Kérj és megadatik – Az imáról

Emlékszem, nem sokkal az agykontroll tanfolyamom után beszélgettem egy nagyon kedves munkatársammal a tanfolyamon tanultakról, és meséltem neki a kívánságok erejéről. Ő hívő keresztény, így mondta, hogy ő inkább Istenhez szokott imádkozni. Hosszas beszélgetésünk végén arra jutottunk, hogy ha kihagyjuk a vallásvitát a dologból, és nem kezdünk el marakodni, hogy ki milyen, egyik oldalról sem igazán bizonyított vagy cáfolt elméletekkel (a vonzás törvénye, a gondolatok teremtő ereje, Isten kegyelme, stb.) próbálja kitölteni a hézagokat és megfejteni a dolog pontos működési hátterét, a dolog attól még ugyanaz: kérj és megadatik, egészen pontosan kérj, és hidd is el, hogy a kérésed célba ért és választ fogsz kapni rá, és akkor megadatik. (Olvastam egyszer egy gúnyos véleményt arról, hogy baromság ez az egész, este lefekvés előtt kértem, hogy mire felkelek, a tárcám legyen tele tízezresekkel, és nem lett. – Tedd a szíved a kezedre, barátom, tényleg hittél benne, hogy így lesz? Ugye, hogy nem.)

A vallásos munkatársam akkoriban leginkább azért imádkozott, hogy a közelgő átszervezések után is legyen munkája. Nagyon hosszan beszélgettünk a kérésről és az imáról, a hitről, hogy a kéréseink meghallgattatnak, és elmondta, hogy ő hisz benne, hogy Isten meghallgatja az imáit, én pedig azt, hogy ha hittel kért, akkor szerintem teljesen mindegy, kihez címezte vagy hogy én személy szerint hiszek-e abban, akinek címezte, szerintem is teljesülni fog a kérése. Egy órán belül megcsörrent a telefonja és felajánlottak neki egy állást egy másik osztályon.

Mostanában eléggé leszoktam a meditálásról, így a kérésekkel is hadilábon állok, mert meditáció közben szoktam megfogalmazni azokat. Egy hívő barátom tanácsát kértem, majd kibújt belőlem a kisördög és rögtön le is csaptam a hitvita lehetőségére, hogy a válaszában rejlő segítség helyett azon rágódjak, hol támadható az álláspontja.

Ha őszinte akarok lenni, az imádsággal azért is állok hadilábon (ahogy a vallással általában), mert bár vallásos oktatást kaptam, de vallásos nevelést nem, és így soha nem volt részem semmilyen vallásos élményben. Az ima számomra sosem volt más, mint egy reggel, este és étkezés előtt kötelezően elmormolt versike, nem pedig Istennel való kommunikáció, aminek a vallásos ismerőseim szerint állítólag lennie kell.

Mivel a meditációból is kikoptam mostanság, ezért arra gondoltam, csak úgy mókából feladom a hitvitámat, és teszek egy próbát az imádsággal, nem úgy, ahogy ismerem, hanem ahogy a hívő barátaim elbeszélései utalnak rá, és ahogy már nem is áll olyan távol attól a kívánság-gyakorlattól, amiben én is hinni tudok.

Mivel tudom, hogy mormon barátaim kifejezetten baráti kapcsolatot ápolnak Istennel, kíváncsiságból rákerestem az interneten, mi náluk az ima fogalma, milyen az ima formája.

Hogyan imádkozzunk a mormonok szerint:

  1. Szólítsuk meg Istent!
  2. Mondjunk köszönetet azért, amit eddig kaptunk!
  3. Mondjuk el a kérésünket, vagy kérdésünket, amivel hozzá fordulunk!
  4. Zárjuk az imát Jézus Krisztus nevében, és az “ámen” (“úgy legyen”) kifejezéssel, amely kifejezi, hogy valóban egyetértünk az ima tartalmával, komolyan gondoljuk azt.

Nem feltétlen akarja mindenki Istenhez címezni a kéréseit, kérdéseit, de úgy gondolom, a fenti forma bárkinek hasznos mankó lehet. Az ima ilyen formában valóban egy praktikus, személyes monológ: szólítsuk meg azt, akihez vagy amihez szavainkat címezzük és akitől vagy amitől válaszokat vagy segítséget várunk (legyen az a Jóisten, az Univerzum, az égi szellemek, őseink lelke, belső istenségünk, a tudatalattink, stb.), adjunk hálát (ami pozitív gondolatokat ébreszt és erős alapot ad szavainknak), fogalmazzuk meg, mit várunk, mint akarunk, és zárjuk gondolatainkat azzal a hittel, hogy szavaink célba értek és a hatásuk nem marad el.

Ami pedig a választ illeti… Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek c. könyve szerint, amit nemrég olvastam, az ima és a meditáció közötti alapvető különbség, hogy az imában megkérdezzük Istent, a meditációban pedig meghallgatjuk a válaszát. Kérésünkre, kérdésünkre a válasz érkezhet eseményként, lehetőségként, vagy ötletként, sugallatként, ami elcsendesedés közben, vagy teljesen váratlan időpontban (például mosogatás vagy kertészkedés közben) ér minket.

Te milyen formában fogalmazod meg kéréseid a felsőbb erő vagy erők felé?

Gondolat-nagytakarítás – Akarom, nem akarom

Először Bakos Kornél villámolvasás tanfolyamán, majd agykontroll tanfolyamon tanultam a gondolat-nagytakarítás módszeréről. A dolog lényege az, hogy fésüljük át és figyeljük tudatosan gondolatainkat, szavainkat, majd kitartóan gyomláljuk ki közülük azokat, amelyek gátolnak, mérgeznek, hátráltatnak, lehúznak, megkeserítenek minket.

Talán úgy tűnik, hogy ez csak fölösleges játék a megfogalmazással, pepecselés a szavakkal, de én úgy tapasztaltam, néha nem is tudjuk, mennyire mérgez minket egy gondolat, egészen addig, míg figyelmet nem fordítunk rá, hogy átformáljuk.

Lássunk két jellegzetes példát, amiken talán sikerül megmutatnom, hogy mennyire nem mindegy és valójában mennyire nem könnyű ez az apró átfogalmazás, mégis mennyire fontos.

Ez a két mérgező mondat és gondolat pedig a “kell” és a “nem tudom”.

Kell vagy akarom?

Túl sokszor érezzük azt, hogy valamit kell, muszáj, nincs más választásunk, mint megtenni. Pedig ha utánagondolunk, az esetek szinte száz százalékában van másik választásunk – csak nagyon könnyű dönteni az egyik és a másik lehetőség között, nagyon könnyű dönteni arról, hogy mit akarunk. Épp ezért hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy mi döntöttünk, és valójában pontosan azt csináljuk, amit akarunk. Kézenfekvőbb a körülmények áldozatának beállítani magunkat és panaszkodni. Pedig amint felhagyunk a panaszkodással, rögtön könnyebbé válik a teher, amit cipelünk. Mert az út, akármennyire is magunk választottuk, néha bizony göröngyös, sáros, iszapos, sziklás, meredek, cudar. De segít menni rajta előre, ha észben tartjuk, hogy mi választottuk, méghozzá azért, mert pontosan tudjuk, hová akarunk eljutni rajta.

Például.
Nem kell bemennem hétfőnként dolgozni. Be akarok menni hétfőnként dolgozni, mert szeretem, ha van pénzem megvenni dolgokat, amik kényelmesebbé teszik az életemet, és szívesebben választom ezt ahelyett, hogy mondjuk fognám a pereputtyomat és egy busszal nekiindulnék a világnak, hogy utcazenészként éljek.
Nem kell letennem a vizsgáimat. Le akarom tenni a vizsgáimat, hogy diplomát szerezzek.
Nem kell elmosogatnom este. El akarok mosogatni, mert jobban szeretek tiszta tányérból enni, és azt is szeretem, ha nem nől a fejemre a dolog, nem büdösödik a konyha és nem kell egy órán át a mosogató mellett állnom, hogy mindennel meglegyek.

Sorolhatnám még – de inkább soroljátok fel ti magatoknak, mi az, amiről eddig úgy éreztétek, kell, pedig valójában ti akarjátok!

Ha egy pontnál elértek oda, hogy nem kell, hanem akarom azért mert… mert… ömm…, és sehogy sem juttok dűlőre, akárhogy gondolkodtok is, akkor ideje elkezdeni megvizsgálni az alternatívákat.

Nem tudom vagy nem akarom?

A “kell” édes testvére a “nem tudom”, amit szintén a kelleténél többször használunk. A “nem tudom” egy remek kifogás arra, hogy miért is nem indulunk el egy göröngyös, sáros, cudar úton arra, amerre akarunk. A “nem vagyok képes rá” a valóságban gyakran inkább csak azt jelenti, hogy “nem vagyok képes rá egyedül”, vagy “nem tudom, hogyan kell”, vagy “félek tőle” – vagy egyszerűen csak “szeretném, de annyira azért mégsem akarom“.

Ha valamivel kapcsolatban úgy érzed, hogy nem tudod megtenni, egyszerűen nem vagy képes rá, csak mondd ki, határozottan: én ezt nem akarom és nem is fogom megtenni.

Két eshetőség van.

Előfordulhat, hogy rögtön megnyugszol a gondolattól. Jé, én ezt tényleg nem akarom. Remek. Akkor már csak azt kell megfogalmaznod, mi az, amit akarsz helyette?

Én például nemrég úgy éreztem, hogy képtelen vagyok a tavaszi-nyári időszakban egyszerre végigcsinálni a zárógyakorlatomat, a diplomaírást, a diplomavédést, az államvizsgát, az esküvőszervezést, mindezt persze a munka és az írás mellett. Amellett, hogy egyébként valószínűleg képes lennék rá, inkább átfogalmaztam a dolgot. Nem akarom mindezt egyszerre végigcsinálni. Nem akarom, hogy a stressz megkeserítse az esküvőmre való készülődést, amit csak egyszer élhetek át az életben (ha minden a tervek szerint alakul persze), nem akarom, hogy mindez az egészségem és a kapcsolatom rovására menjen. Hogy mit akarok helyette? Egy évvel halasztani a diplomaírást és az államvizsgázást. Helyt akarok állni a munkában, időben megcsinálni a zárógyakorlatot az óvodában, rendszeresen írni, boldog nyüzsgéssel tölteni az esküvői készülődést, és egy évvel később átvenni a diplomámat, amire már az asszonynevem lesz nyomtatva, amire titkon mindig is vágytam, mióta elsőéves egyetemistaként megismerkedtem a kedvesemmel.

A másik lehetőség az, hogy amint kimondod, hogy “én ezt nem akarom”, rögtön kényelmetlenül kezded magad érezni. Lehet, hogy azonnal felkiált benned egy riadt hangocska: “de, de, de, dehogynem akarom!”. Az is lehet, hogy arra gondolsz: oké, én ezt nem akarom, de kell. Az utóbbi esetben már tudod, hová kell visszalapoznod. Ami az első esetet illeti, ez remek dolog – de ettől még persze nem száll fel rögtön a köd, nem világosodsz meg azonnal, hogy mi is a teendőd pontosan. Az, ami miatt úgy érezted, hogy nem vagy képes rá, továbbra is ott fog állni az utadban, de már megvan benned az erő, hogy tudd, át akarsz jutni rajta, mert abba az irányba akarsz menni, csak még nem egészen találtad ki, hogyan. Nem baj. Kezdj el dolgozni rajta. Egyedül nem fog menni? Kérj segítséget. Képzetlen vagy? Keress egy tanfolyamot. Túl drága? Készíts költségvetést, mondj le dolgokról és/vagy keress több pénzt. Félsz? Lépj túl rajta. Nem érsz rá? Szakíts időt.

A világ nem lesz illatos és rózsaszínű attól, hogy tudod, mit akarsz. Az út, ami a célodhoz vezet, nem lesz simább. De könnyebb lesz elindulni és végigmenni rajta.

Fogalmazd át!

Remélem, sikerült megmutatnom, hogy ez tulajdonképpen csak játék a szavakkal – egy nagyon komoly, és nagyon nehéz játék a szavakkal.

Kezdd el játszani. Vedd észre, vagy gondold át és keresd szánt szándékkal, hogy milyen dolgokra mondod azt, hogy “kell” vagy “nem tudom”, és mondd ki helyettük, hogy “akarom” vagy “nem akarom”. Ha kell, mondd ki sokszor egymás után, egészen addig, míg legalább közel annyira bizonyos leszel abban, amit mondasz, mint amennyire bizonyosan érezted, hogy úgy mész hétfőnként dolgozni, mint akinek pisztolyt fognak a tarkójához, vagy hogyha az életed múlna rajta, akkor sem tudnád letenni a nyelvvizsgát.

Nos?

Mi az, amiről azt hitted, kell, de rájöttél, hogy akarod?
Mi az, amiről azt hitted, nem tudod, de rájöttél, hogy nem akarod? Mit akarsz helyette?
Ha mégis akarod, mi áll az utadban, és hogyan foghatnál neki, hogy legyőzd az akadályt?