Félbemaradt könyvsorozatok – Olvasmányajánló önmagamnak (is)

Múlt hónapban arról írtam, hogy hosszú évek után végére jártam egy régi “tartozásomnak”, és elolvastam Isaac Asimov Alapítvány-sorozatát. Most pedig, hogy a Trónok harca sorozat nemrég befejeződött friss évada ismét meghozta hozzá a kedvem, egy másik félbemaradt könyvsorozatom, A tűz és jég dala is ismét a kezembe került.

Ennek apropóján szeretnék bemutatni nektek néhány hasonló “tartozást” – azokat a könyvsorozatokat, amiknek az olvasásával félbemaradtam az évek során, de szeretném velük újra felvenni a fonalat, hiszen nem elégedetlenség vagy panasz miatt hagytam félbe az olvasásukat, így tulajdonképpen magamnak, és magammal együtt nektek is ajánlom őket.

könyvsorozatok-600

Raana Raas (Görgey Etelka): Csodaidők / Időcsodák

Ez a szívet szorongató családi történet a jövőben játszódik, de inkább társadalmi dráma, mint sci-fi. A Csodaidők sorozat egy faji-vallási előitéletektől terhes időben kirobbant háború során szétszakadt család történetét mutatja be, míg az Időcsodák a Csodaidők alternatív univerzuma, “mi lett volna, ha…?” története a szerző tollából.

Stephen King: A Setét Torony

Stephen King ebben a sorozatban a fantasy műfajban próbálja ki magát, de a sorozat hangulatát és stílusát tekintve hű marad önmagához, sok szálon futó, szövevényes, sötét történetet ismerhetünk meg, amelyben a tengelyükből kimozdult különböző világok utazói próbálják megtalálni a rejtélyes Setét Toronyot, hogy helyreállítsák a világok egyensúlyát és megakadályozzák a pusztulást.

George R.R. Martin: A tűz és jég dala

És végül persze itt van George R.R. Martin népszerű történelmi fantasy sorozata, ami a kis emberek küzdelmeitől a királyságok háborúin át az emberek egész birodalmát fenyegető misztikus erők ébredéséig nagyszabású és mégis emberarcú és olvasmányos eposzban mondja el a történetét.

Ezzel az utóbbi sorozattal egyébként nemcsak én maradtam félbe: az író is várat még magára az utolsó kötet(ek) megírásával.

Reklámok

We are not men – Nem vagyunk senki fiai

Nemrég díszítősorként bemásoltam a bullet journalomba a Trónok harcából Daenerys Targaryen egy jellegzetes mondatát: “But We Are Not Men”.

Aki nem ismeri a jelenetet, vagy akár a sorozatot, ne aggódjon, hamarosan kiderül a szöveg kontextusa, sőt még több is, hiszen engem is gondolkodóban ejtett, vajon miért is melengeti a szívemet annyira ez a mondat.

wearenotmen-600

A Trónok harca tévésorozattal kapcsolatban gyakran felmerül panaszként a túlzott vérontás mellett a túlzott mennyiségű, főleg női mellekben és szeméremdombokban kimerülő meztelenkedés – ugyanakkor semmiképp sem mondható, hogy ez a kitalált környezetben játszódó történelmi-politikai dráma a nőket lealacsonyító történet volna, sőt.

George R.R. Martint, a sorozat alapjául szolgáló A tűz és jég dala c. könyvsorozat íróját egy interjúban megkérdezték, hogyan lehet, hogy a történetében a női alakok is mind olyan árnyalt és sokszínű karakterek. Mire az író némi gúnnyal azt felelte: tudja, mindig úgy gondoltam a nőkre, mintha végső soron ők is emberek volnának.

De csatlakozzunk most vissza Daenerys Targaryen soraihoz, amit, kérlek nézzétek el, angolul fogok idézni, mivel a magyar fordítás nem a legjobban adja vissza a lényeget. Ebben a jelenetben Daenerys, az apja egykori trónjáért harcoló hercegnő, maga mellé vesz és felszabadít egy fiatal rabszolgalányt, Missandeit. Figyelmezteti őt, hogy nem kötelessége vele maradnia, hiszen háborúba tartanak, ahol a lányt talán megölik, talán éhezés vagy betegség fog végezni vele. Missandei egy ősi nyelv mondásával felel: “Valar morghulis”, azaz minden emberfia halál fia. “Yes, all men must die” – feleli Daenerys, helyesen fordítva a mondást, majd hozzáfűzi: – “But we are not men”. (“Igen, minden emberfia halál fia – mi viszont nem vagyunk senki fiai.”)

Ugyanez a gondolat számomra szívmelengetően ismerős volt A Gyűrűk Urából is, ahol Éowyn, aki hercegnő létére férfinak öltözve elszökik a csatába, hogy a nagybátyja és a bátyja oldalán harcolhasson, szembekerül a legendás boszorkánykirállyal, akit “senki emberfia meg nem ölhet”. Éowyn azonban szembeszáll vele, és mivel büszkén vállalja, hogy ő “nem fia senkinek”, képes végezni a lidérccel.

Ezek a jelenetek rávilágítanak arra az elgondolkodtató történelmi emlékre, ami az angol nyelvben egyértelműen ott van, de annyira messze a magyar nyelvben sem kell menni érte: hogy – bár George R.R. Martin szavaival élve, végső soron azért a nők is emberek – a nyelv a fajunkat még mint férfifajt őrzi. Man, men, mankind az angolban, de a magyarban sincsenek még annyira mélyre eltemetve az olyan kifejezések, mint az emberfia, az ember és asszony (azaz férfi és nő), vagy a klasszikus kérdés, hogy na és gyereked van vagy lányod?

Cserébe ezek a kifejezések – a mögöttük álló jelenetekkel együtt –, a “We Are Not Men” vagy az “I Am No Man” sosem szűnő mosolyt csalnak az arcomra. Miért?

  • Mert briliáns egyszerűséggel cseleznek ki és fordítanak át áldássá egy ősrégi átkot, megmutatva, hogy néha a gyengeségünkből lesz a legnagyobb fegyverünk.
  • Mert emlékeztetnek, hogy nőnek lenni olyan minőség, ami ugyan járhat bizonyos hátrányokkal (még mindig, bár összehasonlíthatatlanul kevesebbel, mint az elmúlt korokban), cserébe viszont olyan rejtett erőket is képvisel, amiket érdemes felismerni, ismerni és fegyverként vagy pajzsként előhúzni a mindennapi harcok során.
  • A nőiség kérdésétől teljesen függetlenül is megmutatják, hogy néha milyen egyszerűen átléphető egy korlát pusztán azzal, hogy felismerjük, hogy ott van.

Számotokra mit mondanak ezek a jelenetek?

Isten arcai

Egy ideje nem jelentkeztem a mormon péntek rovattal és egyéb vallási témákkal, de ahogy említettem, Game of Thrones elvonásban szenvedek a következő évad kezdetéig – ezért arra gondoltam, beszéljünk egy keveset a Trónok harca / A tűz és jég dala világának isteneiről.

Nem elsősorban bennfentes rajongói értekezést szeretnék írni a témáról, hanem általános gondolatokat, remélem, annak is sikerül felvennie a fonalat, aki nem ismeri az alapművet.

Gyorstalpalóul annyit vázolnék fel, hogy George R.R. Martin monumentális történelmi fantasy regényének nyugati világában két nagy vallás él együtt:

  • az ősi, természetközeli hit, arctalan és névtelen isteneivel, akiket a fákba vájt arcok képviselnek és akiket a szent helyként tisztelt erdőkben, az istenerdőkben látogathatnak meg híveik (ők a “régi istenek“) – ezt a hitvilágot nagyjából a keltákkal tudnám párhuzamba állítani,
  • valamint a fiatalabb hitvallás, hét emberarcú istenével (az “új istenekkel“, akik valójában egy isten hét aspektusát személyesítik meg), akik előtt a papok által vezetett gazdag szertartásokkal tiszteleghetnek és akiket a szentélyekben kereshetnek fel a hívők – ezt a vallást a kereszténység vetületének látom.

A Tumblr-t böngészve láttam egy fanartot, ami azt hirdette, hogy akkor tudod, hogy vérbeli Trónok harca rajongó vagy, ha kívántad már valaha, hogy bárcsak lenne egy saját istenerdőd. Valóban én is kívántam már, hogy bárcsak lenne egy hely, ahol biztosan érezhetem a felsőbb hatalmak létét, és ennek nagyon szép szimbóluma az istenerdő. De ezt a (nem kimondottan Trónok harca rajongói) vágyat leszámítva, akármennyire szeretném is rajongóként közel érezni magamhoz a zord északiak ősi isteneit, a fantáziámat az “új istenek” sokkal jobban megmozgatták – talán azért is, mert velük együtt én is keresztény gyökerekkel bírok.

Egyszer arról beszélgettem a mormon fiúkkal, hogy milyennek képzelik el Istent, amire válaszul az egyikük elmondta, hogy amikor hozzá imádkozik, az édesapja alakját képzeli el egy tisztább, mennyeibb megjelenésben – hiszen Isten nem más, mint a Mennyei Atya, szó szerint az ő égi édesapja.

Azt hiszem, bármelyik vallást nézzük, egyértelmű, hogy az ember ahhoz tud imádkozni, azt tudja tisztelni, attól tud tanácsot kérni, akit maga elé tud képzelni. Még a Silva-féle agykontrollban is azt tanácsolják, hogy képzeletben alkossunk meg két úgynevezett “segítőt”, egy férfit és egy nőt, akik a tudatalattink “szócsövei”, és akikhez a különböző kérdésekkel, problémákkal és a tudatalattinknak adott feladatokkal fordulhatunk. (A nemeknek akkor van jelentősége, ha kifejezetten férfias vagy nőies problémánk van.)

Ez a nemi bontás azért is érdekes, mert a keresztény Isten, még akkor is, amikor egyarcú istenből háromarcú istenné (a Szentháromsággá) fejlődött, változatlanul férfias maradt – még mindig két férfiarca (az Atya és a Fiú) és egy semleges nemű arca van (a Szentlélek). Ugyanakkor a világon mindenütt imádkoznak a Szűzanyához (aki, vegyük észre, Szűz és Anya is egyben, tehát a női lét sokféle problémájával címezhető meg a különböző életszakaszokban), és bár szigorúan véve nem istenség, de a gyakorlatban, a hozzá imádkozó lányok és asszonyok szemében szinte azzá lépett elő – ugyanúgy Isten egyik arcává vált.

Szerintem ez is jól mutatja azt, hogy az embernek szüksége van rá, hogy arcot adjon Istennek (úgymond a saját képére formázza), viszont az arccal együtt korlátokat is ad neki – hiszen ahogy a földi édesanyjával és édesapjával sem ugyanazokat a kérdéseket vitatja meg, vannak olyan problémák, amikkel egyszerűen szívesebben fordul a Szentanyához, mint a Mennyei Atyához.

És itt kanyarodnék vissza ahhoz, miért tartom nemcsak érdekesnek, de életképesnek a George R.R. Martin által felvázolt hitvilágot. Ebben a kitalált hitvilágban a hittudósok szerint a “hét új isten” valójában egy istenség hét arca, hét aspektusa, de a köznép szemében hét különálló személy, hét önálló isten, akikhez személyüknek megfelelően különböző dolgokért imádkozhatunk. Ez a hét aspektus pedig összességében arcot ad minden emberi imádságnak.

A hét isten, és amiért hozzájuk imádkozhatunk (általam kicsit bővítve a “hivatalos” listát):

  • Apa – Igazságért és igazságosságért, azért, hogy ezt el tudjuk fogadni, és hogy mi is igazságosak tudjunk lenni és ki tudjunk állni az igazságért.
  • Anya – Békéért és béketűrésért, az otthon, a család és a házasság dolgaiért, és a nőiség kérdéseiért.
  • Harcos – Védelemért és a (fizikai és lelki) erőért, hogy meg tudjuk védeni magunkat és a hozzánk tartozókat, hogy meg tudjuk vívni a harcainkat.
  • Vénasszony – Bölcsességért, tisztánlátásért, útmutatásért olyan helyzetekben, amikből nem látjuk a kiutat.
  • Kovács – Munkával és feladatokkal kapcsolatos dolgokért, kitartásért, a kihívásokhoz való (fizikai, lelki, szellemi) erőért, hogy “elvégezzük, amit el kell végezni”.
  • Szűz – (Testi és lelki) ártatlanságért, derűért és az álmok valóra válásáért.
  • Idegen – Mivel az Idegen a halál és az ismeretlen nem is emberi arca, ezért Westeros világában keveset imádkoznak hozzá, pedig meglátásom szerint az elmúlással és az ismeretlenben való újrakezdéssel való megbékélésért kellene a legtöbbet imádkozni, hiszen ez az, ami az életünk minden területén folyamatosan jelen van.