{Vigyázz! Kész! Posztolj} – Az én házam, az én harcom – Így készül az álomotthon

Elmondhatom magamról, hogy azon szerencsések közé tartozom, akik az eheti VKP témát, ami az álomotthonról szól, már az álomotthonukból írják.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Ha elmesélem, hogy egy újépítésű családi házban élek, gyakori reakció az, hogy “uhh, hát én bizony bele nem vágnék egy építkezésbe!”, amire a (valamelyest hatásvadász) válaszom az szokott lenni, hogy “azért azt a három hónapot, amíg felépült a ház, ki lehetett bírni”. (Ilyenkor szoktunk átmenni ötöslottó reklámba – “mennyi?!”.)

De nézzük is, mennyi is az annyi – mennyi időbe telt, hogy megszerezhessük az álomotthonunkat?

  • A kivitelezés az első kapavágástól a kulcsrakész otthonig és a beköltözésig – három hónap.
  • A ház tervezőjével és a kivitelezővel való tárgyalások kezdetétől az átadásig – egy év.
  • A hiteligénylés kezdetétől az engedélyeken és a papírmunkán át az utolsó adminisztratív és anyagi dolgok rendezéséig – másfél év.
  • Az álomotthonunk ötletének körvonalazásától kezdve a megvalósulásig – nagyjából öt év.
  • Az első itt töltött éjszakától addig, amíg az otthonunk ténylegesen a mi otthonunk lesz és már nem a bankszféránál lakunk albérletben – harminc év.

Természetesen az igazán égető az az időszak, amikor az ember már “fél lábon áll”, amikor már kész a vízió, de még késik vagy döcög a megvalósítás. Ez az időszak tud nagyon hosszúra nyúlni egy évekig tartó építkezés alatt, és ez az, ami akkora stresszt jelenthet, ami miatt sokan azt mondják, hogy inkább nem vágnának bele egy építkezésbe.

Amikor azon töprengtem, miről kellene írnom ebben a cikkben, megkérdeztem a férjemtől, hogy mit mondana annak, aki az álomotthonát szeretné megszerezni, a válasza ez volt: “generálkivitelező és egy jó műszaki ellenőr, ennyi az egész”.

Én viszont azt mondanám – bár ez a kettő, a jó tervezővel együtt valóban kulcstényezők voltak az ép eszünk megőrzésében –, hogy a legfontosabb, amivel tisztában kell lenni, amikor az ember álombéli álomotthonból valós otthont varázsol, hogy a realizálás folyamata nem más, mint egy hosszas, sokszereplős alkudozás folyamata.

Emlékszem az első találkozónkra a tervezőnkkel, aki elé letettük egy százhúsz négyzetméteres ház alaprajzát és azt mondtuk: ezt szeretnénk, hetven négyzetméteren, mert annyira lesz pénzünk. Megnézte a tervet, felvonta a szemöldökét, végigmért minket, megnézte ismét a tervet, és azt mondta: cipőkanállal, talán.

Az önrész előteremtése, a bankhitel, a tervezés, a kivitelezés mind-mind egy hosszú alkudozási folyamat volt, tele harcokkal és kompromisszumokkal. Lényegében minden tervünkre (legyen az anyagi vagy operatív), ilyesmi volt az első válasz: cipőkanállal, talán.

De a legfontosabb: hogyan nem öltük meg egymást és hogyan alkudtuk ki egyik kompromisszumot a másik után úgy, hogy az álomotthonunk még mindig az álomotthonunk maradt a végén?

Az én házam

Ismeritek ezt a viccet?
A kisfiú sírva megy haza az óvodából: – Anyu, a többiek Rambónak csúfolnak!
Az anyukája így vigasztalja: – Ó, kicsim! Holnap bemegyek és megbeszélem ezt az óvónénivel.
Mire a kisfiú büszkén felszegi a fejét: – Nem, anyu. Ez az én harcom.

Nos, az álomotthon megteremtése is ilyen: nemcsak egy olyan harc, amit magunknak kell megharcolnunk – de a magunk módján is.

Így építkeztünk mi:

  • Tudtuk, kik vagyunk és kik nem vagyunk. – Akár a ház elrendezéséről, felszereltségéről, akár az építkezés folyamatáról volt szó, szem előtt tartottuk, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk, és milyenek nem vagyunk. Például hiába van olyan, aki szívesen épít vagy újít fel egy házat a saját kezével és látja lustaságnak a kivitelezés teljes kiszervezését, mi tudtuk, hogy nemcsak hogy sok kedvünk, időnk vagy lehetőségünk nincs az építkezésben való részvételre, de nem is volna benne sok köszönet. Sem olcsó, sem könnyű nem volt minden esetben szem előtt tartani azt, hogy pusztán azért, mert “mióta világ a világ, így építenek házat az emberek”, ne ártsuk magunkat olyasmibe, ami nem a mi terepünk.
  • Tudtuk, mit akarunk. – Méghozzá elsősorban élményeket akartunk. Nem szobaszámokban, négyzetméterekben vagy falszínekben gondolkodtunk. Persze adott volt egy anyagi keret, de ha egy igen vagy nem, ez vagy az típusú döntést kellett meghoznunk, mindig igyekeztünk feltenni magunknak a kérdést, hogy mi az, mit át szeretnénk élni most, mi az, amit át szeretnénk élni a következő tíz, húsz, harminc évben? Sokmindenből kellett engednünk vagy faragnunk, de még egy egész helyiség elvesztése sem fájt igazán, ha tudtuk, hogy a módosított terv továbbra is megfelel annak, amire vágyunk, az elképzelt jövőnk továbbra is bele fog férni a keretbe – ha cipőkanállal is.
  • Felosztottuk a feladatokat. – Amit tudtunk, persze kiszerveztünk, a megmaradt feladatokat pedig, amiket semmiképp sem tudtunk volna kidelegálni senkire, egymás közt osztottuk föl. Például a férjem volt a felelős a stratégiai és a műszaki kérdésekért, én a külcsínért és a belbecsért, de a költözés megszervezéséért is.
  • Odafigyeltünk egymás igényeire. – Természetesen az, hogy külön-külön területekért feleltünk, nem azt jelentette, hogy nem beszélgettünk folyamatosan az igényeinkről, elképzeléseinkről, vágyainkról, és nem figyeltünk oda egymásra. Így fordulhatott elő az, hogy a villanykapcsolóink morbidul alacsonyan vannak, mert Peti nyomatékosan megkérte a villanyszerelőt, hogy figyeljen oda az “icike-picike felesége” igényeire, a falakat pedig Peti kedvenc színére festtettem.
  • Ez egy hosszú történet. – Ami azt illeti, az álomotthonunk még most, csaknem egy évvel a beköltözés után is helyenként nagyon üres, helyenként pedig olyan, mint egy bolhapiac, hiszen hiába a csilli-villi új ház, még mindig leginkább kopott, öregecske, örökölt holmikkal van berendezve (már ahol be van rendezve). De fontos szempont volt számunkra az, hogy a véges anyagi forrásainkat úgy osszuk be, hogy először azok a dolgok legyenek meg, amiket nehéz “apránként eggyel jobbra cserélni” az évek során – például a szigetelés vagy a fűtésrendszer. Minden másra, a berendezésre, a dekorációra, a csip-csup holmikra, de még a konyha felszerelésére is (még mindig nincs tűzhelyem) úgy gondoltunk, mint az elkövetkező hosszú-hosszú évek projektjére.
  • Nem tart örökké. – Sok stresszel, sok aggodalommal, sok morcogással, és nem hazudok, sok sírással is járt az az időszak, de mindig igyekeztünk szem előtt tartani, hogy egy átmeneti időszakot élünk meg, ami egy cél felé halad.
  • Ez a kettőnk ügye. – Ahogy az életünk többi dolgával kapcsolatban, az építkezés alatt is azon voltunk, hogy szem előtt tartsuk: ez a kettőnk ügye – nem másé, de nem is egyikünké vagy másikunké. Ez azt is jelenti, hogy csapatként igyekeztünk szembenézni az anyagi, gyakorlati és lelki nehézségekkel: nem egymással marakodva, hanem egymással összezárva és összetartva.

Így épült fel tehát a mi álomotthonunk.

A többiek írásait itt olvashatjátok:

Az én boldogságtervem – Szeptember: kezdés és újrakezdés #3

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Ha őszinte akarok lenni, az elmúlt hét nem volt lendületes, a kezdés és újrakezdés hangulatától átitatott, lelkesítő időszak. Esős volt, egy kicsit nyűgös, és nagyon egy helyben toporgós.

Aztán hét közben kaptam egy hírlevelet a Pinteresttől.

“Egy évvel ezelőtt világra jött a kisfiam.” – Írja a levélben Ben Silbermann. – “Az első napjától kezdve gyűjtöm azokat a mókás dolgokat, amiket majd együtt csinálhatunk, akár most rögtön, míg még kicsi, és később, amikor nagyobb lesz. Tudom, hogy sokan vagytok így. A Pinteresten gyűjtitek a kívánságlistátokat, a terveiteket a vakációhoz, ötleteket az álomotthonotokhoz, és más dolgokat, amiket most vagy a jövőben akartok megtenni.”

Nos, a hangulat nem mindig adott és az energia nem mindig elég arra, hogy a kezdés és az újrakezdés jegyében nekilóduljunk és megváltsuk a világot, megváltoztassuk az életünket. De addig is, amíg elvonulnak az esős, nyűgös napok, amikor legszívesebben csak bekucorodnánk a sarokba és nem csinálnánk semmi mást, mint bambulnánk és böködnénk a táblagépünket, ezt az időt is tudjuk a lehető leghasznosabban tölteni. Ha máshogy nem, a Pinterest előtt gubbasztva és gyűjtve az álmokat. Én most álomotthont tervezek, nyugalmas kuckókkal, barátságos konyhával, lélekemelő fürdőszobával, ihlető dolgozósarokkal, és valamikor a jövőben egy mosolygós gyerekszobával. Még nem látom pontosan, hogyan fog odáig vezetni az út, de addig is, amíg rájövünk, mi legyen a következő lépés, igyekszem életben tartani az álmot, ha mással nem, egy kis “böködéssel”.

Ti vezetitek valahol az álmaitok gyűjteményét?