat. Nagyon jó ember vagy. Nem lehet könnyű neked, hiszen annyi minden nehezedik rád. Úgy örülök, hogy vagy nekem. Nagyon szeretlek.

Csak az első szavakat volt nehéz kimondani a duzzogás és a dorgálás helyett, utána már könnyen jöttek és nagyon jólestek. Végül könnyű szívvel és mosolyogva aludtam el.

Azért sikerült így a dolog, mert eszembe jutott egyik kedvenc gondoltam Gretchen Rubintól a Boldogságterv című könyvből:

“Félreértés, hogy a boldogtalanság önzetlen, a boldogság pedig önző. Boldogan viselkedni nagyobb önzetlenség. A rendíthetetlen jókedvhez energia, nagylelkűség és fegyelem kell, egy boldog ember mégis mindenkinek természetes. Senki sem vigyáz az érzéseire, senki nem próbál a kedvében járni. Önállónak tűnik; ő segít másokon. És mert a boldogság természetesnek látszik, az ilyen embernek általában nincs tekintélye. […] Ismerek néhányat a szerencsés kevesek közül, akik – mint az apám – eredendően vidám természetűnek látszanak. Azon töröm a fejem, vajon mekkora erőfeszítés kell ehhez.”

Petinek ez a tulajdonsága, a megrendíthetetlen derűje az egyik kedvencem benne, és aznap este, amikor nekem csak úgy kavargott a fejemben a sok gond és ború, miközben ő egész nap csak heverészett az ágyban és vidám mosollyal az arcán videojátékozott, eszembe jutott, vajon mekkora erejébe telhet, hogy lenyelje, hogy nem tud többet tenni, mint megkérdezni, hogy mit tehetek, de még csak egy pohár teáért sem mehet ki a kedvemért a konyhába, ahogy szokta, és ahelyett, hogy mindezt rám terhelné, veszi a fáradságot, hogy megkeresse a jó oldalát ennek az egésznek.

Ami azt illeti, tényleg nagyon szeretem, és tényleg nagyon nagyra értékelem őt. ♥

Aranyköpés és a tengeri csillagok

A nászutunk helyszíne felé tartva Petivel megálltunk egy autós pihenőnél. Az autóból kiszállva rögtön szemet szúrt, hogy milyen szemetes a parkoló. Úgyhogy mielőtt nekiálltunk volna bámészkodni, nyújtózni, hegyeket fényképezni, felkaptam a földről egy üres zacskót és egy üdítős üveget, és elsétáltam vele a szemetes konténerig.
Peti rögtön rámszólt: – Ennek mi értelme volt, kicsim? Ettől még ugyanolyan mocskos marad ez a hely.
Csak megvontam a vállam, nem volt kedvem vitatkozni.
De aztán Peti elgondolkodott egy pillanatra, és azt mondta: – Bár, igazad van. Ha minden ember csak annyit tenne, mint te, hogy két dolgot eltakarít valaki más után, nem lenne semmi gond ebben a világban.

A tavalyi Blog Action Day cikkemben már írtam róla, hogy az apró gesztusok, az apró jótettek milyen sokat számítanak akkor is, ha nem változtatjuk meg velük a világot.

A tengeri csillagok története jut eszembe erről, amit már számos verzióban hallottam illetve olvastam. Elhoztam nektek egyet (forrása itt).

A tengeri csillagok

Szörnyű vihar kerekedett a tenger felett. Jeges szél hasított végig a vízen, hatalmas hullámok keletkeztek, amelyek kalapácsütésszerű zajjal ütődtek neki a partnak. Úgy tűnt, mintha acéleke szántotta volna föl a tenger fenekét, összekaszabolva a tengerfenék kisebb lakóit, rákféléket, puhatestűeket, tíz méterre a tenger felszínétől.
Amikor a vihar – olyan gyorsan, mint ahogyan keletkezett – elmúlt, a tenger megnyugodott és visszahúzódott. A partot sár borította, amelyben ezernyi tengeri csillag vívta haláltusáját. Annyian voltak, hogy az egész tengerpart rózsaszínné változott.
Sok-sok ember futott a partra, hogy megnézze az eseményt. Forgatócsoportok is érkeztek, hogy lefilmezzék a tengeri csillagokat, amelyek szinte mozdulatlanul haldokoltak.
Az emberek között ott volt egy kisfiú is, aki – miközben apja kezét szorította – szomorúan nézte a kis tengeri csillagokat. Mindenki ott állt és nézett, senki nem tett semmit. A kisfiú hirtelen elengedte az apja kezét, levette a zokniját és a cipőjét és a vízpartra futott. Lehajolt és felmarkolt három csillagot, majd rohanvást a vízbe dobta őket. Ezt többször is megismételte.
Egy cementállványon álló férfi odakiáltott a kisfiúnak:
– Mit csinálsz te gyerek?
– Visszadobom a tengerbe a csillagokat. Ha nem tenném, elpusztulnának mind itt a parton. – válaszolta a gyerek anélkül, hogy abbahagyta volna az ide-oda futást.
– De több ezer tengeri csillagot úgysem tudsz megmenteni. Túl sok ez neked! – kiáltotta a férfi. – Ez a part rettentő hosszú! Nem tudod megváltoztatni a dolgokat!
A gyerek elmosolyodott, lehajolt egy újabb csillagért, s ahogy elhajította, be a tengerbe, így válaszolt:
– De ennek az egynek a sorsát itt biztosan megváltoztattam!
A férfi elgondolkodott egy pillanatra, aztán lehajolt, levette a zokniját és a cipőjét és lement a partra, ő is elkezdte összeszedni és visszadobálni a csillagokat a tengerbe. Rögtön utána lejött két lány is, így már négyen dobálták a csillagokat a vízbe. Néhány perccel később már ötvenen voltak, aztán százan, kétszázan, ezren, akik mind a csillagokat dobálták vissza a vízbe.
Így mindegyik megmenekült.
Ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot, elég, hogyha valaki, akár a legkisebb is, vegye a bátorságát és elkezdje.
(Bruno Ferrero)