Apró barátaink télen-nyáron: a kerti madarak

Annak, hogy télen vesszük birtokba az új házunkat és telkünket, több előnye is van. Például az, hogy nem kell rögtön nekiesni a kert rendbetételének, amikor még alig jutottunk lélegzethez az építkezés körüli teendők után. Télen ugyanis nem sok dolog van a kerttel – ott van viszont egy nagyon is élvezetes (szabadon választott) feladat: a madarak etetése.

Amit persze csak elkezdeni opcionális – ha már rászánta magát az ember, ki kell tartani egész télen, mert a madarak hűségesek hozzánk, nekünk is annak kell lennünk, ha nem akarunk több bajt okozni nekik, mint amennyi segítséget adunk. Nyáron egyébként lehet madáritató és madárfürdető a madáretetőnkből (ha alkalmas rá a kiképzése), és a házilag készült madáretetők képei között böngészve arra a tippre is ráakadtam, hogy tavasszal érdemes színes és puha fonaldarabokkal felöltenünk a téli madáretetőt, mert ezeket a madarak szívesen hordják el a fészkek készítéséhez. Így lényegében egész évben támogathatjuk ezeket a kis állatokat és cserébe élvezhetjük a társaságukat.

A madáretető beüzemelése egyébként pontosan úgy történt itthon, ahogy az tőlem és a hirtelen természetemtől elvárható: amikor Petivel fürdőszoba kellékeket vásároltunk az egyik barkács áruházban, megláttam, és azonnal kellett.

Azért gyűjtöttem egy halom inspirációt Pinteresten a házi (ideiglenes és hosszabb életű) madáretetők készítéséhez is:

IMG_0694.JPG

(A forrásokat itt találjátok a DIY ötleteket gyűjtő Pinterest táblámon.)

A vásárolt madáreledeles csomag összetételét átböngészve (amiben hálóba zárt magokat, magos pogácsát, faggyúgolyót és cinkegyertyát egyaránt csomagoltak) keresgélni kezdtem az interneten, és kiderült, hogy egyáltalán nem bonyolult előállítani azokat a madárkalácskákat, amiket elhelyezhetünk a madáretetőnkben, vagy amit önmagában fellógathatunk a fákra.

A recepthez mindössze ezek a hozzávalók kellenek:
3-4 rész madáreledel keverék (magvak, szárított gyümölcsök)
1 rész zsír (ami mézzel, szirupokkal is keverhető)

Ideiglenes formákba (papírpoharakba, tejesdobozokba) vagy a kiválasztott madáretető formákba (bögre, narancshéj, tökhéj, kókuszhéj, stb.) töltjük a magvakat és ha etető nélkül szeretnénk kifüggeszteni, akkor madzagot, zsineget is bújtatunk közéjük, rájuk öntjük a megolvasztott zsírt és hűvös helyre téve hagyjuk megdermedni.

Egyébként most, hogy egy gabona nagykereskedésben dolgozom, már azt is hozzá tudom tenni javaslatként, hogy érdemes hasonló helyeken próbálkozni napraforgó és más magvak vásárlásával. Nem biztos, hogy minden hozzánk hasonló kaliberű cég foglalkozik a kis vásárlók igényeivel, de ha sikerül egy ilyen céget találni (mint egyébként a miénk is, ami ugyanolyan figyelemmel fogadja azokat, akik több kamionnyi árut vásárolnak, és azokat is, akik csak egy fél vödörnyi magot vinnének a cinkéknek vagy a kacsáknak), akkor néhány száz forintból feltankolhatunk szárnyas barátainknak egy egész szezonra való eleséggel.

Én még csak egy nagyon kezdő madászelídítő vagyok, ha vannak még javaslataitok, kérlek, osszátok meg a hozzászólásokban!

Boldogságterv #6 – Az ima: az elme, a lélek és a test állapota

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az októberi témám a “spiritualitás a gyakorlatban”, pontosabban az ima, mint egy gyakorlatias spirituális tevékenység becsempészése a mindennapjaimba. A hit témakörét eredetileg az adventi időszakra tartogattam, de az ima kérdése két olvasmány nyomán is megihletett a közelmúltban, és más dolgok is közrejátszottak abban, hogy előre hozzam mostanra a témát.

Az ima, mint állapot

Emlékszem, hogy mennyire találónak tartottam Gretchen Rubin leírását arról, ahogy egy teendőktől zsúfolt nap után, amit szinte robotpilóta módban vezetett végig, a csendes lakásban este egyedül a folyosón egyszer csak hirtelen érzi, hogy “megérkezik a testébe” – mintha addig a teste és az elméje két külön úton járt volna, és csak akkor találtak volna egymásra, amikor a mindennapi teendőktől elszakadva akadt egy kis ideje magára figyelni, “egészben lenni“, jelen lenni.

Amikor imádkozom – amikor akár csak néhány pillanatra megállok hálát adni és összefoglalni a vágyaimat, a kéréseimet az elkövetkező órákra, napokra, hónapokra, évekre vonatkozóan, akár utazás közben, vagy munka közben megállva egy pillanatra –, én is érzem, hogy ez nemcsak egy gondolatsor, de az elmének, léleknek, testnek is egy bizonyos állapota is. Ilyenkor érzem, hogy a homlokom kisimul, a fejbőröm mintha könnyebb és puhább lenne, és akaratlanul is mélyebben, egyenletesebben lélegzem, mielőtt vagy miközben az ima első, formai bevezető szavait elmondom magamban. Ez arra emlékeztet, amikor a különböző tanfolyamokon a meditációba való elmélyülést tanultuk, és ez egy nagyon jó “tünetegyüttesnek” tűnik, mivel érinti az elmét, lelket, testet egyaránt, így elég az egyik elemre figyelnem – elmondanom az ima bevezető szavait vagy tudatosan ellazítani a homlokom, sóhajtani egy mélyet –, hogy a többi szinte ösztönösen következzen ezután.

Hálakövek

Hogy tovább erősítsem ezt a reflexet, rendeltem magamnak az internetről két gyönyörű hálakövet. (Sajnos még nem érkeztek meg.) A hálakő vagy imakő (angolul worry stone, azaz “aggódókő” vagy palmstone, azaz “marokkő”) arra szolgál, hogy részben a természetes forma és tapintás nyugtató hatásának, részben pedig a vele kialakított rituálénak köszönhetően segítsen elengedni a feszültséget (az aggodalmakat, ahogy az angol neve sejteti), és egy nyugodtabb tudatállapotba vezessen. Ezen kívül eszembe jutott még róla egy gyakorlat, amit a gyermekpszichológusomtól tanultam akkoriban, amikor pánikrohamok gyötörtek: válassz ki egy érdekes tárgyat, és vizsgáld meg minél alaposabban, minél inkább a részletekbe merülve. (Ez a gyakorlat segít lefoglalni az elmét, ami így az apró részletek alapos tanulmányozásával van elfoglalva a pánikroham továbbgörgetése helyett.) Ezért én olyan hálaköveket választottam, amik egyben izgalmas mintázatúak is.

Kutyásoknak, illetve bármilyen nyugodt természetű, kezes háziállattal rendelkezőknek egyébként a figyelmébe ajánlom, hogy mennyire remek “hálakövek” az állatok. Ha nem játszom Dióval, csak egyszerűen letelepszem mellé a földre és simogatom, megfigyelhetem, hogy mennyire jól működik ilyen szerepben is: a bundája tapintása, a testmelege, a lélegzetének természetes, lassú üteme tökéletesen alkalmas arra, hogy megnyugtasson és segítsen lehorgonyozni a jelen pillanatban, azon kívül minél tovább nézi az ember, annál több apró, érdekes részletet fedez fel benne – a bundája színének és állagának apró változásait, a helyenként kivillanó bőrfelületeket, a nedves orr fekete, erezett felületét, a szemet, a mancs kemény, szürke párnáit, stb. –, amik a végtelenségig le tudnák kötni egy csapongó elme figyelmét. Emellett egyszerűen fantasztikus, hogy egy állat milyen könnyedén és teljesen el tudja engedni a feszültséget és az aggodalmat, és milyen sokáig képes egyszerűen csak lenni, mindenféle nyüzsgés, tervezés, tépelődés nélkül, és ha sikerül vele együtt elmerülno ebben az egyszerű és hihetetlenül bölcs állapotban, az könnyedén megnyitja az utat a hétköznapi aggodalmaktól megfosztott ima előtt.

Ti milyen rituálékkal könnyítitek meg magatok számára az imát, a meditációt?

Pityergős reklám

Megígértem, hogy nem lesznek hozzáfűzés nélküli bejegyzések a blogon, és a crosspostolásra sem szeretnék rászokni, de tegnap rátaláltam Papp Gini blogján ezt a reklámot, és nem hogy meghatódtam, de taknyosra bőgtem magam minden alkalommal, amikor megnéztem, úgyhogy úgy döntöttem, ti is megérdemlitek ugyanezt.

Kutyák a macskák ellen – Nevess és tanulj!

Ígérem, hogy nem leszek mókás állatos videókat árasztó blog, de amellett, hogy nagyon jókat nevettem az alábbi videón, rengeteg megosztandó gondolatom is támadt tőle. Úgy gondolom, hogy nagyon sokat tanulhatunk abból, hogy az állatokat figyeljük.

Mit tanulhatunk a macskáktól?

Komolyan mondom, nézzétek meg azokat a macskákat! A kutyák nagyobbak és erősebbek náluk, és ami azt illeti, minden jel arra mutat, hogy jogosan akarják odébb hessegetni a macskákat. De a macskák, miután eldöntötték, hogy mi a tervük, hogy ez az ő helyük, ez nekik jár, borzasztó nehezen ingathatók meg. Nemcsak hogy nem futamodnak meg az első nehézségnél, de szinte nincs az a megfélemlítés vagy erőszak, amivel eltéríthetőek a terveiktől, és mindeközben még a sodrukból kihozni is roppant nehéz őket, hiszem szilárd meggyőződésük, hogy pontosan ott vannak, ahol lenniük kell.

Mi vajon így állunk ki a céljaink mellett, vagy a legelső alkalommal, amikor ránk vakkantanak, odébb somfordálunk?

Mit tanulhatunk a kutyáktól?

A legtöbb kutya, habár nem tud olyan határozottan és pofátlanul fellépni, mint a macskák, szelíden és állhatatosan visszatérnek újra és újra és újra. Ha az édesgetés nem működik, próbálkoznak hangoskodással, csellel, a szükséges mértékű erőszakkal, egészen addig, míg el nem érik a céljukat. Viszont addig is hajnaldóak átmenetileg beérni valami kevesebbel, megpihenni, és megtalálni a számításukat a második legjobb helyen is, amíg el nem jön az idő, hogy elérjék a végső célt.

Mi hajlandóak vagyunk nekifutni újra és újra és újra, keresve a különböző lehetőségeket? Figyelünk rá, hogy éljünk a második legjobb lehetőség adta előnyökkel is?

Mit tanulhatunk a végkifejletből?

Van olyan, hogy valaki győz és valaki veszít. De van olyan is, hogy ha úgy tetszik, mindenki veszít, hiszen senki nem kapta pontosan azt, amit eredetileg akart, de ha úgy tetszik, mindenki nyert. A kompromisszum, az osztozás, az alkalmazkodás arra vezethet, hogy nemcsak egy kényelmes helyünk van, de még törődő társaságunk is akad.

Mi ki tudunk lépni a fekete-fehér szituációkból, és beérni valamivel, ami nem felel meg száz százalékosan a terveknek – de lehet, hogy sokkal jobb?

Boldog születésnapot, Dió!

“Menjen haza és hagyja, hogy a kutyája megnyalja az arcát! A kutyanyál a leghatásosabb recept nélkül kapható antidepresszáns.”

Ma van a kiskutyánk, Dió első születésnapja. Gondoltam, ez alkalomból megemlékezek róla egy kicsit, hiszen annyi jót hoz az életembe. Arra késztet, hogy felkeljek és tegyem a dolgom akkor is, ha legszívesebben a fejemre húznám a takarót. Mindig ad okot a nevetésre. Mindig tud szeretetet adni, és fel is tudja ébreszteni bennem a szeretetet. Megmutatja, hogyan lehet a pillanatban élni. Megmutatja, hogyan lehet egyszerűen elengedni a rossz érzéseket és megnyugodni. Hogy hogyan lehet valaki boldog olyan egyszerű dolgoktól, mint a napfény, az önfeledt ugrándozás, vagy valaki közelsége, akiben megbízunk.

Köszönök neked mindent, Dió, legyél még sokáig velünk, és legyél ugyanolyan odaadó kis örömgombóc, amilyen életed első évében voltál!

20120902-080908.jpg