Boldogságterv #26 – Eső, gyökerek és a láthatatlan ok-okozat


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témája az, hogy megpróbáljam felfedezni Istent a világ apró részleteiben, rejtett szabályaiban.

Az eső

Az újévi Don’t Break the Chain fogadalmaim között szerepel, hogy minden nap 15 percet szánok magamra, arra, hogy feltöltődjek, hogy olyasmivel foglalkozzak, amit élvezek. Ezt a 15 percet sokmindenre szántam már: olvasásra, jógára, arcmasszázsra, arcpakolásra, a kutyával birkózásra, blooper videók böngészésére a YouTube-on – mikor mit éreztem olyasminek, ami igazán jót tenne a hangulatomnak. A héten aztán egyik nap, amikor odakint zuhogott az eső, eszembe jutott, hogy mennyire szeretem az esőt, és szánhatnám a napi 15 percemet arra, hogy egyszerűen csak ülök és hallgatom az esőt. Fogtam tehát egy széket és egy takarót, és kiköltöztem a teraszunkra – ami még teljesen új terep a számomra, azon kívül, hogy időnként kiteszem oda a ruhaszárítót, még nem kerültem vele közelebbi kapcsolatba. Tizenöt percen keresztül csak ültem a tető alatt, élveztem az eső kopogását, az esőillatot és a tájat. És arra gondoltam, milyen régóta nem csináltam már ilyet.

Gyerekkoromban a kedvenc helyem a hintám volt. A kert egy védett zugában állították fel, ahol szinte minden kíváncsi szem elől rejtve voltam, viszont tökéletes kilátásom nyílt a kertre és a naplementére. Volt, hogy órákon át csak ültem a hintán, elmerültem a ringatózó ütemben és a látványban, figyeltem a diófák leveleit, az eget, a felhőket, hallgattam a szelet, a madarakat. Különös, meditatív állapot volt ez, és sajnálom, hogy már nem szánok rá időt, hogy egyszerűen csak tétlenül és céltalanul figyeljem a világot magam körül. 

Hogyan működnek a dolgok?

Emlékszem, az agykontroll tanfolyamon az oktatónk mutatott nekünk egy képet a folyóparti fákról, amiknek a gyökere közül kimosta a víz a földet. Ekkor látszott, hogy azok a fák, amik látszólag messze álltak egymástól, teljesen elkülönülve, a felszín alatt összeérnek, szorosan összefonódnak. Azt mondta, ugyanígy van ez az emberi tudatokkal is, és bizonyos jelenségek azért működnek – még ha lehetetlennek is tűnnek –, mert az emberi tudat, az emberi lélek is messzebbre nyúlik, mint ahogy arról tudomásunk van a felszínt látva. 

Van egy furcsa jelenség, amit már régóta megfigyeltem a blogommal kapcsolatban. Ilyen egyszerű: ha foglalkozom vele, jobban működik. Persze természetes, hogy jobban működik akkor, ha több cikket osztok meg, ha reklámozom a bejegyzéseket Facebookon, stb. De a helyzet az, hogy azt figyeltem meg, hogy pusztán attól, ha többet gondolod rá, többet ötletelek, több vázlatot körmölök le, többször ellenőrzöm a statisztikát, már meglódul a nézettség – anélkül, hogy bármi látványosat, sőt, bármi láthatót tettem volna. Túl sokszor fordult már ez elő lanyhább, elhanyagoltabb időszakok után, hogy amint törődni kezdtem a bloggal, máris meglátszott a hatása az olvasottságban – még mielőtt a munkám hatása ténylegesen megjelent volna a blogon.

Miért? Hogyan? – Fogalmam sincs. De ahogy a múlt héten is írtam, egyszerűen nem hunyhatunk szemet afölött, hogy vannak olyan dolgok, amiknek a működését nem értjük, de attól még működnek.

A fiú és a Biblia

Nemrég vásároltam az interneten egy diák Bibliát, mert valahogy felbuzdult bennem az az érzés, hogy illene, hogy az otthonomban legyen egy Biblia. (Ami azt illeti, van egy, amit még kamasz koromban ajándékba kaptam, de az eszperantó nyelvű.) 

A héten aztán egyik nap, amikor egyedül utaztam a buszon, felszállt egy fiatalember, tőlem néhány sorra ült le, és a táskájából előhúzva olvasni kezdett egy ugyanolyan diák Bibliát, mint az én példányom. Igyekeztem nem illetlenül viselkedni, de valahogy nem tudtam levenni róla a szemem, mosolyt csalt az arcomra és nyugalmas, jó érzéssel töltött el, ahogy az arcát figyeltem, miközben elmerült a Biblia olvasásában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy magamban érte imádkozom – hogy azt kérem, találjon hasznos gondolatokat az olvasmányában, és találjon benne megnyugvást.

A felszín alatt összeérő gyökerekre gondoltam közben, és arra, hogy nem tudom, milyen kapcsolat van elme és elme, lélek és lélek között azon túl, amit definiálni és magyarázni tudunk, de valaminek csak lennie kell. 

“Egy kisgyermek helyében vagyunk, aki belép egy hatalmas könyvtárba, ami tele van különböző nyelvű könyvekkel. A gyerek tudja, hogy valakinek meg kellett írnia ezeket a könyveket. Nem tudja, hogyan. A gyermek halványan sejt valamilyen titokzatos rendet a könyvek elrendezésében, de nem tudja, hogy mi az. Nekem úgy tűnik, ez a hozzáállása akár a leginteligensebb embernek is Isten irányába.” (Albert Einstein)

Boldogságterv #24 – Húsvét, Einstein, Univerzum


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Igen, eltelt a hétvége úgy, hogy nem választottam témát az áprilisi boldogságtervemhez, de nem, nem feledkeztem el róla. A témaválasztásom azonban szorosan összefügg egy húsvéti élménnyel, így – ha már a hosszú hétvége úgyis tart még – áttoltam hétfőre az élmény és a belőle született téma megosztását. 

Nemrég a Habfürdő blogon olvastam Réka elmélkedését arról, mi számára a Húsvét, és mi nem az. Ebben a cikkében arról írt, hogy hiába a dekorálós, tavaszias, nyulas témák tömkelege, hiába akart így készülni az ünnepre, nem vitte rá a lélek, hiszen számára a Húsvét más, inkább “belső ünnep”. 

Hasonló otthontalanságot éltem meg én is a Húsvét körül, csakhogy számomra a Húsvét keresztény része ugyanúgy kicsit idegen, mint az ünnep “pogány fele”. 

Pénteken aztán bejött egy ügyfél az irodámba, és épp egy szalámis szendvics majszolása közben zavart meg – amin felzúdulva (bár nem igazán tudom, milyen jogon) számon kérte rajtam a vallásomat, és megdorgált, amiért nem tartom tiszteletben a Nagypénteket. És az egészben az zavart leginkább, hogy nem tudtam egy olyan válasszal előállni a faggatására, ami biztos tartást adott volna – nem tudtam előtte definiálni magam. 

Aki olvassa egy ideje már a blogot, az tudja, hogy a vallás, a hit, az ima, Isten egy olyan bumerángtéma nálam, ami minduntalan visszatér ilyen vagy olyan formában. És tudom, hogy nem volt még olyan régen, hogy egy egész hónapot szenteltem az ima tanulmányozásának, de igen, megint itt tartunk. 

A pénteki élményem nem hagyott nyugodni, ezért nekiláttam, és szívósan kutatni kezdtem a vallásokat, bevallottan olyan címkére vadászva, amit magamra aggathatok, és jobban mutat rajtam, mint a hitét nem nagyon tartó katolikus – mert van nekem hitem és tartom is… csak az nem katolikus. 

Végül rátaláltam Albert Einstein hitvallására, és úgy éreztem, felnyílt a szemem – gyerekkori és felnőttkori élményeim egyszerre kerültek a helyükre, mint egy varázsképen, amikor az ember hirtelen meglátja a lényeget. 

Herbert S. Goldstein rabbi 1929-ben táviratban kereste meg a nagy tudóst, ami így szólt: “Hisz ön Istenben? Stop. Válasz 50 szóig fizetve.” – Einstein pedig ezzel az üzenettel válaszolt: “Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik.” (Forrás: Wikidézet)

Mohón kutatni kezdtem ezen a szálon elindulva, és arra jutottam, hogy amennyire meg tudom ítélni, panteista vagyok – aki nem tagadja Isten létét, mint az ateisták, de tagadja Isten személyét, és Istent a világ harmóniájában, az eddig feltárt és még meg sem sejtett törvényszerűségekben látja, ami ott van a világ egységében, egészében. (Pán = egység, egész) 

Ezért hiszek például az imák teljesülésében anélkül, hogy Istenben hinnék (ahogy ezt már bevallottam a korábbi boldogságterv cikkeimben). Ezért csodáltam mindig messze jobban a természettudományokat, mint amennyire értettem hozzájuk. (Sokkal kevésbé értek a matematikához, fizikához, kémiához, csillagászathoz, mint azt az emberek gyakran feltételezik rólam, abból kiindulva, ahogy lelkesedem irántuk.) Ezért nem tudtam soha megbékélni a személyes Isten létével, de ezért nem adtam fel soha a keresését: mert hittem, hogy létezik, de minden zsigerem tagadta, hogy úgy létezik, ahogy azt annakidején tanultam. 

Úgyhogy arra jutottam, amíg helytállóbb dolgot nem találok, panteistaként fogom azonosítani magam, ha legközelebb valaki megkérdezi. 

Az áprilisi boldogságtervemet pedig – remélve, hogy időközben visszavonhatatlanul kitör a szépséges tavasz és ez is segíteni fogja az elhatározásomat – arra szánom, hogy kicsit átadjam magam ennek a régi-új felfedezésnek: hogy csodáljam kicsit a világ törvényszerű harmóniáját, megéljem az áhitatomat iránta, és ötleteket kapjak, mit jelent mindez számomra a mindennapokban.

Ti hogyan határozzátok meg Istent?