A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.

A napokban volt egy lidércnyomásos éjszakám. (Via egyik blogbejegyzése alatt a kommentek közt szereztem anno tudomást róla, hogy ez egy létező és viszonylag gyakori jelenség: alvási paralízis vagy népi nevén lidércnyomás, ami ébredéskor vagy elalváskor jelentkezik, és az okozza, hogy az agy már vagy még éber, de a test még vagy már béna. Nem kellemes élmény: fizikailag kimerítő, emellett nagyon ijesztő átélni azt, hogy tudatában vagyok annak, hogy nem mozognak a végtagjaim, nem nyílik ki a szemem, és még a légzésem ritmusát sem tudom befolyásolni. És mint kiderült, jó beszélni róla, mert sokan nem is tudják, hogy ez a viszonylag gyakori és önmagában még egyáltalán nem veszélyes jelenség kínozza őket.) Ennek kapcsán kezdtem gondolkodni azon, hogy mennyire sajátos a viszonyom az alvással.

Gyerekként és fiatalként sokáig szorongásos rohamok törtek rám éjszakánként, a gyászfolyamataim pedig mindig rémálmokkal voltak tele – nagymamám halála után szomorúakat, nagypapám halála után erőszakosakat, anyukám halála után apokaliptikusakat álmodtam –, “békeidőben” pedig gyakran alvajárok, beszélek és mókás dolgokat művelek álmomban, valamint rengeteg kalandos álmom van, amikre nagyon gyakran és nagyon élénken és részletesen emlékszem.

Ti szoktatok emlékezni az álmaitokra?

Tévhit, hogy van, aki álmodik és van, aki nem. Mindenki álmodik – csak nem mindenki emlékszik rá, vagy nem egyforma gyakorisággal, részletességgel. Veletek mi a helyzet?