Haul #2 – Mannaszappan és egy kis (üzlet) politika

A héten csomagom érkezett a Mannaszappantól.
A csomag tartalma:

  • Egy kis tégely prémium shea vaj, amit kuponos akcióban kaptam (igazából ez a kis garantált ajándék, amit egy kérdőív kitöltéséért kaptam, ösztönzött a rendelésre)
  • Egy nagy tégely krémdezodor, amit kíváncsiságból már rég ki akartam próbálni
  • Egy fürdőgolyó, ami szintén kíváncsiságból került a kosárba
  • És végül egy apró olivás arctisztító szappan, mert a Szappantündér mindig küld meglepetést

  

 A Manna csomagról mindig már messziről integet az igényes Manna logó, a csomag már a kibontása előtt is illatozik, a dobozban vidám díszes papírra nyomtatott, személyre szóló levél és hasonlóan vidám számla vár. Ó, és a meglepetés! Mert a Szappantündér mindig küld meglepetést. 

Vida Ágnes: Üzletanyu születik c. könyvét olvasom épp, és ott találtam ezt a gondolatot: nem elég jónak lenned, de jónak is kell látszanod. A Mannaszappan nem panaszkodhat erre: ahhoz kétség sem férhet, hogy a tartalom és a megjelenés igényességére egyaránt adnak.

Ezen kívül viszont tökéletesen megjelenítik számomra Jack Canfield egyik sikerelvét is: mindig adj többet, mint amit elvárnak tőled. Az, hogy a Manna színes-szagos papírra nyomtatja még a számláját is és mindig rejt egy kis ingyen meglepetést a csomagba, több, mint amit elvárhatnék. 

Jack Canfield a könyvében sok üzleti életből vett példát is felsorol, hogyan adhat egy vállalkozás többet, mint amit a vevői elvárnak (például egy ingatlanügynök hagyhat meglepetés pezsgőt és éttermi ajándékutalványt az eladott házban, hogy az új lakók felhőtlenül ünnepelhessenek, egy autókereskedő átadás előtt teletankolhatja az eladott autót, stb.). Azonban ahogy ezen gondolkodtam, zárójelbe tettem a címben az “üzlet” szócskát – hiszen az élet minden területén nyújthatunk egy kicsivel többet az elvártnál.

Például elvárható, hogy a férjemet időben ébresszem reggel, ha megígértem neki, de az elváráson felüli, ha ezt csókokkal teszem, cirógatással és azzal a mondattal, hogy “ha kibújsz az ágyból, főzök neked egy kakaót”. Ha menstruációs görcsöktől szenvedve fetrengek a kanapén, elvárható, hogy a férjem gyógyszert hozzon nekem, de elváráson felüli, hogy a gyógyszer, a meleg tea és a takaró mellé még a kutyát is rátegye a hasamra azzal a gyengéd kísérőszöveggel, hogy “hoztam neked egy kis kutyás borogatást, segíteni fog!”. 

Marla Cilley, a FlyLady egyik alapelve, hogy egy házasság nem akkor működik jól, ha mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem ha mindenki beleteszi a maga 100%-át: a legjobbat, amit adni tud. De ez igaz lehet minden kapcsolatra, legyen az személyes vagy üzleti. Ha szívvel-lélekkel, méricskélés nélkül a legjobbat adjuk magunkból, többet az elégségesnél, többet az elvártnál, akkor lesz a kapcsolat igazán gyümölcsöző. 

Ti hogyan tudnátok az elvártnál egy kicsit többet adni a hétköznapokban – családtagként, szomszédként, munkatársként, barátként?

Reklámok

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc receptem: a limonádé

Egy ideje méregettem, de végül rászántam magam, hogy csatlakozzak a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kezdeményezéshez. Az első téma aztán alaposan fejbetalált, ez pedig nem volt más, mint a KEDVENC RECEPT. Mit mondjak, első ránézésre tudtam, hogy nem fogok tudni érdemben csatlakozni a témához, mivel a konyhaművészetem csúcsa a gyorsfagyasztott lasagne elkészítése – arról pedig mégsem írhatok…

Nekem is van viszont egy kedvenc receptem – és ezúton is köszönöm Szilvinek, hogy nem zárt ki a versenyből a kilóg-a-lóláb témaválasztás miatt.

20140515-205649.jpg

Gyerekkoromban volt egy szakácskönyvünk a húgommal, ami kifejezetten gyerekeknek íródott, és nem csak leírta a recepteket, hanem még a vajas kenyérről is olyan leírást adott, amiből az apró olvasó megtanulhatta az olyan alapvetőbbnél alapvetőbb dolgokat, mint például a kenőkés és a nejlonzacskó használata.

Ez jutott eszembe arról, ahogy az egyik legkedvesebb könyvem, Jack Canfield: A siker alapelvei kezdődik, rögtön az elején leírva a legalapvetőbb receptet, amit mindenkinek érdemes megtanulnia, mielőtt bármi másba kezdene.

Ez pedig a 100%-os felelősségvállalás receptje, az alábbi képlet:

E + R = K
Esemény + Reakció = Következmény

Vagyis ha az eseményeket, amik történnek velünk, nem is tudjuk befolyásolni (“hozott anyagból főzünk”), a reakciónkért, és így a végeredményért is 100%-osan felelünk, nem foghatjuk senki és semmi másra.

Ezt a képletet tulajdonképpen a limonádé receptjének is nevezhetnénk, avagy…

“Ha az élet citromot ad, készíts belőle limonádét!”

Ha a környezeted a probléma

Másból is olyan heves ellenérzéseket vált ki az a reklám, ami azt mondja, hogy “még egy barátnőkkel töltött délutánon is problémát okozhat a súlyod”? Számomra a reklám üzenete inkább az, hogy még egy barátnőkkel töltött délutánon is problémát okozhatnak a barátnőid – bár nem nevezném barátnőnek azokat, akik kuncogva három számmal kisebb ruhát adnak be a próbafülkébe a gömbölyded lánynak.

Erről Jack Canfield sikertanácsai jutottak eszembe, amik azt hangsúlyozzák, milyen fontos, hogy “válogatósak” legyünk az emberi kapcsolatainkban, és negatív, fanyalgó, lehúzó, energianyelő emberek helyett pozitív kapcsolatokkal bástyázzuk körül magunkat.

Néhány tipp Jack Canfield: A siker alapelvei 25. – Iratkozzunk ki a “hát nem borzasztó?!…” klubból… c. fejezetéből:

  • Járjunk olyan helyekre, ahol sikeres emberekkel találkoznatunk. Csatlakozzunk szakmai szervezetekhez vagy vezetői klubokhoz, végezzünk önkéntes munkát, járjunk olyan tanfolyamokra és összejövetelekre, amiknek a vezetői már elérték azt, amit mi is el szeretnénk érni. (Én a hétvégén megyek Via kreatív időgazdálkodás tanfolyamára!)
  • Tanulmányozzuk a sikeres emberek életét, és ismerjük fel, hogy ők sem szuperhősök, hanem olyan átlagemberek, akik hasonló problémákkal küzdöttek meg, mint mi.
  • Készítsünk listát a minket körülvevő emberekről, akikkel nap mint nap érintkezünk, és a listán + és – jelekkel jelöljük, kik lelkesítenek, derítenek föl, adnak erőt minden nap, és kik húznak le, fintorognak és okoznak rossz élményeket. A negatív emberek társaságát kerüljük, ha pedig úgy látjuk, hogy kirajzolódik valamiféle tendencia (például a munkahelyünkön szinte kizárólag negatív emberek vesznek körül), kezdjünk el gondolkodni és cselekedni annak érdekében, hogy az egész csoportot lecseréljük – nézzünk új munkahely után!
  • Bújjunk a sikeres emberek bőrébe! Próbáljuk ki azokat a dolgokat, amiket ők csinálnak, olvassuk ugyanazt, mint ők, gondolkodjunk az ő fejükkel. Ami bevált, tartsuk meg – ami nem, hagyjuk el, és próbálkozzunk egy másik sikeres példakép taktikájával, amíg meg nem találjuk a hozzánk illőt!

Te hogyan szűröd ki a negatív emberek társaságát?

Mormon péntek – hogyan kel át a csirke az úton?

Jack Canfield: A siker alapelvei című könyvében láttam egy nagyon mókás illusztrációt, ami egy széles utat ábrázolt, az úttest egyik oldalán tanácstalan, tanakodó csirkékkel – az úttest másik oldalán pedig egy épülettel, amin ez a felirat áll: Az úton átkelést oktató intézet. Micsoda mókás szituáció, nem igaz? Hogyan tanulhatnának meg átkelni a csirkék az úton, ha ahhoz, hogy az úton átkelést oktató tanárokhoz eljussanak, előbb át kell kelni az úton?

De hogy jön ez ide egyáltalán, amikor ez a mormon péntek rovat?

Ma egy nagyon szórakoztató, és tipikusnak semmiképp sem nevezhető mormon lányt szeretnék nektek bemutatni: Al Foxot (aki valójában már se nem lány, se nem Al Fox, hanem Al Carraway, mióta idén nyáron, szinte velem egyidőben férjhez ment).

20131212-200659.jpg

Al saját elmondása szerint nem úgy vált vallásossá, mint a legtöbb ember: hogy hitben nőtt fel, vagy pedig egy csapás hatására, kétségbeesetten fordult Istenhez. Ő boldog volt, elégedett magával és az életével, amikor megismerkedett két mormon misszionárius fiúval, akikkel először azért kezdett beszélgetni, mert jóképűek voltak és elég jófejek ahhoz, hogy meghívják egy steak ebédre (pedig kifejezetten ezzel szerette volna lerázni őket – hiszen mégis ki fizetne egy steak ebédet egy ismeretlen, vadóc, nyakig tetovált New York-i lánynak, csak azért, hogy Istenről beszélgessen vele?), később pedig, bár nagyon szívesen töltötte velük az idejét, mindent megtett azért, hogy bármiről beszélgethessen velük, csak a hitről nem. Amikor először hallotta a Joseph Smith sztorit, ez volt az első gondolata: teljességgel kizárt, hogy ez tényleg megtörtént.

Hogyan tért meg mégis Al?

A misszionárusai valahogy rávették, hogy imádkozni kezdjen. Kezdetben nem állt ez másból, mint hogy a misszionáriusok mondták az imát, ő pedig utánuk ismételte, hiszen sohasem imádkozott, azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, de később is butaságnak tartotta, hiszen olyan volt, mintha csak magában beszélne. Egyszer csak azonban elmondása szerint rádöbbent, hogy nem magában beszél – hogy a dolgokat, amiket az imáiban kér, valakitől megkapja. Hát valahogy így kezdődött Al Fox, a tetovált mormon kapcsolata Istennel.

(Forrás: The Amazing Al Fox, Al Fox on finding faith)

“A hit nem a dolgok tökéletes ismerete; tehát ha hitetek van, akkor olyan dolgokat reméltek, melyek nem láthatók, de igazak.” (Alma 32:21)

Azon gondolkodtam, mennyi mindennel vagyunk így: tökéletes ismeretet követelünk, látni akarjuk nemcsak a végeredményt, de az oda vezető utat is teljes hosszában, különben nem is vagyunk hajlandóak nekivágni, nem merünk elindulni, nem merünk bízni abban, hogy a dolgok majd kialakulnak. Pedig lehet, hogy az úton átkelést oktató intézet ott van az út túloldalán, és csak valahogy, akármilyen botladozva is, de meg kell tennünk az első lépéseinket abba az irányba, különben soha nem érünk oda.

“De íme, ha felébrednétek és felserkentenétek a képességeiteket, olyannyira, hogy kísérletet tennétek a szavaimmal, és egy cseppnyi hitet gyakorolnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy mindaddig dolgozzon bennetek, míg oly módon nem hisztek, hogy helyet tudtok adni szavaim egy részének.” (Alma 32:27)

A fenti idézet, ami a hit elsajátítását szorgalmazza, is csak ennyit kér: tégy egy próbát. Al Fox sem vállalkozott többre, mint hogy két jóképű fiú és egy steak ebéd kedvéért tett egy próbát.

Vajon neked van olyan célod, olyan vágyad, ami érdekében megéri tenni egy próbát? Mi lenne az az első tökéletlen, tapogatózó lépés, amit próbaképp meg tudnál tenni abba az irányba?

NaNoWriMo inspiráció: könyvek, amik egy hónap alatt születtek

Ahogy közeledik a november, egyre inkább a NaNoWriMo körül forognak a gondolataim – remélem, elnézitek nekem.

Talán annak is érdemes kicsit belepillantania ebbe a kalandba, akinek nincsenek írói ambíciói. Mert megírni egy könyvet egy hónap alatt… őrültségnek hangzik, nem igaz? Különösen úgy, ha az ember nem főállású író, hanem munka, háztartás, esetleg tanulás, gyereknevelés és egyéb kötelezettségek mellett űzi ezt a kalandot.

A sikertörténetek közt az egyik induló, Sujin Headrick, akit bevallása szerint a NaNoWriMo változtatott magányos kamaszból magabiztos felnőtté, így ír a sorsfordító élményről: “Rájöttem, hogy ha meg tudok írni egy könyvet egy hónap alatt, akkor bármit meg tudok tenni a világon.”

Megtapasztalni, hogy többre vagyunk képesek, mint hittük vagy valaha is elképzelni mertük volna, fantasztikus érzés. Van, akinek az írásban kell kipróbálnia magát, van, akinek egészen másban. De akármibe vágunk is, segíthet, ha tudjuk, a saját szemünkkel látjuk, átérezzük, hogy lehetséges.

“Többek között azért olyan nagyszerű ebben a lehetőségekkel teli, modern jóléti társadalomban élni, mert szinte mindennel, amibe bele szeretnénk vágni, valaki más is próbálkozott már.” – írja Jack Canfield: A siker alapelvei c. könyvében.

Nekem nagyon inspiráló volt szembesülni azzal, hogy mely könyvek első kézirata született meg a NaNoWriMo egy hónapja alatt a hajrában. Egy lelkes moly, Ági összegyűjtötte ezeket a könyveket. Így ír a polc ismertetőjében:

A NaNoWriMo (azaz National Novel Writing Month) egy évente megrendezett írós kihívás, ahol egy hónap alatt kell 50.000 szót megírni. Míg a legtöbb embernek ez csak gyakorlás, van, akinek sikerül megírnia élete regényét. Ezek a kötetek a NaNoWriMo alatt láttak napvilágot.

20131020-080704.jpg

A kötetek listáját itt böngészhetitek végig.

Aki kedvet kapott az íráshoz, de úgy gondolja, már késő, hiszen itt a nyakunkon a november és még csak ötlete sincs, nem hogy terve, az ne csüggedjen, hanem olvassa el a tavalyi utolsó pillanatos beugróknak szóló cikkemet, köszönjön be a magyar régió fórumán, és barátkozzon meg a gondolattal, hogy alig több mint egy hónap múlva egy első kézirat birtokosa lehet!

Légy jóban a gazdagság istenével! – Fizess tizedet!

Amikor a mormonok hasznos alapelveiről írtam, kutyafülű voltam és szándékosan elsumákoltam egy számukra nagyon-nagyon fontos és hangsúlyos alapelvet: fizess tizedet!

A tizedfizetésnek régre nyúló bibliai hagyománya van – és borzasztó kényes témának minősül minden mai egyházban, ha kívülről ítéljük meg. Ami azt illeti, a legtöbb ember, akivel alkalmam volt beszélgetni erről a témáról, úgy gondolja, hogy ha egy vallási csoport a katolikus egyháznál megszokott perselypénznél és havi párszáz forintnyi egyházi adónál nagyobb részesedést kér az ember fizetéséből, az egy agymosó szekta, amitől a legbölcsebb távol maradni.

Kedvenc sikergurum, Jack Canfield viszont az alábbi érdekes gondolatokat fogalmazza meg a tizedfizetésről:

“A tized lerovása – vagyis amikor a keresetünk 10 százalékát Istennek ajánljuk – az egyik legjobb garancia a gazdagságra. A világ legtehetősebb és legsikeresebb emberei vallásos hévvel mondanak le jövedelmük egytizedéről. Ha mi is rendszeresen követjük a példájukat, mozgásba lendítjük az egyetemes erőt, amely folyamatos bőséggel jutalmaz meg minket.
Ez nemcsak másoknak jelent hasznot, hanem nekünk, adakozóknak is. Az előnyök túlmutatnak a vallások határain, és világnézettől függetlenül minden embernek javára válnak – mivel az egyszerű adakozás egyszerre teremt lelki szövetséget a gazdagság Istenével, és szilárdítja meg bennünk a mások iránti szeretetet. […]
A tizedet kétféleképpen lehet leróni. A pénzbeli tized azt jelenti, hogy bruttó bevételünk 10 százalékát egy olyan szervezetnek ajánljuk föl, amelyet spirituális vezérünknek tekintünk, vagy amelynek jótékonysági munkájához mi is hozzá akarunk járulni.
Az időbeli tized esetén az időnket áldozzuk fel, hogy egy templom, vallási szentély, zsinagóga vagy jótékonysági szervezet munkájában segédkezzünk.” (Jack Canfield: A siker alapelvei)

Kedvenc boldogságkutatóm, Gretchen Rubin pedig így ír az adakozás fontosságáról:

“[…] létezik egy izgalmas tanulmány, amelyik szó szerint bebizonyította: […] a jótékonykodó emberek hosszú távon gazdagabbak lesznek, mint akik nem adakoznak. […] A jótékony célú adakozás nem csak egyszerűen összefügg a magasabb jövedelemmel – az adakozás növeli a jövedelmet. A meglepő következmény egyik magyarázata, hogy az adakozás serkenti az elme működését, és az adakozó embereket szívesebben választják vezető pozíciókba.” (Gretchen Rubin: Boldogságterv)

Mindkettejük leírásából látszik, hogy a tized fizetése nem szükségszerűen egy vallási szervezetnek történik. Bár sokáig az egyházak voltak a domináns karitatív szervezetek, és ma is ugyanúgy végeznek jótékony munkát, de ma már nem szükségszerű (sem lelkiismereti, sem gyakorlati szempontból), hogy a tizedünk egyházi tized legyen, hanem azt bármilyen jótékonysági munkát végző szervezetnek felajánlhatjuk.

Be kell hogy valljam, nekem nincs túl jó viszonyom a pénzzel, sokat aggódom miatta és túlságosan ragaszkodom hozzá. Magamat megjutalmazni, magamnak adni már megtanultam (hosszú évek kitartó munkája volt mind Peti, mind az én részemről), és bár szoktam jótékonykodni, a tizedfizetés hatalmas falat lenne a számomra. Míg ezt a bejegyzést írtam, végig azt fontolgattam, vajon milyen érzés lenne, ha (a bruttó fizetésem tíz százalékával számolva) havi húszezer, évi kettőszáznegyvenezer forintot jótékony célokra kellene fordítanom… Hát, nem lenne könnyű. De ha arra gondolok, ahogy Jack Canfield írta, hogy a tizedfizetés egyfajta kapcsolatkeresés Istennel, az jut erről eszembe, hogy az, ahogy én érzek ezzel kapcsolatban (és ahogy valószínűleg sokan éreznek), szomorú példája annak, miért élünk a világban annyira hitevesztetten, magunkra hagyottan. Annyira kapaszkodunk abba, tüskésen és féltékenyen, ami az enyém-enyém-enyém, hogy elfelejtjük keresni a kapcsolatot Istennel, a kollektívával, a lélekkel, a felemelkedéssel.

Ezáltal, ha a tizedfizetésre úgy nézünk, mint pénzkidobásra, az valóban nyűg. De ha úgy tekintünk rá, mint áldozathozatalra a lelki fejlődésünk érdekében, akkor egy érdekes spirituális kihívás lehet – épp úgy, mint az, hogy mondjuk megtanuljunk egy órán át csendben meditálni.

Ti fizettek tizedet? Pénzben vagy időben? Kinek és hogyan?

Kérni, kérni, kérni!

A hétvégén újra forgatni kezdtem az egyik kedvenc olvasmányomat, A siker alapelveit Jack Canfieldtől. (Egyébként érdemes lehet követni engem a Molyon is, mert oda idézet vagy karc formájában felkerül olyasmi is, amiből csak később vagy egyáltalán nem lesz cikk.)

A kérés fontosságának Jack Canfield több pontot is szentel a siker 64 alapelvéből, például 17. alapelv – Kérni! Kérni! Kérni!, 18. alapelv – Utasítsuk el az elutasítást! A sikeres kérés szabályai sokban hasonlítanak a sikeres kívánság szabályaihoz – csak a kérést nem az Univerzumhoz vagy Istenhez intézzük.

A sikeres kérés szabályai

  1. Úgy kérjünk, mintha biztosan tudnánk, hogy megkapjuk, amit szeretnénk!
  2. Higgyük el, hogy lehetséges!
  3. Olyantól kérjünk, akinek módjában áll megadni, amire vágyunk!
  4. Beszéljünk nyíltan és világosan!
  5. Ismételjük el többször is a kérésünket!

A kérés gyakran olyasmi, ami kívül esik a komfortzónánkon, éppen ezért olyan nehéz. Az alábbi gyakorlat segíthet legyőzni a félelmünket attól, hogy kérjünk.

Hogyan győzzük meg magunkat, hogy érdemes kérni?

Írjunk listát a vágyainkról, amiknek nem merünk hangot adni, a dolgokról, amiket nem merünk kérni. Minden tételnél tegyük fel a következő kérdéseket:

  1. Mit szeretnék kérni?
  2. Mi tart vissza, mitől félek?
  3. Milyen árat fizetek azért, hogy nem merek kérni?
  4. Milyen előnyökkel járna, ha teljesülne a kérésem?

Ti mertek kérni?

Stephanie Nielson: 100%-os felelősségvállalás a boldogságért

Nemrég a 100%-os felelősségvállalásról is írtam, mint a siker egyik alapelvéről. Aztán azon kezdtem töprengeni, mikor a legnehezebb ez – mikor a legnagyobb kihívás, hogy elfogadjuk, az események tragikumától és volumenétől függetlenül mindig dönthetünk arról, hogyan reagálunk rájuk, így végső soron minden (pozitív vagy negatív) eredmény, amit elérünk, minden végpont, ahova kilyukadunk, a mi felelősségünk is. Ugyanabból a helyzetből, ugyanabból a kiinduló állapotból az egyik ember a döntései függvényében győztesen, a másik vesztesen kerül ki, így nem mismásolhatjuk el: rajtunk múlik a dolog.

Apró, elszigetelt, az életünknek csak egy kis részét érintő, nem túl súlyos helyzeteknél könnyebb felvállalni a felelősséget, és tenni, lépni, a megoldáson munkálkodni panaszkodás és ujjal mutogatás helyett. De minél hatalmasabb, minél átfogóbb és megrázóbb a tragédia, ami minket ér, annál nagyobb a kísértés, hogy elkezdjük áldozatnak tekinteni magunkat, azt mondva, nem én tehetek róla, hogy így alakult. Hiszen történt az a dolog, és mégis ki hibáztatna engem azért, hogy vesztesen kerülök ki ebből, mégis ki lenne képes győztesen kijönni egy ilyen helyzetből egyáltalán?

Az én életemben eddig a legsúlyosabb tragédia anyukám borzasztóan hirtelen, teljesen váratlan elvesztése volt. Tudom, hogy hálás lehetek – az is vagyok -, hogy ennyi a személyes tragédiáim sora. Mindig volt tető a fejem fölött, soha nem éheztem, nem erőszakoltak meg, nem csonkítottak meg, nem raboltak el és adtak el szexmunkásnak, nem születtem betegen vagy diagnosztizáltak gyógyíthatatlan kórral. De mit mondhatnék, személyes tragédiának megélni ezt is épp elég volt (meg aztán mint tudjuk, attól senki fájdalma nem lesz kisebb, hogy valaki másnak jobban fáj), és másfél év után is jóformán nap mint nap szembesülök olyan helyzetekkel emiatt, amikor döntenem kell, áldozatnak tekintem-e magam vagy sem.

Stephanie Nielsonról, aki egy repülőgépbaleset túlélője, már írtam korábban. Láttam vele egy hosszabb interjút is, aminek témája éppen ez volt: hogyan lesz az egyik ember egy szörnyű baleset örökös áldozata, és hogyan kovácsol előnyt, nyer hitet, talál diadalt egy ugyanolyan borzalmas tragédiában a másik.

Stephanie Nielson nagyjából egykorú volt velem, amikor a teste 85%-a megégett, miután a férje vezette repülőgép lezuhant és lángokba borult. Stephanie-nak, ennek a gyönyörű, energikus fiatal anyának szembe kellett néznie azzal, hogy a teste valószínűleg soha nem fog már tökéletesen működni, akár hosszú hónapokig még a gyermekeit sem ölelheti meg, nem veheti a karjába őket, ha sírnak, nemhogy együtt játsszanak vagy kirándulni menjen velük, állandó fájdalommal kell élnie, a tükörbe nézve pedig csinos arca helyett már mindig egy torz maszkot fog látni. Stephanie férjének, Christannek is roppant súlyos dolgokkal kellett megküzdenie. Saját felépülése mellett sok teher hárult rá a nála súlyosabban sérült Stephanie anyai és háziasszonyi feladataiból is. Ráadásul meg kellett küzdenie a bűntudattal, hogy a gépen, amin ő volt a pilóta, egy barátjuk meghalt, a gyönyörű, egészséges, erővel teli nő pedig, akit szeretett, bizonyos mértékig megsemmisült.

Senki nem hibáztatta volna őket, ha ez a két fiatal összeomlik, a családjuk pedig darabokra hullik, hiszen ki bírna el egy ilyen helyzetet? Ők azonban nem kételkedtek benne, hogy együtt, szerelemben és összetartásban fogják átvészelni mindazt, ami előttük áll. Azóta Stephanie könyvet írt Heaven is Here – A mennyország itt van címmel, férjével együtt Amerika-szerte inspiráló előadásokat tartanak, és blogján Stephanie folyamatosan hálát ad azért, hogy második esélyt kapott az életre, új megvilágításban láthatja, mi az, ami igazán fontos, és megoszthatja másokkal a történetét.

Stephanie Nielson igazán jó példája annak, hogy hogyan léphet túl az ember azokon az eseményeken, amik vele történtek, és vállalhat felelősséget a reakcióiért, amik még a legreménytelenebb, legtragikusabb helyzetből is képesek elvinni a boldogságig.

Glenn Beck műsorvezető az alábbi beszélgetésben a balesetről, és főleg az utána következő folyamatról faggatja Stephanie-t és férjét, amelynek eredményeképp az ő szavaival Stephanie és Christian nem áldozatai, még csak nem is egyszerű túlélői, hanem győztesei lettek az őket ért tragédiának.

Hogyan kezdj neki? – A siker húszparancsolata

Jack Canfield: A siker alapelvei c. könyvében 64 alapelvet sorol fel, amelyek együttes alkalmazása elvezet a sikerhez. Nos, 64 alapelv… az rengeteg. Az ember alig tudja eldönteni, hogyan fogjon hozzá.

Éppen ezért az író a könyv végén ad egy kis segítséget, milyen sorrendben milyen lépésekkel induljunk el a siker felé.

  1. Vállaljunk százszázalékos felelősséget az életünkért! – Hagyjunk fel a panaszkodással. Fogadjuk el, hogy az eseményeken nem, de a reakciónkon minden esetben változtathatunk, így minden eredményünkért felelősek vagyunk.
  2. Határozzuk meg az életcélunkat! – Kutassuk fel, mi az, ami örömet okoz nekünk, ami hajt belülről, amihez a szenvedélyünk fűz, amiben igazán otthon vagyunk és jók vagyunk.
  3. Tűzzünk ki konkrét és megvalósítható célokat!
  4. Bontsuk céljainkat konkrét feladatokra és rendeljünk a feladatokhoz határidőket!
  5. Rendeljünk céljainkhoz pozitív megerősítéseket! – A pozitív megerősítések céljaink jövőbeli megvalósulását fogalmazzák meg jelenidőben, és rendszeres ismétlésük segít leküzdeni a célunk felé vezető utat nehezítő tudatalatti gátlásokat.
  6. Mindennap képzeljük magunk elé, vizualizáljuk, hogy céljaink már megvalósultak!
  7. Ha tudunk, szervezzünk magunknak támogató csoportot, akik ötleteikkel és együttműködésükkel segítenek minket.
  8. Mindennap tegyünk valamit a céljaink megvalósulásáért!
  9. Legyünk készek áldozatot is hozni a céljainkért!
  10. Legyünk készek kérni! – Céljainkat általában nem tudjuk minden segítség nélkül elérni, de ez így természetes. Ezért tanuljunk meg úgy kérni, hogy az elutasítást nem kudarcként fogjuk fel, hanem egy természetes, átléphető lépcsőfoknak, ami a megérdemelt segítség megszerzéséhez vezet.
  11. Kérjünk visszajelzést, vegyük figyelembe a tanácsokat és építsük be az életünkbe!
  12. Képezzük magunkat! – Mérjük fel gyengyeségeinket és hiányosságainkat, és folyamatosan dolgozzunk ezek felszámolásán!
  13. Válasszunk ki egy hasznos szokást, ami a céljaink felé visz, és szánjunk rá három hónapot, hogy a mindennapjaink természetes részévé tegyük!
  14. Szerezzünk be egy motivációs hanganyagot, és hallgassuk mindennap!
  15. Tervezzük meg a vakációnkat! – Ne felejtsünk el időt szánni a pihenésre, kikapcsolódásra, hogy megelőzzük a kiégést!
  16. Iratkozzunk be egy személyiségfejlesztő tanfolyamra! – Ütemezzük ezt be a következő fél évre!
  17. Tartsunk lomtalanítást a minket körülvevő tényezők és emberek között! – Ismerjük fel azokat a negatív hatásokat, amik távolabb visznek minket a céljainktól és váljunk meg tőlük!
  18. Keressünk egy mentort! – Keressünk valakit, aki ugyanazon a területen tevékenykedik, mint ahol mi szeretnénk, és elérte azt, amit mi tűztünk ki célul! Ha tudunk, tanuljunk tőle személyesen! Ha nem, figyeljük meg a tevékenységét és lessünk el szakmai tippeket, trükköket!
  19. Vegyük kézbe pénzügyeinket! – Csökkentsük a kiadásainkat, és keressük a módját, hogyan tehetünk szert magasabb jövedelemre a főállásunkban és plusz jövedelemre a főállásunkon kívül!
  20. Adakozzunk! – Időnk és pénzünk egy részét ajánljuk fel jótékony célokra!

Siker vagy csirke farhát?

“Ön hosszú-hosszú munka után 67 évesen elmegy nyugdíjba. Csönget a postás, és átadja az első nyugdíját, 32 ezer forintot. Oda rakja az asztalra. Hogy fogja érezni akkor magát? Milyen érzés lesz végiggondolni, hogyan ossza be ezt a pénzt? Mire költse? Fűtésre, világításra vagy ennivalóra? […] Milyen érzés lesz gurulós bevásárló kocsival átmenni a város túlsó felére a hipermarketbe az akciós csirke farhátért?”

Dr. Tóth András: Ősember a pénztárcámban c. könyvében a fentiekhez hasonló szembesítő mondatok sora hívja fel a figyelmet az előtakarékosság fontosságára.

Nekem (nem vitatva a megtakarítás és a pénzügyi tervezés létfontosságát) Szalay Ádám szavai jutottak eszembe a Sikerkód tanfolyamról: “jó lenne, ha azok az emberek, akik a napjukból órákat töltenek el azzal, hogy száz forint spórolásért átutazzák a várost, rájönnének, hogy azt az időt munkával is tölthetnék és többszáz vagy többezer forintot kereshetnének”.

Csak ahogy körbepillantok a környezetemben, nagyon sok jó példát fel tudok hozni erre. Arról írtam már, a munkatársaim, ismerőseim hogyan egészítik ki a fizetésüket, de mit tehet szegény kisnyugdíjas, akinek nincs grafológus diplomája, masszőr végzettsége, és az ismerősi köre nem Oriflame törzsvásárló?

A főposta épülete előtt, ahol dolgozom, szinte mindig áll egy-egy néni, aki virágot, barkát, gyümölcsöt árul. A szomszéd sarkon kézzel készített hímzett vagy csipketerítőt szoktak kínálni. Amerre visz az utam haza, az egyik háznál gyakran látok kitéve virágcsokrokat: becsületkasszás módra, a postaládába dobható be a pénz – nagyobb kockázat, de kevesebb befektetett munka.

Emlékszem, gyerekkoromban a nagyszüleim a kapujukban a kerítésen belül állítottak fel minden nyáron egy kis almás standot – egy-két láda alma (a hullott, rétesbe olcsóbban) és egy ütött-kopott mérleg. Az érdeklődők csengettek, vagy csak intettek, ha épp egy kis jutalékért mi őriztük a standot a húgommal, és mértük ki az almát. Egy másik nagymama a tágabb családból pedig azzal keresett plusz pénzt, hogy konyhai gyakorlatát sütőasszonyként kamatoztatta, és a falujában és környékén nem múlt el úgy esküvő vagy nagyobb családi ünnep, hogy őt ne bízták volna meg sütemények sütésével.

Ismerek olyan nyugdíjast is, aki fiatal, dolgozó anyáknak segít be azzal, hogy egy kis fizetségért átvállalja a vasalást, ahogy olyat is, aki nyugdíjas tanárnőként korrepetálást vállal. Petiék kisvárosában pedig a nyugdíjas klub minden télen vásárt tart a karácsonyi díszekből, amiket év közben horgolnak, varrnak, hímeznek.

Mindenkit arra bíztatok, becsüljük meg, tiszteljük, vásárlásainkkal támogassuk ezeket a nyugdíjasokat. Ők azok, akik ahelyett, hogy sopánkodnának, szidnák “ezt a mai világot” meg “ezeket a mai fiatalokat”, és leírnák magukat, megmutatják nekünk, hogy soha nem késő profilt váltani, vállalkozni, belekezdeni valami újba, hinni a saját tehetségünk, adottságunk, munkánk értékében, és tenni a saját sorsunkért.

Ti ismertek ilyen életre való nyugdíjasokat? Kik ők, mivel foglalkoznak? Gyűjtsük össze a sikertörténeteiket!