Boldogságterv #13 – Tökéletlenség és időpazarlás, avagy a valódi luxus és gazdagság

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A decemberem témájául az otthonteremtést választottam, azóta pedig eltelt a második hét is ebből a remek kis hónapból, amin a makacsul múlni nem akaró betegségtől, az év végi hajtástól és a november utózöngéitől úgy vonszoljuk át magunkat minden napon, és ebben a roppantul alkalmatlan időszakban váratlanul sokat tanulok a választott témámmal kapcsolatban.

“Amit érdemes csinálni, azt rosszul is érdemes csinálni”

Úgy döntöttem, hogy ha már a szívvel-lélekkel flyladyhez a legkevésbé sincs most energiám, legalább annyit megteszek magamért, hogy újra nekifogok és még egyszer elolvasom Marla Cilley, az igazi FlyLady Sink Reflections című könyvét. Sok újdonságot már nem mond a könyv – sok újdonságot már elsőre sem mondott, hiszen a FlyLadys “kollektív tudás” nagy részet már magamba szívtam Viánál. Mégis, úgy érzem, hogy érdemes volt újra kézbe fogni, mivel olyan ez, mint minden nap kifényesíteni a mosogatót: ezeket a mantrákat (mint a fenti bölcsesség is) nem lehet elégszer hallani.
A FlyLady egyik orrvérzésig ismételt igazsága az, hogy a tökéletességre való igényünk az, ami a legnagyobb galibákat okozza. A tökéletességre való igényünk az, ami miatt inkább nem is állunk neki takarítani, ha nem tudunk órákat rászánni, vagy ha nem tudunk egy szusszra és rögtön tökéletesen elvégezni egy feladatot. Tessék-lássék módon inkább neki sem állunk a feladatoknak.
Ez pedig egy letagadhatatlan kihívása a mostani időszakomnak. Hiszen hiába találtam ki magamnak annyira jól, hogy majd hétvégenként egy-egy órát fogok szánni a háztartásra, ha egyszer olyan állapotban vagyok, hogy hétvégenként mindössze két dolog húz ki az ágyból: az, hogy a kutyát ki kell engedni, hogy elvégezhesse a dolgát, és az, hogy fekve erősebben köhögök, mint függőleges helyzetben…
“A tökéletlenül végzett házimunka is áldás a családnak”, és “amit érdemes csinálni, azt rosszul is érdemes csinálni.” – Ezek szerint pedig ha valamit érdemes egy órán át csinálni, azt érdemes öt percen át is csinálni. Ezért ma feladtam azt a tökéletes tervemet, hogy háromszor tizenöt percet fogok szánni a zónáimra, és helyette az újdonsült tojásfőző órámmal háromszor öt percet szántam az ebédlő – konyha – háztartási helyeség zónahármasomra. Amennyire azt hittem, hogy csak a lelkiismeretem elhallgattatására szolgáló látszattevékenység lesz, annyira meglepődtem, hogy mekkora áldásnak bizonyult az az öt perc mikro-zónánként.

Tégy úgy, mintha! – Vagy tégy úgy igazán…

A FlyLady egy másik tanácsa úgy szól, hogy “dolgozz olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudsz, hogy hamarabb a feladataid végére érj”. Az időzítő használata önmagában is segíthet ennek a tanácsnak a gyakorlatba való átültetésében, és további segítség lehet, ha úgy teszünk, mintha vendégeket várnánk, és egy ötperces tűzoltás során azokkal a dolgokkal foglalkozunk, amiket valóban először szeretnénk eltüntetni a föld színéről, ha vendéget várnánk.
Viszont, mintha-játék ide vagy oda, a leghatásosabb módszer az, ha tényleg hívunk egy vendéget. Az elmúlt időszakban egyszer sem takarítottam olyan intenzíven a gócpontok (hot spotok) körül, mint amikor tudtam, hogy a hazaérkezésünk után nagyjából tíz perccel meg fog érkezni a kivitelezőnk ellenőrizni a házat és rendezni a papírmunkát.

Használd a saját szemüvegedet!

Amikor először éreztem rá az ízére annak, hogy milyen érzés is megosztani a hétköznapok apróságait (egy vacsora, egy bögre tea vagy egy szépen bevetett ágy képét) az interneten, Peti sokat morgott velem, sokat elégedetlenkedett, amikor nem engedtem hozzányúlni a reggelijéhez, amíg nem készítettem egy előnyös fotót a csendéletről. De ahogy hozzászokott ehhez a mániámhoz, már az ő hétköznapjainak is a részévé vált, hogy odakészítse a hétköznapi apróságokat a kezem alá, a kezembe adja a telefonomat, és évődő megjegyzésektől kísérve kivárja, amíg dokumentálok.
Amikor rájöttem, hogy szívesebben végzek el egészen apró feladatokat (mint a használt papírzsebkendők kidobása vagy a használt tányérok deportálása a mosogatóba), ha tudom, hogy ellenkező esetben zavarnák az összképet egy instagramra szánt fotón, egy kicsit elszégyelltem magam. De aztán arra gondoltam: én ilyen vagyok. Miért szánnám arra az energiáimat, hogy megpróbáljak megváltoztatni vagy letagadni valamit, ami a részem, ahelyett, hogy felhasználnám annak érdekében, ami a célom? Ha engem motivál az, hogy az interneten megosszam (vagy legalábbis alkalmassá tegyem a megosztásra) a házimunkám eredményét, miért ne hagynám, hogy így legyen?
Engem előbbre visz az, ha egy lehetséges instagramos fotóként tekintek a háztartásom részleteire. Valószínűleg ez nem motivál mindenkit, hiszen mindenki más szemüvegen keresztül nézi a világot. De mindenkinek segíthet, ha megtalálja a saját szemüvegét, ha nem valaki más elhangolt lencséjén keresztül próbálja nézni az összképet, hanem megtalálja a saját apró motivációit az apró feladatok mögött.

Mennyi időt pazarolsz a díszpárnákra?

Még gyerekkoromból emlékszem egy filmbéli jelenetre (fogalmam sincs, hogy melyik filmből ragadt örökre az emlékezetembe), ahol a szereplők arról elmélkedtek, vajon életük során összesen hány napot pazarolnak el azzal az értelmetlen feladattal, hogy rendezgetik a díszpárnákat.

IMG_0791.JPG

A FlyLady ezzel szemben arra motivál, hogy ehhez hasonló “értelmelten” feladatokkal töltsük az időnket nap mint nap – például vessük be az ágyat minden reggel. Most, hogy már nem egy szoba az életterünk és a hálószobánkat nem látjuk egész nap, csak akkor, amikor kizuhanunk az ágyból reggel, és akkor, amikor este újra belezuhanunk az ágyba. Valóban: mi értelme van akkor azzal tölteni az időnket, hogy olyan értelmetlen feladatokat végzünk, mint hogy eligazgatjuk a paplanokat és úgy hajtogatjuk rájuk a plédet, mint egy stílusos hotelszoba cselédei?
Ma reggel elvégeztem ezt a feladatot, este pedig (amikor a legközelebb láttam a hálószobát) felragyogott az arcom és ezzel fordultam a férjemhez: nézd csak, egy kis tündér milyen szépen megágyazott nekem!
Tim Ferriss, a 4 órás munkahét c. könyv szerzője jutott eszembe, aki (sok más bölcs forráshoz hasonlóan) azt írja a könyvében, hogy a fényűző életmód megteremtésének egyik elengedhetetlen feltétele az, hogy rájöjjünk, valójában nem gazdagok akarunk lenni, hanem át akarjuk élni azokat a dolgokat, amiket szerintünk csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak. – Talán azt hisszük, hogy csak akkor érezhetjük a művészien megvetett ágy vagy egy lakberendezési magazinba illően megkomponált kanapé mámorát, ha megengedhetjük magunknak, hogy cselédek dongjanak minket körül az otthonunkban, vagy hogy drága hotelszobákban éljük az életünket. Ez azonban nem így van: egy fillérbe sem kerül, csak egy kis munkába reggel, hogy nap közben vagy este rácsodálkozzunk, milyen jók voltak hozzánk azok a kis tündérek, akik megteremtették azt a környezetet, amit élvezhetünk.
Na igen, az igaz, hogy ha megengedhetnénk magunknak, hogy cselédeink legyenek, akkor azt a kis munkát sem nekünk kellene elvégeznünk. De a helyzet az, hogy én is, és gondolom, e sorok olvasóinak döntő többsége is azzal tölti az idejét, nem tízévetne vagy évente, hanem hetente negyven (vagy több) órát, hogy dolgozik azért, hogy fenntartsa az életét, hogy boldoguljon. Emellett tényleg akkora időpazarlás lenne naponta néhány percet arra szánni, hogy egy kis luxus-érzetet teremtsünk magunknak? Szerintem nem, sőt, ezek a legkevésbé haszontalan dolgok, hiszen ezektől válik az életünk elfogadhatóból irigylésre méltóvá – gazdaggá.

Szervezd ki az aggodalmaidat!

A mormon péntek rovatban már boncolgattam többször is a hit és az ima kérdését. Meg kell állapítanom, hogy nem vagyok túl jó hívő, és főleg nem vagyok túl jó imádkozó. Ugyanis egyrészt nem hiszem igazán, hogy valaki hallgatná az imáimat, másrészt viszont ugyan szoktam imádkozni ennek ellenére is, de leginkább akkor, ha bajban érzem magam, ha valamiért fohászkodom, ha aggódom és szeretném, ha valaki levenné a vállamról az aggodalmaim terhét. Azt hiszem, ez nem a leginkább fair imastílus.

Az imádkozási szokásaimról mókás módon az alábbi részlet jutott eszembe Tim Ferriss: 4 órás munkahét c. könyvéből:

“Nekem nincs vállalatom, de még csak divatos névkártyám se. Író vagyok és szerkesztő, aki otthon dolgozik, rendszerint bokszeralsóban, vagy ha flancolni támad kedvem, a pingvinmintás pizsamaalsómban. De azután azt gondolom magamban, miért csak a Fortune 500-as vállalatoknak jusson minden móka? Miért ne csatlakozhatnék én is az új évszázad legnagyobb üzleti irányzatához? Miért ne szervezhetném ki az alsóbbrendű feladataimat? Miért ne szervezhetném ki az életemet? […]

Pár nappal később kapok egy e-mailt új “távolsági menedzserasszisztensemtől”.

Kedves Jacobs! A nevem Honey T. Balani. Én fogok segédkezni Önnek a szerkesztői és személyes teendői ellátásában… Igyekszem majd alkalmazkodni az elvárásaihoz, hogy ezzel a megkívánt elégedettségét elnyerjem.” […]

Eddig rendben is voltunk, ám mindez korántsem tűnt elegendőnek. Úgy döntöttem, hogy ki kell szerveznem az aggodalmaimat. Az elmúlt néhány hétben a hajamat téptem, mert egy üzleti ügy egyre csak nyúlt, mint a rétestészta. Megkérdeztem Honeyt, mit szólna hozzá, hogy ő tépje a haját helyettem. Csak pár percecskét naponta. Ő úgy találta, hogy ez remek ötlet.

“Aggódni fogok a dolog miatt minden áldott nap — írta. — Ne aggódjon!”

A neurózisaim kiszervezése a hónap egyik legsikeresebb kísérlete volt. Valahányszor rágódni kezdtem, emlékeztettem magam, hogy Honey dolgozik az ügyön, és már el is lazultam. Viccen kívül — már önmagában ez is megérte.” (Timothy Ferriss: 4 órás munkahét – 8. fejezet: Az életed kiszervezése)

Nos, valahogy így imádkozom én is. Nem igazán várom, hogy valaki a “vonal másik végén” konkrétan lépjen az ügyemben, de egy kicsit könnyebbnek érzem magam azáltal, ha arra gondolok, hogy megkértem valakit, “aggódjon helyettem”.

Te kire tudod “kiszervezni az aggodalmaidat”, hogy könnyebb legyen a lelked?

A nyugdíjas éveket élni – mostantól!

Petivel a nászutunkat nem egy kimondottan “nászutas” helyszínre szerveztük – sem pálmafák, sem tengerpart, sem gondolák, sem nászutas lakosztály. Ami azt illeti, lényegében osztrák nyugdíjasokkal osztoztunk a nyaralásunkon – a ráérős reggelikkel, a patakparti sétákkal, az ágyban olvasással. Viccelődtünk is rajta, hogy – akárki akármit gondol is – mi legszívesebben már most a sztereotip osztrák nyugdíjasok életét élnénk.

Tim Ferris: 4 órás munkahét c. könyve jutott róla eszembe, ami azt írja, hogy ahelyett, hogy egész életünkben a nyugdíjat várnánk és a nyugdíjra spórolnánk, inkább osszuk el nyugdíjas kori élményeinket egész életünkre. Így nem kell átélnünk azt a csalódást – ha egyáltalán nyugdíjba vonulhatunk -, hogy közel sincs arra energiánk, kedvünk, indíttatásunk, amit negyven évig álmodtunk meg magunknak azokra a késői évekre, és ami miatt negyven éven át a fogunkat összeszorítva dolgoztunk. Nyugdíjas terveinkről egyébként is kiderülhet, hogy nem is a nyugdíjra vártunk velük, hanem arra, amit a nyugdíj jelképezett a számunkra – egy kis szabadságot, nyugalmat, a felelősség letételét, a felszabadult “második gyerekkort”, ami megenged olyan dolgokat, amikről úgy gondoljuk, egy felnőtt, felelősségteljes, komoly dolgozó ember nem engedhet meg magának.

A nászutunk helyszínére sokféle javaslatot kaptunk – pálmafák, tengerpart, gondolák, egzotikum, kaland, kultúra, múzeumok, élmények, nyüzsgés. Mi inkább a “nyugdíjas éveket” választottuk.

Ti mivel szeretnétek eltölteni a nyugdíjas éveiteket? Hogyan tudnátok ezt megvalósítani most?