Boldogságterv #26 – Eső, gyökerek és a láthatatlan ok-okozat


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témája az, hogy megpróbáljam felfedezni Istent a világ apró részleteiben, rejtett szabályaiban.

Az eső

Az újévi Don’t Break the Chain fogadalmaim között szerepel, hogy minden nap 15 percet szánok magamra, arra, hogy feltöltődjek, hogy olyasmivel foglalkozzak, amit élvezek. Ezt a 15 percet sokmindenre szántam már: olvasásra, jógára, arcmasszázsra, arcpakolásra, a kutyával birkózásra, blooper videók böngészésére a YouTube-on – mikor mit éreztem olyasminek, ami igazán jót tenne a hangulatomnak. A héten aztán egyik nap, amikor odakint zuhogott az eső, eszembe jutott, hogy mennyire szeretem az esőt, és szánhatnám a napi 15 percemet arra, hogy egyszerűen csak ülök és hallgatom az esőt. Fogtam tehát egy széket és egy takarót, és kiköltöztem a teraszunkra – ami még teljesen új terep a számomra, azon kívül, hogy időnként kiteszem oda a ruhaszárítót, még nem kerültem vele közelebbi kapcsolatba. Tizenöt percen keresztül csak ültem a tető alatt, élveztem az eső kopogását, az esőillatot és a tájat. És arra gondoltam, milyen régóta nem csináltam már ilyet.

Gyerekkoromban a kedvenc helyem a hintám volt. A kert egy védett zugában állították fel, ahol szinte minden kíváncsi szem elől rejtve voltam, viszont tökéletes kilátásom nyílt a kertre és a naplementére. Volt, hogy órákon át csak ültem a hintán, elmerültem a ringatózó ütemben és a látványban, figyeltem a diófák leveleit, az eget, a felhőket, hallgattam a szelet, a madarakat. Különös, meditatív állapot volt ez, és sajnálom, hogy már nem szánok rá időt, hogy egyszerűen csak tétlenül és céltalanul figyeljem a világot magam körül. 

Hogyan működnek a dolgok?

Emlékszem, az agykontroll tanfolyamon az oktatónk mutatott nekünk egy képet a folyóparti fákról, amiknek a gyökere közül kimosta a víz a földet. Ekkor látszott, hogy azok a fák, amik látszólag messze álltak egymástól, teljesen elkülönülve, a felszín alatt összeérnek, szorosan összefonódnak. Azt mondta, ugyanígy van ez az emberi tudatokkal is, és bizonyos jelenségek azért működnek – még ha lehetetlennek is tűnnek –, mert az emberi tudat, az emberi lélek is messzebbre nyúlik, mint ahogy arról tudomásunk van a felszínt látva. 

Van egy furcsa jelenség, amit már régóta megfigyeltem a blogommal kapcsolatban. Ilyen egyszerű: ha foglalkozom vele, jobban működik. Persze természetes, hogy jobban működik akkor, ha több cikket osztok meg, ha reklámozom a bejegyzéseket Facebookon, stb. De a helyzet az, hogy azt figyeltem meg, hogy pusztán attól, ha többet gondolod rá, többet ötletelek, több vázlatot körmölök le, többször ellenőrzöm a statisztikát, már meglódul a nézettség – anélkül, hogy bármi látványosat, sőt, bármi láthatót tettem volna. Túl sokszor fordult már ez elő lanyhább, elhanyagoltabb időszakok után, hogy amint törődni kezdtem a bloggal, máris meglátszott a hatása az olvasottságban – még mielőtt a munkám hatása ténylegesen megjelent volna a blogon.

Miért? Hogyan? – Fogalmam sincs. De ahogy a múlt héten is írtam, egyszerűen nem hunyhatunk szemet afölött, hogy vannak olyan dolgok, amiknek a működését nem értjük, de attól még működnek.

A fiú és a Biblia

Nemrég vásároltam az interneten egy diák Bibliát, mert valahogy felbuzdult bennem az az érzés, hogy illene, hogy az otthonomban legyen egy Biblia. (Ami azt illeti, van egy, amit még kamasz koromban ajándékba kaptam, de az eszperantó nyelvű.) 

A héten aztán egyik nap, amikor egyedül utaztam a buszon, felszállt egy fiatalember, tőlem néhány sorra ült le, és a táskájából előhúzva olvasni kezdett egy ugyanolyan diák Bibliát, mint az én példányom. Igyekeztem nem illetlenül viselkedni, de valahogy nem tudtam levenni róla a szemem, mosolyt csalt az arcomra és nyugalmas, jó érzéssel töltött el, ahogy az arcát figyeltem, miközben elmerült a Biblia olvasásában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy magamban érte imádkozom – hogy azt kérem, találjon hasznos gondolatokat az olvasmányában, és találjon benne megnyugvást.

A felszín alatt összeérő gyökerekre gondoltam közben, és arra, hogy nem tudom, milyen kapcsolat van elme és elme, lélek és lélek között azon túl, amit definiálni és magyarázni tudunk, de valaminek csak lennie kell. 

“Egy kisgyermek helyében vagyunk, aki belép egy hatalmas könyvtárba, ami tele van különböző nyelvű könyvekkel. A gyerek tudja, hogy valakinek meg kellett írnia ezeket a könyveket. Nem tudja, hogyan. A gyermek halványan sejt valamilyen titokzatos rendet a könyvek elrendezésében, de nem tudja, hogy mi az. Nekem úgy tűnik, ez a hozzáállása akár a leginteligensebb embernek is Isten irányába.” (Albert Einstein)

A stressz jótékony hatásai

Amikor meghallgattam a lenti TED beszédet a stressz jótékony hatásairól, az agykontroll tanfolyamról Dr. Kígyós Éva szavai jutottak eszembe, aki azt mondta, hogy tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a stressz egy civilizációs betegség. A stressz egy ősi, természetes dolog. A stressz az, ami segít a gazellának elmenekülni az oroszlán elől. Csakhogy a gazella tud valami fontosat, amit mi nem: miután a stresszhelyzet véget ér, le kell zuttyanni, fújni egyet, és elengedni a stresszt. Ezért nem pusztulnak el a gazellák szívrohamban amiatt, mert álmatlan éjszakákon át vergődve azon rágódnak, mi lett volna, ha nem jobbra, hanem balra térnek ki rohanás közben.

Kelly McGonigal pszichológus érdekes kutatásokról számol be beszédében, amik szerint valójában nem is a stressz veszélyes az egészségre – hanem a stressztől való félelem.

(A feliratot nem sikerült rábűvészkednem a videóra, de a honlapon megnyitva a szöveget angolul olvashatjátok – magyarul sajnos nem.)

A stresszre tekinthetünk úgy, mint egy aggasztó, káros állapotra, amely árt nekünk, és akárcsak a sugárzás, minél nagyobb dózisban kapjuk, annál nagyobb az esélye, hogy belehalunk. De tekinthetünk rá a testünk csodás igyekezeteként is, ahogy felpörgeti a szívünket, akárcsak egy jó testedzés, a tagjainkat erővel, az agyunkat oxigénnel pumpálja tele, hogy felvértezzen minket a kihívással szemben, ami előttünk áll. A stresszre és a stresszhelyzetekben termelt stresszhormonokra tekinthetünk keserű méregként, ami boldogtalan és zárkózott emberekké tesz minket. Azonba a stresszhelyzetek azok, amik arra késztetnek minket, hogy szociálisabbak legyünk, hogy másokhoz forduljunk, segítséget kérjünk, beszéljünk magunkról és a helyzetünkről, kapcsolatokat teremtsünk. A stresszhelyzetben termelődő hormon valójában ugyanaz az oxytocin, mint ami öleléskor is felszabadul a szervezetben.

A kutatások azt mutatják, hogy a stressz, különösen a nagyfokú stressz valóban növeli a halál kockázatát, de csakis akkor, ha negatívan viszonyulunk a stresszhez, és ha nem teremtünk szociális kapcsolatokat. Ha nem hisszük, hogy a stressz árt nekünk, hanem a természet adta segítőnkként gondolunk rá, és emellett ápoljuk a szociális kapcsolatainkat, segítséget kérünk és adunk, akkor az átélt stressz mértéke egyáltalán nem befolyásolja a halál kockázatát.

Az egészséges élet kulcsa tehát nem az, hogy kerüljük a stresszt, a stresszes munkákat, a stresszes szituációkat, a kockázatos, stresszes vállalkozásokat – hanem ez: legyünk hálásak a testünknek az egészséges működéséért stresszhelyzetben, osszuk meg a terheinket másokkal, és hagyjuk, hogy mások megosszák velünk az ő terheiket.

Te hogyan viszonyulsz a stresszhez?

Keresd a pirosat! – A figyelem irányítása

“Az ember sok mindent lát, de csak a számára fontos dolgokat veszi észre. Például, ha valaki elhatározza, hogy vesz egy Harley Davidson motort, akkor hirtelen az utcák megtelnek Harley Davidson motorokkal. Miért? A motorok ugyanúgy eddig is ott voltak, csak éppen nem figyeltek rájuk, nem vették őket észre. Azzal, hogy elhatároztuk, milyen motort veszünk, hirtelen fontosak lettek a Harley Davidsonok – ezért mindenütt nem csak látjuk, hanem észre is vesszük.”

A fenti idézetet Dr. Tóth András: Ősember a pénztárcámban c. könyvének bevezetőjében olvashatjuk. Az agykontroll tanfolyam egyik élménye jut eszembe, ami megmutatja ezt a jelenséget, és egy különleges velejáróját is.

A tanfolyamon, ahol egy nagy teremben sűrű sorokban ültünk, az oktató arra kért minket, nézzünk körül, és próbáljuk megszámolni, hány piros felsőt látunk magunk körül. A figyelmem kiéleződött, pásztáztam a sorokat, és csak úgy ugráltak elő a tömegből azok az emberek, a piros ruhások, akikre azelőtt egy pillanatnyi figyelmet sem fordítottam. Majd miután az oktatónk jelzett, hogy vége a feladatnak, megkérdete: na most anélkül, hogy újra körbepillantanánk, meg tudnánk mondani, hány olyan felső van a teremben, ami zöld? Zöld?! Meg mertem volna esküdni, hogy senki nem jött zöld felsőben erre a tanfolyamra, csak pirosban, vagy szürkében, feketében, hiszen minden más szín jelentéktelenné mosódott össze a szemem előtt, amikor a pirosat kerestem.

A piros felsők keresése egy ártalmatlan, apró és tudatos gyakorlat volt, de segített tudatába kerülni annak, hogyan dolgozik az agyunk: ha kiadunk neki egy feladatot (tudatosan vagy akaratlanul), arra koncentrál, a többi lehetőséget pedig hagyja elsikkadni. Ez különösen akkor veszélyes, ha a bosszankodást tűzzük elé feladatul, ha azt mondjuk neki, “én mindig csak veszítek”, “nekem nem jönnek össze a dolgok”, “én közepes tanuló vagyok”, “az életemet ebben a rohadt irodában töltöm”, “nálunk családi betegség a szívroham”, stb.

Írtam már arról, anyukám halála után hogyan változtatta meg szó szerint a körülöttem lévő világ színét borús feketéből derűs napsütésesre, a távolságtartó embereket parkban összebújó szerelmesekre az a puszta döntés, hogy mire fogok figyelni.

A mindennapokban a figyelem persze sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb dolog, mint hogy kiszűrjön minden mást. A boldogságra, sikerre való koncentrálás nem zárja ki automatikusan a bántást, az aggodalmat, a félelmet, a negatív gondolatokat – de segít a jó irányba húzni a dolgokat.

Kérj és megadatik – Az imáról

Emlékszem, nem sokkal az agykontroll tanfolyamom után beszélgettem egy nagyon kedves munkatársammal a tanfolyamon tanultakról, és meséltem neki a kívánságok erejéről. Ő hívő keresztény, így mondta, hogy ő inkább Istenhez szokott imádkozni. Hosszas beszélgetésünk végén arra jutottunk, hogy ha kihagyjuk a vallásvitát a dologból, és nem kezdünk el marakodni, hogy ki milyen, egyik oldalról sem igazán bizonyított vagy cáfolt elméletekkel (a vonzás törvénye, a gondolatok teremtő ereje, Isten kegyelme, stb.) próbálja kitölteni a hézagokat és megfejteni a dolog pontos működési hátterét, a dolog attól még ugyanaz: kérj és megadatik, egészen pontosan kérj, és hidd is el, hogy a kérésed célba ért és választ fogsz kapni rá, és akkor megadatik. (Olvastam egyszer egy gúnyos véleményt arról, hogy baromság ez az egész, este lefekvés előtt kértem, hogy mire felkelek, a tárcám legyen tele tízezresekkel, és nem lett. – Tedd a szíved a kezedre, barátom, tényleg hittél benne, hogy így lesz? Ugye, hogy nem.)

A vallásos munkatársam akkoriban leginkább azért imádkozott, hogy a közelgő átszervezések után is legyen munkája. Nagyon hosszan beszélgettünk a kérésről és az imáról, a hitről, hogy a kéréseink meghallgattatnak, és elmondta, hogy ő hisz benne, hogy Isten meghallgatja az imáit, én pedig azt, hogy ha hittel kért, akkor szerintem teljesen mindegy, kihez címezte vagy hogy én személy szerint hiszek-e abban, akinek címezte, szerintem is teljesülni fog a kérése. Egy órán belül megcsörrent a telefonja és felajánlottak neki egy állást egy másik osztályon.

Mostanában eléggé leszoktam a meditálásról, így a kérésekkel is hadilábon állok, mert meditáció közben szoktam megfogalmazni azokat. Egy hívő barátom tanácsát kértem, majd kibújt belőlem a kisördög és rögtön le is csaptam a hitvita lehetőségére, hogy a válaszában rejlő segítség helyett azon rágódjak, hol támadható az álláspontja.

Ha őszinte akarok lenni, az imádsággal azért is állok hadilábon (ahogy a vallással általában), mert bár vallásos oktatást kaptam, de vallásos nevelést nem, és így soha nem volt részem semmilyen vallásos élményben. Az ima számomra sosem volt más, mint egy reggel, este és étkezés előtt kötelezően elmormolt versike, nem pedig Istennel való kommunikáció, aminek a vallásos ismerőseim szerint állítólag lennie kell.

Mivel a meditációból is kikoptam mostanság, ezért arra gondoltam, csak úgy mókából feladom a hitvitámat, és teszek egy próbát az imádsággal, nem úgy, ahogy ismerem, hanem ahogy a hívő barátaim elbeszélései utalnak rá, és ahogy már nem is áll olyan távol attól a kívánság-gyakorlattól, amiben én is hinni tudok.

Mivel tudom, hogy mormon barátaim kifejezetten baráti kapcsolatot ápolnak Istennel, kíváncsiságból rákerestem az interneten, mi náluk az ima fogalma, milyen az ima formája.

Hogyan imádkozzunk a mormonok szerint:

  1. Szólítsuk meg Istent!
  2. Mondjunk köszönetet azért, amit eddig kaptunk!
  3. Mondjuk el a kérésünket, vagy kérdésünket, amivel hozzá fordulunk!
  4. Zárjuk az imát Jézus Krisztus nevében, és az “ámen” (“úgy legyen”) kifejezéssel, amely kifejezi, hogy valóban egyetértünk az ima tartalmával, komolyan gondoljuk azt.

Nem feltétlen akarja mindenki Istenhez címezni a kéréseit, kérdéseit, de úgy gondolom, a fenti forma bárkinek hasznos mankó lehet. Az ima ilyen formában valóban egy praktikus, személyes monológ: szólítsuk meg azt, akihez vagy amihez szavainkat címezzük és akitől vagy amitől válaszokat vagy segítséget várunk (legyen az a Jóisten, az Univerzum, az égi szellemek, őseink lelke, belső istenségünk, a tudatalattink, stb.), adjunk hálát (ami pozitív gondolatokat ébreszt és erős alapot ad szavainknak), fogalmazzuk meg, mit várunk, mint akarunk, és zárjuk gondolatainkat azzal a hittel, hogy szavaink célba értek és a hatásuk nem marad el.

Ami pedig a választ illeti… Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek c. könyve szerint, amit nemrég olvastam, az ima és a meditáció közötti alapvető különbség, hogy az imában megkérdezzük Istent, a meditációban pedig meghallgatjuk a válaszát. Kérésünkre, kérdésünkre a válasz érkezhet eseményként, lehetőségként, vagy ötletként, sugallatként, ami elcsendesedés közben, vagy teljesen váratlan időpontban (például mosogatás vagy kertészkedés közben) ér minket.

Te milyen formában fogalmazod meg kéréseid a felsőbb erő vagy erők felé?

Gondoljunk egymásra

“Úgy döntöttem, hogy mostantól kapsz tőlem napi 1-2 szem- és léleknyugtató képet nézegetési-relaxációs célzattal.” – Ezt az e-mailt kaptam a hét elején a húgomtól Angliából, amiért (és a léleknyugtató képekért) azóta is hálás vagyok.

Azon kívül, ez az apró gesztus, az, ahogy eltökélte, hogy minden nap gondolni fog rám, a lelki békémre, és ezt ki is fejezi felém, eszembe juttatott valamit.

Agykontroll tanfolyamon találkoztam ezzel a gondolattal: ahogy a látszólag különálló fák gyökerei összefonódnak a föld alatt, úgy kapcsolódnak egymáshoz a látszólag különálló emberek elméi is.

Nos, én magam a kollektív tudatot elég megfoghatatlan dolognak tartom, mert még nem volt vele kapcsolatos személyes élményem. Mégis, ha valaki azt mondja, pozitív gondolatokat küld nekem, gondol rám, vagy imádkozik értem, az sokat jelent a számomra.

Az apró tettekről és arról, hogy egy jó cselekedet sosem lehet elég apró ahhoz, hogy ne legyen érdemes megtenni, már írtam. De a cselekedetek mellett én azt sem tartom lényegtelennek vagy üres frázisnak, ha egyszerűen gondolunk valakire, vagy imádkozunk érte, hitünktől függően.

Küldjetek ti is valakinek egy képzeletbeli ölelést, egy kis virtuális erőt, egy pozitív gondolatot! (Ha más nem jut eszetekbe, küldjetek nekem, elkél.)

Gondolat-nagytakarítás – Akarom, nem akarom

Először Bakos Kornél villámolvasás tanfolyamán, majd agykontroll tanfolyamon tanultam a gondolat-nagytakarítás módszeréről. A dolog lényege az, hogy fésüljük át és figyeljük tudatosan gondolatainkat, szavainkat, majd kitartóan gyomláljuk ki közülük azokat, amelyek gátolnak, mérgeznek, hátráltatnak, lehúznak, megkeserítenek minket.

Talán úgy tűnik, hogy ez csak fölösleges játék a megfogalmazással, pepecselés a szavakkal, de én úgy tapasztaltam, néha nem is tudjuk, mennyire mérgez minket egy gondolat, egészen addig, míg figyelmet nem fordítunk rá, hogy átformáljuk.

Lássunk két jellegzetes példát, amiken talán sikerül megmutatnom, hogy mennyire nem mindegy és valójában mennyire nem könnyű ez az apró átfogalmazás, mégis mennyire fontos.

Ez a két mérgező mondat és gondolat pedig a “kell” és a “nem tudom”.

Kell vagy akarom?

Túl sokszor érezzük azt, hogy valamit kell, muszáj, nincs más választásunk, mint megtenni. Pedig ha utánagondolunk, az esetek szinte száz százalékában van másik választásunk – csak nagyon könnyű dönteni az egyik és a másik lehetőség között, nagyon könnyű dönteni arról, hogy mit akarunk. Épp ezért hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy mi döntöttünk, és valójában pontosan azt csináljuk, amit akarunk. Kézenfekvőbb a körülmények áldozatának beállítani magunkat és panaszkodni. Pedig amint felhagyunk a panaszkodással, rögtön könnyebbé válik a teher, amit cipelünk. Mert az út, akármennyire is magunk választottuk, néha bizony göröngyös, sáros, iszapos, sziklás, meredek, cudar. De segít menni rajta előre, ha észben tartjuk, hogy mi választottuk, méghozzá azért, mert pontosan tudjuk, hová akarunk eljutni rajta.

Például.
Nem kell bemennem hétfőnként dolgozni. Be akarok menni hétfőnként dolgozni, mert szeretem, ha van pénzem megvenni dolgokat, amik kényelmesebbé teszik az életemet, és szívesebben választom ezt ahelyett, hogy mondjuk fognám a pereputtyomat és egy busszal nekiindulnék a világnak, hogy utcazenészként éljek.
Nem kell letennem a vizsgáimat. Le akarom tenni a vizsgáimat, hogy diplomát szerezzek.
Nem kell elmosogatnom este. El akarok mosogatni, mert jobban szeretek tiszta tányérból enni, és azt is szeretem, ha nem nől a fejemre a dolog, nem büdösödik a konyha és nem kell egy órán át a mosogató mellett állnom, hogy mindennel meglegyek.

Sorolhatnám még – de inkább soroljátok fel ti magatoknak, mi az, amiről eddig úgy éreztétek, kell, pedig valójában ti akarjátok!

Ha egy pontnál elértek oda, hogy nem kell, hanem akarom azért mert… mert… ömm…, és sehogy sem juttok dűlőre, akárhogy gondolkodtok is, akkor ideje elkezdeni megvizsgálni az alternatívákat.

Nem tudom vagy nem akarom?

A “kell” édes testvére a “nem tudom”, amit szintén a kelleténél többször használunk. A “nem tudom” egy remek kifogás arra, hogy miért is nem indulunk el egy göröngyös, sáros, cudar úton arra, amerre akarunk. A “nem vagyok képes rá” a valóságban gyakran inkább csak azt jelenti, hogy “nem vagyok képes rá egyedül”, vagy “nem tudom, hogyan kell”, vagy “félek tőle” – vagy egyszerűen csak “szeretném, de annyira azért mégsem akarom“.

Ha valamivel kapcsolatban úgy érzed, hogy nem tudod megtenni, egyszerűen nem vagy képes rá, csak mondd ki, határozottan: én ezt nem akarom és nem is fogom megtenni.

Két eshetőség van.

Előfordulhat, hogy rögtön megnyugszol a gondolattól. Jé, én ezt tényleg nem akarom. Remek. Akkor már csak azt kell megfogalmaznod, mi az, amit akarsz helyette?

Én például nemrég úgy éreztem, hogy képtelen vagyok a tavaszi-nyári időszakban egyszerre végigcsinálni a zárógyakorlatomat, a diplomaírást, a diplomavédést, az államvizsgát, az esküvőszervezést, mindezt persze a munka és az írás mellett. Amellett, hogy egyébként valószínűleg képes lennék rá, inkább átfogalmaztam a dolgot. Nem akarom mindezt egyszerre végigcsinálni. Nem akarom, hogy a stressz megkeserítse az esküvőmre való készülődést, amit csak egyszer élhetek át az életben (ha minden a tervek szerint alakul persze), nem akarom, hogy mindez az egészségem és a kapcsolatom rovására menjen. Hogy mit akarok helyette? Egy évvel halasztani a diplomaírást és az államvizsgázást. Helyt akarok állni a munkában, időben megcsinálni a zárógyakorlatot az óvodában, rendszeresen írni, boldog nyüzsgéssel tölteni az esküvői készülődést, és egy évvel később átvenni a diplomámat, amire már az asszonynevem lesz nyomtatva, amire titkon mindig is vágytam, mióta elsőéves egyetemistaként megismerkedtem a kedvesemmel.

A másik lehetőség az, hogy amint kimondod, hogy “én ezt nem akarom”, rögtön kényelmetlenül kezded magad érezni. Lehet, hogy azonnal felkiált benned egy riadt hangocska: “de, de, de, dehogynem akarom!”. Az is lehet, hogy arra gondolsz: oké, én ezt nem akarom, de kell. Az utóbbi esetben már tudod, hová kell visszalapoznod. Ami az első esetet illeti, ez remek dolog – de ettől még persze nem száll fel rögtön a köd, nem világosodsz meg azonnal, hogy mi is a teendőd pontosan. Az, ami miatt úgy érezted, hogy nem vagy képes rá, továbbra is ott fog állni az utadban, de már megvan benned az erő, hogy tudd, át akarsz jutni rajta, mert abba az irányba akarsz menni, csak még nem egészen találtad ki, hogyan. Nem baj. Kezdj el dolgozni rajta. Egyedül nem fog menni? Kérj segítséget. Képzetlen vagy? Keress egy tanfolyamot. Túl drága? Készíts költségvetést, mondj le dolgokról és/vagy keress több pénzt. Félsz? Lépj túl rajta. Nem érsz rá? Szakíts időt.

A világ nem lesz illatos és rózsaszínű attól, hogy tudod, mit akarsz. Az út, ami a célodhoz vezet, nem lesz simább. De könnyebb lesz elindulni és végigmenni rajta.

Fogalmazd át!

Remélem, sikerült megmutatnom, hogy ez tulajdonképpen csak játék a szavakkal – egy nagyon komoly, és nagyon nehéz játék a szavakkal.

Kezdd el játszani. Vedd észre, vagy gondold át és keresd szánt szándékkal, hogy milyen dolgokra mondod azt, hogy “kell” vagy “nem tudom”, és mondd ki helyettük, hogy “akarom” vagy “nem akarom”. Ha kell, mondd ki sokszor egymás után, egészen addig, míg legalább közel annyira bizonyos leszel abban, amit mondasz, mint amennyire bizonyosan érezted, hogy úgy mész hétfőnként dolgozni, mint akinek pisztolyt fognak a tarkójához, vagy hogyha az életed múlna rajta, akkor sem tudnád letenni a nyelvvizsgát.

Nos?

Mi az, amiről azt hitted, kell, de rájöttél, hogy akarod?
Mi az, amiről azt hitted, nem tudod, de rájöttél, hogy nem akarod? Mit akarsz helyette?
Ha mégis akarod, mi áll az utadban, és hogyan foghatnál neki, hogy legyőzd az akadályt?

A sikeres kívánság

Az agykontroll elvei szerint a sikeres kívánságnak három alapszabálya van: vágyj rá, higyj benne és várd el! – Tudd, hogy mit akarsz és fűtsön iránta valódi belső szenvedély, igazi vágyakozás. Hidd el, hogy a vágyad teljesülni fog, nem számít, milyen úton-módon, de a kívánságod tárgya eljut hozzád. És ezt várd is el, légy felkészült az érkezésére, készítsd elő az életedet és a dolgaidat úgy, hogy gond nélkül fogadni tudd, amikor megérkezik.

Rhonda Byrne megfogalmazása szerint úgy rendelj az Univerzumtól, ahogy egy webáruházból is rendelsz. Miután elküldted a rendelést, nincs már felőle semmi kétséged, hogy a várt dolog záros határidőn belül meg fog érkezni hozzád. Nem érdekel, pontosan milyen úton, nem akarod tudni, hogy ki és milyen módon dolgozik azon, hogy eljusson hozzád, de attól még, hogy nem látod, ahogy a futárszolgálat dolgozói éppen pakolják egyik autóból a másikba a csomagot, még biztosan tudod, hogy úton van. Nem mondod azt, hogy majd csinálok neki helyet, ha megérkezett, mert akkor a biztos, ha már a kezemben van, hanem mindent előkészítesz, hogy amikor megérkezik a várt küldemény, rögtön elhelyezhesd az életedben. Bekapcsolva hagyod a telefonod, füleled a csengőt, hogy ha megkapod a jelet, lépni tudj. Nem képzeled azt, hogy nem kell kimásznod a karosszékedből és egyszer csak ott terem majd melletted a szobádban, hanem akár a postáig is hajlandó vagy elmenni érte.

Megfogalmazod a kívánságod és leadod a megrendelést. Vágysz rá és izgalommal várod, hogy megérkezzen. Hiszel benne és biztosan tudod, hogy úton van feléd. Elvárod az érkezését, felkészülsz rá, és figyeled a jeleket. Végül pedig megkapod, amit kívántál.

Te tudsz így gondolni a kívánságaidra?

Egész-ség

Az “egészség” szót általában a testi gondok hiányával, esetleg a lelki, szellemi állapotunk rendben létével azonosítjuk. A Dr. Kígyós Éva által tartott agykontroll tanfolyamon azonban hallottam egy olyan gondolatot, ami mélyen megragadt bennem. Sok mindenre rávilágított ez a gondolat, amit megfontolandónak tartok.

Az egészség kifejezés alapja az egész, a teljes, a megbonthatatlan egység fogalma. Egész-ség. Ez az egész-ség jelenti életünkben azt, hogy egészek vagyunk, minden tekintetben. Hogy nem darabolódunk fel lelkileg sem a munkánk, a családunk, a barátaink, a szórakozásunk, a személyes céljaink, a hitünk között. Életünk minden aspektusa összhangban van, kiegészíti és segíti egymást. Ha csak életünk egy részét (a fizikai létünket, a szellemi igényeinket, a lelkünk épségét, a szeretteinkkel való kapcsolatunkat, a megbecsülést és sikert adó munkánkat, stb.) hagyjuk kibillenni az egyensúlyból, az visszahat életünk más részeire is, és máris nem teljes a boldogságunk, nem vagyunk egészek.

Érdemes elgondolkodni ezen a fogalmon és tekintettel lenni életünk minden területére, hiszen így lehetünk valóban egész-ségesek.

Meditáció kezdőknek, lépésről lépésre – 1. rész

Ditta autodidakta módon meditálni tanul és a tanácsomat kérte, nekem pedig jól jönne egy újrakezdő tréning, ezért úgy gondoltam, összeszedem a tapasztalataimat a témában, remélve, hogy tudok egy kis segítséget nyújtani azoknak, akik Dittához hasonlóan önállóan szeretnének megtanulni meditálni.

Alapfogalmak, avagy meditációs mi-micsoda

Bővebben…